Amikor a levelek már barna záporként hullottak le a fákról, a fácánpusztai úton egy rossz öltözetű fiatalember érkezett. Hatalmas vihar volt, akár az egész országban. A türelmetlenség kezdte megint hatalmába keríteni az embereket. A fekete felhők már havat ontottak magukból, amikor a rossz öltözetű ember bement egy általa már jól ismert kertkapun. A házba belépve a feleség felsikoltott, az apa úgy állt ott, mintha kísértetet látna. Ifjabb Kovács István olyan volt, mint egy elveszett időből származó kísértet.

Amikor utoljára látták, akkor egy borotvált arcú, rendezett külsejű ember volt, akin egészségesen feszített az egyenruha. Most koszos sötét szakállal volt rajta, rosszabbul öltözve, mint egy vándor, akinek sehol sincs hajléka. Az öregemberek is feszesebben tartják magukat.

A felismerés öröme máris megenyhítette a riadt légkört. A család körül örülte Istit. Alig hitték el, hogy a rongyok közül ő kerül ki. Mindjárt hoztak be mosdáshoz és borotválkozáshoz vizet. Isti a kemence mellét tolt a székét, és igyekezett átmelegedni, amíg nekiveselkedik a fürdésnek. A tisztálkodás volt a legjobb élmény, ami az utóbbi időben érte. Akárhol állt meg, akárkitől is kért átmeneti szállást, megmosdani, vagy borotválkozni sehol sem tudott volna.

Sokan csak be akarták húzni a csőbe. Egy öregasszony úgy gondolta, természetbeli ellenszolgáltatást kér tőle, ezért inkább nekivágott a vaksötétnek, minthogy erre vállalkozzék. Más csak azért engedte be a házába, hogy kipuhatolja van-e nála valami értékes, aztán, amikor rájött, hogy nincs, se szó, se beszéd, kidobta őt, vagy valami ürügyet talált arra, hogy ne fogadja be éjszakára. Szerencséje volt, hogy minden faluban akadt egy olyan bácsi, mint Szentmargitfalván.

A víz mintha elmosott volna mindent, ami nem olyan rég történt. Távol volt már a katonaság, az értelmetlen rohamok, a nagy menekülések. Hazatért. Isti ezen a viharos decemberi estén úgy gondolta, hogy a világot újra megteremtette az Isten. A szél csak a teremtés éneke volt. Amikor elkészült, jött a teremtés áldása, a vacsora. Szinte semmit nem evett, hiszen egy tál kása csak úgy üresen nem jelentett nagy étket egy hosszú út után, de mégis jóllakott tőle. Azt viszont nem sejtette, hogy az új világban más szelek fújnak, amelyek az évszázadok óta változatlan időt fenekestől felforgatják.

Másnap érdekes dogok történtek a kocsmában. Ugyanazok az emberek jelentek meg, akik valamikor majdnem összeverekedtek a háború miatt. Limpár András mintha még mindig háborúzna az ország, úgy beszélt:

- Ezeket a semmire kellő felforgatókat mind el kéne kergetni, és egy katonailag erős hatalomnak átadni az országot – szeme már nem forgott a sok szesztől, testét a kopott falnak támasztotta, és mereven nézte Szabó Eleket, aki a legnagyobb ellenlábasa volt. Elek kerek fejét felé fordította, tekintete elutasító volt:

- A te barátaid tettek valamit értünk, azon kívül, hogy belevittek minket egy vesztes háborúba? – többen is hangosan helyeseltek – Károlyiék legalább földet adnának.

- Szép kis alak, az, aki a máséból adakozik – mondta Horváth Ferenc, borgőzös erős hangján. Teste már nem szolgálta őt olyan hűen, mint a hangja – azt hiszem, hogy ez nem a magántulajdon védelme lenne, ami pedig nagyon sokszor elhangzik a vörös gróf szájából.

- És hol az a nagy földosztás – emelte fel a hangját idősebb Kovács István, aki rendszerint kimaradt az ilyen beszélgetésekből, és csöndben marad. Ma valahogy mégiscsak más volt, mint amit Isti megszokott.

- A sok gróf most mind elhúzta a csíkot, nehogy megvalósuljon bármi – mérgelődött Rácz Dömötör. Szakállán végigfolyt már a sör, ami egy sötét loncsban végződött, kövér alakja paródiája volt annak, ahogy valójában élt. Hangja ennek ellenére vékony volt, mint egy macskáé.

A grófok valóban elmentek külföldre. Így tett a fácánpusztai is, egy későesti órában összecsomagolta a holmiját, és családjával együtt elhagyta az országot.

- Akkor meg jöjjenek néhány pandúrral, és szerezzenek érvényt a rendeleteiknek – válaszolt vissza idősebb István.

- Közönséges rablók – ennyi volt Limpár véleménye, majd kiment a kocsmából, megunva ezt a beszélgetést. Néhányan, akik az ő pártján álltak ugyanígy tettek. A templom mögötti kés téren még alaposan végigsértettek mindenkit, akik nem értettek egyet velük, majd elmentek haza.

- Furcsa dolgokat emlegetnek a városiak – biccentett Szabó Elek Tolna városa felé – azt rebesgetik, hogy a Károlyiékkal szövetséges szocialisták a földeket összevonnák, és továbbra is napszámosként dolgoztatnának rajta, csak magasabb fizetésért, és mindezt az állam nevében.

Furcsa volt ez, még senki sem hallott a termelőszövetkezetről, mint a földkérdés rendezési lehetőségéről.

- Akkor ők elvesznek, és nem adnak – nézett furcsán idősebb István – annak meg mi értelme?

- Akkor hatékonyabb lenne a termelés – felelte Szabó, miközben a kezében volt egy újság, amelyik pontosan leírja, hogyan képzelik ezt el – olcsóbb lenne a kenyér.

Többen csóválták a fejüket. Évtizedek óta a legnagyobb baj, hogy nincsenek önfenntartó gazdaságok, és nagy a földéhség. Most meg valaki az egyszerűbbnél bonyolultabb megoldást akar rájuk erőltetni.

- Azért csak jobb lenne, ha a magunkét művelnénk – hangoztatta Tar József, akinek az arca fel volt dagadva, valami fognyavalya kínozta, nem is győzte átkozni a mindenséget, amiért ezzel is gyötri.

- Micsoda élet költözött ebbe a kihalt helybe – súgta apjának Isti.

Az apa szemei pillanatnyi lehunyásával jelezte, hogy egyet ért:

- Végre esély van rá, hogy változzanak az idők – ajka szélén egy optimista fél mosoly is megjelent – csak sok a gáncsoskodó.

- És mi történt a gróffal, meg a méltóságos családdal? – érdeklődött gúnyosan Isti.

Az apa elmesélte, hogy a gróf nagyon le volt törve, amikor kimondták a Monarchia megszűnését, és békét kötöttek:

– Majd két hétig nem volt józan, részegen ordított, mindent kiabált a demokratákra, meg a prolikra, a felesége alig győzte visszafogni az ablakból az uraságot, aki majdnem ki is esett – szélesen mosolygott idősebb István. Örült, hogy végre egyszer a gróf volt az, aki a rövidebbet húzta. Azután elmesélte azt is, hogy nem sokkal az előtt, hogy Isti visszatért a városba, a grófék hintóba szálltak, és az éj leple alatt elmentek az országból.

- A nyúlszívű hiéna – jegyezte meg Isti, aki, mint frontkatona, nem fogta fel, hogy lehet ennyire gyáva valaki.

 

Szerencsések voltak azok, akik ebben az évben nem raktároztak el sok fát. Szerencsések, vagy inkább szegények, mert több fát nem tudtak volna venni. A tavasz viszont hamar a segítségükre sietett, már februárban enyhére fordult az idő.

- Ez az év a miénk lesz – sokan mondogatták, ki elszántan, ki felbátorodva.

A kocsmában már szokatlanul korán megjelentek az emberek, megszületett a földtörvény, amely alapján elkobozzák az ötszáz holdnál nagyobb földeket, és azt felosztják kisebb parcellákra.

- Végre a gyerekek kiköltözhetnek otthonról – mondta Sándor Balázs, aki igencsak agg volt már, ahogy a gyerekek is betöltötték már a harmincat.

- Sokszor megyek el a szekszárdi prépost földjei mellett, és soha egy kapavágás nem volt rajta – harsogta jó kedvében Szabó Elek – most majd teszünk rá.

Mosolyogott mindenki, örültek az új kormány intézkedésének. Az utóbbi hónapokban már alábbhagyott a lelkesedés, és többen hitetlenkedve hallgatták a földosztásról szóló pletykákat.

- Majd küldünk egy csokor gabonát a sok akadékoskodónak – nevetett Tar József azokon, akik nem az ő álláspontjukat képviselte. Leginkább a grófon köszörülte a nyelvét.

- Sokszor változik a hangulat – szemlélte mindentől távol ifjabb István a körülötte ülőket – nem lesz ez így jó.

- Mi aggaszt még ilyenkor is fiam? – kérdezte borgőzös kötekedéssel az apja.

- Csak nem szeretném, ha előre innánk a medve bőrére.

- Nem akarsz földet? – értetlenkedett az apa, aki már csúnyán lerészegedett. Megfogta az asztal szélét, és megmozdult, mint aki mindjárt fölugrik, és behúz egyet a saját gyerekének.

- Dehogynem – Isti hátrább dőlt a széken, ki tudja, hogy mi ütött a másikba, nem árt távolságot tartani tőle.

A mulatozás folyt tovább, este többeket az asszony rángatott haza, mások több kézen mentek haza, mint lábon. Ilyen ünnepi vidámságot még az öreg pap sem látott soha, pedig sokat megélt már. Csak a falu egy másik részén voltak boldogtalan emberek.

Limpár András házában néhányan bánatukban jöttek össze. Gyűlölték az új időket. A faluban eddig ők voltak vezető szerepben, és veszélyben érezték a hatalmukat. Horváth Ferenc volt katona is itt volt, aki még mindig a háború pártján állt. Itt volt a két helyi csendőr is, meg a gróf intézője, akit hátrahagytak, hogy igazgassa a birtokot. Vöröses szakálla hullámzott a dühtől, ami izzadt kopaszodó koponyájából jött:

- Ha a gróf földjére jönnek, golyót kapnak üdvözlésül.

- Óvatosan – mondta Limpár – velük van a hatalom – kis szünetet tartott, szeme megcsillant, állát kicsit lejjebb szegte – most még.

- Talán velük védjem meg magamat? – mutatott a két csendőrre az intéző – ezek most túlerőben vannak – kapkodott kétségbeesetten levegőért.

- Fel kell venni a kapcsolatot az aradiakkal – mondta az egyik csendőr. Nagydarab, borostás arcú ember volt. Hangja reszelős volt, arca határozott – majd ők elkergetnek mindenkit.

- Kárász uram, ők csak katonák – és meghúzta a szája szélét Limpár – a bécsiekben jobban bízom, ott van elég pénz, hogy legyen miből rendet rakni.

- Azért katonák is kellenek hozzá – szólt a vékonyabbik csendőr mellét előre düllesztve. Bajusza szabályosra volt hegyezve, arca vékony és hosszú volt. Olyan látványt nyújtott, mint akinek a fejét alulról és felülről megnyújtották volna – mégiscsak kell valaki, aki meg is tartja a rendet, és lakat alatt tartja a vörösöket, zsidókat, meg a zsidóimádó polgári alakokat – olyan megvetéssel beszélt, amilyennel csak lehetett.

Az ajtó kinyílt, és egy kövérkés gyermek képű alak jött be. Ritkás haja úgy terült el a fején, mintha egy polip lógatta volna rá a csápjait. Limpár Ákos volt az, András fia. Igazi léha alak volt. Előszeretettel járt mások tulajdonára, leginkább a borsót szerette, amit már sokan elvetettek a jó idő miatt. Most is valakinek a földjéről érkezett. Nem igen tehettek ellne, mert apja igen jóban volt a csendőrökkel. Néhányan megkergették már, de másnap magyarázkodni kellett a pandúroknak, akiket Limpár András uszított rájuk.

A fiú mohón ivott a borból, ami nem szokott jó hatást gyakorolni rá, ha borsót eszik. Valahogy egyszerre volt gyerek, és felnőtt. Hiába volt már tizenhét, mégis minden gyerekkorában elkövetett csínyt tovább folytatott. Meglátszott rajta, hogy elkényeztették.

- A faluban érdekes dolgokat mondanak – a többiek feszülten figyeltek, de Ákos a hatás kedvéért még ivott egy kortyot – állítólag elfogadták a földtörvényt, és ezen felbuzdulva el is akarják foglalni a grófi földeket a falu javára.

Az intéző azonnal az övén tartott pisztolyhoz nyúlt, mint egy vadnyugati cowboy:

- Abból a földből nem esznek! – szeme borral áztatott vérben forgott.

- Majd reggel korán kimegyünk – határozta el a stratégiát a kövér csendőr – és jobb belátásra bírjuk őket. Addig is tegyük el magunkat holnapra, hogy frissek legyünk.

Ebben mindannyian egyetértettek. Valahogy örültek, hogy a bizonytalanságnak vége, és a tettek mezejére léphetnek. Már tudják, hogy mivel állnak szemben. A csendőrök vették a darutollas kalapjukat. Az intéző oldalán levő pisztolyát ütögette finoman, és ő is fölkelt, hogy távozzon. Limpár Ákos egyedül maradt a konyhában, apja is átment a hálószobába. Nem tudott mit kezdeni magával a gyerek, gondolt egyet, és kiment a házból. Elindult a falu dűlőföldjeihez, megnézni, van-e valami, ami neki való lenne.

 

Másnap mégsem mentek ki földet foglalni az emberek, sőt harmadnap sem. Az intéző gyomra szinte mákszemnyire szűkült. A falubeliek azonban vártak, amíg kijönnek a kormánybiztosok, így az intéző minduntalan feszülten várt, mígnem az egészsége teljesen megromlott.

A falusiak sem voltak jobb kedvükben. A várakozás feszültté tett mindenkit. Itt volt már a vetés ideje, de még sehol semmilyen földosztást nem hajtottak végre. A parasztok már forrongtak, mígnem elhatározták, hogy március végén önmaguk szereznek érvényt a földtörvénynek.

A templom körül gyülekeztek március 22-én reggel. A csoport közepén Szabó Elek állt, aki beszédet tartott arról, hogy eljött az ő idejük:

- Most mi velünk van a fegyver. Amit az urak a Bach-korszakban elszabotáltak, azt helyrehozzuk. A falu dűlőföldjeit felosztjuk egyenlően és igazságosan… - nem tudta befejezni a mondani valóját, mert egy ponyvás teherautó érkezett a Fő térre, oldalán egy hatalmas vörös csillaggal. Sokan álmélkodtak, ilyen jószágot még sohasem láttak. Istinek nem volt újdonság ez, ő már fronton látott ilyeneket, csak a vörös csillag nem tartozott hozzá a látványhoz. Az emberek vakargatni kezdték a fejüket, hogy mit akarhatnak?

Az autó hatalmas port kavart, amikor a fék erős fujtatásával megállt a templomkerítés mellett. Az autóban két bőrkabátos és bőrsapkás ember ült. Az ajtó az utas oldalon kinyílt, és egy fiatal fiú állt a küszöbre. A szemek kerekre meredtek, a fiút mindenki ismerte, Tóth Jóska volt ott. A kabát hosszan lelógott a lábára, amelyet kicsit csálén megkötött bőröv próbált összetartani a dereka körül. Szeme szikrázóan bizakodó volt.

A tömegben róla kezdtek el zümmögni:

- Hogy megnőtt!

- Micsoda legény lett! – nézte egy öregasszony szakértő szemmel.

- Az jó – felelte Horváthné – de mit keres itt?

Jóska nézte elégedetten a tömeget, ahogy a római császárok a meghódított népeket nézték. Nagy levegőt vett, hogy beszédbe kezdhessen:

- Elvtársak…

Sokan összenéztek, hogy mit akar ezzel. Milyen élvtársakról beszélhet. Bizalmatlan értetlenkedés vett erőt rajtuk, és elutasító zúgolódás támadt néhányaknál.

- … a tegnapi napon a Magyar Szocialista Párt átvette a hatalmat, és megalakult a Tanácsköztársaság – valójában ezt egyoldalúan kikiáltották Károlyi lemondása után – mától fogva minden ember egyenlő. Egyenlő bánásmódban részesül mind az életben, mind az igazságszolgáltatásban. A világforradalom elérte hazánkat is. Munkások és parasztok együtt építik fel ezt a társadalmilag igazságos létet – sokan cinikusan mosolyogtak, más is ígért már ilyet – A földeket állami kézbe vesszük, és termelőszövetkezeteket alakítunk ki, ahol mindenki ugyanannyit kap, hogy eltüntessük az igazságtalan jövedelemkülönbséget. A termelőeszközöket újra felosztjuk, hogy mindenki ugyanúgy dolgozhasson – Jóska érezte, hogy kicsit zagyva, amit mond, de hiába járt szemináriumokra, mindent ő sem érthet meg – A mai napon megalakítjuk a fácánpusztai termelőszövetkezetet a dolgozó nép javára.

Az emberek kezdtek türelmetlenek, lenni, erről szó sem volt. Valaki bekiabálta, hogy a magukét inkább megművelnék, mint az államét. Többen közeledni kezdtek a teherautóhoz, hogy elkergessék ezt a bandát, amikor a teherautóból több ugyanolyan bőrkabátos, bőrsapkás, fegyveres ember ugrott elő. A sofőr is kiszállt, csőre töltött revolverével az oldalán. Mindenki megtorpant. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Idősebb Kovács István lépett a többiek elé:

- Ugyan már, csak nem verekszünk össze ilyenkor – homlokát megtörölte – próbáljuk ki, hogy milyen, legfeljebb visszacsináljuk.

A tömeg morogni kezdett, de senki sem kockáztatta meg, hogy golyót lőjenek belé, de a türelmetlenség nem csökkent. Megint Jóska ragadta magához a szót:

- Akkor menjünk ki a gróf földjére, és vegyük művelés alá, hogy legyen mit ennünk – ezzel visszaszállt a teherautóba, ahogy a sofőr is, és elindultak.

A többi vörös őrségi tag mindenféle plakáttal ott maradt a templom előtt. Az egyiket a kocsmára rakták ki, amelyiken egy szürke egyenruhás katona, vörös zászlóval a kezében „Fegyverbe, fegyverbe!” felkiáltással hívta az önkénteseket a vörös hadseregbe. A templomra is kiraktak egyet, amelyen egy fekete egyenruhás alak puskával a vállán fenyegetőzött „Te! Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!” Nem kis mértékben szólt ez a templomba járóknak is, és magának a papnak is. Ezután a bőrkabátosok a tér különböző pontjain kettesével álltak, gyanakodó szemmel figyelve a téren bámészkodókat. Leginkább azokra figyeltek, akikre Tóth elvtárs nyomatékosan felhívta a figyelmet.

Limpár András mérgében hazament, és magára zárta a háza ajtaját, becsukta a zsalukat, és nem volt hajlandó tudomást venni a világról. Legszívesebben egy fekete zászlót is kitett volna, de a felesége nem kis erőfeszítésének köszönhetően erre nem került sor.

A nagyobbik része a falunak elindult a büdös benzingőzt kipöfögő teherautó után. Tamáskodva figyelték, tényleg sikerül-e elfoglalni a grófi földet. Sokan nem hitték el, hogy két nap alatt ekkorát fordul a világ. A vörösök azonban határozottan mentek. A himbálódzó ponyván át néha beláttak az autó platójára. Két ember ült ott, akik eddig még nem mutatták magukat.

Az uradalmi földön nem volt semmi. A gaz termett csak rajta, mert nem volt, aki azzal foglalkozzon. A két ember leugrott, kezükben egy táblával, amire vörös festékkel ennyit írtak: „Fácánpusztai tsz”. A tábla alját a földre vezető út mellé helyezték, a birtok határára. Tóth Jóska ismét a teherautó küszöbén állt, és megvárta, amíg az autó mögül érkezők összesereglenek köré:

- Mától fogva ez a dolgozó nép tulajdona – kezdte lelkesen, mintha a világot legyőző ütközeten lenne túl. Világ életében gyűlölte a grófot, és most beteljesedettnek látta bosszúját. Csak amiatt sajnálkozott, hogy nem láthatta az arcát. – Most pedig birtokba vesszük – az egyik segéd papírost hozott elő, meg tollat és tintatartót. A lapon megformázott fejléc volt, továbbá egy táblázat.

- Lehet belépni – mondta Jóska, miközben a tollat tintába mártotta, és kitöltött valamit a lap tetején – minden föld a népé – tette hozzá, amit sokan nem sejtettek, miért mondja. A trükk egyszerű volt, aki belép, annak a saját földjét is át kell adnia a tsz-nek.

Az emberek sorba álltak, mindenki szépen beírta a nevét a listába, majd kapott egy kis könyvet, amely igazolja a tsz tagságot. Ez egy egyszerű keményfedeles papírkönyv volt, amibe csak a tsz neve, és a tag neve volt rajta, a megfelelő adatok kíséretében. A kitöltés lassan haladt előre, amikor lövés dördült a mező felől. A bírtok intézője rohant fel a domb oldalából, a puskáját nekiszegezte az egyik segédnek, aki rögtön a saját fegyveréhez kapott.

- Tolvajok, nyomorult Istentelen tolvajok – ordította az intéző csontosra aszott arcából. Újra tüzelt. Ezúttal a tömegben álló Kiss Lajos kalapját találta el. Szerencsére nem sérült meg senki. A következő pillanatban a fegyverét eddig ügyetlenül igazgató bőrkabátos lőtt, és vállon találta az intézőt.

A sebesült nem tágított, újra felhúzta puskáját, majd megint lőni próbált, de a válla nem engedte a gyors mozgást, Jóska másik segéde is előrántotta revolverét, ő már nem volt olyan határozatlan, mint kollégája, azonnal fejbe lőtte a támadót. A holttest élettelenül zuhant le a földre, homlokán egy nagy vörös folttal. Vörösebb volt, mint az a csillag, amit a teherautó oldalán hordtak.

Az emberek örömmámorát azonban ez sem vette el. Sokan éreztek elégtételt a gróf földjének elfoglalása miatt. Lesz majd olcsó kenyér, megkapják a bérüket. Mindent szépnek képzeltek el. Csak ifjabb Kovács István gondolkozott el:

- Nagy baj lesz ott, ahol vérből születik meg valami.

Senki sem fogta fel, hogy mit mondott, szinte oda sem figyeltek. Szépen lassan mindenki belépett a tsz-be. Mikor végeztek, Jóska jelezte, hogy távozhatnak, a munkát másnap kezdik meg.

Mikor végeztek Jóskáék, emberieket összeszedve a palotához mentek. A cselédség zöme szétszéledt, csak a ház korábbi komornyikja volt otthon. A túlerőt látva nem ellenkezett, a dolgozó nép nevében lefoglalták a Szocialista Pártnak az épületet. A szép sárga kővel díszített kétszintes palota a vörös cserepekkel megfelelt mindennek, amire a kommunisták használni akarták.

- Itt lesz a helyi pártközpont – jelölte ki a gróf dolgozószobáját Tóth Jóska. A szobába egy vezetéket szereltetett a következő napokban, amely végére telefonkészüléket szereltek. Az összeköttetést a tsz-be léptetés alatt építették fel. Amikor elkészült, lelkesen telefonált a megyei direktóriumba, hogy jelentse, sikerült végrehajtani a célkitűzéseket, továbbá utasításokat kapott a további végrehajtandó feladatokra.

A palotában a következő szoba a vendégszoba volt, ezt jelölte ki Jóska tsz irodának. Hiába volt még csak tizennyolc, úgy irányított mindent, mintha már évek óta szervezőként dolgozna. Mindent elrendezett, mindenhova iratok és dossziék kerültek. Máris komoly iratállományuk volt. Jóska magához hívatta az egyik emberét:

- Holnapra kerítsen egy titkárnőt, aki kezeli a telefont. Emellett a faluban is kiépítünk egy irodát, ami a helyiekkel tartja a kapcsolatot.

- Hol lesz az? – érdeklődött az ember.

- Majd meglátja. Addig is este embereket toborzunk a traktorvezetési tanfolyamhoz, holnapra az is megérkezik. Két nap múlva meg kell kezdődnie a szántásnak – Jóska jelezte, hogy nincs más, amit mondana.

- Értettem! – és elment az ember.

Jóska elment a komornyikhoz, aki már csomagolt:

- Nem sokára nem lesz hova menjen, mindenhol mi leszünk uralmon.

A komornyik megvonta a vállát:

- Meglátjuk.

- Addig is, a kamrát még mutassa meg – és fejével biccentett, mint aki nem tűr ellentmondást. A komornyik érezte, hogy saját érdeke, hogy a kívánságát teljesítse. Megmutatta a konyhát is, és mindent, ami szükséges volt. A palota végében még árnyékszék is volt egy félreeső helyen, oda is elvezette Jóskát.

 

A traktorvezetésre sokan jelentkeztek, de csak két emberre volt szükség, akik felváltva dolgoznak. A falusiak legnagyobb meglepetésére az úri birtok, és a falusiak parcelláit a traktorokkal egybe szántották fel. Eltűnt a földek közötti elválasztó sáv és árok. A tsz-be lépés sokakat kijózanított azzal kapcsolatban, hogy mit is várjon a kommunistáktól. A munka így is beindult, Isti volt az egyik, aki jelentkezett traktorvezetésre, és Jóskával való barátsága révén neki is jutott a lehetőség. A földeken immár tsz-ként szervezték az életet, csak egy-két ember vonakodott belépni.

Kissné egy vasárnapi reggel elhalványult arccal rohant Kovácsék házába:

- Hallottad? – kérdezte Kovácsnét, szinte levegőt sem kapott, arról nem is beszélve, hogy köszönni elfelejtett, máris belekezdett mondanivalójába – A papot kilakoltatták!

Kovácsné rémülten pillantott Kissnére, azt hitte a férjével történt valami, olyan riadtan jött be barátnője. Kicsit megnyugodott, de nem tartott sokáig, mihelyt felfogta, hogy mit mondtak neki:

- Hogyan? Hova? Miért?

- Az úgy volt, hogy ma reggel Tóth Jóska, az a kis felkapaszkodott – szinte átkozva mondta ki a nevét Kissné, aki az elsők között ábrándult ki a vörösökből – beállított két verőlegényével, és kirakták. Azt sem mondták, fapapucs.

- És hova ment?

- A pap is ezt akarta megtudni, hogy mégis hova menjen. Ajánlották is neki mindjárt a poklot, de a pap nem tágított. Ezek után adtak neki egy csereüzletről szóló papírt, hogy elcserélte a paplakot Tóth Jóska házával.

Kovácsné nem tudta milyen házról beszélt, hiszen Jóska már nem lakott a faluban, ezért azt hitte, hogy a pap elköltözik Szekszárdra. Döbbenten kérdezte:

- Akkor el is megy a faluból?

- Miért menne? – csodálkozott Kissné – Itt fog lakni, abban a szép palotában.

Kovácsnénak ekkor jutott eszébe az az egyszobás viskó a penészes, rohadó falával a falu szélén. Sajnálni kezdte a papot.

- Ez még nem minden – folytatta – a faluban áll a bál megint. A vörösök lakossági gyűlést akarnak tartani ma este hatkor.

- Tartsanak – felelte hetykén Kovácsné – mi meg templomba megyünk. Ebből nem engedek soha.

- Pedig a vörösök ezt követelik – felelte elutasítóan Kissné, mintha ő lenne a helyi párttitkár.

- Hát ebből a vörösök nem esznek, ennél több eszük lehetne, hogy a vidéki emberek templomba járnak, ha városi elvtársaink nem is – Kovácsné heves indulatba jött, ami nem volt rá jellemző – Elég volt már a sok alattomosságból, amit itt alkalmaznak. Először a földjeinket csalták ki tőlünk, most már az Istent is elvennék?!

- Mennem kell, viszem az ebédet – mondta Kissné – hiába akarták elérni, hogy a vasárnap szabadnap legyen, a föld nem kérdezi, hogy milyen nap van, késtek a kezdéssel idén, most próbálják behozni.

Kovácsné bólintott, majd ő is összecsomagolta az ebédet, amit a férjének és fiának vitt. Az utóbbi időben sokszor Juliskával együtt főztek, de a lány is kint dolgozik már a földeken. A csöppség még nem volt egy éves, és még mindig szoptatni kellett. Most is felsikított, jelezvén, hogy már ébren van. Mielőtt elment, a gyerek is ebédet kapott, majd fölkapta a gyereket az egyik kezére, az ebédhordót a másikba fogta erősen, és elindult a mezőre.

A mezőn a kapálás nem volt hálás feladat senkinek sem. Az idő nagy részét mégis ez vitte el. A növények már javában nőttek, de a fojtogató tarack és disznóparéj mindig újabb utat talált magának a föld felszínére, sanyargatva ezzel a búzaszálak életét.

A férfiak keményen dolgoztak, nagy területeket kellett megtisztítani. Bármennyire is összevont föld volt, és elmosták a birtokok közötti haszontalan sávokat, mégis mindenki tudta, hogy hol volt a saját földje. A fákat és a nagyobb bokrokat meghagyták, és azok kellően jó tájékozódási pontot nyújtottak. A derékszíjparcellák helye ezért szépen volt művelve, mert a szíve mindenkinek a sajátja, legalább is egykori sajátja felé húzta. Ezért az egykori grófi földek csak hanyagul voltak megművelve, hiába követelte Tóth Jóska, hogy mindenhol ugyanúgy műveljék meg, mert ezek a földek mindenkié.

Idősebb István is a saját földjén volt, egy nagy nyárfa tövében hűsölt. Gyomra már jelezte az ebédidőt. A déli harangszó idejében sok asszony jelent meg a földeken, de az ő felesége csak nem akart jönni. Sejtette, hogy a gyerek szólt közbe megint. Amióta a kis Balázs megvolt, mindent feltúrt. Igényeit nem volt hajlandó senkihez sem hozzácsiszolni. Akkor ordított, amikor éhes volt, de ez egy gyereknél így volt rendjén. Mire egyesek már indultak vissza, csak akkor jelent meg Kovácsné.

- Minek kellett úgy sietned? – kezdte idősebb István – ráértél volna – és kajánul mosolygott, semmi feddést nem szánt Annának, de látta, hogy felesége arcán mégis indulatok jelentek meg – Mi van veled? – kérdezte döbbenten a feleségét.

Az asszony lerakta az ebédjét, majd a gyereket megigazítva a karján válaszolt:

- Újabb aljasság jutott az elvtársak eszébe. Most a papot lakoltatták ki – rövidre zárta mondanivalóját, mert néhány asszony ment el az úton a nyárfa mellett, akik odaköszöntek. Kovácsné nem bízott bennük, még a végén úgy járnak, mint az intéző, és golyót kapnak, ha nem lesznek szimpatikusak az elvtársaknak. Idősebb István addig nekilátott az ebédnek.

- És miért fáj neked az a pap – vonta meg a vállát a férj.

- Tudod, hogy hova rakták? Abba a nyomorúságos putriba, ahol a Jóska lakott.

Erre már idősebb Istvánnak is elkerekedett a szeme. Tudta, hogy a vörösök nem szeretik a papokat, de ez aljasság volt.

- Beszélni kéne – folytatta az asszony – az elvtársakkal. Ez azért mégsem járja.

- Mi mondjak nekik? – csóválta fejét a férj, aki érezte, hogy az ő szép beszéde nem hatná meg őket.

- Valahogy tudtukra kéne adni, hogy a falu kiáll a papja mellett. Tudod, mit akarnak még? – folytatta a feleség.

- Ne kímélj – sóhajtotta a férj, aki kezdte unni ezeket a bonyodalmakat.

- Este hatkor gyűlést akarnak, amire mindenkit várnak – kezdte Kovácsné – de akkor lesz a mise is. Menjünk el rá, és beszéljünk rá mindenkit, hogy inkább a templomba jöjjön.

- Jó – morogta a férj egy jókora falattal a szájában. A kicsi eközben kapkodott a kezével apja karja után, amely szaporán dolgozott – beszélj Istivel is, majd a fiatalokat meggyőzi ő.

Az asszony megint igazított egyet a gyerekén, majd felvette az ebédhordót, amellyel a férje végzett. A dombon át elindult arra, ahol a fia dolgozott. Kovácséknál a férj dolgozott az egykori családi birtokon, amíg a fiú a grófi földeken, ha nem kellett a traktorral művelni a földet. Éppen néhány fiatallal állt, akik már befejezték az ebédet. Istit már ugratták, hogy ma éhen marad. Juliska már megkapta az ebédjét, de Isti nélkül nem látott neki. Az anyja mérgesen hagyta ott, azzal, hogy az edényeket majd cipelje ő haza, mert nem ér rá egész nap.

Isti üdvözölte édesanyját, aki félrehívta egy kicsit. Juliska is tett egy tétova lépést feléjük. Kovácsné biccentett a fejével, hogy ő is csatlakozhat, ha akar. Egy félreeső helyen, ahol a többiek nem hallották, elmesélte nekik a pap kilakoltatását és azt is, hogy mit terveznek a vasárnapi mise idején.

- És ne feledjétek, hogy nem sokára itt az esküvőtök – zárta röviden Anna – aminek meg kell adni a módját, ha már ilyen csinos leányt választottál – és rámosolygott Juliskára, aki zavarba jött, nem szokott az anyósjelölt ilyen kedves lenni hozzá, de most ez is az anya tervének része volt. Isti és Juliska is végzett az ebéddel, és Kovácsné elvitte az ételhordót, sőt Juliskáét is magával vitte, aki nagyon hálás volt érte.

Istiék visszamentek a többiekhez. Elmesélték nekik, hogy mit eszeltek ki a vörösök. Többen csóválták a fejüket. Bármilyen fiatalok is voltak, az Istent mindig komolyan vették. Ferenc papot is mindenki szerette, sohasem volt rátarti, vagy gőgös, mindenkit ismert, és akinek tudott segített. Egyesek emlegették, hogy tisztességesen eltemette Tóth Jóska édesanyját. Sokan hálátlannak tartották a párttitkárt, mások pedig gőgösnek, amiért a hatalommal a kezében ugyanolyan kiskirályt játszik, mint a gróf játszott korábban.

- Este megpróbálok beszélni vele, ha vége a misének – felemelte az ujját, és magára mutatott – én legalább is odamegyek.

Mindenki helyeslően bólogatott. Senkinek sem támadt kedve erre a gyűlésre menni. Úgy érezték, hogy az orruknál fogva vezetik őket, és sértette az önérzetüket. Rövid idő alatt a kommunizmusba vetett remény szertefoszlott az emberekben, de első nyilvános jelét csak most adták.

 

Este Tóth Jóska a vörös őrséggel karöltve a Fő téren állt, amit időközben Vörös Csillag térre kereszteltek át. Új plakátok voltak kiragasztva, amely a még tsz-be nem lépett reakciósokat fenyegette. A szöveg mellett reakciósok menekültek a Vörös Csillag fénye elől. A falu lakói a térre vezető utcákon álltak, és tanakodtak, hogy mi legyen. Feltételezték, hogy a fegyveresek nem fogják beengedni őket a templomba. Egyelőre senki sem mozdult, pedig a nagymutató már közeledett a hat órához.

A Fácánkertre vezető úton megjelent Ferenc pap. Néhányan mögötte jöttek, nehogy valami baj érje őt útközben. Ott voltak mögötte Kovácsék is. Juliska családja is mellettük ment, ahogy Horváth Ferenc is. Szénási néni, aki régebb óta ismeri a papot, mint bárki mást a faluban szintén mellettük ment. Korát meghazudtolva járt, igaz kicsit bicegett már, de ahogy ő hangoztatta, ebben a korban ennyi már belefér. A pap mellett jött Szabó Elek is a gyerekeivel. A tér többi részéről is felsorakoztak melléjük.

A vörös őrök sorfalat álltak a templom kapuja előtt. Fegyverüket egyelőre maguk mellett tartották, de készen álltak a tüzelésre. Tóth Jóska valamivel a sor előtt állt, oldalán két revolvert is tartott.

- Estére gyűlést hirdettünk – hangoztatta erélyes hangon Jóska.

- Előtte szívesen látok mindenkit az Isten tiszteleten – felelte a pap. Kicsit görnyedten állt a bőrkabátosok előtt, de annál határozottabban, ahogy ők fogadták a menetet.

- A gyűlés hatkor kezdődik – erősködött Jóska, de nem hagyták, hogy elmondja, amit akar, mert valaki a tömegből megszólalt:

- A te lelki üdvödét is imádkozunk majd, amíg te kint misézel, de mi most bemegyünk.

Mintha ez lett volna a jel, a tömeg elindult, hogy bemegy a templomkapun. A bőrkabátosok hezitáltak, de Jóska intett, hogy félreállnak. A falu benyomakodott a hűvös, penészszagú templomba, a félig-meddig korhadó fa tetőzet alá. Szegény volt ez a templom, ahogy a falu is.

Miközben bent miséztek, Tóth Jóska egy szócsövet vett a kezébe, amelyen keresztül elkezdte a beszédét. Egy közönséges szöveg volt, amely a párt eddig elért eredményeiről számolt be, illetve a sikeres északi hadjáratról. De hiába próbálta megzavarni ezzel a misét, a zsoltárok éneklése sokkal hangosabban hallatszott ki a templomból, semhogy az ő hangja betörhetett volna. Szinte forrt a düh Jóskában, a szemében balgaság volt a vallást választani a józanész helyett. Eddig viszont nem találkozott ekkora ellenállással. A pártban elismerően beszéltek róla, mennyire sikeres és ügyes. Most pedig felsült.

Mise után az emberek szétszéledtek. A bőrkabátosok már nem voltak ott, amikor a tömeg hazament. Az atya is elindult, sokan megköszönték a szavait, melyben a hívőket buzdította.

Isti elköszönt a családjától, és a palota felé vette az irányt. Bár régen jóban voltak, amióta visszatért a faluba, még nem volt alkalma beszélni Tóth Jóskával. Úgy érezte, hogy itt az ideje. Több dolgot is tisztázni akart vele.

A grófi palotában még sohasem járt. Kívülről már többször is megcsodálta, de belülről még nem volt alkalma látni. Mindig úgy képzelte, hogy világoskék falai vannak belülről. Hatalmas tágas tereket és folyosókat képzelt el.

A képzelgésének két bőrkabátos vetett véget, aki az ajtóban megállította őt.

- A párttitkár elvtárshoz jöttem – mondta határozottan Isti.

Az egyik őr bement, majd Jóskával együtt jött vissza. Jóska behívta, bár meglehetősen hűvösen fogadta. Bementek a pártirodába. Hellyel kínálta egy iratokkal túlzsúfolt íróasztal előtt. A szoba tele volt szekrényekkel, amelyeken még több irat és néhány könyv foglalta a helyet. Istinek a vörös kötésbe bújt Tőke című Karl Marx szerzemény tűnt fel. Hallott már róla eleget, a katonaságnál.

- Hogy vagy? – kérdezte Isti, akit egy csöppet sem zavart, hogy barátja ilyen fontos pozícióba került. Hangjában nem volt semmilyen félelem, pedig a főnökével beszélt.

Jóska kicsit feszengett, nem akart túl barátságos hangot megütni. Zavarta, hogy Isti még mindig olyan közvetlen vele, mint volt legutolsó találkozásukkor a szekszárdi vonaton:

- Sok a megoldandó probléma – valami lapot odébb tett. Kezével folyton matatott, Isti látta, hogy zavarban van – nem lesz jó így a falu – Isti felhúzta a szemöldökét, nem akart a falu dolgaira egyből rátérni – ha sokat dacoskodnak, abból baj lesz.

- Milyen baj? Lövetni fogsz, ahogy a grófok a csendőrökkel?

- Ne ragadtassuk el magunkat ennyire – legyintett erre Jóska, bár tudta, hogy nem alaptalan a feltételezés – de a templom nem fog sokáig állni, ha a pap úgy gondolja, hogy fontosabb, mint a valóság.

- Ezt nem értem – Isti tudta, hogy mire mondja ezt, de sarokba akarta szorítani barátját, hátha sikerül enyhíteni kérlelhetetlen ateizmusán.

- A Tanácsköztársaság nem csak tréfából ad ki utasításokat. A papok reakcióskodását nem fogják eltűrni. Idevezényelnek egy szakaszt a vörös hadseregből, és lesz jaj. Jobb lenne. ha nem nyakaskodnátok annyit.

- Reakció az, hogy hiszek Istenben?

- Hinni szabad, de vigyázz, mert a vallás a nép ópiuma!

- Szóval hinni csak a népbiztosban lehet – vetette oda ártatlannak színlelt mosollyal Isti.

- Ezek nem tréfadolgok – Jóska érezhetően megsértődött. Szívesen kidobta volna Istit, de úgy érezte, hogy ez nyílt szakítás lenne a faluval – a forradalom vívmányait nem szabad visszafordítani, ezt neked is tudnod kell. Ha reakciós akar lenni a falu, akkor veszett ügye van.

- Tartsatok fórumot vasárnap ötkor, és mindenki el fog menni – felelte határozottan Isti. A legkisebb mértékben sem akart ellenkezni a gyűlésekkel, csak meg akarta találni a lehető legkönnyebb együttélést – Vannak szokások, amelyek nem változnak, a falusiak hatkor vasárnap templomba mennek.

- Majd meglátjuk – mondta unottan Jóska. Nem akart ezen vitatkozni tovább – most sok a dolgom, majd később beszélünk – ezzel felállt, és a kezét nyújtotta. Isti felpattant, kezet rázott vele, majd távozott az irodából.

Kifelé menet nézte a zöldes falakat, a kopott bútorokat, amelyek elhanyagoltságról tettek tanúbizonyságot. A port nem takarították és a folyosón égő kandeláberre ráégett néhány bogár és egy pókháló is. Isti számára bizarr jelenség volt az egész szocializmus – Mindent feltúrnak, de nem építenek semmi hasznosat – ajka lefelé kanyarodott. Mintha a végső csalódást adta volna meg, mind barátjában, mind abban, amit Jóska képviselt. Nem a lámpás győzte meg erről, de annak a kopott, piszkos fénye ébresztette rá, hogy mi történt ezen a vasárnapon a faluban.

 

Idősebb István az este az ivóban hallgatta, hogy fia milyen lesújtóan súgta meg neki, mire jutott Jóskával. Az öreg csóválta a fejét:

- Nagy baj lesz még abból, ha sokáig maradnak.

Isti megadóan beszélt. Teljesen tehetetlennek érezte magát. A másik asztaltól Szabó Elek ült át hozzájuk. Ő is kíváncsi volt, de tudta, hogy a vörösök mindent meghallanak, és nem akarta bajba keverni Istit sem, és a magát sem. Nagyon elégedetlenek voltak. Senkinek sem tetszett a kollektivizálás, és az sem, hogy ennyire antiklerikális a szocializmus. A terrort és a fenyegetettséget sem élvezte senki.

- Ha Tóth elvtárs megnézné – mondta Szabó Elek, homlokát ráncolva – akkor nem találna egyetlen hívet sem. Pedig a grófi földek elfoglalásakor még milyen népszerűek voltak.

- Csak azután jött az átverés – húzta szája szélét idősebb István – és a mi földünket is kicsalták.

Sokat tanakodtak azon, hogy mit lehetne tenni, mert ezt nem akarták tovább. Elkergetni mégsem lehetett őket, mert nem voltak felfegyverezve, amíg a vörösök igen.

- Záróra – szólt a kocsmáros szigorú hangon.

Sóhajtozások közepette felállt az ivó népe és elindult. Szabó Elek még morcosan megjegyezte:

- A dolgozók paradicsomában este nyolckor már kotródhatsz haza.

A mérge arra a rendeletre vonatkozott, miszerint este kilenc után csak indokolt esetben lehetett valaki az utcán, különben börtönbe zárják. A sok ember mind mérgesen távozott, az idő jó volt, és ilyenkor sokáig szerettek maradni. Idősebb István hallotta, amint két ember a konyhakertekről beszélget:

- Már megint eltűnt egy sor zöldborsó – szitkozódott az egyik – ha lenne időm, meglesném, elkapnám azt a gazembert és agyonverném.

Idősebb István gyorsan elköszönt a többiektől. Valamiért érezte, hogy most kell kimennie a saját konyhakertjükbe, amit még nem vettek el a vörösök, és megnézni, minden rendben van-e? A borsójuk szép volt, büszkén mutatta Tar Józsefnek, nem akarta veszni hagyni. Tudta, hogy kire kell vadászni, úgy ment a földekre menő úton a lemenő Nap fényében, mint a vérszagot fogott kopó.

A borsóföld felé két csipkebokor között vezetett az út. Idősebb István ezt használta ki, hogy ne lássa az, aki a földön van. Jól sejtette, Limpár Ákos kint volt a földjén. A bokorban talált egy vékonyabb botot:

- Ez jó lesz – szemét összehúzta, szinte mosolygott kezében a vesszővel. Nem is sejtette, hogy ez akár a végzet akarata is lehet. Kirontott rejtekéből, a legkisebb nesszel, ezzel is nyert néhány másodpercet. Jól számolt, mert Limpár Ákos lomhasága miatt nem tudott gyorsan felállni. Lomha nagy teste nehezen lendült futásnak, és már érték is az ütlegelések. Ákos úgy szaladt a falu felé, ahogy csak bírt, miközben szétszakadt az inge, és véres csíkok jelentek meg a hátán, a nyakán, sőt még a fülén is. Idősebb István élvezte a hajszát, miközben ordítozott a gyerekkel:

- Most megfizetsz minden lopásért, a késedelmi kamattal együtt – és szája fülig ért, s a keze dolgozott.

A Limpár ház elé érve már mindketten kifáradtak. A kiabálásra mindenhol megjelentek az ablakban. Limpárné kétségbeesve rohant elő a házukból. A férje csak késve jelent meg, régen nem látta már senki. Arca csapzott volt, nem borotválkozott, sőt fürdeni sem mostanában fürdött utoljára. A nagy ricsajra két vörös őrségi tag is előkerült. Egy magas fiatal fiú volt az egyik, aki határozottan lépett fel:

- Mi folyik itt?

- Ezt a gyereket borsólopáson értem – közölte a legtermészetesebben István, ami igaz volt, mert régen a csendőröknek már többször is elmondta ezt, de akkor nem volt semmi értelme – már többször előfordult.

- És jelentette már valakinek? – kérdezte egy vékony hang, amely a másik fegyvereshez tartozott.

- A csendőröknek szinte minden évben, de nem volt foganatja.

- Ezek már más idők – mondta a magasabbik őr, majd megragadta a gyereket, és meglódította – nincs szerencséd, mert statáriumot hirdettek. Ha nem leszel szimpatikus a bírónak, reggelre már lógni fogsz.

Ezzel a mondattal mindenkit leforrázott. Limpárné a földre rogyott, Limpár András úgy ment vissza a házba, mintha őt végeznék ki másnap. István is csak állt, megszólalni sem bírt, ezt ő sem gondolta volna. A lecke rá fért a gyerekre, de a kivégzés...

- Egy golyó a szeme közé, aztán kész – kiabálta egy öregasszony a szomszédból, akinek már többször is megkeserítette a gyerek az életét.

Lipárné kérdőn és vádlón nézett egyszerre idősebb Istvánra, aki sietve hagyta el Limpárék háza táját. Otthon mikor elmesélte, hogy mi történt, Isti úgy gondolta, hogy elmegy Jóskához, de apja lebeszélte:

- Ne akard lekötelezni magad neki.

 

A nyár küszöbén lázas készülődés volt a Kovács házban. Kovácsné, ami csak volt, azt mind terítékre rakta. A rokonok már megérkeztek. Istinek volt egy unokatestvére, Telkes Sándor. Édesapjának volt egy nővére, aki a háború alatt tífuszban halt meg, az ő fia volt az egyetlen rokon. Feleségével érkezett, aki várandós volt. Hasa már jelezte, hogy a kicsi nem sokára világra jön. Isti éppen rendbe szedte magát. Apja átment Juliskáékhoz, hogy ott segítsen. Igazából mindkét após, amerre járt, ott volt útban az asszonynépnek, így a kocsmában kötöttek ki.

- Végre eljött a nap – mosolygott Sándor hatalmas zsíros bajsza alatt. Vele született probléma volt, hogy sötét haja és bajusza mindig zsíros volt – már-már vénember vagy, ideje volt.

- Azért kend sem kapkodta el – vágott vissza Isti – mennyi is voltál?

- Tizennyolc – húzta ki a mellét, mintha egy csatát nyert volna meg.

Kovácsné Telkes Etelkával együtt készítette el az ételeket. Igyekezni kellett, mert az esküvő délután kettőkor lesz. Erre adott lehetőséget a párttitkár. Először az esküvőt sem akarták engedélyezni, mert templomit akartak. Végül Tóth Jóska rosszallása ellenére megtarthatják az esküvőt. Isti elhívta egykori barátját, de ő nem vállalta, hogy betegye a templomba a lábát.

A két család összefogott, és a kamra helyére egy újabb szobát építettek a fiataloknak. Kicsi is volt, külön konyha sem tartozott hozzá, de legalább egy zug volt, ahol csak ketten lehettek. A nagy ház falához tapadt ez a kis szoba, aminek a tetejét már cseréppel fedték be. Felmerült az is, hogy kibontják az oldalfalat, és lesz egy ajtó a két lakrész között, de végül idősebb István elvetette ezt az ötletet, mert nem tudta, hogy biztosan kibírja-e a ház, vagy sem.

Isti nagy szorgalommal rendezte be. Sikerült egy asztalt és egy ágyat szereznie, továbbá Szénási nénitől sikerült egy lavórt is vennie, meg egy kicsit kopott fakeretes tükröt hozzátartozó fiókos asztallal.

A sok készülődés lassan a végére ért. Az idő már eléggé előre haladt ahhoz, hogy Kovácsné rendbe szedje magát. Az apa is hazatért, minden készen volt ahhoz, hogy az esküvői menet elinduljon. Útközben többen is csatlakoztak. Az egész falu elment a templomba, az utóbbi időben ez presztízskérdés volt mindenkinek.

- Végre egy jó nap – mosolygott oda Horváth Ferenc, aki mint megrögzött legitimista akár fegyverrel is megvédte volna magát, ha nem engedik be a templomba.

- Alig várjuk már a boldogító igent – mosolygott több nő is, akik csatlakoztak a menethez. Mindenki vidáman ment végig az úton. A templom kapui tárva-nyitva álltak. A beszélgető emberek beözönlöttek rajta. A vörös őrség egyetlen embere sem állt a téren, a templom közelébe sem mentek. Isti úgy gondolta, ez egy gesztus egykori barátjától.

- Ha már nem jött el, legalább békén hagy minket – súgta oda édesanyjának és édesapjának, akik szemüket egy pillanatra lehunyva bólintottak. A templomban mindenki a megszokott helyére ült, leszámítva azokat, akik az első sorban ültek, mert oda most a rokonság került.

Isti Szabó Lászlót, Szabó Elek fiát kérte fel tanúnak. Juliska tanúja Isti unokatestvére lett. Mindenki elfoglalta a helyét, és Juliska, édesapjába karolva megjelent a templom ajtajában. Bevonultak, és a templom ajtók becsukódtak.

A kevés fény, ami a szűk ablakokon beszűrődött a gyertyák fényével együtt kellő világosságot adott ahhoz, hogy a hátsó sorból is lássák, amint az ifjú pár ujjaikat egymásba kulcsolják, és a pap felé fordulnak. Az atya Isten áldásával összeadta őket. A szerelmesek egymás felé fordultak. Az örömteli mámoros pillanatban összeforrott ajkuk, a vendégek elégedetten mosolyogtak, a szülők meghatottan nézték, amint gyermekeik összekötik életüket. A forró csók után örömmel nézték egymást a fiatalok.

Kívülről azonban sötét fellegek kúsztak az ablakok elé. Az emberek felnéztek a mennyezet felé, a fatető recsegni, ropogni kezdett. Nem akartak az emberek hinni a szemüknek, a gomolyag mintha a templomra ült volna és vörös fénycsóvák tarkították a jelenséget.

- Úristen! Ég a templom! – ordította egy izgatott női hang a sorok közül.

Mindenki felugrált, feleségüket, gyermeküket maguk előtt tolva indultak az ajtó felé.

- Nem megy, be van zárva! – döngette két férfi a kaput, majd egyre több. A füst beszállt az ablakokon keresztül, a mennyezetről pedig hamu és égő faforgács hullott a lakodalom résztvevőinek a nyakába. A nők gyermekeiket félrerántva engedtek utat a férfiaknak. Néhányan lehúzódtak a padok alá, vagy gyermekeiket rejtették oda. A templom oltárára egy égő gerenda zuhant. A füst betöltötte a termet, köhögtek és fuldokoltak az emberek. Az ajtót hiába próbálták kinyomni, nem engedte a halálos csapdába került embereket.

A tetőről mind nagyobb darabok zuhantak a bennrekedtekre. Szénási nénire, aki a padok között állt, és egy gyerekre vigyázott, több fadarab is rázuhant, véres fejjel és karral esett a földre. A kislány, aki mellette volt hatalmasat sikított, majd egy nagy halom kő hallgattatta el őt is örökre. Ferenc atya térden volt már, úgy imádkozott a füsttől könnyes szemmel az égő oltár előtt:

- Óh Uram, kíméld a nyájam, vigyél el engem helyettük is!

Hogy meghallgattatásra talált-e imája, azt csak a mennyekben tudják, de az oltár megmaradt része leborulva maga alá temette az atyát.

Elől a templom ajtajában végre sikerült az akadályt, amit kívülről raktak oda, feltörni. A kivágódó ajtón kiözönlött a tömeg. Elsőként idősebb és ifjabb István ment ki, vagy inkább esett át a küszöbön a mögöttük állók nyomására. Ruhájuk szétszakadva, kisebb nagyobb karcolásokkal a bőrükön értetlenül álltak ott, amíg meg nem látták a téren álló vörösöket.

A templom előtt a rettegett teherautó állt. Körülötte voltak a falut megszálló vörös őrök. Emellett több ismeretlen állt közöttük. Külön csoportban helyezkedtek el, hosszú kabát és szürke tányérsapka volt rajtuk, amely vörös csillaggal volt feldíszítve. Élükön egy nyurga alak volt, haját hátra nyalta. Feszesen állt a csoportok előtt:

- Aki mától fogva a templom közelébe megy, halál fia – ennyit mondott, majd felszálltak a teherautóra és elmentek.

Mintha villám csapott volna a falusiakba. Senki sem számított ilyesmire.

- Terroristák – vágta oda az egyik ember a templomból kijövő tömegben.

Tóth Jóskáék ottmaradtak a téren. Vállukon fegyverrel, az érinthetetlenség szobrai voltak. Egyre több szidalom záporozott rájuk, de mintha nem is hallanának semmit úgy álltak. Valaki felkiáltott:

- Oltani!

Ekkor azonban a vörösök a fegyvert a vállukhoz emelték, és Jóska kiadta az utasítást:

- Aki a templom közelébe mer menni, azt lelőni!

A tömeg mögött újabb bőrkabátosok tűntek fel, akik eddig nem voltak a faluban. A templomot körülállták, mintha csak egy tábortűz köré gyűltek volna. Az emberek félrehúzódtak. Jóska tovább folytatta:

- Egy órán belül mindenki térjen haza! Estére kijárási tilalom lép életbe. Aki az utcán lesz, azt rögtön ítélő bíróság elé visszük.

A tömegben zúgolódni kezdtek, de senki sem mert rátámadni a kommunistákra. Sok asszonyt nyugtatni kellett, a gyerekek sírtak, tehetetlen férfiak dühöngtek. Istiék is hazamentek. Az újdonsült férj szorosan fogta Juliskát, akinek az arcán vastag korom ült. Isti öccse keservesen sírt az édesanyja karján, amit néha köhögés szakított meg. Idősebb István feje több sebből vérzett. A legnagyobbra, ami a homlokát két térfélre osztotta ingének leszakított ujjából tett kötést. Juliska édesanyja a kisfiát szorította magához, aki megszólalni sem bírt riadalmában.

- Valamikor az Isten háza szent volt – mérgelődött Telkes Sándor.

- Ezeknek az emberi élet sem szent – felelte Juliska apja, Szántó Gergely.

Juliskáéknál elköszöntek egymástól, minden, ami arra a napra terveztek, szó szerint füstbe ment. Istiék hazaértek, és bementek a házhoz épített szobába. Az este egyáltalán nem úgy telt el, ahogy az ifjú házasoknál szokás. Juliskából felszakadt minden indulat, ami összegyűlt benne. A nap, amelyre egész életében várt, az esküvőjének napját tönkretették.

 

Másnap az egész faluban őrjáratoztak a vörösök. A boltban mindenkit sürgettek:

- Ne jártassa fölöslegesen a száját, feltartja a sort! Haladjon!

A közbeszéd minden tiltása ellenére a faluban terjedt a hír Szénási néni haláláról. Mindenki szerette az asszonyt a faluban, önzetlensége, és jó szíve sokakat segített ki a bajból. Ritkán kért pénzt varrásaiért, azt sem magára költötte. Legfeljebb akkor sürgette a tartozás megadását, ha fiainak kellett küldeni egy kis segítséget. Alakja korát meghazudtolta, vékony volt, arcát kevés ránc gyűrte. Mindig nyugodt volt, és rendkívül türelmes. Egyetlen, amit néhányan felróttak neki, hogy nagyon szerette a pletykákat, de az ő korában ez már természetes volt.

- Amikor a templom romjai közül kihúzták a vörösök, rá sem lehetett ismerni – súgta oda a boltban Kissné idősebb Kovácsnénak, akit már ez a címzés illetett meg a falu részéről – csak a ruhája alapján azonosította a menyed, aki éppen arra járt munkába menet. Volt ott egy kislány is, őt Szabóéknál siratják.

- Mit diskurál ott asszonyom? – heveskedett az őr – Haladjon!

Minden éberség ellenére a faluban mindent tudnak. Hiába Tóth Jóska szívós zsarnoksága, a falu szokásait nem tudta felülírni semmilyen tannal vagy tétellel, amit Karl Marx vagy Lenin hagyott rá. A palotában rendkívül rossz volt annak, aki összeakadt vele. Mérges volt, amiért annyira nem boldogult a helyzettel, hogy a fővárosból kellett néhány Lenin-fiúnak lejönnie, hogy rendet tegyen.

- Legalább nincs már templom, sem pap, aki keresztezné a számításaimat – mondta egyik párttárásnak, aki a tsz-beli a helyettese volt.

- Elnézést – jött be a titkárnő – egy bizonyos ifjabb Kovács István jött, és a párttitkár elvtárs iránt érdeklődik, hogy itt van-e?

- Na, ez jókor jön – húzta félre a száját Jóska. Intett az elvtársának, hogy mehet – Jöhet.

A titkárnő kiment a dolgozószobából, ami ha lehet még rendetlenebb volt, mint amikor Isti legutóbb itt járt. A szobába belépve levette a kalapját, és illedelmesen köszönt, noha legszívesebben megfojtotta volna Jóskát:

- Az üdvözlést az esküvőre megkaptam, nem vagyok hálás érte – szeme szikrázott, de Jóska nem jött zavarba ettől:

- Szóltam előre, hogy ne makacskodjatok, de nektek muszáj volt templomba járni. A budapestiek nem nézték jó szemmel, és idejöttek. A többit már tudod.

- Ez nem mentség ártatlan emberek megölésére – Isti felemelte a hangját, amitől Jóska is indulatos lett:

- Ezt a hangot vidd haza – keze ökölbe szorult – mától fogva a tsz földjeinek közelébe sem mehetsz, vagy lelőnek. Dögölj éhen – azzal csengetett, és két fegyveres lépett be a szobába – Az úr távozni akar.

A két fegyveres elindult Isti felé, aki magától is értette a célzást. Kiment a palotából, és remélte, hogy soha többet nem kell idejönnie.

A mezőkön többen dolgoztak még, de már sokakat nem lehetett munkára fogni. A csoportosulásokat nem engedték, ha ebédnél néhányan összeültek volna beszélni, a fegyveres őrség elküldte őket, egymástól messzebbre. Isti ekkor tűnt fel, elment a rögtönzött bódéba, ahol letette a tagságiját, és kifizették maradék járandóságát. Nem sokat ért az a korona, amit felvett. Néhányan lopva érdeklődtek, hogy mi történt. Isti kurtán annyit felelt, hogy kirúgták. Több sem kellett, egyesek szintén bementek a bódéba, ami a föld mellett volt, és a titkárnál kiléptek, tagságijukat leadták, és távoztak.

Otthon Isti elmesélte, hogy mi történt. Idősebb István is elindult, hogy kilépjen a tsz-ből, és a földjének a sorsát ismét a maga kezébe vegye. Az úton haladva több ember is csatlakozott hozzá. A fegyveresek először próbáltak gátat vetni a menetnek, de a tsz felé menőket nem lehetett megállítani. Mindenki kilépett, és a földjét is kivette. Végül Tóth Jóska is megjelent a bódénál, de hangos fújolás fogadta őt, így beszédet sem tudott tartani.

A tsz intézőnek nem volt már pénze, hogy kifizessen mindenkit, sőt Jóska meg is tiltotta a kifizetést, de az emberek így is kiléptek. Senki sem akart már maradni, úgy érezték magukat a sok fegyveres mellett, mintha kényszermunkán lettek volna. Jóska már valami válaszcsapásra készült. Az embereinek intett, hogy gyülekezzenek:

- Mindenkit legyen készen arra, hogy fegyverrel kényszerítjük őket a visszalépésre. Megvárjuk, amíg hazamennek, majd lesz olyan családtag, akinek az életét féltik.

A mondatait nem tudta befejezni, mert egy fiatal Lenin-fiú szaladt elő a palotából:

- Tóth elvtárs! Telefonon keresték a pártközpontból, azonnali visszahívást várnak.

Tóth elvtárs azonnal útnak indult, a fegyvereseknek intett, hogy menjenek vissza a faluba. A bódénál lassan mindenki végzett, nem maradt más a földeken, csak néhány éhes varjú és azok hangos károgása. A tsz titkár csöndben ült a bódé mellett a nyári hőségben, és minthogy munka nélkül maradt, rágyújtott egy pipára.