Több, mint fél éve állt itt a frontvonal, anélkül, hogy történt volna valami. Egy erőltetett, de sikertelen offenzíván kívül más nem történt. A Monarchia erejéből többre nem futotta, az olaszok pedig türelmesen várták az időt, hogy támadhassanak. A Monarchia századainál rengeteg volt már a szökés, vagy az átállás a túloldalra. A csehek rendszerint az olaszok társaságát keresték. Nagyobb baj volt, hogy a magyarok közül egyre többen szöktek haza.

- Elég volt a háborúból – sokat emlegetett mondat volt ez Istiék századában is. Ennek ellenére az első szökések náluk csak októberben kezdődtek. Egy nap az éjjeli őrségből eltűnt két ember az egyik szakaszból. Fekete százados – Istiék korábbi hadnagya – dühöngött az eset miatt:

- A század előtt lesznek felakasztva a környék legmagasabb fájára – amit aztán másnap este be is tarthatott, mert másik két embert szökésen kapott. A században senki sem szólt semmit. Mindenki tudta, hogy ez vár rá, ha szökik, de mégis sokan inkább a dezertálás mellett döntöttek, minthogy itt maradjanak még egy hetet akár.

Isti még nem szánta rá magát erre. Nem tudta, hogy hogyan fogadták volna otthon, ha elszökik a szolgálatból. Még volt a szakaszban is tartás. Egyelőre senki sem beszélt arról, hogy lelépjen.

Este őrségben Istinek érdekes dolgon akard meg a szeme. Az olaszok valahogy ritkábban álltak a folyó túloldalán. A csapatok elvonása valahol összpontosítást jelentett. A nap még úgy nyugodott le, hogy a Monarchia valahol rohamra kell, hogy számítson. Arra még ezen a békés, enyhe fuvallatokat hozó alkonyon sem lehetett számítani, hogy az események felgyorsulnak.

Másnap nem a frontról érkező hír hozta lázba a katonákat. Károly császár és király kiáltványban közölte, hogy a birodalmát immár konföderációban képzeli el. A következmények súlyossá váltak. A csehek immár nem tekintették magukat az uralkodó alattvalóinak. Azonnal eltűntek a frontról, és a tisztek sem voltak hajlandóak megállítani őket.

- Most már bevallottan sem létezik a Monarchia többé – ennyivel konstatálta a híreket a százados – holnaptól bármikor támadhatnak az olaszok, és nekünk végünk.

Ezt a véget pedig sokan nem akarták megérni. Este követség ment a századoshoz, hogy vonuljanak mielőbb vissza Magyarországra, aki azonban ezt megtagadta. A katonák aggódni kezdtek, hogy a felbomló félben levő birodalom nem tudja megvédeni az otthoniakat. A hadvezetés tétlensége komoly késéseket okozhat a visszavonulásban.

Egy hétig nem történt semmi. Az olaszok erőt gyűjtöttek, a közös hadseregből folytatódott a hazaszökés. Irányítani már nem lehetett tovább a katonákat. Folyamatos volt a parancsmegtagadás.

- Lukács, menjen ki őrködni! – szólt a százados, akinek már nem volt hatalma a saját százada felett.

- Nem – nemes egyszerűséggel ez volt a válasz.

- Kovács…

- Nem – Isti sem volt már az a kezes bárány. Sokáig nem adta jelét annak, hogy hitehagyott lenne, vagy szökni akarna, de nem lóghatott ki a sorból ő sem.

- Megeheti a fene magukat, mind lógni fognak – dühöngött tehetetlenségében a százados. Ennél többet azonban nem mondott. A katonák nem engedelmeskedtek neki, már várták, hogy mikor fognak fegyverszünetet kötni, akkor ki-ki mehet, amerre lát.

A százados elhagyta a bunkert, és máshol keresett őrséget. Végül két fiatal osztrák katonát meggyőzött arról, hogy kiálljanak az éjszakára. Arra azonban nem gondolt, hogy ez a két fiatal is eltűnik reggelre. Az éjjel nem volt semmi mozgás, de ez csak a vak szerencse volt. Az olaszok már tudták, hogy támadniuk kell. Egy hete a rossz idő akadályozta őket, de október 24-én megindult az általános offenzíva.

A katonák a lövészárokban álltak. Az olasz tüzérségre nem volt választűz, mert nem volt tüzérség a közelben. A folyón gyorsan átkeltek egy őrizetlenné vált folyószakaszon, amit nem volt nehéz találni.

A százados kiabálni kezdett, hogy mindenki tartsa a helyét, de alig pislantott kettőt, és a katonák már mind nyargalta a Portogruaro-i úton. Az olaszoknak jó formán lőniük sem kellett, de azért egy-két emberbe beleeresztettek egy golyót, nehogy meggondolják magukat a katonák. A menekülés során sokan így is elestek. A csehek pedig a bevált jó taktikájukat követték, és megint az ellenkező irányba mentek megadnimagukat.

- Na, most ti is megtudjátok, milyen az a menekülés – mondta Isti Leitnernek, Jánosnak. A táj itt más volt, sok volt a megművelt terület, és kevés az erdő. Csak egy kisebb mocsaras helyen lehetett biztonságban menekülni, de itt fennállt a veszélye annak, hogy valakit elnyel a mocsár. Sokan próbálkoztak arra, de többnyire egyedül. Nem egy jajkiáltás hallatszott, majd egy rövid ideig olyan zaj volt, amit a fuldoklók szoktak csapni.

A három összenőtt katona egy sással borított helyen vergődött. Némely lábnyomok után haladtak, amelyek a rohanó katonák után maradtak. Egy-egy lábnyom véget ért egy kicsit nyirkosabb földterület előtt. Ekkor aztán fordultak egyet, és elkerülték az ingoványt. A nád és sás közül egy folyó bukkant elő.

- Na, befürödtünk – emelte fel hangját kétségbeesésében Leitner.

- Akkor sem adjuk meg magunkat – vágta rá János, és betolta a vízbe Leitnert.

Azonnal a vízbe vágtak, a folyónak nem volt nagy a sodrása, sőt mélynek sem bizonyult. A puskákat váll fölött vitték, hátha kell még használni, és átértek a túloldalra. Nagy távolságot tettek meg, és nem volt erejük tovább menni. Csak ekkor kezdtek el gondolkodni, hogy minek viszik a puskákat is, ha nem tűnik úgy, hogy harcolni is fognak. Isti azonban ragaszkodott hozzá, hogy mindenki vigye magával. A másik kettő nem vitatkozott vele, elvégre ő volt a tapasztaltabb menekülő. Estére a mocsárban maradtak. Egy kicsi tüzet raktak a száraz nádszálakból, ami nem sok meleget adott, de annál több füstöt. Így nehéz volt megszáradni, de valamire a hideg éjszakákon szükség volt. Este az levegő kitisztult, és az olaszokat sem hallották mozgolódni. Később mégis valami neszre lettek figyelmesek. Segítségért ordibáltak, de már egészen rekedt hangon. Isti és János felkelt, hogy megkeressék, Lukácsnak meg meghagyták, hogy maradjon a tűz mellett.

A Hold homályában is látták a partot, és a nádast. A föld egészen kiemelkedett, amin mentek, egy természetes töltés volt, amit sűrű nádas nőtt ölelt. Egy csapást vettek észre, amit nemrég tört valaki. A lefelé vezető nyomok végén egy félig elsüllyedt ember volt. Már csak nyögött miközben a sáros lé közeledett a feje felé. Keze egy nádcsomót markolt, ami félig már megadta magát az erőnek, és gyökerei kilógtak a földből. Isti és János leereszkedett a homokpadról, és elkapták a kezeket, majd sikeresen kihúzták a tulajdonosát. Még a fény által került helyen is felismerték Szobi Jánost. Visszavitték a rögtönzött táborhoz. Szobi nem győzött hálálkodni, miközben a két férfi vállára támaszkodott. A táborban lepihentek mindannyian, hogy másnap reggel majd folytatják az útjukat.

Reggel hamar magukhoz tértek. Leitner reménykedett benne, hogy csak rossz álom volt az előző napi eset, de mindhiába. Elindultak, azzal a céllal, hogy haza mennek végre.

A mocsáron nehéz volt átgázolni. Már egészen fent járt a nap, amikor a folyó öntésterületéről egy mezőre értek. Több lábnyom is látszott a földben, amelyek egészen frissek voltak. Mások is a mocsárban vészelték át az estét. A táj nagyon kedves volt. A tenger sós illata idáig érződött, a távolban magas hegyek őrizték a határt, de ez már ellenséges területnek számított. A környéken olaszok laktak, így a lakott területeket, ahonnan a katonaság kivonult, nem volt célszerű látogatni.

Latisana volt az első település, ahová bementek. Volt ott egy kiegészítő század, amelyik akkor csomagolt össze, hogy indul. Istiék úgy tettek, mintha a 38. gyalogezredet keresték volna, bár a kiegészítő század parancsnoka is tudta, hogy valójában menekülnek. Annyit tudtak meg, hogy San Giorgio di Nogaroban van az ezredparancsnokság, és oda mennek ők is. Ezzel Istiék már egészen nagy tömeggel mentek együtt.

- Ez nem lesz jó – súgta Istinek János – még a végén visszafordítanak minket.

- Ugyan ki, a mi ezredparancsnokunk ki tudja, hol van, a többi meg ne ugráltasson – mondta egykedvűen Isti, aki már nagyon szeretett volna Fácánpusztán lenni.

A hadsereg sietősen vonult vissza, az olaszok pedig szorosan a nyomukba voltak. San Giorgo De Nogaro-ban sem sokat álltak. Nem Istiék ezredparancsnoksága volt ez, ezért az ottani parancsnok a település védelmével bízta meg őket.

- Szépen belesétáltunk – sóhajtotta Lukács János.

- Majd kisétálunk belőle – rántotta meg vállát Isti. Eszében sem volt itt várni az olaszokra négy emberrel.

Miután eltűntek a látóhatárról, lövések dördültek. A tenger felöl egy olasz különítmény előretört, és pont egymásba botlottak a csapatok. Néhány lovas a falu felé közelített, ezért Istiék a hegyek felöli irányba hagyták el a falut. Egy patakmederben húzódtak meg, majd abban nyomultak tovább, lehetőleg a legkisebb zajjal. Úgy tűnt, az olaszok nem vették őket észre. De lehet, hogy nem is törődtek velük, majd máshol esnek fogságba, nem náluk. Szerencséjükre az olaszok eléggé lusta népség, amit ki lehetett használni.

A dombossá váló tájon már nem lehetett olyan gyorsan haladni, mint a tenger melléki síkságon. Nem lehetet tudni, hogy az olaszok merről kerülik meg őket, esetleg ejtik csapdába. Friuli városa felé mentek, ahol reményeik szerint még ott lesz a Monarchia hadvezetése, és esetleg valami élelmiszert is kapnak.

Az események felgyorsultak. A nemzetiségek sorra kiáltották ki a függetlenségüket a Monarchiától. Mindkét birodalomrészben, Magyarországon és Ausztriában is követelték a császár távozását. Istiék még mindig Itáliában voltak. Friulinál megállt a mozgás, és a maradék haderők ott állomásoztak a tengerpart és a városok között. Az olaszok nem siettek előre, mivel megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások is. November harmadikán jött a hír, hogy a két fél aláírta a fegyverszüneti megállapodást Padovában.

- Most aztán futás haza – szólt Lukács János.

- Ezzel az ezredessel soha – mondta kiábrándultan, és kiábrándítóan egy százados – tétova, szertelen alak, aki mindig mindent tud, csak azt nem, hogy mit csináljon.

Nem volt efelől senkinek sem kétsége. Az ezredes pusztán botcsinálta alak volt. Eddig az állásokban maradt, csak az mentette meg az ezredét, hogy az altisztjei nem engedtek semmilyen szökést.

- Majd együtt megyünk haza – mondta mindig Kalászi Elek őrmester, aki csak az utolsó időkben szolgált a századnál.

- Addig marad, amíg én itt vagyok – ezt Fekete százados mondogatta, aki csodálatos módon elért ide, noha ő maradt legutoljára a frontvonalon.

Most más volt a helyzet, Budapesten lezajlott az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály lett a miniszterelnök. Az új kormány sok mindennel hitegetett, közöttük a földosztással is.

- Károlyi földet akar osztani, mi meg itt rohadunk meg – mérgelődött János is meg Isti is. Mindkettejüket vonzotta a lehetőség, hogy javuljon a megélhetése.

Miközben erről folyt a vita, olasz katonák jelentek meg a vonal túloldaláról. Mintha gyermeki kíváncsisággal jöttek volna, akik megnézik a korábban rémisztőnek gondolt ellenséget, amitől már nem kell félni. Egyre sűrűbben jöttek az állások felé. Néhányan mintha bizalmatlanul fogadták volna a dolgot, és elindultak az ellenkező irányba.

- Szerintem ne várjuk meg őket – súgta oda Isti Fekete századosnak – nem tetszik ez nekem.

A százados is meghúzta a szája szegélyét, és biccentett a fejével. Feltette vállára a puskáját, és elindult. Követte őt tíz ember is, akik a méla ezredes parancsát már nem várták meg. A lépteiket sietősre vették, de már késő volt. Az olaszok körbekerítették a várost, és nem lehetett már sehova sem menni, mindenkit foglyul ejtettek. A fegyvereket át kellett adni az ellenségnek. Sokan csodálkoztak ezen, hiszen már fegyverszünetet kötöttek.

- Talán valami rémhír volt csak? – értetlenkedett több katona is.

Az olaszok szinte mindenkit elfogtak, aki a fronton állt. A tűzszünetet csak harminchat órával később vezették be. Jelentős mennyiségű hadianyagot sikerült zsákmányolni ezzel, és mintegy százezer magyar került hadifogságba.

A foglyokat összeterelték az olaszok egy erdős terep oldalában. Először a cseheket válogatták külön, ha még találtak. Őket elvitték a frontvonal mögé, és mint egy szövetséges ország katonáit, úgy kezelték őket.

A magyarokkal is külön terelték. Egy nagybajuszú és nagyszakállú olasz állt fel egy rögtönzött emelvényre, ami egy ócska kis asztal volt:

- Maguk mától fogva hadifoglyok. Aki szökni próbált, azt lelőjük. Aki nem engedelmeskedik, azt lelőjük. Egy kerítést fognak építeni, ami a táboruk határát jelzi. Aki engedély nélkül elhagyja az építkezést, az halott.

A tiszt ezután elment, és a magyarok tanakodni kezdtek, hogy most mi tévők legyenek. Leitner teljesen apátiába zuhant:

- Már sohasem érek haza a családomhoz – szinte sírt a gyűlölettől, ami az olaszok hitszegő aljas magatartása miatt gyülemlett fel benne.

- Nekünk annyi – tette hozzá János – addig éheztetnek minket, amíg kinyiffanunk.

Csak Isti őrizte meg nyugalmát. Egyszerű elhatározásra jutott: megszökik. Kerül, amibe kerül, de nem fog itt meghalni, ilyen alja népség fogságában. Terve megvalósításához hamar beállt a kerítést építők közé. Egy percig nem gondolta, hogy ne szökjön meg. Érezte, hogy amíg nem áll a kerítés, addig van jó lehetősége elszökni. A kerítéssel senki sem sietett. A lényeg az volt, hogy az erdő felől már be legyenek falazva a magyarok. A sík terepen az olasz tisztek úgy gondolták, hogy könnyebb lelőni bárkit.

Amikor Isti egy oszlopfát emelt fel, az véletlenül egy olasz katonára dőlt. Mintha csak puskalövés lett volna, egyszerre indultak meg többen is az erdőnek. Nem Isti volt az első, és ez volt a legnagyobb szerencséje. Egy magas férfi futott mellette, akinek az egyik keze be volt kötve, és nehezen szaladt. Az első lövés leterítette őt. A háttérből további lövések jöttek, ami következtében megritkult a futók tábora. Isti megúszta a záport, és eltűnt az erdőben. Gyorsan futott, miközben néha visszanézett, hogy jön-e még valaki mögötte?

Mikor már az erdő elsötétült, megállt pihenni egy kicsit. Nem látott, és nem is hallott semmit. Várt egy kicsit, hogy mi lesz alkonyatig. Az alvás nem jöhetett szóba. Isti tudta, hogy még az éjszaka át kell érjen az egykori Monarchia területére, ha életben akar maradni. Amikor elérkezettnek látta az időt, rohamléptekben indult el egy félkört megtéve a táborhoz képest. Szerencséjére tájékozódni mindig jól tudott. A baj csak az volt, hogy ezúttal nem volt puska a kezében, végszükség esetére. A Hold fényét felhők fogták árnyékba, ami segítségére volt.

Amint a pusztaságokat szelte, messziről látta a tábori fényeket. Csillagnyi pislákoló fényeitől összeszorult a szíve. Azokra gondolt, akiknek nem sikerült elszabadulnia onnan. Most megint egyedül kellett menekülnie, de ezúttal hazáig.

A dombok között nehezen lehetett átmenni anélkül, hogy ne hallott volna olasz szavakat egy közei táborból. Szerencséjére nem törődtek vele, hogy ki mászkál ott, vagy csak lusták voltak elfogni. Isti lopva haladt, de érezte sietnie kell. Egyik mező a másik után. A földeket fasorok és árkok választották el egymástól. Ezekben lehetett megpihenni rövid időkre. Egy helyen még kiásatlan krumplit is talált, de azt bajos volt megfőzni, eltartott egy darabig.

A hajnal azonban eljött, és ez megint lehetetlenné tette a továbbhaladást. Megint bozótosban volt kénytelen pihenni. Amerre csak nézett olaszok voltak. Egy kicsi erdő volt az egy közel futó árok mellett, amibe talán még átmehetne. Csak alig kétszáz métert kellene megtennie. Isti gyorsan elindult felé, testét nem egyenesítette fel, úgy összegörnyedve haladt. Amint beért a bokrok közé váratlan szerencsétlenség érte. Éppen ott végezte dolgát egy olasz katona. Egyik kezével a fegyveréhez kapott, amíg a másikkal a nadrágját próbálta elfogadhatóbb állapotba hozni testén. Isti nem mozdulhatott, mert még célzás nélkül is könnyen eltalálhatta az ügyetlenkedő katona.

Az olasz látszott, hogy nagyon görcsösen tartja magát. Nem volt idősebb Istinél, de idegesebb volt, mint az elfogott ellenfél. Isti tekintete kérdőn nézett rá, hogy most mi lesz. Látszott, hogy az olasz határozatlan, nem tudja, mit csináljon. Lőni nem akart, de itt őrizgetni sem az ellenfelét, mert valami más dolga lenne. Váratlanul németül szólt Istihez:

- Vigyázz! Hátra arc! Indulás előre!

Isti, akármilyen sáros volt is a talaj, elindult katonai menetelésben. A sár cuppogott, miközben göröngyök repültek arrébb csizmája talpáról. Ez se jutott volna soha eszébe, hogy így ússza meg a dolgot. Amint úgy érezte, hogy már nincsen lőtávolban az olasz, befejezte a parádézást, és egy oldalsó vágatba, amit a vadak csaphattak az éjjel a bozótosba, behúzódott. Az olasz nem követte Istit, örült, hogy megszabadult tőle és elvégezhette békében azt, amit akart.

A nappalt a továbbiakban alvással töltötte, amíg a koradélutáni órákban egy őzcsorda felébresztette. A menekülő katona megérezte, hogy követheti őket, mert ők nem mennek az emberek közelébe. Óvatosan tartott a nyomukba, amennyire tudott lemaradt. A felhajló fűszálakból olvasta, hogy merre kell mennie. Az állatok egy mezőn át mentek, éppen abba az irányba, amerre neki is kellett mennie. A hegyek közeledtével rövid szakaszokat kellett mezőkön megtennie. Szerencsére ott még olasz csapatok nem voltak. Néhány szalmabála kiváló fedezék volt, miközben a távolodó őzeket látta. Az állatok ekkor már másfelé kanyarodtak, így az elővédként szolgáló állatokat kénytelen volt elhagyni.

Alkonyat előtt megint befelhősödött az idő. A csökkenő fények segítettek ugyan, de csakhamar eleredt az eső. Olyan sűrűvé vált, hogy nem lehetett messzire látni. A vizes, gazos földön könnyen meg lehetett csúszni, és egy bokasérülés keresztülhúzott volna minden számítást. A mező közepén egy ponyvás fa keret volt, ami valamikor az itt dolgozónak nyújtott árnyékot a nyári napon. Most Istinek jött kapóra a fedett kis hely, bár az idő már egyszer-kétszer megtépázta a szövetet.

Istinek újabb ötlete támadt. Leszedi valahogy ezt a ponyvát, és magára csavarja, mintha valami koldus lenne. Neki is állt a közben enyhülő esőben, és leszaggatta a vásznat. Így legalább valósághűnek is látszik. Magára csavarta, és látta, hogy rendesen lelóg az út sarába, csak néha-néha kikandikáló csizmája el ne árulja. Útnak eredt a kicsit átnedvesedett ponyvával. Két kezével összehúzta a nyakán az élét, és kapucnit formált belőle, hogy feje se látszódjon.

A környéken az eső több katonai temetőt is kimosott. Rendkívül büdös volt az oszladozó emberi és állati hullák miatt. Istinek összeszorult a szíve, amikor látta a folyó mentén, hogy többen is itt vesztek, amikor visszavonultak. A táj nem heverte ki a háborút, pedig egy éve már nem itt húzódott a front. – Az utolsó győzelem – emlékezett meg szomorúan Isti. A nedves posztó meg volt. Egy elesett katonától még puskát is beszerzett, amit a köpennyé avanzsált vászon rejtegetett. Töltényt is talált hozzá, így volt némi reménye arra, hogy élve hazaérjen. Hol halat fogott a szuronnyal, hol koldult, mint egy szegény, de már a határnál volt. Úgy érezte, innen már nem lehet annyira nehéz. A hegyeket eddig elkerülte, de ezúttal át kellett átmennie, hacsak nem akart a frissen megalakult délszláv államon átmenni.

Isti azonban elszámolta magát. Ezen a területen a háború előtt még valóban Ausztria volt, de immár azok a részek is az új délszláv állam kezébe kerültek. Amikor az erdők között ment, egyre több szláv embert látott. A nyomorult koldustól senki sem kérdezett semmit. Senki sem akarta behívni. Nagyon kevés pénze volt, de nem tudta, hogy kinél vegyen élelmet. Annál nagyobb baj, hogy innen nem tudna hazamenni, hiszen ellenséges országba volt továbbra is, és nem tudta, hogy ezzel az országgal hányadán állnak. Isti úgy gondolta, a legjobb lesz, ha minden vívódás ellenére levágja a címert az egyenruháról, nehogy valakinek feltűnjön, hogy kicsoda, micsoda ő. Egy kisebb falu mellett nekiállt a műveletnek. A helyieknek az volt az érzése, mintha valaki az erdőben eszeveszettül ordítana.

- Talán egy szörny költözött ide? – sopánkodott döbbenetében egy asszony a férjének, akivel éppen hazafelé sétáltak.

Isti keservesen zokogott, amikor megfosztotta egyenruháját a díszétől. Érezte, hogy menthetetlenül meghalt valami, amit ő évekig szolgált. Bár békét akart, de ha sejti előre, hogy mi vár rájuk, akkor sohasem teszi le a fegyvert. Vagy hamarabb hazaszökött volna, hogy legalább az otthonát meg tudja védeni. Most meg egy korábban ismeretlen ország távoli erdejében megtagadja magát.

Nehezen, de ismét nekilódult. Elkullogott, mint egy megvert kutya, ballagott, ameddig csak a lába bírta, legszívesebben a világból is elsétált volna.

Egy völgy peremén megállt szétnézni. Úgy tűnt neki, hogy valami nagyobb település van a látóhatáron. – Talán már van vonatközlekedés, csak adnak egy jegyet, ha fizetek – hangzott az okfejtés fejében. Azt nem tudta, hogy meddig viszi a vonat, de valahogy eljuthat hazáig.

A települést Postojnának nevezték. Isti nem kérdezett senkit, mert ezen a környéken talán még keresnek szökevényeket. Azt nem tudta, hogy az olaszok és a szlovének egymással vannak elfoglalva, és nem a szökevényeket keresik. Egy emeletes kőház volt a vasútállomáson, messziről kiszúrta. Isti a pénztárhoz ment, és nemes egyszerűséggel csak annyit mondott:

- Laibach.

A pénztáros szép egyensapkájában, amelyen a címert nem ismerte fel Isti, összevonta a szemöldökét, és korholóan ennyit felelt:

- Ljubljana!

Isti behúzta nyakát, de nem akart semmilyen vitába keverni. Kezét tartotta, amíg nem kapta meg a jegyét. A pénztáros még hadonászott, és ordított valamit, Isti rájött, hogy az osztályt akarja megtudni a szigorú pénztáros, ezért az ujjaival mutatta, hogy harmadosztályú jegyet szeretne.

A kiírás, amit nehezen tolmácsolt magának, elárulta, hogy mikor jön a vonat, és melyik vágányra szokott jönni. Azért kitalálta, hogy merre kell, álljon a mozdony, ha a Ljubljanába akar utazni.

A vonat a kiírt időre megérkezett, és felszállt rá Isti is. Nem sokkal az után, hogy leült, jött is a kalauz, akihez nem szólt semmit, csak mutatta a jegyét. Miután kezelték, eltette a köpenye alá, de vigyázott, hogy egyenruhája ki ne látsszon. A puskáját még korábban elhagyta a város előtt. Tudta, hogy a vonatra már nem viheti fel. Ha meg valamiért feltűnne valakinek, és elkapnák, nagyobb baj lenne, ha nála lenne a fegyver is.

A hegyek között nagyon figyelt, nehogy valakinek feltűnést keltsen. Folyamatosan a tájat nézte. Néhányan, akik nem voltak a tájtól lenyűgözve, kiszúrták, hogy milyen furcsa szerzet ült ott, ráadásul erős ázott szaga volt a köpenyének. A nyirkosság átszivárgott már a vásznon, és a ruhája is bepállott, így nagyon kényelmetlen volt utazni, de nem volt más választása.

Isti legszívesebben a végállomásig nem engedte volna megállni a vonatot. Úgy érezte, mintha arra lenne kárhoztatva, hogy örökké ugyanarra menjen a vonattal, de sohase érjen oda, amiért letépte a címert az egyenruhájáról. A kilométerek azonban elfogytak, és a hegyek által ölelt városba is elért. Az itteni pénztárban könnyebben ment a dolga, az állomáson hajlandóak voltak vele németül beszélni, és Zágrábig sikeresen vett egy harmadosztályú jegyet. Sok pénze azonban nem maradt Istinek, csak reménykedhetett benne, hogy a Muráig valahogy eljut. A könnyű jegyvásárlás megnyugtatta őt. A vonaton a kalauz megint hamar jött, és kezelte a jegyét, minden kérdezősködés nélkül, majd Isti elaludt, végre nyugodtan alhatott egy fedett helyen.

A Zágrábi főpályaudvaron tért magához. Az állomás tele volt vonatokkal. A szépen felépített egykori MÁV épületen ott lobogott a délszláv állam új lobogója, és az állami vasúttársaságé. Sehol nem volt már jel, ami a Monarchiára emlékeztetne. A pénztárnál több ablak is nyitva volt. Isti figyelte őket, mert egyiket sem találta szimpatikusnak. Megint rátört a félelem, hogy elkapják, és lelövik, mint katonaszökevényt. A szerencse azonban ismét az ő segítségére sietett: meghallotta, amint az egyik pénztáros magyarul beszél. A zöldes posztóban, ami a katonaruhát eltakarta, odacsoszogott a pénztárhoz, és Csáktornyáig kért egy jegyet. Hallotta, amint a háta mögött néhányan összesúgtak, mintha róla beszéltek volna. A jegyet megkapta, szerencséjére a pénze pont addig volt elég, amíg utazni akart. A pénztáros nem mondott semmit, és Isti sem akart kérdezősködni.

Az épületből kimenve két katonára lett figyelmes. Mindkettő ismeretlen címert viselt az egyenruháján. Nem akarta sokáig nézni őket, nehogy feltűnést keltsen, de a két katonához közben odament az egyik öreg nő, aki a háta mögött kezdett el suttogni a pénztárnál. Valamit hadonászni kezdett, ami láthatólag érdekelte a katonákat. Isti gyorsan eltűnt az egyik vonat mögött. Az ő vonata, úgy is csak beljebbről indult. A katonák futólépésben közeledtek a hely felé, ahol állt. Amikor körülnézték, Isti már két vágánnyal arrébb volt. Az egyenruhások észrevették, amint átmegy egy állomáson átmenő szerelvény után a síneken, és nyomban utánamentek. Isti a következő vágányon álló szerelvényt megkerülte, majd felmászott a hátsó kocsiba, üldözői követték minden lépését. Isti folyamatosan haladt a mozdony felé, a ponyva söpörte a földet utána. Mindenki koldusnak nézte, és sokan fintorogva elfordultak a vagonon. Isti váratlanul a mozdony előtt két kocsival leszállt, de nem azon az oldalon, ahonnan felszállt a vonatra. Gyorsan átsietett három üres vágányon, majd felpattant az ott álló szerelvényre. A két katona már csak azt vette észre, hogy a koszos aljú zöldes árnyalatú köpeny eltűnik. Ők is a legközelebbi ajtóhoz siettek, amikor a szerelvény elindult. A katonák siettek, de a kalauz feltartotta őket, aki nehezen eresztette a kétségbeesett üldözőket, miközben a mozdony felgyorsult, és már nem tudtak leugrani a szerelvényről.

Isti úgy tett, mintha mi sem történt volna. Leült a kocsi ablakához, mint aki csak bámulja a távozó vonatot. Nem látott senkit, aki leugrott volna a vonatról, így megnyugodott. Még tíz percet kellett várnia, és elindult. A szerelvény sebesen robogott ki az állomásról Nagy ívben kerülte meg a várost, majd a hegyek közé vetette magát. Halk pöfögés és éles fütyülés kísérte az utat. A hegyek sora lassan kisebb dombokra apadt, mígnem a szerelvény elérte Varasd városát. Isti már nem látott sehol sem kiírást, néhány helyen a helyi vasúttársaság zászlaja állt, de minden állomáson kint volt a frissen varrt délszláv trikolor.

Varasd után a Dráván is átrobogott a szerelvény. Isti szíve hevesebben kezdett el dobogni. A következő településen, az állomáson az állt, hogy Čakoveč. Nem tudta Isti mire vélni, hogy most tényleg megérkezett-e, vagy sem? A várost nem ismerte. Mivel mindenki leszállt a vonatról, úgy gondolta, hogy itt a végállomás, és leszállt. Elindult a sárgára festett állomásépülthez. Ott sem talált semmit. A nap már nagyon alacsonyan járt, a felhők között arany sugarát egy földre dobott, kettétört táblára vetette. A fényben egy felirat csillogott ott: Csákt… Ennyi állt a táblának azon a felén. Amikor a nemzeti hadsereg bevonult, letéptek mindent, ami a Monarchia egykori uralmára utalt volna. Isti azt kívánta, bárcsak elnyelné a föld ott helyben.

Egy öreg néni sántikált mellé:

- Csak nem egy volt katona?

- Ez így látszik? – erőltetett némi mosolyt az arcára Isti.

- Valahogy éreztem. Az én fiam is valahol a fronton volt, de sajnos nem tért még haza. Tetszik ismerni? Krautz Endre. Egy tizedes volt a 28. honvédezredben.

- Sajnos én a 38-ban szolgáltam, nem ismerem – hunyta le a szemét, együtt érezve a nénivel.

- Gondolom nem helybéli, jöjjön be hozzám – azzal a néni átadta neki a kosarát, amit eddig a kezében tartott. Nem volt benne sok minden, csak egy kis kenyér és egy kis túró.

A város már majdnem teljesen sötét volt. A házakban égtek a lámpák. Néhány házon a fény megvilágította a kitűzött lobogót.

- Nagy itt a népboldogság – szomorkodott Isti. A néni nem válaszolt, csak sóhajtott egyet.

A falu széléig mentek. Egy egyszobás kis házikóban lakott a néni. Nem volt szinte semmi a házban, csak két ágy, egy kályha és egy asztal, amihez négy szék tartozott. Egyéb bútorok nem voltak, csak néhány zsák. A falon, egy kis polcon az ágy mellett, egy petróleumlámpa volt, amit a néni letett az asztalra és meggyújtott. A lángot kicsire vette, hogy ne lássanak be hozzá, ugyanis nem volt függöny az ablakon, így nagy fénynél észrevehették volna vendéget.

- Majd egy pár óra múlva leviszem a Murához oda, ahol át tud úszni – mondta a néni gyermeki huncutsággal az arcán.

Isti csak bólintott egyet. Hiába aludt a vonatút egy részén, most mégis álmos volt. Leült a székre, amit a néni kínált neki. Elővette a kenyeret, és szelt a jó vastag szeletet a fiúnak. Elővett egy kicsi darab szalonnát is, ami a kenyér alatt rejtőzött, de azt Isti visszautasította, csak a kenyeret fogadta el.

- Meséljen egy kicsit a frontról – kérte a néni.

Isti elmesélt neki mindent, ami a fegyverszünet óta történt. Az olaszok szószegését, a menekülést, a rövid üldözést Zágrábban:

- És mi újság az új Magyarországon? – most Istin volt a sor. Csak annyit tudott még a fronton, hogy megalakult a Károlyi-kormány.

- Nehéz idők járnak. Nagyon hangosan emlegették az urak a képzelt antant barátságukat. Azt mondták, akkor mutassák meg, milyen nagy barátaik vannak. Az olaszokkal kötött fegyverszünetet felülírták, mert a szerbek nem nyugodtak bele a kedvezőtlen békefeltételekbe. A franciák meg tüzelték őket, úgyhogy most úgy van, hogy mindent megszállnak, amit tudnak. Nekünk meg nincs hadseregünk, mert a háborútól megfáradt urak kényesek lettek az egyenruhára.

Isti arcára a megvetés ült ki:

- Az antantban nem lehet megbízni.

- De nem ám. Azt mondták, hogy amíg nem lesz hivatalosan béke, addig megmarad a magyar közigazgatás, de amint bevonultak ide a katonák, elkergettek mindenkit. Új lobogókat tettek fel mindenre, és az van, amit a szerbek meg a horvátok mondanak. Bár úgy tűnik, a szerbek akarnak jobban. A mi kormányunk meg tétlenül nézi az eseményeket. Földet ígérnek, meg általános és titkos választójogot. Szép ez is, de ország sem ártana hozzá…

A néni okfejtése fejbe vágta Istit. Sekélyes politikai ismeretei mellett úgy gondolta, hogy az általános és titkos választójog sokat lendíthet a kis földű embereken, mert akkor jobban beleszólhatnának a politikába. Megerősödnének a kisgazdák – ő is olyan párti volt, persze csak elméletben, mert távol volt a választói jogtól – és valamit javulna a helyzetük. Bár azzal még nem volt tisztában, hogy a Kisgazda Párt mennyire volt benne a Károlyi-kormányban.

- Ha valamit nem tesznek sürgősen, akkor Budapesten is az antant csapatok fognak állomásozni – zárta le a beszámolót a néni.

- Ezért volt olyan nagy kár tétlenül a fronton állni, majd azt várni, hogy az olaszok mindenkit elfogjanak – mérgelődött Isti – most lenni kivel és mivel harcolni.

A néni felállt, és eloltotta a lámpát, majd suttogva beszélt Istihez:

- Mostantól nagyon halkan kell mennünk! Azt a rongyot hagyd itt!

Istinek nehezére esett megválnia tőle, megmagyarázhatatlanul hozzánőtt a haza vezető út során.

A néni előrement, ki az ajtón, és megvárta, hogy Isti is kijöjjön, majd halkan bezárt. Isti a kapu felé ment volna, de a néni megérintette a vállát, és a másik irányba indult el. A kert végében egy hatalmas mogyoróbokor nőtt a szomszéd ház kőkerítésére. Mögötte volt egy kertkapu, ami a Mura árterére vezetett ki. A terület elég széles volt, de emberek nem mutatkoztak ezen a késői órán erre felé. Elmentek egy földúton, amit néhány szilvafa és bodzabokor kísért.

Hosszasan kellett még menni a Muráig. Két bokor között egy járhatatlan útra tértek. Korát meghazudtolva ment keresztül a réten a néni, Isti alig bírta tartani a tempót. Egy bukkanó után elértek a Mura-parthoz. Szerencsére alacsony volt a vízállás. A part mentén több helyen is tüzek égtek, amiket a szerb és horvát katonák raktak.

- Vigyázni kell, mert néha csónakkal is végigmennek a folyón este – intette óvatosságra a néni – menjünk itt a töltés mellett feljebb.

Felfelé egy nádas volt látható. Bokrok és fák emelkedtek ki belőle. A néni bevitte őt a nádba, majd ott mutatott egy láthatólag már bejárt helyet.

- Itt hang nélkül be tud menni, csak vigyázzon, mert a túl oldalt is vannak katonák, óvatosan másszon ki – adta búcsúzóul a néni. Kezével intett, ez volt az elköszönés, nem akart feleslegesen beszélni.

Isti erősen fogott egy kiálló gyökérdarabot. Szépen becsúszott a vízbe, még csak ki sem fröccsent. Visszanézett a partra, de a nénit nem látta sehol, már eltűnt. Isti a sekély vízben egy az iszapig lógatta a lábát, de az egyre mélyült, így úszásra váltott át, halkan tempózott karjaival és lábával. A lehető legkisebb zajjal evickélt. A víz sebessége közepes volt, de erősen kellett még így is tartani magát karjaival, hogy ne sodródjon túlságosan lejjebb a folyón. Fél úton már nagyon kellemetlen volt a hideg víz. Fogai vacogni kezdtek, ezért gyorsabb tempóra váltott.

A sötétben mintha a part egyre csak úszott volna távolabb, csapdába csalva a beletévedt óvatlan áldozatát. Küszködésbe fordult az úszás. Isti lába nem ért le, kénytelen volt kapálódzni. A folyó sűrű nádas felé úsztatta őt, mire végre leért a lába. A nádat meg kellett kerülnie még a vízben. A parthoz közeledve két pár lábat vett észre, amihez egyenruha és fegyver is tartozott. Ő nyakig vízben volt, és behúzódott a nádas fedezékében. A lábak tulajdonosa beszélgetett egy másik pár csizmával valamiről, bár úgy tűnt inkább vitatkoznak, legalább is a hangerejükből erre lehetett gondolni. A katonák a vizet csak ímmel-ámmal tartották szemmel. Isti a folyó sodrását kihasználva a nádas mentén lejjebb ereszkedett, hogy a két katona ne vegye észre. Távolabb nem látott senkit, halkan a part mellé csordogált, majd kiment a vízből. A legnagyobb körültekintéssel ment. A part mentén egy erdő volt, így a növényzetben el lehetett tűnni. Mintha a levegőben járt volna Isti, lépteinek nem volt zaja.

Egy bokorban megbújt. Szinte rutinból ment ez. Teste teljesen átfagyott a víztől, fogait nem tudta vissza fogni, úgy reszketett. Mérges volt, amiért a saját hazájában is bujkálnia kellett. A tétlenség végzetessé vált, ezt megállapíthatta, ha már a horvátok a magyar határon túl is urak. – Ha haza jöttünk volna, nem lennének ekkora urak – folyton ezt a késlekedést rótta fel hibának.

Isti halkan tovább haladt. Az erdőség véget ért, és egy falut látott meg a távolban. A templomtorony tetején megtört a Hold fénye. A falut megközelítve azonban megint idegen egyenruhákra lett figyelmes. Ide sem mehetett be. Az éjszaka lassan a végére járt, és ezen a sík tájon meg kellett gondolnia, hogy hol éri a pirkadat. A falu mellett elhaladt, igyekezvén az idegen egyenruhákat kikerülni. Amikor már a templomtorony is elvtűnt a láthatárról madárszóra lett figyelmes. A nap, amely most a legveszélyesebb ellensége volt, már közel járt ahhoz, hogy feltűnjön az ég alján.

A dombos tájon szinte már világos volt, de igazi fedezék, rejtekhely nem akadt a közelben. Viszont egy újabb település jelent meg a látóhatáron, ellentétes irányban a Nappal. A falu kicsiny volt, látszatra nem volt túl gazdag. A falut fák szegélyezték, egyik irányból egy komolyabb erdő védte a falut a széltől. Fehérre meszelt házak sorakoztak egymás közelében.

A faluba beérve Isti nézelődni kezdett, hogy melyik házba kopogtasson be. Szerencséjére egy idősebb bácsika éppen megérkezett valahonnan, amikor meglátta az egykori katonát:

- Kend a frontról tért vissza, ugye?

- Igen – alig jött ki hang Isti száján. Az ájulás kerülgette, annyira fáradt volt.

- Jöjjön velem – invitálta máris az öreg egy fél mosollyal az arcán.

Néhány házat visszafelé mentek az úton, és bementek. Az épület ugyanolyan szegényes volt, mint amilyet otthon megszokott. A bácsika mindjárt némi szalmát hozott be, és javasolta, hogy aludjon egyet, majd ha felkelt, megbeszélik a továbbiakat.

Szinte már majdnem este volt, amikor Isti újra kinyitotta a szemét. Úgy érezte nem álmodott semmiről, csak becsukta, majd kinyitotta lelke tükrét, a kettő között pedig eltelt néhány óra. A bácsika nem volt otthon, így megnézhette a házat, bár semmi érdekes nem volt benne. Vastag lapú fa asztal, három szék, illetve még egy, amin egy lavór ült. Az ebédlő fölött a falon egy megszürkült fa keretben egy kép volt, amin az öreg állt, még fiatal korában, hetyke bajusszal. Jobb válla mellett egy fekete kontyos nő volt, kettejük között pedig két kisfiú volt.

A vendégadója időközben előkerült. A kezében egy nagy vödör volt, amiben vizet hozott:

- Kicsit mosdjon meg, mert érezni, hogy messziről jött!

Isti elfogadta az ajánlatot. Most látta csak, hogy milyen sok kosz gyűlt rajta össze – nem véletlen vettek észre azok a boszorkányok Zágrábban – a kapott szappannal közben kezdett legalább a keze megtisztulni egy kicsit. Először arcát rendezte, leszámítva a borotválkozást, aztán jött a többi része.

- Aztán most Szegedre megy? – érdeklődött a bácsi.

- Miért mennék én pont oda? – kerekedett el Isti szeme.

A bácsi hosszas mesélésbe kezdett az új kormány antimilitarista politikájáról és arról, hogy közben az antant nyomul előre:

- Szegeden és Aradon gyűlnek azok, akik nem értenek egyet ezzel a kártékony, szédült kormánnyal – zárta le az okfejtést.

- Először irány haza – felelte határozottan Isti – azután majd meglátjuk.

- Hová haza? – érdeklődött a bácsika.

- Tolnában élek, Fácánpusztán.

A bácsi megértően bólintott, elvégre a családot meg kell nyugtatni, és nem is olyan nagy kerülő az út Szeged felé. Mindjárt néhány ruhát is mutatott, amit Istinek szedett össze, hogy ne keljen az egyenruha miatt magyarázkodni:

- Adok egy jó kis erős zsákot, abba tegye az egyenruhát, hátha kell még – a bácsi meggyőzte magát arról, hogy Isti biztosan visszamegy majd a katonákhoz.

- Ezek a ruhák biztos, hogy már nem fognak kelleni? – szabadkozott Isti.

Az öreg nagyot sóhajtott, látszott, hogy Isti rossz kérdést tett fel:

- Sajnos az, aki hordta őket, már nem él.

Isti nézegette a fekete nadrágot, amin több javítás is akadt már. Egy fehér inget kapott mellé, és egy fekete kabátot. Volt még egy sokat hordott csizma is, de legalább a katonai holmi nem árulta el őt. Még egy fekete kalapot is kapott, aminek a szegélye már rojtos volt. Vendégadója még vacsorára is meghívta, mondván jobb, ha ezen a környéken a katonák csak éjszakánként mutatkoznak.

Este a férfi elmesélte, hogyan veszítette el mindkét gyermekét. Az idősebb az olasz fronton volt katona, egy golyó szíven találta, és holtan esett össze. Kisebbik gyermeke még nem érett meg a háborúra, ám itthon 1916 telén tüdőgyulladást kapott. Gyógyszereket nem tudtak venni, így meghalt ő is. A felesége is elkapta a betegséget a fiától, és két követte gyermekét:

- Szóval a háború mindenkit elvett tőlem. No és te, van már feleség, vagy menyasszony?

Isti elmesélte a saját családja történetét. Azt is, hogy nem sokkal korábban született egy öccse is.

- Remélem sikeresebb korban fog élni, mint mi – kívánta a vendéglátó – csak ezeket kergessék már el.

- Mi baj az új kormánnyal? – érdeklődött Isti, hogy valamivel jobban tisztában legyen mindennel, mire hazaér.

- Ígérnek fűt, fát, de semmit sem tartanak meg. Ők az antant nagy barátai, aztán az adott szót másnap megszegik, de nem tesznek semmit. Oda kéne lőni egyet, az antant sem akarna feleslegesen embereket veszíteni. Aztán ott a földosztás…

- Ott a földosztás… - ismételte Isti, mintha valami imát mondott volna.

- Talán neki kéne kezdeni, hogy jövőre már tudjuk, hogy melyik föld kié, de persze a nagyurak mégsem osztanak földet. Hiába, Károlyi is csak egy gróf…

Isti nagyot sóhajtott, mindig is álomszerűnek tűnt, hogy valaki egyszer kicsit igazságosabbá tegye a földkérdést.

- Meg aztán milyen barátai vannak ennek a grófnak. Csupa vörös, felforgató, akik a saját uralmuk alá vonnák a földet mindenféle szövetkezet címén.

A bácsi mindennek elhordta a Károlyi-kormányt. Közben előhozott egy kis pálinkát, amitől arca egészen tűzbe jött. Isti megszokta már, ha igazán politizálni akar az ember, akkor előkerül az alkohol. A Nap már eltűnt az égről, és ismét a sötét volt az úr odakint, szeretett volna már menni, hogy minél előbb a saját falujába érjen.

Végre az öregúrból elfogyott a beszéd, és eszébe jutott, hogy a fiatal vendégének még dolga van. Felállt, hogy a falu határáig elkísérje. Istinek csak most jutott eszébe, hogy megkérdezze, mi a falu neve.

- Szentmargitfalva – felelte a bácsi.

Odakint csendre intette a fiú. Nem mintha a faluban bárki is ártani akarna, de nem lehet tudni, hogy a horvát és szerb katonák nem járnak-e a közelben. A község szélén az apó megmutatta, hogy merre induljon, ha Nagykanizsa felé szeretne menni. A fiú tiszteletteljesen elköszönt, majd vállán a zsákkal elindult, hogy végre láthassa az otthonát.