A nádvágók serényen dolgoztak a mocsárban. A havas, fagyos pusztán mindenki didergett. Kinek a tetőhöz, kinek a fűtéshez kellett a nád. Szerencsések voltak, hogy a mocsár februárban befagyott, és sok nádat ki lehetett vágni.
Fácánpuszta mocsarai igen terjedelmesek voltak. Legalább akkora, mint amekkora a szegénység a faluban. A Tolnai dombság egyik útvesztőjében terült el a település. Szinte mindenki napszámos volt. Nekik meg nem sok jót hagyott az élet a Monarchiában itt se, máshol se. Idősebb és ifjabb Kovács István számára sem teltek könnyedén az évek.
Az öreg alig múlt negyven, de a látszat alapján akár ötvenet is mondhatott volna. Mint mindenki a környéken a tolna környéki vasútépítéseken dolgozott fiatalon. A vasutak azonban felépültek, karbantartó munkára pedig nem kellett annyi ember, így nagy lett a munkanélküliség. Ipar meg nem volt a megyében szinte semmi, hogy munkásnak elmenjen akár Szekszárdra, akár Tolnára. Maradt a földműves élet. A családnak azonban csak egy holdja volt, és ezzel még a szerencsésebbek közé tartozott. Nyáron napszámba ment mindenki, így ő is. A munkájáért a teljes bért azonban sohasem kapta meg. Jobb esetben terményben fizették ki, rosszabb esetben elkergették, pénzének felével a zsebében. De a terményekkel sem jártak jobban. Eladni a búzát nem lehetett, mert nem vetekedhettek a földesurak áraival. Így jóval ár alatt adhatták csak el a gabonát. Ezzel pedig megint nem voltak kifizetve. Így teltek az évek az éhhalál és a nyomor között.
Boldogult fiatal korában idősebb Kovács István megismerkedett egy szegény parasztlánnyal, akivel összekötötte az életét. Anna nem volt sem követelőző, sem hisztis. Mindig teljesítette ura kívánságait, és nem ellenkezett vele semmiben sem. Ennek a házasságnak lett a gyümölcse kisebbik István. A fiút a szerencse gyermekének gondolták, amiért 1900. január 1-én született.
- A jövő gyermeke – hajtogatta a két szülő
Azt remélték gyermekük már egy boldogabb, jobb korban fog élni, ahol a parasztok sem szegények. A család élete azonban nem lett könnyebb. Az idő mintha csak állt volna. Sőt Fácánpuszta fölött talán sohasem változott.
Kisebbik István annak rendje és módja szerint elvégezte az általános iskolát. Tehetséges tanulónak tartották, szinte mindenben első lett. Továbbtanulásról azonban szó sem lehetett. Időközben megszületett a húga is, és szülei nem tudták nélkülözni munkáját, és nyáron neki is napszámba kellett mennie. Nyugodt természetű emberként nem esett kétségbe, amiért nem tanulhatott tovább. Úgy volt vele, mindig lesz valami. Figyelmét, és szabadidejét egyetlen egy személy kötötte le, egy Juliska nevű leány.
Eme fagyos februári reggelen apjával együtt mentek ki nádat vágni. Engedélyt kaptak rá a méltóságos úrtól, hogy mindenki szabott áron, egy öl nádat vihet haza. Szerencséjük volt, mert a méltóságos úrnak igen jó kedve volt, és olcsón adta a nádat.
Miközben dolgoztak a nádasban, két csendőr is feltűnt a láthatáron. Gyalogosan voltak, vállukon szuronyos puskát viseltek. Egyenruhájuk hűvös szürke volt, mégis, szinte rikítottak a havon. Ennél jobban csak a többi ember mellett tűntek ki tisztaságukkal. A sok rongyos, piszkos ember között messziről észre lehetett venni őket. Feltűnésükkel egy időben, ám nem véletlenül, többen is útnak indultak, dolgavégezetlenül. Mindenki tudta, hogy a gróf úr tulajdonát jöttek védeni az ügyeskedőktől. Egy gyereket máris elkaptak, akit az anyja küldött ki nádat lopni, hátha sikerrel jár.
- Nem szégyelled magad, te pimasz – ordította az egyik – már ilyen fiatalon lopsz?! – Hatalmas pofont mért a gyerekre, aki elejtette a nádat a kezéből – Takarodj innen, vagy nem marad ép csontod!
A fiú futásnak eredet. Sokan sajnálták, de segíteni senki sem tudott. Tóth Jóska tizenhárom éves volt. Ez volt a legtöbb, amit elmondhatott magáról. Egy félszobányi viskóban lakott édesanyjával. Az anya már súlyos betegen feküdt otthon, nem tudott dolgozni. Pénzük már ételre sem volt, nemhogy nádra, vagy bármire, amiből fűteni lehetett. Jóska éltében egyszer kapott új ruhát, fél éve, amikor a megözvegyült Szénási néni varrt neki, mert volt több maradék anyaga is. A könyörületet azonban nehezen tűrte Józsi. Amit lehetett összedolgozott, elhordta, amit talált, de lopásra most vetemedett először.
A nádvágók dolgosan arattak, aki végzett, ment az intézőhöz, és fizetett. Kovácsék is végeztek, az apa fizetett, majd útnak indultak. A Fő utcán szembejött Szénási néni:
- Üdvözlet az uraknak! – szólt oda éneklő csengő hangján.
- Csókolom! Hogy van mindig? – kérdezte idősebb István.
- Köszönöm, jól! Kicsit köhécselek, de amíg köhögök, addig nem temetnek el – és mosolygott hozzá – Kérem, mondja meg a feleségének, hogy elkészült a fehérnemű, amit rendelt, délután otthon vagyok.
- És mi újság a fronton, Szénási néni? – kérdezte ifjabbik István.
Szénási néni legkisebb fiát az olasz hadüzenet után besorozták katonának, és az olasz frontra vitték.
- Á Istike, tudod már két hete jött tőle az utolsó levél. Abban mindenféle sikerekről ír, hogy itt, meg ott áttörtek.
- Az nagyszerű – vágott közbe Isti.
- Nem tudom – tűnődött el Szénásiné – mert folyton sikerekről ír, de valahogy mindig ugyan onnan jön a levél. A tábori cenzorok miatt a vereségről nem szokott hír jönni. De mindegy, amíg nem egyre közelebbi faluból jön a levél, addig nem aggódom. De a falusiaknak van oka aggódásra…
A két férfi kérdőn nézett Szénási nénire, vajon milyen veszély leselkedhet itt rájuk, de a néni megvárta, amíg rákérdeznek. Végül is István kérdezett előbb:
- Mi ok az aggódásra?
- Nem sokkal ezelőtt beszéltem Lakinével, akinek reggel Fácánkerten volt dolga. Bement a cipészhez, aki elmondta neki, hogy egy katonai futár jött a faluba, és útbaigazítást kért ide. Szerintem katonai behívókat akar postázni. A cipész azt is mondta, hogy állítólag nő a kereslet a magyar ifjak iránt, sőt már szinte gyerekeket is behívnak – eközben a fiatalbbik Istvánra nézett.
Isti beleborzongott, abba, hogy őt is behívhatják katonának. Az apja azonban közbeszólt:
- Ugyan már! Nem kell mindjárt riogatni mindenkit. A legtöbben azt sem tudják, hogy Fácánkert vagy Fácánpuszta. Lehet, hogy rájött, mégsem itt van dolga, hanem ott. Amellett miért pont a gyerekeket soroznák be? Menjünk – tette hozzá türelmetlenkedve – Viszontlátásra!
- Ne felejtsen el szólni a feleségének a fehérneműről! – szólt utánuk Szénási néni.
A valóság az, hogy István is megijedt, hogy már az ő fiát is be akarják hívni. De, tudta ő is, be kell látni, jobb egy tizenéves magyar, mint egy szerb, vagy egy cseh, aki az első alkalommal átáll az oroszokhoz.
Isti eddig még nem gondolt bele, hogy egyszer őt is behívhatják. Amikor elkezdődött a nagy háborúskodás, még csak tizennégy volt. Milyen nagy volt a lelkesedés akkoriban. Mindenki azt mondta:
- Mire a falevelek lehullnak, visszatérünk…
Sokan nem tértek vissza. Mondogatták neki, hogy ő majd csak a következő háborúban vehet részt. A háború azonban nem akart véget érni. Közben egyre több embert vittek el a környékről katonának.
- Szerinted engem is behívnak? – kérdezte apját Isti.
- Honnan tudjam? – válaszolta indulatosan István – Lehet, hogy gyászjelentést hoznak, mit lehet tudni?
Isti ebbe most még jobban beleborzongott. A katonaság egy dolog, de ott nem babra megy a játék. A faluból Szénási néni legkisebb fián kívül még négy embert hívtak be katonának. Mindannyian az olasz fronton szolgálnak. Egyelőre még mind élnek, és ez megnyugtatta Istit.
Amikor hazaértek, a nádat hátravitték a kamrába a fa mellé. Kovácsék házában egy szoba és egy konyha volt. A konyhában a kemence előtt egy asztal volt, és néhány szék. Emellett egy szekrény volt benne, amiben csekélyszámú edény volt. A szobában egy ágy volt, és két szalmazsák. Az ágy egyik oldalán egy szekrény volt, amelyben a ruhákat tartották. A másik oldalon közvetlenül az ágynál egy szekrény volt, amin egy ócska petróleumlámpa állt. A ház nem volt jó állapotban, a tetőt sok helyen kellett javítani, mert folyton beázott. A falhoz fehér festék tartozott, melyet az idő foltokkal és lukakkal mintázott. Az udvar sem volt nagy. A ház előtt az utca felé néhány virágot ültettek. A ház mögött két tyúkól volt, meg egy öreg diófa, amelyik nyáron széles árnyékot adott az alatta ülőknek.
Miután lepakoltak, bementek a házba. Isti húga, Márta bátyjához rohant, és megölelte. Márta három évvel volt fiatalabb Istinél. Kicsi gyerekként súlyosan megfázott, ami az orvos szerint az agyára is ráhúzódott, de fél év betegeskedés után felépült, noha időnként most is köhög. Úgy gondolták, a betegség a fejében is hagyott valami nyomott, mert sokat mosolygott, de keveset beszélt, és az sem volt mindig érthető. A bátyját rajongással szerette. Isti minden nap szakított rá időt, hogy egy kicsit a húgával foglalkozzon.
- Mikor lesz kész az ebéd? – szakította meg a csendet a családfő.
- Amikor megfő a bab – vágta rá hűvösen a felesége.
- És az mikor lesz, már rég kész kéne lennie! – morogta István az éhesek indulatával.
- Azt kérdezd meg a babtól. Jut eszembe tejföl nem lesz rá.
István nem értette, miért olyan furcsa a felesége. Ilyennek még sohasem látta. Érezte, hogy valami baj van, és ez nyugtalanította.
- Valamikor a közeljövőben – folytatta Anna – egy kis rakott krumplit csinálnék, ahhoz kell.
- Ilyesmit legfeljebb ünnepnapokon engedhetünk meg magunknak – ordított most már István – teljesen elment az eszed?! Mégis mi ütött ma beléd?
Anna úgy érezte, hogy menten összeesik. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne szédüljön le a földre. Először azt sem tudta, hogy mit mondjon. István türelmetlenül várt. Anna végre elkezdte:
- Amíg távol voltatok, egy katonai futár járt itt – István és Isti összenéztek, mind a ketten értették miről van szó. Anna a konyhaasztalhoz lépett és egy levelet vett ki egy kopott deszka alól – azt mondta ezt adjam át neked – és azzal fiához ment – kérlek, nyisd fel, essünk túl rajta.
Isti reszkető kézzel nyúlt a levélhez. Vékony alkata remegett, egyszerre volt feszült, és kíváncsi.
- Hát utolért a háború – gondolta magában. Vékony ujja feltépte a borítékot:
ifjabb Kovács István/
- február 1-én 08:00-kor jelentkezzen a Szekszárdi Katonai Parancsnokságon, a sorozó bizottság előtt!
Horváth Sándor százados
Idősebb István úgy érezte maradék hajszálai is lehullnak kopaszodó fejéről. Szeme, amely máskor olyan sötéten ragyog, most halványan pislákolt. Féltette egyetlen fiát, de ezt életében először most mutatta ki nyíltan. Felemelkedett a székről, melyre az előbb ráült. Vékony alakja bizonytalanul imbolygott. Rövid lábait úgy tette egymás után, mintha most tanulna járni. Kiment az ajtón, és egyenest a kocsmába ment feloldani a benne felgyülemlett feszültséget.
Isti nem volt annyira kétségbeesett. Maga is meglepődött, hogy nem ideges a behívó miatt. Két hét, ennyi maradt, amíg elrendezi itthoni dolgait. Eszébe jutott Juliska, akinek már egy ideje udvarol, és úgy tűnik, most elszakítja tőle a világ. Két hét, ennyi idő alatt kell dűlőre jutni vele.
Isti úgy gondolta, apja után megy, de anyja elé lépett, és sírva megölelte. Márta, aki eddig egy szót sem szólt, csak mosolygott:
- Büszke leszek a bátyámra, aki megvédi a házunkat az orosz veszedelemtől. Sok sikert!
Anna megtántorodott ezektől a szavaktól. Úgy érezte szédül, ahogy a csatatéren látja a fiát az ellenség ágyútüzében. Gyerekkorában nagyapja sokat mesélt a harctérről, bár ő nem szerette ezeket a meséket.
- Most majd a fiam is mesélhet a háborúról. Bolond világ.
A családfő csak kettő óra után ért haza. Csöndben leült az ebédhez, amely nehezen telt el mindannyiuk számára. Alig ettek valamit. Ebéd után István nagyot sóhajtott, majd így szólt:
- Fiam, mindig úgy cselekedj, hogy ne hozz szégyent a nevedre! Kövess el mindent, hogy büszke lehessen rád a hazád!
Többet nem szóltak az asztalnál. De nem ez volt az egyetlen ház Fácánpusztán, ahol neheze telt el a nap hátralevő része. A déli harangszó után Szénási néni házán egy fekete zászló jelent meg. Nem sokkal azután, hogy legutolsó levelét elküldte Szénási néni legkisebb fia, a sokadik isonzói erőlködésben gáztámadás érte az alakulatot, amelyikben harcolt. Két hétig szenvedett a Trieszti Katonai Kórházban, mielőtt kilehelte lelkét. Ez volt az első alkalom, hogy a háború halálos szele elérte Tolna megye eme rejtett zugát is. A halál és a szenvedés, amelyek már két éve szedik áldozataikat ebben az országban, és még oly sokáig írják át családok történetét.
Este, amikor Tóth Jóska hazaért, anyja nem volt magánál. Rongyaiba burkolózva feküdt láztól kimerült teste. Folyamatosan reszketett az összeaszott csontos alak. A dohos széna, és a láz szaga rettenetes bűzzel töltötte meg azt a kis szobát, amelyből a ház állt. A szoba sötét volt, egyetlen kis ablakon szűrődött be valami fény. Jóska tudta, hogy anyjának nincs már sok hátra az életből. Fűteni nem volt mivel, pénz pedig nem volt orvosra.
- Hol jártál? – nyögött fel egyszer csak egy hang a rongyok közül.
- Itt is, ott is… – válaszolta Jóska a legnagyobb zavarban, amit valaha anyja felé mutatott.
- Lopni voltál, igaz?
Jóska nem mondott semmit. Anyja nagyon elkezdett köhögni. Néhány perc múlva folytatta:
- Ígérd meg… ígérd meg, hogy soha többet nem lopsz! A becsület az egyetlen, ami megmaradt nekünk. Ne szórd el – utolsó szavait már alig értette a gyerek, mert ismét előtört a köhögési roham. Öt percig tartott, majd a köhögéstől kifáradva újra elaludt az anyja.
Jóska azon gondolkodott mit tegyen holnap – más nem maradt, valakitől kérni kell, de kitől? – tette fel a reménytelen kérdést magában. Pénze senkinek nincs. Az orvos nem jön ide. Fát sem adna senki, hisz alig van valami. – Mindenről az az átkozott gróf tehet. Azt is elveszi, ami nem is kell neki, és jó drágán adja. Mindenkit csak kihasznál a saját pénztárcájáért.
Hajnal felé Jóska is fedezéket keresett a szalma alatt. Fogai vacogtak. Szőke fürtjei beleremegtek reszketésébe. Kék szemét lehunyta, és igyekezett valamire gondolni, ami eltereli gondolatait, és hagyja őt aludni. Vékony teste mintha csak darabokra akart volna törni, úgy remegett. Végül elaludt ő is.
Már pirkadni kezdett, amikor Jóska rémálmából ébredt:
- Anyám – ordította. Érezte belül, hogy már hiába szól hozzá, felesleges. Odamászott mellé, megérintette, de a test már hideg volt. Nem érződött rajta az anyai szív melege. Mint egy darab hideg hús, úgy feküdt ott. A betegség végzett vele. Nem volt már mit tenni, szólni kell a papnak, ennyi maradt hátra.
Odakint már világosodott, Jóska a maradék vízben, ami egy dézsában volt megmosta az arcát, majd elindult. A fagyos reggelen a falu végéről ment be a templomhoz. A Fő téren, a templom mellett volt a paplak. A jeges-havas út ropogott feslett cipője alatt. Jóska nézte a házakat. Az egyik itt repedezett, a másikon festék már alig volt, és mállott a vakolat. Rossz tetők minden felé. Nyomasztó csend volt ez, a nyomor csöndje. Állathang kevés volt, mert nem volt pénz tartani őket. Valóságos gazdagságnak vélték azt, ha valakinek baromfia van. – Igazságtalan a világ – vélekedett Jóska. A szél feltámadt, ezért nyakát jobban behúzta. Szőke fürtjeivel játszott a szél. ruháján úgy szaladt át, mintha meztelenül ment volna. – Egyszer minden más lesz, és a falunak sem kell nélkülöznie – ilyesmivel hitegette magát Jóska, miközben a paplakhoz ért. A kertkapu nyitva volt, így bement rajta, majd a ház ajtaján kezdett dörömbölni:
- Atyám, atyám, jöjjön ki!
A házban motoszkálás hallatszott. Kisvártatva egy öregember nyitott ajtót szokásos papi viseletben. Haja nem sok volt - fölül már semmi - az is mind megőszült. Vékony alakja feszesen magasodott Jóska elé.
- Dicsértessék atyám! – köszöntötte Jóska. Maga nem volt vallásos, nem hitt benne, hogy Isten, akit olyan tökéletesnek hisznek, ilyen világot teremtett. De anyja vallásos volt, még a legnagyobb nyomorban is. Megígértette fiával, hogy pappal temetteti el.
- Téged is fiam! – válaszolta egykedvűen az öreg. Egyből tudta, miért jött a fiú, várta, hogy mikor vet véget annak a szegény asszony nyomorúságának az Úr.
- Tisztelendő atyám, édesanyám meghalt az éjszaka. Kérem jöjjön!
- Rendben van fiam, csak előbb hadd öltözzek fel, várj egy kicsit – ezzel az öreg visszament a házába, otthagyva kint a fiút a hidegben. Az atyát igencsak zavarta a fiú szegénysége. Ő sem tudta megmondani miért, leginkább talán amiatt, hogy olyan elviselhetetlenül koszos volt. Ezért sem akarta beengedni a tiszta házába. Jóska öt percet várt, mire az öreg visszatért:
- Mehetünk fiam. Itt van hátul egy öszvér, és egy szekér, hátramegyek érte – ezzel az atya ismét elment. Jóska már kezdett türelmetlen lenni. Azt még maga sem tudta, hogyan fogja eltemettetni az anyját, és azt sem, hogyan fizet érte. A pap ismét visszatért, ekkor már lóháton ülve. A lóhoz egy fa kordé volt kötve.
- Szállj fel hátulra! – kérte a pap a gyereket.
Elindultak a falu szélére. A pap egyenes háttal, merev tartásban ült a lovon. Nem akart beszélgetni a gyerekkel. Nem is tudta mit mondjon. Teljesíti kötelességét, többet nem tehet érte. A faluban itt-ott már kezdtek éledezni az emberek. Az úton Kovácsék háza előtt is elmentek. Isti kint állt a ház előtt. Szemei alig voltak nyitva. Nem tudott aludni, még mindig a katonaságon járt az esze. Amikor meglátta a furcsa menetet, azonnal odaszaladt hozzájuk.
- Dicsértessék atyám! Szervusz, Jocó! – köszöntötte mindkettejüket. A pap bólintott, Jóska pedig lesütötte szemét. – Mi történt? – érdeklődött Isti.
- Édesanyám ma éjszaka meghalt – Jóska most először érezte, hogy elszorul a szíve. Eddig mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy meghalnak az emberek úgy fogta fel a dolgot. Most azonban barátja előtt már nem tudta visszatartani könnyeit.
- Őszinte részvétem! – felelte Isti – Most mentek a holttestért?
Jóska némán bólintott. Nem volt ereje válaszolni sem. Isti némán felült a kordéra Jocó mellé, és megölelte. A pap nem szólt semmit, elindította a lovat, és mentek a szegénysor felé, ha lehet olyat mondani, hogy szegény sor, egy ilyen szegény faluban. A házakból sokan kinéztek, amikor elment a pap a kordéval és a két ifjúval. Lassan szárnya kelt a legújabb hír, Tóth Jóska anyja meghalt.
A kordé lassan megállt a romos ház előtt. A két fiú bement. A nő teste valósággal megzöldült a betegségtől. Törékeny, könnyű földi maradványait egy rongyba csavarták, amelyen több volt a luk, mint az anyag. Isti egymaga felkapta a holttestet, és kivitte a házból. Jóska hirtelen elé állt:
- Köszönöm, de ezért nem tudok semmit sem adni…
- Ugyan, ne marháskodj – vágott közbe Isti – még a végén lerakom itt, és elmegyek.
Jóska maga sem tudta, miért mondta ezt, de úgy érezte csak kihasználja barátja jóindulatát. Ismét felszálltak a kordéra, és elindultak a temető felé. A falu most már talpon volt. Ki-ki igénye szerint megmosdott, és a reggelihez készült, már akinek volt mit enni reggelire. Néhányan már az utcán voltak. Amikor a szekér melléjük ért, levették kalapjukat, vagy kendőjüket a fejükről, tisztelegve az elhunyt előtt. Kovácsék háza előtt már az anya állt kint. A papnak ismét meg kellett állnia.
Anna két szelet kenyérrel ment a szekérhez. Egyiket Istinek, másikat Jóskának adta. Jóska habozott, nem akarta elvenni. Isti látta a fiú habozását:
- Vedd el nyugodtan, nem harap!
Jóska erőt vett magán, és elvette a kenyeret. Anna azt várta, hogy mohón nekiesik, de Jóska csak nézte a lukacsos tésztát maga előtt. A hátsókertből István is megjelent, kezében egy ásót hozott. Némán meghajtotta fejét, és az ásót fiának adta:
- Erre szükségetek lesz.
A pap ismét elindult, és a két szülő némán nézett a fia után. Mindketten büszkék voltak fia önzetlenségére.
A temetőben rengeteg fakereszt jelezte az elmúlt időket a faluban. Sírkő nem sok volt, minthogy fizetni senki sem tudott volna érte. Valamikor, a szebb múltban került ide néhány kősír is, de az új században a temető is csak szegényesebb lett. A pap bement a temetőkapun, és a sírkert végéig ment. A nincstelenek része egészen hátul, és oldalt volt. A pap megmutatta, hogy hová temethetik el. Egy ásót a temetőből adott kölcsön Jóskának. A munka javát Isti végezte, Jóskának nem volt ereje ahhoz, hogy komoly fizikai munkát végezzen. A hideg sem kedvezett neki, úgy érezte, ha nem végeznek gyorsan, hamarosan az anyja sorsára jut. Amikor sikerült megfelelő mélységig jutni, a testet a rongyokkal együtt a sírgödörbe helyezték, majd visszaszórták a földet a helyére. A pap egy rövid imát mondott az üdvözült lelkéért, majd otthagyta a két fiatalt, mert a reggeli miséig már nem maradt sok ideje.
A két fiú még két percig állt ott, néma főhajtással, majd ők is elindultak.
- Most mihez kezdesz? – kérdezte Isti Jóskát.
- Fogalmam sincs, majd kitalálom. Talán elmegyek innen valahova, ahol munkát is kapok. Csak az a kérdés, miből?
- Nincs semmitek, amit pénzzé tehetnél?
Jóska értetlenül bámulta Istit. Mintha nem is ővele beszélne.
- Hallod-e, te aztán nem vagy magadnál. Történt valami?
- Jaj, te még nem is tudod – felelte habozva, hogy most ez a téma érdekes lehet-e – behívtak katonának.
Jóska megállt. Először ránézett Istire, hátha viccelni akar vele, de látta rajta, hogy nem ugratja – Ő is elmegy. Milyen szerencsés – hírtelen eszébe jutott valami:
- Mi lesz Juliskával? Dűlőre kéne vinned a dolgot vele. Úgy láttam, hajlana rá ő is.
- Most, hogy katona leszek úgy gondolom sietni kell, mert különben nem fog megvárni.
A két fiú lassan elért a Kovács házig. Isti elköszönt szerencsétlen sorsú barátjától, és bement a házba. Jóska elindult a közeli vasútvonalhoz, remélve, hogy valami szenet talál a közelben, ami szállítás közben leesett a vonatról. Azzal talán lehet egy kicsit fűteni.
A farsangi mulatság mindig is az év egyik legjelentősebb eseménye volt az ifjúság számára. Lázasan készülődtek az estére. Mindenki igyekezett a legszebb ruhájába öltözni. Isti is öltözködött már. A család minden tagja készült. Márta és Anna a tükör előtt igazították a hajukat. Márta egy rózsaszín szalagot is a hajába tűzött. A családfő már készen volt, és türelmetlenül várta a családot. Isti is elkészült, begombolta fekete zakóját, és apja mellé ült a konyhaasztalhoz.
Jó negyed órát vártak még, mire elindulhattak. Az úton már többen elindultak a Fő térre, a faluházhoz. Útközben találkoztak Horváthékkal. Ferenc a családfő egy időben katonaként szolgált Itáliában. Sokat mesélt Istinek a katonaságról, az ott uralkodó állapotokról.
- A legfontosabb, hogy ne találjanak benned hibát. Hidd el, mindig azt keresik – ezt hangoztatta folyton Istinek.
Ferencnek egy sokat beszélő felesége volt. A családban sokak szerint ő viselte a nadrágot. Három lányuk született. Jellemre mindegyik az anyjára hasonlított. Szépségét azonban nem sikerült örökölniük. Talán emiatt is voltak még hajadonok, bár már régen eladósorban voltak. A legkisebb tizenhat éves volt, alig fiatalabb Istinél. Már rég felhagytak azzal, hogy az idősebb házasodjon meg előbb. Az házasodik, amelyik tud. Horváthné mindent elkövetett, hogy összehozza a kisebbik lányt a fiúval. Istinek azonban nem volt ínyére ez a vékony, ránézésre vérszegénységben szenvedő leány. Az ő esze most is csak Juliskán járt.
- És mondd csak Pistike – Horváthné folyton így hívta, ami nem tette népszerűbbé őt Isti előtt – nem gondoltál rá, hogy még a frontvonal előtt megállapodnál?
Isti zavarban volt. Nem akarta megsérteni őt, de tudta, hogy lányával akarja összehozni, és nem akart kellemetlen helyzetbe kerülni.
- Ráér most, először a katonaságra koncentráljon – szólalt meg István – Nagy felelőtlenség lenne, ha megállapodna. Aztán a szegény ara várhatna évekig, és ki tudja nem hiába-e?
- Azért csak jobb lenne, ha úgy menne el, hogy lenne kiért visszajönni – folytatta Horváthné – Isti elég csinos, sok lány örülne, ha kitüntetné figyelmével.
Miközben Horváthné folytatta a kerítést, Isti valósággal pirult, amit igyekezett leplezni, és a kerteket nézte az utcán.
- Nem is figyelsz? – kérdezte Horváthné.
Isti alig tudta, mit mondjon:
- Talán… talán nem ez a legjobb idő rá – vágta ki magát.
Horváthné belátta, egyelőre hiába is próbálna meg hatni a fiúra. Majd este tánc közben talán sikerül elérni, amit akart. Időközben sokan csatlakoztak hozzájuk. Ugratták egymást, és mindenki jókedvű volt.
A faluház körül már sokan gyülekeztek. Amikor hat órához harangoztak, Ferenc atya misét tartott az összegyűlteknek a faluház előtt. Régóta volt hagyomány, ahogy misével kezdik a farsangi mulatságot. Amikor az atya elmondta az áldást, elindult a táncmulatság. A házban zenélni kezdett egy háromtagú rögtönzött együttes. Ketten furulyázni tudtak, egyikük pedig hegedülni. Az idősek énekelni kezdtek, a fiatalok pedig táncolni.
Isti tekintetével Juliskát kereste. Észre is vette a lányt, aki szintén a családjával érkezett. Az első táncot öccsének ígérte, így vele kezdett el táncolni. Isti figyelte őket a háttérből, és várta az alkalmat, hogy felkérje táncolni. Tudta, ma van lehetősége a tettek mezejére lépni, vagy késő lesz. Ki tudja, ha elmegy katonának, akkor mikor láthatja újra Julcsit, és vajon akkor is hajadon lesz-e még? Isti figyelmét ismét Horváthné zavarta meg, aki lányával az oldalán jelent meg mellette:
- Pistike, nem kérnéd fel Klárát egy táncra?
Isti kicsit kelletlenedül, de felkérte táncolni Klárát. Eleinte nem szóltak egymáshoz, Klára várta, hogy a fiú majd megtöri a csendet, de Isti nem akart beszélni. A fiú néha oldalra pillantott, hogy lássa Juliskát, hogy mit csinál? Juliska öccsével volt elfoglalva. Köténye egyszerű volt, de makulátlanul fehér. Sötét haját összefonva hordta. Hajába egy piros szalagot tűzött. Istit valósággal elvarázsolta a lány. Észre sem vette, hogy Klára lábára lépett. A lány végül nem bírt tovább hallgatni:
- Annyira elábrándoztál! Min jár az eszed?
Isti mintha egy másik bolygóról esett volna ide, úgy nézett a lányra. Nem tudta volna megmondani, mit kérdeztek tőle.
- Hát nem is tudom…
- Ennyire nem lehetsz szórakozott! Biztos már puskával a hátadon járod az orosz frontot – nevetett a lány, aki érezte, hogy nem ez a valódi ok.
- Ó annyira messzire nem mentem, csak az olasz frontig – tréfálkozott Istit, noha legszívesebben ordított volna, amiért nem tud Juliskához közelebb kerülni. Észrevette, hogy a lány már egy idősebb fiúval táncol, akit a tömegben nem ismert meg.
Klára észrevette, hogy Isti figyelme megint másfelé jár:
- Félsz, hogy nem térsz vissza?
Isti kicsit habozott. Amíg nem kapta meg a behívót, addig örült, hogy a háború elkerüli. Amióta a kezében volt a behívó, valósággal ki akart menni a frontra. Várta már a harcokat. Amikor csak újság került a faluba, valósággal falta a háborús híreket. A sok győzelmi szónoklat, sikeres áttörés mind-mind bizakodással töltötte el. Hűvös közönnyel csak ennyit felelt:
- Nem meghalni megyek.
Klárát valósággal lenyűgözte a fiú higgadtsága és bátorsága. Azt hitte Isti imponálni akart neki. A fiú azonban a tánc végén jelezte, a következőt kihagyja. A teremben a padon egy hely volt, ahová Klárát ültette. Isti mellette állt. Néhány barátja is megjelent, akikkel beszélgetni kezdet. Egyikőjük ugratni kezdte Klárával, miközben a lány türelmetlenül várta, hogy ismét a táncba vigyék. Mindegyikük ismerte Horváthné kerítőnői módszereit. Egyikre a középső lányát akarta rásózni, másikra a legkisebbet, de mindannyiszor hoppon maradt az anya mindegyik lányával.
A fiúk megbeszélték, hogy kihúzzák a bajból, és megszabadítják Klárától. Amikor Klára ismét Isti felé akart fordulni, már nem látta a fiút. Kicsit elsápadt, érezte, hogy lerázták. Megszokta már ezt az érzést. tudta, hogy nem lesz egyszerű elvetetni magát valakivel. Sokszor megfogadta már, hogy megváltozik, de valahogy sohasem volt elég erős az elhatározás benne ahhoz, hogy véghezvigye, amit eltervezett. Az idő haladt, és kétségbeesések gyötörték arról, hogy magányos marad élete végéig. Egy darabig nézte még a tömeget, hátha lát valakit, aki felkérhetné.
Isti sietve Juliskát kereste, nehogy Klára, vagy Horváthné ismét közbeszóljon. A lány ezúttal már mással táncolt. Az előző ismeretlen már elment, ezúttal egy másik férfival látta. Ránézésre harminc év körüli volt, magas és vékony. A haja a feje búbján már ritkult. Ruházata alapján azt is megállapította Isti, hogy nem helybéli. Juliska egész végig a férfival beszélt, és nem foglalkozott azzal, hogy Isti igyekezett a közelükbe kerülni. Miközben a lányt figyelte, meglátta Horváthnét is. Ezúttal nem akart a hálójába kerülni, ezért kiment a bejárati ajtón. A háztól kicsit arrébb állt meg, egy tujabokor mellett, nehogy szem előtt legyen. Amíg kint állt, azon gondolkodott, vajon kivel táncolt Juliska, és miért?
- Szervusz, Isti! – jött elő egy alak a háttérből – amikor legutóbb láttalak, akkor kezdted az iskolát! Milyen derék férfi lett belőled!
Isti megfordult. Az az ember volt, aki korábban Juliskával táncolt. Csak most ismerte meg, Szénási néni legidősebb fia volt az, András. Magas, vékony alakja Isti mellett magasodott.
- Fogadd őszinte részvétemet! – szólt Isti.
- Köszönöm! Szörnyű! Az élet kegyetlen. Emlékszem, amikor kitört a háború az idősebb testvéremmel együtt jelentkeztünk a katonaságnál. Róla kiderült, hogy TBC-je van. Én egy balesetben lesántultam, és ezért nem akartak besorozni. Szegény öcsémet meg behívták. Milyen rég nem voltam itthon – terelte el a szót András – szinte lelkiismeret furdalásom van. Hiányzott már a fácánpusztai farsang.
- Mit csinálsz mostanság? – érdeklődött Isti.
- Most egy teherautó sofőrje vagyok a Weiss Manfréd Műveknél. Sajnos nem keresek sokat, de valahogy mégiscsak elélek. Arra nem elég a pénzem, hogy hazautazzak, amikor csak akarok.
- No, és házas vagy már? – tette fel a kérdést Isti, nem minden hátsószándék nélkül.
- Igen, már az vagyok. Sőt, két gyerekem is van, két leány, az egyik kettő, a másik négy éves.
- Gratulálok hozzájuk! Láttam, Juliskával is találkoztál – mondta Isti, kis mosollyal a szája szélén.
- Igen, régen milyen sokat láttam, hiszen szomszédok voltunk. Milyen érett nagylány lett belőle – vigyorgott András – mesélte Julcsi, hogy valaki nagyon teszi a szépet neki, de nem sokára elmegy katonának. Mondtam neki, hogy… most meg hová mész?
Isti még futtából intett Andrásnak, majd bement az épületbe. Minden kétsége eloszlott. A lány biztos róla beszélt, nem engedi, hogy másnak adja a lehetőséget. – Most, vagy soha! – elhangzott a csatakiáltás fejében.
Juliska még mindig ugyanazzal az emberrel táncolt. Isti rájött, miért volt olyan ismerős neki a férfi: ő volt András öccse, a középső Szénási testvér, Imre. Isti határozottan odalépett, és lekérte Juliskát a kezéről. A lány örömmel állt új táncpartnere mellé.
- Azt hittem már fel sem kérsz – vetette Isti szemére a lány, hogy ilyen sokáig váratta.
- Nem volt rá alkalmam – védekezett Isti.
- Láttam azért jól szórakoztál – vágott közbe Juliska.
- Jobb, ha nem tudod, hogy kerülte bele abba a helyzetbe – mindezt mosolyogva mondta Isti.
A lánynak tetszett a fiú hirtelen jött önbizalma. – No lám, úgy látszik a katonaság tényleg embert farag a fiúkból – vélekedett a lány. Isti valósággal ragyogott előtte, alakja mintha egy fejjel nagyobb lett volna, mint eddig. Mintha minden a kettejük boldogságáról szolt volna. Az öregek sokat sejtető mosollyal nézték őket. Máris kész volt az új pletyka, a legfrissebb szerelmes párról. Csak Horváthné volt vörösebb a megszokottnál. Ismét elszállt egy alkalom, kiesett a sorból egy fiú, akit megfoghattak volna. Klára észrevétlenül eltűnt az estéről. Tudta, hogy anyja egy hétig zsörtölődni fog vele, hogy milyen ügyetlen. A fiatalok peresze jót mosolyogtak Horváthék újabb sikertelen férjfogó akcióján.
Istiék sokáig táncoltak, mire elhatározták, hogy kimennek a friss levegőre. A hátsó kertek mögött eltűntek a falu sötétjébe. Kiértek a falu szélén egy istállóhoz. Sok szerelmes pár járt már erre a Fácánpusztai éjszakában. A faluból kivezető útról letértek, a csipkebokrok között. Egyszer csak az út már nem látszott az istálló falától. Minden oly távolinak tűnt, a falu a nyomor, a katonaság. Csak a boldogságuk volt jelen, és a két szerelmes között elcsattant az első csók, amely oly régóta váratott magára.
Január vége egy fagyos hideg napra esett. Az szél erősen hajlongatta a fákat, és a földre kényszerített minden madarat, amely repülésre vágyott. A temetőben sokan összegyűltek, gyászolt az egész falu. Szénási néni legkisebb fiát ezen a napon temették el. A tömegben ott volt Isti is, oldalán Juliskával. Nem volt már kétséges, ők ketten egy pár. Az esküvőt csak Isti katonai behívója hiúsította meg. Nem akartak bonyodalmat, és azt sem, hogy a pár boldogságát a háború beárnyékolja. Majd, ha hazaért Isti.
Kovácsék egész családja jelen volt a temetésen. Eljöttek persze Horváthék is. A lehető legmesszebb álltak Kovácséktól. Horváthné nem tudta megbocsátani, hogy így lerázták őket. A férje, Ferenc, pusztán annak örült, hogy a felesége megint bosszankodik. Nehezem viselte már a házasságukat, de hát mit lehetett már tenni, késő bánat. A régóta házasok módján törtek borsot egymás orra alá. Megjelent Tóth Jóska is, aki mintha még tovább tudott volna fogyni csont és bőr alkatából. Arca szinte teljesen beesett, haja a szőkéről egészen szürkévé változott. A falubeliek alig látták, nem tudták mitől van még egyáltalában életben. Néha Kovácsné, vagy Szénásiné ellátogatott hozzá, de sokat tenni, vagy adni, ők sem tudtak. Azt sem tudták miért van most itt. Vajon hálából-e, amiért Szénási néni sokat segített neki? Vagy egyszerűen csak hívta őt az összetartás szelleme? Esetleg hazafias érzelemből?
Az egybegyűltek némán álltak, és Ferenc atya elkezdte a gyászszertartást. Megemlékezett a fiúról, és annak hazafias érzelméről, amikor az elment katonának az első hívó szóra. Az atya után egy katonatiszt lépett elő, aki megköszönte a szolgálatot, amelyet a hazáért tett. A beszédek monotonitását csak rokonok egy-egy szipogása törte meg. A tömeg közepén, talpig feketében, Szénási néni állt. Jobbján András, balján Imre volt. A falu hősi halottja. Szomorúsággal vegyes tisztelet övezte az elhunytat. A beszédek után a barna koporsó némán leereszkedett a föld alá. Két erős legény nehezen lapátolta vissza a fagyott földet. A tömeg oszlani kezdett. A legvégére az anya maradt két gyermekével. Miután mindenki elment, még pár percig nézte a legújabb sírját a temetőnek. Végül keresztet vetett, és elindult két fiával haza.
Istiék is a tömeggel távoztak.
- Igazán szomorú, hogy pont erre a napra esett a temetés – sóhajtott Anna – holnap indulsz, és ezzel az emlékkel kell menned.
- Legalább el tudtam jönni a temetésre – válaszolt Isti.
A család haladt tovább. Juliska is velük ment. Isti fogta a kezét. A lány a vacsorát velük töltötte, mivel ez volt Isti búcsúestéje is. Néhányan az utcán odaléptek hozzájuk, és sok siket kívántak az ifjúnak. Mások néma tekintettel nézték a falu következő katonáját. Istit feszéjezte, hogy a figyelem középpontjában áll.
- Talán óvatosságra int – folytatta Isti – hogy ma volt a temetés.
- Akkor is balszerencse – vélekedett Anna.
- Édesanyám, nem meghalni megyek. Visszajövök a családomhoz, és a jövőbelimhez.
Juliska jobban megszorította Isti kezét. Isti tudta, hogy a lány örül neki, amikor így beszél. – A visszatérés után lesz a nagy esküvő – fordult meg egyszerre mindkettejük fejében.
Az este nyugodtan telt a maga egyhangúságában. A katonaságon túl másról nem beszéltek. Az apa elővette a legfrissebb újságokat, amit a faluban meg lehetett találni. Amióta Isti megkapta a behívót, azóta minden újságot elolvastak. „A csapatok téli pihenőt tartanak, Sikerek Isonzónál” szóltak a hadi tudósítások.
- Az olaszok fognak először kapitulálni – mondta István – ők az ellenség gyenge pontja. Azután jöhetnek a franciák.
- De írjál ám, amikor csak lehet – szólt közbe Anna – nagyon fogsz hiányozni!
A vacsora elteltével Isti hazakísérte Juliskát. A kapuban elbúcsúztak egymástól. Juliska megígérte Istinek, hogy reggel átkíséri Fácánkertre a vonatmegállóhoz.
A család korán feküdt le. Télen hamar sötétedett, petróleum meg nem volt otthon annyi, hogy sokáig világítsanak vele. Ráadásul Istinek korán kellett kelnie, mert a vont 6:18-kor volt Fácánkerten, és oda még el is kell menni.
Lefekvés után azonban Isti még sokáig nem tudott aludni. Gondolatai a holnap megismerendő szakaszán járt. Számos alak jelent meg előtte, aki parancsokat oszt Isti képzelt világában. A Hold élesen bevilágított a szobába. A szegényes bútorzat csillogott a fényárban. Istinek máris honvágya lett. Az elmúlt évekre gondolt. Milyen volt az iskola, hogyan dolgozott nyaranta a gróf földjén. Hogy várta mindig, hogy Juliska kihozza az ebédet az apjának. A Hold most Isti szemébe világított, és ő Juliska arcát látta a Hold közepében. Egy angyali tekintet, amely elküldi az álmot, hogy végre megpihenhessen fáradt elméje. Valahol a faluban, egy másik házban Isti arca ragyogott a Holdon, hogy ugyanúgy édes álmot bocsásson a házban forgolódó lány szemére.
Másnap Isti a sötétben botorkálva megmosdott. A Hold már lement az égről. A petróleumlámpát az asztalra tette a lavór mellé. A mosdás után lassan felöltözött. Fekete nadrágját, és fehér inget vett fel, valamint egy fekete zakót. Erre egy vastag szürke kabátot, és szürke kalapot vett. Reggelizni nem bírt, és úgy érezte, menten kiugrik a szíve. Mire felöltözött, anyja is felkelt. Odalépett Isti mellé, leemelte a kalapját, és homlokon csókolta. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz. Nem akartak senkit sem felzavarni. Isti kilépett a ház kapuján. A sötétben szinte semmit sem látott. Elbotorkált a kertkapuig, és kiment rajta. Az utcán már várta Juliska, Isti megcsókolta őt.
A sötétben nehezen haladtak. Az úton lefagytak a pocsolyák, ezért sokszor megcsúsztak. Juliska kétszer is Istibe kapaszkodott, hogy nehogy elessen. Lassan elhagyták a falut. Az út erősen emelkedni kezdett. Hamarosan felértek a dombra, amely elválasztja Fácánpusztát a külvilágtól. Isti nem siettette a tempót, tudta, hogy elég ideje van még ahhoz, hogy elérje a vonatot. Sokszor visszanézett a falura. A dombtetőn néhány galagonyabokor között vezetett az út. Isti most megállt, és határozottan visszafordult. Tekintete a falu távolabbi szegletére meredt:
- Emlékszel? – kérdezte Istit – Arra – miközben kinyújtotta a karját, és egy távoli Istállóra mutatott. Juliska néma bólintással jelezte, tudja, hogy mire gondol Isti. Az első csók. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy itt hányadszor csókolja meg Isti, de tudta, hogy erre sokáig emlékezni fog.
Az út a bokrok alatt ment tovább. A falu alábukott a domb tetején, már csak a templom tornyának árnya látszott. Néhány csupasz kőrisfa szegélyezte itt az utat. Innen látszott Fácánkert templomtornya. Ismét emelkedni kezdett az út. Isti lelke is így hullámzott, ahogy haladtak. Időnként tétován lépegetett, a következő pillanatban gyorsított mozgásán. Az újabb emelkedő tetején volt a vasúti átjáró. Innen nyílt a megálló kaviccsal felszórt peronja. A dombtetőn megélénkült a szél, Isti átölelte Juliskát, így melegítették egymást. Mások is álltak a megállóban. Volt, aki egyedül várt, volt, akit gyermekei és felesége is elkísértek.
- Biztos ők is odamennek, ahova én – jegyezte meg Isti.
- Milyen szomorú, hogy már többgyerekes apákat is behívnak – felelte a lány – szegény anya, itt marad a három gyerekkel. Ismerem őket. A férfi apja Szekszárdon szabó, egyszer tőle rendeltünk apának egy zakót és egy nadrágot.
Isti hallotta a gyerekeket, ahogy máris sírnak apjuk után. Tudták, hogy hosszú útra megy, és talán sohasem látják viszont. – Milyen szerencse – gondolta magában Isti – hogy nekünk még nincs közös gyerekünk.
A távolban erős fénypont tűnt fel. A vonat éles füttyszóval jelezte, hogy közel jár már a megállóhoz. Fokozatosan erősödött a zakatolás hangja, mígnem a szerelvény megérkezett az állomásra. A fekete mozdony négy szürke harmadosztályú vagont húzott maga után, és egy barna másodosztályú kocsit. Isti megcsókolta Juliskát. Hosszú ideig ez volt az utolsó. Szenvedélyes elválásuk után Isti felszállt az egyik harmadosztályú vagonba. A peronról nem ment beljebb, visszanézett szerelmére. A vonat megrántotta magát, és máris útnak indult. A fiatalok még integettek egymásnak, majd eltűntek egymás szeme elől.
- Ha befejezte az integetést, akkor kérem a jegyét!
Isti ekkor vette észre, hogy a kalauz mellette áll. Kezében fogta a lyukasztót, hogy kezelhesse a jegyeket. Isti gyorsan elővette kabátzsebéből a jegyet, és átadta. A kalauz elköszönt, és jó utat kívánt. A fiú szétnézett a vagonban, amely zsúfolásig tele volt. volt, akinek nagy batyu volt a vállán, mások csakúgy, mint ő, csomagok nélkül utaztak.
- Szia! – szólt egy vékony hang mellette. Isti felismerte Tóth Jóskát. Szőke fürtjeit megpróbálta megfésülni, de nem sok sikerrel. Kopott szürke kabátot és foltozott fekete nadrágot viselt, bár mindkettő mintha kicsit nagy lett volna rá.
- Hová? – kérdezte kicsit meglepetten Isti – alig lehetett látni téged.
- Elhagyom a falut. Ami pénzt lehetett összeszedtem szénhordásból, favágásból. Nem akartam megvárni, hogy anyám sorsára jussak. Értek valamit a szereléshez. A múltkor egy szekszárdi ember kint volt a gróféknál. Segítettem neki, és úgy döntött magához vesz, mint inast.
- Most mész hozzá? – kérdezett Isti.
Jóska bólintott. A két fiú mindent megbeszélt, ami a közelmúltban történt. A szekszárdi gépszerelő volt a környéken az egyetlen, aki a mezőgazdasági gépeket javította. Minthogy a modernizáció sem jutott el nagymértékben, nem volt túlzottan jövedelmező állás. Azonban a férfinak nem volt fiú gyermeke, ezért döntött úgy, hogy Jóskát megához veszi. A vonat lassan haladt. A rossz idő miatt sok helyen megrongálódott a pálya. Isti szerencséje az volt, hogy Szekszárd nem volt messze. Csak Tolna városán kellett átmenni.
Hétóra felé megérkezett a szekszárdi állomásra. Sokan leszálltak a vonatról. Zömében férfiak voltak. Jóska az állomáson elköszönt Istitől. Isti a férfitömeggel egy irányba indult el. Kíváncsian fürkészte őket, találgatta milyenek lehetnek. Egy dolog feltűnő volt, mindegyik idősebbnek látszott nála. Egy gesztenyesor vezetett a szekszárdi laktanyához, amelyen különálló emberek, és két-háromfős csoportok is haladtak. Az út kivezetett a város szélére. Néhány nagyobb fa, és bokor hivatott elrejteni a laktanya épületét. Az út vége élesen jobbra kanyarodott. A fák mögül egy hatalmas téglafal emelkedett eléjük. A bejárat egy széles, cirádás, rácsos vaskapu volt. A fal mögött két sárgásbarna téglából épült egyhangú ház állt. Az udvaron hatalmas sár volt. A beérkezőket máris sorba állították, noha még majdnem egy óra volt hátra nyolcig. Isti is beállt a sorba. Sokan megnézték, mindenkinek furcsa volt, hogy egy ilyen fiatal kölyköt is behívtak.
- Eltévesztetted, ez nem a játszótér – csattant fel egy éles hang Isti mögül. Sokan nevettek ezen az olcsó tréfán. A görcsös feszültség kacaja volt, ami többek száját elhagyta. Isti legszívesebben elrohant volna. Némán állt, nem mert hátat fordítani. Egyesek, akiknek még nem tűnt fel, hogy egy kölyök is van közöttük, most róla kezdtek beszélni. Sokan rosszallták, hogy gyerekekkel kell háborúba menni. A sor lassan, de haladt. Ötösével küldték be a férfiakat a sorozó bizottság elé. Mindenki megadta egy szemüveges kövér katonának az adatait. Utána le kellett vetkőzni, hogy egy öttagú bizottság, amelyben katonai orvosok ültek, eldöntse alkalmas-e valaki a szolgálatra, vagy nem?
- Fordítson hátat! Hajoljon előre! Felegyenesedhet! Elmehet! – ezeket a szavakat hallotta a jövendőbeli katona. Ezután visszament ruháihoz, felvette őket, majd egy másik kövér emberhez mentek. Mintha a belépésnél található ember ikertestvére lett volna. – Ezeket valahol tenyészthetik, hogy azután hivatalnoknak berakják őket egy ilyen helyre – erre gondoltak többen is, miközben a kövér katona közölte, hogy alkalmas, vagy alkalmatlan az ember.
Istire is sor került. Az adatokat bediktálta, amilyen sorrendben kérdezték. Majd jött a vetkőzés. Félszegen levette ruháit. Azonnal libabőrös lett. A terem nem volt túlfűtve, ahol az érkezőket megvizsgálták. Ő is eljutott az orvosok elé, végrehajtotta, amit kértek.
- Kicsit alultáplált – jegyezte meg az egyik katonaorvos.
- Mind az, aki ebből a körzetből jön – felelte szakértő hangon a bizottságot vezető orvos – de majd a katonaság felhizlalja őket.
Isti is elmehetett, visszavette ruháit, majd a másik kövér katonához ment, és várta a sorsát.
- Ifjabb Kovács István! – szólalt meg érdes, közönyös hangon a kövér katona.
- Igen!
- Alkalmas!
Isti körülnézett, hogy most mi lesz. A kövér katona egy ajtó felé biccentett, ahol már egy ideges képű tizedes integetett neki. Belépett egy szűkebb helyiségbe, ahol egyenruhákat adtak. Szürke uniformisát ő is megkapta. A katonáknak itt kellett átöltözniük. Isti a zubbony összegombolással kicsit bajlódott. Egy középkorú bajtársa mutatta meg, hogyan lehet könnyen begombolni a felsőt.
- Aztán ésszel, mert mi nem játék katonák leszünk! – Ugratta egy másik katona.
Isti most részesült valami jó élményben. Még ő sem tudta, hogy miért, mit érez, de úgy gondolta, valahogy csak meglesz a közös hadseregben.
Amint átöltöztek, ruhájukat leadták, most már az egyenruha volt a viseletük. Amint végeztek a sáros udvaron volt a sorakozó. Amikor mindenki kiérkezett, a másik épületből előjött egy százados. Arca piros volt a jó meleg szoba után, amelyben várta, hogy az újoncok megérkezzenek. Testalkata alacsony volt, mintha egy fejjel kisebb lett volna mindenkinél. Haja ősz volt, de kora ellenére feszesen, és egyenes háttal járt és állt. Szigorú ábrázata bárkiben félelmet tudott kelteni. Messziről látszott, ha a tréfát ismeri is, de nem szereti. Amint megállt szemben az új századdal, néma csend lett.
- Vigyázz! – kiáltotta el magát a hadnagy, aki a sor mellett oldalt állt. A katonák mintha mindig is ezt csinálták volna, egyenesen álltak.
- Katonák! – kezdte a százados, erős hangon – Mától kezdve ez az otthonuk. Nem esznek, nem mennek vécére, nem alszanak, amíg én azt nem mondom! Aki innen engedély nélkül távozik, agyonlövöm! – a sorban többen is megborzongtak erre a gondolatra – A következő két hónapban magukból katonákat fogok faragni! Oszolj! – ezzel a százados visszament melegedni a szemben levő házba, ahol a tisztek laktak.
A katonák a hadnagy vezetésével a barakkokhoz mentek. Egy faházban tíz darab emeletes ágy volt. Istinek a harmadik barakk jutott, abban is egy alsó ágy. Talán az egész század legfiatalabb tagja volt.
- Te honnan jössz? – kérdezte egy tagbaszakadt ember a szomszédos ágyról.
- Fácánpusztáról.
- Azt hittem egy óvodából! – felelte valaki Isti feje fölül. A szobában mindenki nevetett.
- Szép! Gyerekekkel akarjuk megnyerni a háborút! – felelte egy érdes hang szemből – Talán még szerencsék is lesz, az oroszok csak nem lőnek le egy gyereket.
- Úgy hallottam szeretik a friss húst – vágott közbe kajánul Isti feje felett a hang ismét.
- Nem vihogunk – kiáltotta be a hadnagy, lányos éles hangján – Amint elfoglalták a helyüket, sorakozó odakint! Egy kettő!
A katonák megjelentek a barakkok előtt. Amint kint gyülekeztek, látták, hogy az a két ember, aki a sorozásra alkalmatlan a rácsos kapuk felé mennek. Távozáskor a kapuban álló két őrnek valami papírt mutattak, ami után távozhattak is. A kapu utánuk hatalmas csattanással bezárult, és bezárult ezzel a külvilág is számukra. A két őr visszaállt a helyére a fabódéba, ami a kapu oldalában volt, a fal tövében.