Amikor az őrszobán ott ült a detektívvel szemben Isti, nem tudta, hogy zavarában hová nézzen. Nem volt mentség a tettére. Nem lopni indult otthonról, most mégis lopással vádolják. Igaz nem kellett sokat vádolni, maga is beismerte, hogy lopni akart, és tetten érték. Azt azonban tagadta, hogy ezzel a céllal ment el otthonról, de a hideg és a fiatalos hév rávitte erre.

- Akkor is csoportosan akarták elkövetni – felelte a nyomozó, miközben körmét piszkálta.

- Sajnos ez így történt – hajtotta le a fejét Isti, mintha máris várná a hóhért a bárddal.

A rácsos ablak alatt kénytelen volt beismerni már az első pillanatban, hogy jóvátehetetlenül bűnt követett el. Szégyent hozott megboldogult apja fejére, még szerencse, hogy nem élte meg ezt. Félt tőle, hogy felesége mit fog szólni, ha megtudja, hogy hol van. Elhatározta, hogy becsületéből megmenti, ami még megmaradt, és mindent bevall. Így is tett, hiába kételkedett benne a nyomozó, hogy valóban őszintén bántja-e a dolog Istit, ő tartotta magát. Egyedül azt tagadta, hogy előre eltervezte volna.

- Úgy néz ki ülni fog, ha szerencséje van, akkor keveset – mondta az ügyvédje, aki nem tett túl sok erőfeszítést Istiért. Bukott ügyért miért erőlködjön, és annyiban is hagyta.

Egyik nap meglepetésére látogatója jött. Nem a látogatás volt meglepetés, mert várta, hogy felesége előbb-utóbb bejön, hanem, hogy kivel. Egy szürke kalapos, elegáns úriember állt felesége mellett. A férfi ismerős volt számára, egykori katona bajtársa, Leitner Kálmán állt ott.

- Hát te hogy kerülsz ide? – lepődött meg Isti.

- Képzeld elmentem a faludba, hogy felkereslek, ha már hazaengedtek végre Olaszországból. Erre hallom, hogy te már el is mentél otthonról – próbált mosolyogni, de érezte, hogy ettől nem lesz senkinek sem jobb kedve – Mi történt?

- Szénlopáson kaptak – felelte kurtán, nem is akart válaszolni. Inkább feleségére nézett – Honnan tudtad meg?

- A legrosszabb helyről – húzta le a száját Juliska – Limpár Ákos kedveskedett nekünk. Amikor nem tudtuk, hogy hová lettél, édesanyád elkezdett érdeklődni utánad. Ez a kedves ember megtudta, hogy hol vagy, és nem feledett el a nyílt utcán, miközben édesapámmal mentünk, megjegyzést tenni a tolvaj kommunistákra – Juliska szeme könnybe lábadt. Szerette volna átölelni a férjét, de tudta, hogy ez tilos – Apám majdnem nekiugrott, alig bírtam visszafogni, hogy ne kerüljön bajba.

- Az a kedves Limpár – húzta meg a szája szélét Kálmán – Ő verte be apám kirakatának az üvegét, amikor megtisztították Szekszárdot a vörösöktől. Nem tudom mit látott az üvegen…

- Talán a saját hülye képét – vágott közbe Isti.

Végre mindhárman felengedtek egy kicsit. Kálmán elmesélte, hogy a hadifogságban sokáig maradt. Miután Isti elszökött, néhány napot a szabad ég alatt kellett tölteniük. Csak később kaptak egy pár lyukas sátrat, amibe befértek. Ennél több nem volt a szállásuk. Később Dél-Olaszországba száműzték őket, ott raboskodtak tovább. Pár hónapja térhetett csak haza, és akkor is igen legyengülve. Isti is elmesélte, hogyan jutott koldusruhába öltözve át a határon, hogyan úszott át a Murán, és mi történt abban a hosszúra nyúlt időben, amíg Leitner fogságban volt.

- Az ügyed valóban nehéz lesz, de fizetek egy jobb ügyvédet, aki kicsikarja, amit lehet – mondta Kálmán búcsúzóul.

- Nem kell, lesz, ami lesz – sóhajtott beletörődően Isti – Az Ég áldjon meg!

- Reméljük a legjobbakat! – majd kiment Leitner, hogy a szerelmesek maguk lehessenek bent egy kicsit.

Amikor Juliska is kiment az épületből, felkapaszkodott Leitner mellé a kocsira. Nagyon nyugtalan volt férje miatt.

- Nem lesz semmi gond, Isti rendes gyerek – próbált vigasztalni Kálmán.

- Ezt a bírónak mondd – dacoskodott Juliska, alig halhatóan.

- Nem hiszem, hogy sokat kapna, hamar visszatérhet hozzád.

Juliska szeme idegesen ugrott Kálmánra, mintha valami zavarná, amit a fiú nem hagyott figyelmen kívül:

- Vagy talán épp az a baj?

Juliska nem szólt semmit, de nem mert belenézni Kálmán szemébe, hátha őt is valami aljasságon kapják. Végtelenül szégyellte, hogy férje ilyen helyzetbe került. Leitner közelebb húzódott az ülésen a lányhoz, és igyekezett megvigasztalni.

 

A tárgyalás a jogászok szerint is simán ment. A négy ügyét egybe vették. Egyik sem tiltakozott az ellenük felhozott vádakban. Az előre megfontolt szándékot nem hozták fel, mivel azt mindegyik következetesen tagadta. A bíró hiába talált számos enyhítő körülményt, de mentsége egyiknek sem volt, mindegyiknek letöltendő büntetést szabott ki. Az értelmi szerző, a szürke kabátos két évet kapott, Istinek és két társának egy év és két hónap jutott.

Istit a bíró maga is sajnálta, mint egykori katona idáig jutott. Azonban hiába minden körülmény, Szentjánossy gróf keze egészen messzire elért. Úgy érezte, hogy ideje eltávolítani a faluból a vörösök utolsó emberét, noha arról, hogy Isti kommunista lenne maga a Párt sem tudott, sem pedig Isti. Erről azonban nem szólt a tárgyalás, csak arról, hogy Szegeden kell letöltenie a büntetését.

Amikor áthaladt a szürkés sárga téglából felhúzott épület kapuján hideg érzés fogta el. A börtönőrök keményen átvizsgálták őket. Nem kerülte el semmi sem a figyelmüket, mivel, hogy semmit sem lehetett bevinni, ami náluk volt, azt elvették. Legvégül még a ruhától is meg kellett szabadulni, hogy az orvos megnézhesse őket. Isti húsz társával együtt vonult be akkor. Egyszer már vonult be, igaz, akkor máshova, de a kezdeti jelenség ugyanolyan volt. Ami pedig egyszer beágyazódik az ösztönök közé, azt nem felejti el az ember soha. A rabtársak szabódtak egymás között, csak két jól begyakorlott rab volt még, aki fesztelenül öltözött, meg ő.

- Hé, koma – szólt az egyik, akinek már a szakálla is megőszült a sok börtönbeli vendégeskedés közben – Ültél már?

Isti meglepetten a fejét csóválta, számára érthetetlen volt, hogyan feltételezhetik ezt róla. A másiknak meg érthetetlen volt, hogy amilyen rutinos, ahhoz képest, hogy először ül.

Az orvos csupán átszaladt szemével a rabokon. Megszokott már minden látványt, és tudta, hogy mi az, amit ki kell szűrni. Két egyszerű kérdést tett fel mindenkinek, van, vagy volt-e TBC-je, és hogy érzi magát. A két rutinos rab már előre rázta a fejét, hol az igen, hol a nem irányába, ezzel is gyorsabb volt minden. Isti is hamar átesett az ellenőrzésen, majd jött a slag.

A börtönőrök meglocsolták alaposan az érkezetteket.

- Ne mondjátok, hogy nem törődünk veletek – nevetett gúnyosan az őr, miközben Istit locsolta a vízsugárral – lódulás, nem fürödjük itt el az egész kutat.

Isti elment, és felvette az előre odakészített csíkos ruhát. A szürke és fehér csíkok között szinte elveszett, akkora volt a ruha, hogy a zubbonya majdnem a térdéig ért le. Kemény szürke egybe orrú papucsot kapott a lábára, és abban ment ki a folyosóra. Megvártak mindenkit, majd elindultak kettesével. Elöl és hátul két-két őr ment, közöttük a fegyencek. Úgy alakult, hogy Isti egyedül került be a cellájába, nem volt társa, de ez nem zavarta, úgy érezte, hogy jót tesz neki a magány.

A napok pedig teltek, és múltak, ami nem látszott a rácsos ablak alatt. Isti úgy érezte, hogy a felhők mindig útját állják a Napnak. A szürke fények és a szürke egyenruhák közé beszürkült Isti feje is. Egyre kevesebb gondolat látott napvilágot a fejében. A szemét sem sokat nyitotta ki, csak ült az ágya szélén. Akkor nézett csak, amikor a börtön udvarán kellett sétálni. Azt is mindig ugyanarra, körbe-körbe.

A szürke napok szürke ruhatengerébe egyszer csak levelet kapott. A felesége írt neki, akit már egy ideje oly távol érez szívétől, hogy azt hitte, nem is él abban a házban, ahol ő. A levélben hiányát emlegette, sokat írt az öccséről, és az édesanyjáról. Isti minden szépség ellenére, úgy érezte, hogy felesége valamiért bűntudatos.

- Mintha valami történt volna. Talán nem tartott ki a hűsége – szinte nem is érdekelte ez a gondolat. Miközben olvasta a terjedelmes levelet a Nap besütött a rácsok között a cella másik oldalára. A sárga fodrok játszottak a rács árnyékaival. Istinek félre rakta a levelet, hogy megcsodálja a talán hónapok óta nem látott sugarakat. Mintha egy nagy pók hálózta volna be a cellát. A fény egyre közelebb kúszott Istihez, ahogy a nap egyre magasabban járt. Végül már a lábain táncoltak a sugarak. Most értette meg, hogy mit jelenthetett Balázsnak a táncoló tűz. Ő sem ott van, ahol szeretne lenni, hanem Joli néninél. Ekkor jutott eszébe megint a levél. A záró sorok után utóirat is volt:

„Joli néni pedig azt üzeni, hogy most van időd, egy ilyen okos fejnek, mint a tied, nem ártana tanulni, hogy mire kijössz, kezdj magaddal valamit.”

- Igaza van – mintha a fények csillantották volna fel a felismerést Isti szemében – Tanulni kell, talán többre viszem úgy.

Isti a régóta ott tartogatott levélpapírra, amely egy hónapban egyszer járt, végre sorokat tudott vetni. Hálás volt a feleségének, hogy írt, akármi is történt otthon. Hálás volt Joli néninek, hogy eszébe juttatta a tudást, mint értéket. Talán neki is ott volt a nyelvén, hogy tanulni, de eddig nem foglalkozott vele.

Másnap újult erővel kelt föl. Éppen másfél éve nyílt meg egy intézet a raboknak Szeged mellett, ahol dolgozhattak. Ő is jelentkezett a munkára, és optimistán, reménnyel telve várta a jövőt, hogy valami jobb jön…

 

Vége az első résznek

Tóth elvtárs rossz híreket kapott telefonon. Idegesen fel-alá járkált. Arcán néha egy ideg megrándult, szeme félig leereszkedett, mint aki teljesen elvesztette a realitás érzékét. Hirtelen ködös szürke fellegek lepték be a jövőt. A falak között járkált ide-oda az aggodalmas párttitkár. Az ablakon át kinézett a belső udvarra, ahol egy nagy teherautó állt. A vörösőrség tagjai egyenként szálltak fel rá, majd zárásul a nemrégiben idevezényelt Lenin-fiúk is felkerültek rá. Az autó nagy füstöt eresztett ki hátsó feléből, majd egy kisebb rántással megindult, ki az udvaron, és elhagyta a palota területét.

A kapuban még ott állt a két fegyveres őr, akik a párt védelmére maradtak itt. Ez a pártot már csak a kövérkés, ám annál nyugodtabb természetű tsz titkár és Tóth Jóska voltak. A faluban a pártiroda előtt még két fegyveres állt, és ezzel kimerült a Jóska rendelkezésre álló erő.

Ő is tudta, hogy így nem lesz egyszerű megvédeni a párt érdekeit. A tsz szétszaladt, nem volt termelő erő. Mindenki visszafoglalta a saját földjét, és azon élt tovább úgy, ahogy tudott. De a falusiak nem felejtettek, megint fel akarták osztani maguk között azt a földet, amit a tsz inkább kisajátított.

A kocsma ismét nyitva volt egész nap, nem volt már, aki este bezárathatta volna. Szabó Eleknek már nem kellett újság a kezébe ahhoz, hogy vigye a szót:

- Menjünk, és foglaljuk vissza a földet. Már nincs erejük ahhoz, hogy megvédjék.

- Azért lehet, hogy még a szemük közé eresztenek néhányat – húzódozott Tar József – Nem biztos, hogy erőszakkal sokra megyünk.

- Akkor sem hagyhatjuk magunkat éhen halni – vonta meg vállát Szlovák Ferenc, a falu számos zsellérjeinek egyike – legalább egy kis kását tudnánk enni. Körszakálla rendesen megőszült, de haja ellenkezett az idő múlásával, inkább a ritkulást választotta, mint az őszülést – A tsz sem volt jó megoldás, ideje, hogy a mi elképzeléseinket valósítsuk meg.

- Mi lesz, ha visszajön a gróf? – vetette fel a problémát Tar József.

Többen mosolyogtak, nem tudták elképzelni, hogy a gróf valaha is visszatérjen.

- Akkor is elvesszük azt, ami egyszer már a miénk lehetett volna – kardoskodott Szabó Elek.

 

A hajnal eljött másnap is, és az emberek a tsz földjén voltak. Senki sem ment ki fogadni, vagy elzavarni őket. A kommunisták már csak névleg léteztek, és ezt kihasználták az emberek. Az önkényes földfoglalás végül bekövetkezett. A földeket családonként osztották széjjel, így megvolt a föld megműveléséhez szükséges erő. Az örömittas menet kitörő lelkesedésben tért vissza a faluba. Mintha egész Európát meghódították volna, olyan boldogok voltak. Lelkük úgy érezte, hogy végre eljött az igazság.

- Jöhet hó, vagy fagy, a föld a miénk marad – harsogták vidáman többen is, férfiak és nők.

A nagy diadalmenet a templomig tartott. A téren viszont meglepetés várt rájuk, és nem az a fajta, amit szeretnek az emberek. A templom romjai előtt egyenruhások voltak. Barna egyen kabátjuk, fekete kalapjuk volt, amelyen éktelen nagy toll díszelgett, mindegyiken egy-egy. A lágy szellő úgy lobogtatta, mint a mosott ruhát a dróton.

Egy széles egyenruhás lovagolt a társai elé, aki minden lakos számára ismerős lehetett, hiszen ő volt a csendőr a faluban korábban.

- Na, megint visszajött valaki a faluba, ebből nem jövünk ki jól – súgta a körülötte állóknak idősebb István.

A katonák jövetelére a hátramaradtak előjöttek és gyülekeztek a téren. A diadalmenet kísérteties nyugtalanságba ment át. Jól láthatták, hogy a régi csendőr már tiszti ruhában volt. Szép kitüntetés is himbálódzott mellkasának bal oldalán.

A tér egyik pontján összekötözve ültek a vörös őrség tagjai. A tér másik felén, éppen akkor, amikor a diadalmenet megállt az egyenruhásokkal szemben néhány egyenruhás egy fiatal gyereket rugdosott át a téren. Az illetőnek a fogai szétrebbentek, amint egy bajuszos, lomhának tűnő elhízott ember éppen a térdével gyógyította a fiatalember fogszuvasodását. Arca lila véres foltokat viselt, amelybe némi kék és zöld szín keveredett.

Amikor a gyülekezethez közel értek, akkor ismertek rá Tóth Jóskára. A palotában már letépték több ujjáról is körmöt, a földre teperték és rugdosták, miközben a térre értek. Jóskából artikulálatlan hangok szakadtak fel időnként, amikor egy-egy rúgás érte a bordái között.

- No, te kis vörös – emelte fel Jóskát a földről Kárász csendőr a grabancánál fogva – most oda kerülsz, ahová való vagy.

Az egyik csendőrnél már ott volt a jó előre előkészített kötél. Ketten nekiláttak, és a templom bejárata melletti akácfára nagy szakértelemmel nekiláttak felrakni a kötelet. Látszott már a mozgásukon, hogy gyakorlott emberek, nem ma akasztanak először. Az egyik vörös ficánkolni kezdett, így egy puskatussal kapott az oldalába, hogy kevesebb mozgásra bírják.

Kárász eközben kést ragadt a kezébe:

- Most megkapod a búcsúajándékod – miközben a késsel Jóska övét elvágta, és letolta róla a nadrágját. Az alsót is lehámozta róla és egy gyors metszéssel megfosztotta férfiasságától. Kárász a zsákmányt félrehajította az árokba, majd meglökte az időközben elkészült hurok felé Jóskát.

A két férfi, aki eddig a hurkot kötötte megfogták a párttitkárt, aki magától már nem tudott volna megállni a lábán. Jóformán már magánál sem volt, amikor Kárász ráigazította a kötelet Isti nyakára. Kárász, mint egy fényképész, úgy adta az instrukciót hozzá:

- Most nagy levegőt vesz, majd kapálódzik, amíg bír – szája ördögi vigyorra görbült, fogai elől kilógtak, mint egy éhes sakálnak.

A két segéd szintén vigyorgott, miközben nagy rántással meghúzták a kötelet. Örömük azonban nem volt maradéktalan. Jóskának, aki erősen vérzett több helyen, és nem volt már ereje kapálódzni sem. Nyugodtan várta, hogy fájdalmaitól megfosztja a halál. Rövid lógás után két önkéntelen rángással jelezte hóhérainak, hogy bevégezte, jöhet a következő. Leakasztották, majd félredobták tetemét, mint egy zsák rohadt krumplit.

Gyorsan előhozták azt, aki olyan nagyon ficánkolni kezdett a kötél láttán. Úgy visított, mint a malac disznóvágáskor a katonák legnagyobb örömére. Hosszú hörgés után ő is bevégezte, Kárász még odavetette társainak:

- Most is hallhattuk, hogy ezek valójában disznók.

A többiek nevettek, miközben a falu lakói elhűlve nézték ezt a mészárlást. Sorra követték egymást, amíg a végére értek.

- Emberek – kezdte rosszat sejtető hivatalos hangon Kárász – így járnak azok, akik elárulják az országot. Mostantól kezdve ez a terület is a Nemzeti Hadsereg fennhatósága alá tartozik. Esténként kijárási tilalom van, aki ezt megszegi, bajba kerül – ezt már kevésbé ünnepélyesen tette hozzá, inkább amolyan baráti figyelmeztetésnek szánta, hiszen a kijárási tilalmat mindenki ismerte – a földet, amelyet engedély nélkül vettek el, nem használhatják, az továbbra is a gróf tulajdonát képzi.

A katonák szedték a holmijukat, hogy átmenjenek Faddra is, ott is volt némi rendbe rakni való, ahogy Kárász mondogatta. Az egyenruhások között volt egy másik ismerős arc is. A tömegből most őt figyelték többen, Limpár Ákos volt az. Az egyenruha sehogy sem illett még mindig kövér alakjához. Olyan volt, mint egy beöltöztetett víziló. Arca talán még puffadtabb volt, mint korábban. Ő is keresően vizsgálta a tömeget, mintha egy ismerőst keresne, majd felismervén azt, akire várt, elkiáltotta magát:

- Ott van, ni, még egy kommunista, ne hagyjuk itt!

Az emberek riadtan néztek körül, hogy miről beszélt ez a félnótás. Minden faluban maradt vörös járt már a fán. A katonák összeszaladtak, és Kárász türelmetlenkedett:

- Melyik az, hol?

- Amott – mutatott határozottan a tömegbe – Kovács István, most lépj elő.

- Micsoda? – szakadt ki többekből – Ez nem normális – tették hozzá a bátrabbak.

- Csend! – kiáltott Kárász, miközben az emberek utat törtek a mutatott férfira.

- Ez nem igaz – mint a kórus, úgy harsogta a tömeg, de a katonák nem hagyták magukat, és lefogták a döbbent családfőt.

A kötél már készen volt, hogy ismét munkába álljon. István páros lábbal próbált ellenállni, de Limpár kirúgta a lábait hátulról, így odavonszolták a fa alá. Kovácsné ijedtében Kárászhoz szaladt:

- Ő nem vörös, mit művel? – hangja egyszerre volt vádló és könyörgő – Elvtárs…

Nem folytathatta tovább, mert Kárász teljes erőből odavágott egyet idősebb Kovácsné szájára:

- Tudja ki az elvtársa – szinte felrobbant a feje mérgében, hogy leelvtársazták – Gyerünk! – intett a katonáknak, hogy mehessenek tovább végre.

Kovácsnak a kezét is megkötötték, hogy ne kalimpáljon annyira, majd a hurok a nyakára került, és egy nagy rántással a levegőben lógott mindkét lába.  Görcsösen lóbálta magát a fa ágán, amíg pár perc alatt minden élet elmúlt belőle. Idősebb Kovácsné már özvegy volt, amikor eszméletlenül a földre zuhant. Testét a fia és a menye vitte vissza a házba.

A térről a holttesteket a katonák egy előre megásott közös sírgödörhöz vitték ki a temetőbe, majd beledobálták őket egymás után. Limpár Ákos még búcsúzóul letolta sliccét, és rápisilt a halottakra. Többen kajánul röhögtek ezen, Ákos pedig önelégülten igazította meg magát. Egyedül Tóth Jóska testét nem temették el. Azt máglyára dobták, és ott égett el, a temetőkapu előtt. Az emberek közül már csak kevesen voltak kíváncsiak ezekre a jelenetekre. Az öreg Horváth volt ott, és persze Limpár András, aki személyes győzelmének tulajdonította a fehérek bevonulását a faluba. Ott maradt még az egykori intéző fia, aki szintén bosszúra szomjazott, amit most más hozott meg nekik. Tóth Jóska hamvait a szél úgy fújta el, mintha soha nem is létezett volna. A föld elrejtette a kommunizmus maradványait a faluban, közöttük egy ártatlan holttesttel, aki csak a sajátját akarta megvédeni, mégis az életével fizetett érte.

 

Este Limpáréknál ragyogtak a gyertyák. Étel már nem volt sok, mert az idő elvette tőlük azt, amit másokból már megszereztek. Ennek ellenére jó kedvűen telt a vacsora. András mellkasa dagadt a büszkeségtől: a fia katona lett a legitim erőknél. Anyja mindent előkapart a spájzból, tojást, szalonnát, és máris volt egy kis tojásos szalonna. Egyenes háttal, és kidülledő keblekkel kínálta a nagy legényt, aki minden esetlensége ellenére felnőtté vált a szemükben.

- Aztán, hogy menekültél meg a hóhérok elől? – érdeklődött Limpárné.

- Nagy szerencsém volt – Ákos kis szünetet tartott, miközben nehéz fejében összhangba hozza gondolatait – Amikor a két vöröske elvitt, nem tudták, hogy mi legyen velem. Valahogy nem fűlött a foguk ahhoz, hogy felakasszanak. Azután elvittek engem Szekszárdra, majd ott tartottak lakat alatt – Limpárné nagyokat sóhajtott ezalatt, sajnálta, hogy a fia ilyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia. Még nagyobbakat sóhajtott, amikor fia elmesélte, hogy Szekszárdról tovább hurcolták Bajáig. A két kísérő mellett még öt másik fogollyal volt együtt. Amikor a Dunán átértek, már nem is a vörösök uralta területen voltak, de ezt még nem tudta senki – Képzeljétek – mosolygott nyílt gonoszsággal Ákos – hogy meglepődtek, amikor a bokrok közül több ember rájuk ugrott. Az egyiktől elvették a fegyverét, az meg úgy visított, mint egy malac, és próbált elkúszni a sárban – arcán a gyertyafényben sötét foltok táncoltak, igazi sátáni arcot kölcsönözve kerek képének – aztán megkérdezték, hogy nem állnánk-e be közéjük? Ketten nemet mondtak, ezért beléjük is állították a szuronyukat. Én meg – emelte fel hangját okoskodóan, ami nem volt rá korábban jellemző – bolond lettem volna meghalni. Miért ne? – adtam a választ, és már egyenruhában keltem át ismét a Dunán.

- Derék dolog volt fiam – bólintott az apa.

- Miután átkeltünk, először Szekszárdon tettünk rendet. Gyorsan kikergettük a komcsikat a térre, majd fellógattuk őket a legmagasabb gesztenyefára – megint fülig ért a szája, mintha csak valami gyermekjátékot mesélt volna el – utána még bedobáltuk a zsidó kirakatokat. Az öreg Leitner is kapott rendesen, nehogy elfelejtse a Limpár nevet.

- Helyes – bólintott lelkesen András – majd megtanulja, hogy kinek tegyen keresztbe a hiteleinek behajtásával.

Limpárék egy időben közösen kereskedtek Leitnerékkel, de amikor azok csak a hasznot akarták kihúzni az üzletből, akkor szétváltak útjaik. Évekig nem álltak szóba egymással, de amikor Limpáréknak elfogyott a pénzük, kénytelenek voltak ahhoz fordulni, aki adott nekik hitelt. Limpárné vörösen ment be a Szekszárdi üzletbe, amikor sót, petróleumot és néhány fűszert vett. Az idő telt, és hiába a fizetési felszólítás, nem tettek semmit. Egyszer aztán Leitner elment, és levágatott egy marhát velük, aminek az árát nem fizette meg. Limpárék nagyon mérgesek voltak, de nem tudtak mit tenni vele, mert nekik nagyobb volt a tartozásuk még így is.

- Szóval megadtad neki, jól tetted – örült együtt Limpárné is a ház férfijaival.

A ricsajozás sokáig tartott az ünnepi gyertyafényben. A ház ablakából még hajnalban is világosság szaladt ki az utcára, miközben jókat nevettek Ákos anekdotáin, hogyan tettek rendbe több települést is a vörösök pusztítása után. Lógtak emberek akácfán, gesztenyefán, törtek be üvegek, gyulladta ki ház is.

De nem volt mindenhol ilyen vidám a hangulat. Miközben katonák meneteltek végig az utcákon, a házakban néma sötétség honolt. Mintha sértődötten hullott volna rá a közöny a falura. Annyi év után néhány szédült ember eszméje elkergette a nyugodt mozdulatlanságot, és most mégis ott vannak, ahonnan indultak. Sötét ablakok üres tekintete járta az utcát. A falut ismét arcon csapták. Megöltek egy ártatlan embert, aki ott nyugszik a vörösök között. Kovácsék házában nem volt nyugalom. Anna sokáig siratta férjét, akitől még csak búcsút sem vehetett. A ház falára nem mertek fekete lobogót kitenni, mert féltek a katonák haragjától.

- Szégyen – prüszkölte özvegy Kovácsné – még csak el sem temethetjük. Róla meg sem emlékezhetünk – orrát megtörölte egy fehér rongyban. Haját teljesen eltakarta a fekete gyászruha. Olyan sötét foltja volt a szobának, mintha mindennek elnyelte volna a fényét. Isti szorosan ölelte anyját, amíg Márta némán könnyezett a konyhaasztal melletti széken. Juliska valami levesfélét próbált főzni abból a kevés krumpliból és káposztából, ami még otthon volt, azzal próbálták meg Annát megetetni.

- Hagyjatok – és kézzel-lábbal kapálózott a kaja ellen – nem kell, amíg ezek a tolvajok itt vannak a faluban.

- Anyám – győzködte Isti – nem éri meg ezek miatt megdögleni…

- Ezt apádnak mond – nyögte közbe az anyja.

- Légy belátással, ott a fiad és a család többi tagja.

Anna hevesen tiltakozott, és mindent félretolt. A levest majdnem kiborította, úgy hadonászott ellene, pedig más étel már nem volt a háznál. Sokára sikerült annyira megnyugtatni, hogy lefeküdjön aludni. Márta is csendben a helyére vonult, mígnem a friss házasok is elvonultak.

- Mintha a jó Isten megátkozta volna a házasságunkat – sóhajtott Isti, majd kiment az ajtón. Julisak tágra nyílt szemekkel meredt férjére. Úgy érezte, mintha az égből nyílzápor zúdulna a szívére. Ő is szenvedett, mert a férjét annyi balszerencse éri, de megijedt, hogy esetleg őt okolja.

A lány is kiment az ajtón, amit Isti becsukott mögötte, majd kinyitotta a hátsó szoba ajtaját, és beengedte feleségét. Egész este nem szóltak egymáshoz, mintha valami visszavonhatatlan fal emelkedett volna közéjük, életükben először.

Lefekvés után Isti fejébe csapott a felismerés: az ő apja nincs többé. A tudat mintha elvágta volna addigi világától. Nem értette, hogy akivel ezt a szobát nem is olyan rég együtt építette, most nincs többet. Nem járják be együtt a jövőre kikelő borsókat, nem lesz apa, akivel télen nádat vágni megy. Nem isznak majd este egyetlen kortyot sem a kocsmában. – Hol van már a templomot helyrehozni akaró szándék? Minden eltűnt azon a fán, ott maradt az odújában – szeme nedves volt, de nem kezdett el sírni. Majd azokra gondolt, akik ilyen galádul felköttették apját – Ezek egyszer még nagyon fogják sajnálni, hogy megismertek – Juliska már elaludt, és álmában közel húzódott Istihez. Isti fordult egyet, és már ő is aludt.

 

„Mire a levelek lehullnak” sokat hallották ezt a kifejezést 1914 nyarán. A levelek azóta többször is lehullottak. Nem történt ez másként 1919 őszén sem. Amikor ez elsők leszálltak a falu akácairól és nyárfáiról, egy nyitott lovas kocsi tűnt fel a bevezető úton. Mögötte rögtön egy jól megrakott szekér is érkezett. A faluból sokan a kapukhoz szaladtak, milyen új jelenség vár még rájuk ebben a zűrzavaros időben. A nyitott kocsi feketére volt festve. Szép bőrülések voltak rajta, amelyen négy ember foglalt helyett. Szemben a menetiránnyal a gróf ült. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor elment. Csak az arca volt más. Legutóbb még sápadt, dühös arckifejezéssel hagyta el a birtokát, de most valósággal ragyogott. Olyan pirosas volt, mint egy rózsabokor. Felesége friss volt és üde, mintha a fürdőkádból lépett volna ki, ami valóban nem régen történt. Szekszárdon rendbe rakták magukat, hogy egészséges ember benyomását tegyék a falusiakra. A két fiú háttal ült a kocsisnak. Mindketten divatos zakót vettek magukra, illetve inkább rakta rájuk az öltöztető a grófnő parancsára.

- Mire a levelek lehullnak… - vetette oda cinikusan Szabó Elek, aki éppen Istiéknél volt vendégségben – úgy hiányzott ide, mint a sárgaláz a lepratelepre.

A hír, mint minden az ilyen kis faluban, gyorsan terjedt, Szentjánossy gróf visszatért. A grófi család, mintha diadalmeneten ment volna végig, úgy ültek a kocsin, és nézték a legyőzött lakosokat.

- Nem sokára itt mindent olyan lesz, mint volt – mosolygott a gróf.

A kastélyban több meglepetés várta őket, mint szerették volna. Szentjánossy Károly igazi rendszerető ember volt. Mindig mindennek meg volt a helye, és a dolgozószobájának bármelyik pontjáról észrevette, ha valami nem ott van, ahol kell. Az íróasztal messze volt az ajtótól, de ha a papírvágó kés nem hevert párhuzamosan az asztallal, azt máris észrevette. Volt persze ennek előnye is, hiszen a gróf mindig észrevette, ha valamelyik cseléd ott matatott, ahol tilos volt neki. Nem is próbálkozott egy sem azzal, hogy megismerje az úr dolgait.

Pedig voltak ott érdekes iratok választásokról, azokról, akik a Nemzeti Munka Pártra szavaztak, és azokról, akik nem. Külön lista volt azokról, akiket vörösnek gondolt. Őket piros papíron tartotta számon, bár igaz, elég kevés név szerepelt rajta.

Most viszont a feje tetején állt minden. A kandallóban több papírt titkosítottak a kommunisták örökre. Néhány semmit mondó feljegyzés volt csak ott. De a legnagyobb meglepetés, ami a grófot érte, az egy fekete készülék volt, rajta tárcsázóval. Ismerte a telefont, de sohasem gondolt arra, hogy a birtokra is kéne egy. Most mégis ott állt az iratok között és halkan hörgött, amikor Szentjánossy Károly leemelte a beszélőt a helyéről.

- Lehet itt rendet rakni – sóhajtotta – Hol vannak a cselédek? – ordította, majd kiment a szobából.

A család minden tagja összeszaladt. Csak egy ember volt ott rajtuk kívül. A hátrahagyott főkomornyik, aki csak arra az időre ment el, amíg a vörösök megszállták az épületet. Amikor meglátta, hogy a gróf visszatér a faluba felvette csíkos mellényét és fekete zakóját, hogy régi felszerelésével mutassa ki hűségét a családnak.

- Méltóságos uram! – jelentkezett a komornyik. Fehér szakálla és hosszú haja is valósággal csillogott a gazda visszatérése alkalmából.

- Üdvözöllek, Albert! – felelt a gróf – a többi?

- Mind elmenekültek – szemét lesütötte, mintha az ő felelőssége lett volna.

- És az intézőm? – faggatózott tovább Szentjánossy.

- Meghalt. Lelőtték a vörösök, amikor az uradalmi földet akarta megvédeni.

- Annyi baj legyen – a grófot nem érdekelte túlzottan ez a hősiesség. A jókedvét nem tudta elvenni semmi – majd a fia átveszi az intézői teendőket. Melegíts fürdővizet!

Albert meghajolt, mint az engedelmes birka, majd eltávozott. A gróf visszament a szobájába, és nekilátott, hogy minden a régi rendjében legyen. Képek visszakerültek a falra, az iratok a helyükre. A szemetet pedig a kandallóra bízta ő is. Elégtek a tsz papírjai, többféle szórólap, amelyekhez csak két újjal ért hozzá, mint egy koszos zsebkendőhöz. Lassan haladt, de mindent pontosan odarakott, ahol volt. A birtok papírok egy szekrény rejtett zugából kerültek elő. Sikeresen megóvta az idő a gróf vagyonát megalapozó okiratokat. Albert időközben tisztító eszközökkel és szerekkel tért vissza.

- Hagyd csak későbbre – szólt a gróf – inkább mesélj, mi volt, amíg nem voltam itthon.

Albert elmesélte a falu dolgait. Hogyan osztották volna fel a birtokot, hogyan csalták be az embereket a tsz-be. Ezen nagyokat nevetett a gróf, tudta, hogy megint minden az övé, ahogy azt Isten eleve elrendelte neki. Élvezettel hallgatta a kommunisták kivégzéséről szóló történetet:

- Szóval a Kovács család is vörös – száját furcsán tartotta, mint aki valami egyértelmű dolgon meglepődik – végül is szegények, műveletlenek, nem meglepő.

- Azért nem volt teljesen tisztességes a kivégzésük – próbálta menteni idősebb Istvánt Albert.

- Ne fáradj a vörösökért a szavakkal – intette le a gróf, aki folytatta a pakolást. Nem érdekelte őt a valóság, akire csak a gyanú árnyéka is rávetül, az kommunista, és ezért ellenség.

A palota a sárga köveivel és a szép íves ablakival ismét visszanyerte régi csillogását, mintha sohasem lakott volna benne más, csak a Szentjánossy család. A földeken ismét éhbérért dolgoztatták a falu színe javát. A teleken a pedig megint a nádvágás jelentette a pénzbeli bevételt.

 

Az egyik fagyos téli napon Kovács István, most már minden előnév nélkül útnak indult, hogy maga is valamit szerezzen, mert se szenet, se fát nem tudott már venni, a nád mégis olcsó volt. A mocsár szélén a nagy szélben megjelent, ő is. Hanem a fiatal intéző kemény szavakkal állt elő:

- A vörösöknek kétszer annyi – karját összefonta, mint egy kőszobor, akit nem lehet érzésekre bírni.

- Milyen vörösöknek – Isti arca kezdett olyan szint ölteni, mint amit a fejéhez vágtak – kikérem magamnak…

- Mi ez a hangoskodás? – jelent meg Limpár Ákos szürke egyenruhájában, mint a falu legújabb csendőre.

- Nem tetszik az ár a kis komcsinak – nevetett kajánul az intéző.

- Akkor majd kap egy kis kardlapot ajándékba – Ákos kezével a kardja markolatára csapott, hogy csak csengett belé.

- A múltkor nem kellett ingyen, most nem kell kétszeresen sem?! – a gróf ült ott lován, ugyanabban a méltóságteljes tartásban, mint máskor – majd legközelebb megtanulod, hogyan beszélj velem – azzal hátat fordított, és elment.

Isti nem tudott mit tenni, ennyi pénzért már hulladék fát is kaphatott volna. Lassan baktatott hazafelé, nem volt semmije, amivel fűthetett volna. A család otthon nagyon várta, de szomorú fejrázása mindenkit elkedvetlenített.

- Jön Joli, és nincs mivel fűteni – csóválta a fejét özvegy Kovácsné.

Joli néni a legkisebb gyerek dajkája lett. A családnak nem volt pénze arra, hogy a ellássa őt. Isti nem kapott semmilyen munkát, mert apját, mint kommunistát végezték ki. A gróf mindent elkövetett, hogy ellehetetlenítse őt, így maradt a kis darabka föld, amit sajátjuknak tekinthettek, de az meg kicsi volt ahhoz, hogy eltartsa őket. Joli néni egy katonatiszt özvegye volt, és ő vette magához a kis Balázst. Sokszor ellátogatott a gyerekkel a családhoz, aki bizony még most is soványabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Pedig Joli néni rendesen tartotta, de étvágyat nem tudott kölcsönözni neki. A gyermek sokat sírt az anyja után. Titkon mindig azt remélte, amikor Fácánpusztára jöttek, hogy többet nem kell visszamennie Szekszárdra, de kívánsága nem talált meghallgatásra. Nehéz volt őt a vasútig visszavinni, Joli néninek erősen kellett fogni ilyenkor a gyereket.

Az étel, amit főzni tudtak, nem volt más, csak egy kis kása. Ezzel tudták kínálni az érkezőket.

- Anya! Anya! – szaladt be az ajtón a göndör fürtű Balázs, és Anna nyakába ugrott – Itt vagyunk – és fülig ért a szája.

Anyja nem tudta viszonozni a mosolyt, nem volt mivel fűteni nappalra is, és pirult szégyenében.

- Sziasztok, aranyoskák – köszönt be egy érdes hang – gyertek ki – csengett a vidám folytatás.

- Szia, Joli néne – köszönt Juliska – Hát, te mit hoztál? – akadt ajkán a döbbenet.

- Ez a tiétek, nektek szereztem – fülig érő szájjal állt egy kis fonott kosárral a karján, amelyben négy kis sárga csibe sipákolt.

Anna, Juliska és Isti is némán néztek egymásra. Ha elfogadják, leég a kezük, ha nem leég a bőr az arcukról a jószívű nénivel szemben. Nagy nehezen Isti kinyújtotta kezét, és ujjai rácsavarodtak a kosár fonatára. A régi tyúkólhoz mentek, ahol már nem lakott senki egy ideje, az utolsó lakón is rég túladtak már.

- Jobban néz ki lakókkal – mosolygott Joli néni.

- Nem tudom, mikor és hogyan fogjuk ezt neked megköszönni – hunyta le a szemét szégyenében Anna.

- Meg is sértődnék, ha megpróbálnátok – csengett érdes hangja a jókedvtől Joli néninek – egy kis figyelmességet nem illik meghálálni.

- Ha csak egy kis szívesség lenne – sóhajtott Juliska.

- Hagyjuk, de nem akartok esetleg behívni? – Jolinak jól esett, hogy ilyen kedvesen beszélnek vele. Igen-igen sajnálta a családot, amiért ilyen nyomorult sorsuk van egy háborút megjárt katonával a hátuk mögött.

A házban hideg volt. A kis Feri a kemencét nézegette, és hiányolta, hogy nincs benne az a sárga láng, amelyet Joli néninél órákig nézett, hogyan táncolt neki, mintha csak valami színházi táncestet nézett volna. Itt csak fekete korom maradt, amely elcsúfította a téglákat belülről.

- Mama, hol vannak a sárga lángok? – érdeklődött Ferike.

Anna megszólalni sem tudott, feje csak szédült, mintha egy kútból nézett volna kifelé. A válasz Joli nénitől jött:

- Elbújtak. Ők csak éjjel dolgoznak, nappal nekik is kell pihenni valamikor – mosolygott ehhez az ártatlan füllentéshez, mintha egy rossz gyerek volna.

Balázs szájába dugta a mutató ujját, mint aki érzi, hogy most átverik, de nem tudja még, hogy hol jártak túl az ő eszén.

- És mi újság a faluban? – érdeklődött Joli, hogy ne feszélyezzen senkit a tűz hiányzó érzete.

- Ugyanaz, mint máskor – biggyesztette le ajkát Isti – aki jól él, az nagyon jól él, aki nem, az nagyon nem.

- Sokat hallok a piacon sajnos, és nem tartozik egyik sem a jó hírekhez – bólintott Joli néni, mintha csak le akarta volna ellenőrizni a hallottakat – Limpárék egész szép kis vállalkozást építettek ki ilyen rövid idő alatt. Már ők is kereskednek, mintha értenének hozzá. De a pénzesek inkább tőlük vesznek.

- Hallottam, hogy rájuk nem azt a bóvlit sózza, mint miránk – felelte Juliska. Limpárékat már lassan minden falusi utálta, de a fiúk hatalmával nem tudtak mit kezdeni. Bármi sérelem érte őket, el kellett viselni, amitől aztán Limpárék elkezdtek gazdagodni. Ezzel együtt apuka elkezdte fejleszteni gazdaságát, és kereskedésbe is fogott. Adott-vett, ami mozdítható. Házuk igen szépen megnőtt, ahhoz képest, hogy milyen volt pár évvel korábban.

- Valakinek egy lukas lábost adott el újként – mondta Anna – a feleség annyira befoltozta, hogy ne látszódjék, de néhány nap után kiderült a turpisság. Bezzeg majdnem az átvertet verték meg a csendőrök, mert az illető nem tudta, hogy kivel húzott ujjat. Sajnos hamarabb ért oda Ákos, minthogy agyon csapták volna az apját.

- Pedig ha egy kicsit gyorsabb – mosolygott Isti – úgy visított az apa, mint a vágómalac. Már majdnem odaléptem, hogy segítek neki, de jött a fia, inkább nem kockáztattam, mert még a végén azt mondják, hogy forradalmat szítottam.

Joli néni és Balázs egészen késő délutánig maradtak, de már ment lefelé a nap, és kénytelenek voltak elindulni, különben nem érnek vacsorára haza. Balázs most is könnyes szemmel ment haza, de már nem húzatta magát annyira dajkájával.

- Sohasem lesz ennek vége – sóhajtott Isti – bármit is várunk, nem fog eljönni.

A nap lement, és mindenki elvonult takarója alá, hogy egy kis meleg is érje őket. A kevés fűtőanyag, ami maradt, azt felrakták. Volt benne egy ölfa, meg néhány száraz gally. Ennyi maradt mintha ezzel a tűzzel elfogyott volna minden lehetőség. A házban már Istiék laktak, Márta és az édesanyja költözött a hátsó szobába:

- Hadd legyen a fiataloké a ház – mondta Anna nem sokkal idősebb István felakasztása után.

A faluban nem Istiék voltak az egyetlenek, akik így jártak. Pénz nélkül nincs fűtés sem, és sokan már a vasút mellé jártak, hogy az esetleg kihullott szenet felvegyék.

Másnap este Isti is úgy döntött, hogy napnyugta előtt még kimegy a faluból, és szén után néz, hátha szerencséje lesz. A fasor, amely mellett a vonat felkapaszkodott a fácánkerti megállóhoz nem takart semmi jót az arra járónak. Valóságos lábnyom áradat volt ott, mintha csak valami fő út vezetett volna arra, annyian mentek már be oda. Persze nem lehetett lakott területhez közel menni, mert akkor gyanús volt, hogy mit csinál ott valaki, és a csendőrök hamar ott teremnek.

Isti egészen messzire elért, tudta, hogy világosban már nem fog hazaérni. Már feltűnt a látóhatáron Tolna városa is. A hideg fagyos időben elhatározta, hogy nem megy addig haza, amíg nem talál valamit. Egészen közel érve a városhoz egy bokorban mozgásra lett figyelmes. Néhány fiatal gyerek ült ott, és várt. Amikor meglátták mindannyian rájöttek, hogy ugyanazért vannak itt. Egy szürke kabátos és szürke kalapos legény integetett neki alig észrevehetően. Isti szétnézett, hogy nincs-e ott valaki más, aki megláthatja, de nem látott senkit. Ő is lebukott az ága közé, ahogy három másik ember tette már korábban.

- Mire vártok itt? – érdeklődött Isti.

A szürke kabátos mellett egy fekete gyapjút viselő legény, és egy fehér kabátos fiatalember volt még ott. A gyapjú felsős válaszolt, aki valami pásztor volt a Szentjánossy birtokon és ismerte Istit:

- Arra, hogy lemenjen a nap. Egy szállítmány szén van itt, csak az a baj vele, hogy az állomáson őrök is vannak.

A többiek bólogattak. A fehér kabátos hozzátette:

- A múltkor valakit elkaptak, az nem került élve a bíróság elé, agyonverték a csendőrök még itt a sínek között. Aztán azt mondták, hogy baleset érte.

A valóság annyiban igaz volt, hogy valaki meghalt ott, de ténylegesen baleset érte, mert amikor elesett, a fejét beverte a sínbe a szén tolvaj, és abba halt bele. A csendőrök viszont hagyták, hogy legyen egy ilyen szóbeszéd, hátha ezzel többeket távol tartanak a lopástól. A fiatalok annyira fáztak, hogy elhatározásukról most senki sem tudta volna lebeszélni őket. Estig a hűvös föld közelében lapultak. Isti megint a fronton érezte magát, ott is lapult már eleget így.

A nap eltűnt, és a felhős égen nem sok fény jutott át az űrből. A sötét homályban közelítették meg a város oldalában található állomást. Nem láttak egy lelket sem, csak az őrbódéban pislákolt egy petróleumlámpa. A mezőn át könnyű volt elkerülni az épületet, amely még ki is volt világítva, hogy jobban lássa az, aki el akarja kerülni.

A sínek között csönd és átláthatatlan homály honolt. Semmilyen mozgás nem volt a három fiatalén kívül. Sikerült úgy eljönni minden vonat mellett, hogy senki se lássa a mozgó árnyékokat. Az egyik kocsi, amelyet ponyvával takartak le, rossz lakattal volt lezárva, azt választották. Néma fejbólintásokkal kommunikáltak, és valakinél villant egy feszítő. A vagon könnyen megnyitotta mesés kincseit a jövevények előtt. A szén kipergett belőle, és a rablók most mind rávetették magukat a nyereségre.

 Közben mozgás támadt másfelől, melyet a szénnel való zörgésben nem hallottak. Több bakancs lépte hallatszott a vagonok túloldaláról. Hiába kerülték el az őrházat messziről, a sötétben könnyű elmenni valaki mellett, akit nem vesznek észre. A csendőr némán nézte, ahogy a vagonok felé mennek, majd elment szólni a társainak, hogy fogás van. Büszkeségüket sértette, hogy a váltó társaik már fogtak valakit, ők pedig még nem. A szén pedig fogyott a vagonokról, és elvárták, hogy elkapják végre a tolvajokat. Igaz a szénlopásról nem egyszer valamelyik csendőr tehetett. Most azonban kész volt a csapda. A vagonok mindkét végén kettesével rohantak rá a szén tolvajokra. Mire fel akartak ugrani, már nyakukon voltak. Az egyik csendőr két fiút is földre ütött a puskájával, Istit egy másik a vagonhoz szorította, hogy csupa szénpor lett az arca. Nagyok tüsszögött is tőle, amíg az őrházhoz kísérték őket.

Amikor a levelek már barna záporként hullottak le a fákról, a fácánpusztai úton egy rossz öltözetű fiatalember érkezett. Hatalmas vihar volt, akár az egész országban. A türelmetlenség kezdte megint hatalmába keríteni az embereket. A fekete felhők már havat ontottak magukból, amikor a rossz öltözetű ember bement egy általa már jól ismert kertkapun. A házba belépve a feleség felsikoltott, az apa úgy állt ott, mintha kísértetet látna. Ifjabb Kovács István olyan volt, mint egy elveszett időből származó kísértet.

Amikor utoljára látták, akkor egy borotvált arcú, rendezett külsejű ember volt, akin egészségesen feszített az egyenruha. Most koszos sötét szakállal volt rajta, rosszabbul öltözve, mint egy vándor, akinek sehol sincs hajléka. Az öregemberek is feszesebben tartják magukat.

A felismerés öröme máris megenyhítette a riadt légkört. A család körül örülte Istit. Alig hitték el, hogy a rongyok közül ő kerül ki. Mindjárt hoztak be mosdáshoz és borotválkozáshoz vizet. Isti a kemence mellét tolt a székét, és igyekezett átmelegedni, amíg nekiveselkedik a fürdésnek. A tisztálkodás volt a legjobb élmény, ami az utóbbi időben érte. Akárhol állt meg, akárkitől is kért átmeneti szállást, megmosdani, vagy borotválkozni sehol sem tudott volna.

Sokan csak be akarták húzni a csőbe. Egy öregasszony úgy gondolta, természetbeli ellenszolgáltatást kér tőle, ezért inkább nekivágott a vaksötétnek, minthogy erre vállalkozzék. Más csak azért engedte be a házába, hogy kipuhatolja van-e nála valami értékes, aztán, amikor rájött, hogy nincs, se szó, se beszéd, kidobta őt, vagy valami ürügyet talált arra, hogy ne fogadja be éjszakára. Szerencséje volt, hogy minden faluban akadt egy olyan bácsi, mint Szentmargitfalván.

A víz mintha elmosott volna mindent, ami nem olyan rég történt. Távol volt már a katonaság, az értelmetlen rohamok, a nagy menekülések. Hazatért. Isti ezen a viharos decemberi estén úgy gondolta, hogy a világot újra megteremtette az Isten. A szél csak a teremtés éneke volt. Amikor elkészült, jött a teremtés áldása, a vacsora. Szinte semmit nem evett, hiszen egy tál kása csak úgy üresen nem jelentett nagy étket egy hosszú út után, de mégis jóllakott tőle. Azt viszont nem sejtette, hogy az új világban más szelek fújnak, amelyek az évszázadok óta változatlan időt fenekestől felforgatják.

Másnap érdekes dogok történtek a kocsmában. Ugyanazok az emberek jelentek meg, akik valamikor majdnem összeverekedtek a háború miatt. Limpár András mintha még mindig háborúzna az ország, úgy beszélt:

- Ezeket a semmire kellő felforgatókat mind el kéne kergetni, és egy katonailag erős hatalomnak átadni az országot – szeme már nem forgott a sok szesztől, testét a kopott falnak támasztotta, és mereven nézte Szabó Eleket, aki a legnagyobb ellenlábasa volt. Elek kerek fejét felé fordította, tekintete elutasító volt:

- A te barátaid tettek valamit értünk, azon kívül, hogy belevittek minket egy vesztes háborúba? – többen is hangosan helyeseltek – Károlyiék legalább földet adnának.

- Szép kis alak, az, aki a máséból adakozik – mondta Horváth Ferenc, borgőzös erős hangján. Teste már nem szolgálta őt olyan hűen, mint a hangja – azt hiszem, hogy ez nem a magántulajdon védelme lenne, ami pedig nagyon sokszor elhangzik a vörös gróf szájából.

- És hol az a nagy földosztás – emelte fel a hangját idősebb Kovács István, aki rendszerint kimaradt az ilyen beszélgetésekből, és csöndben marad. Ma valahogy mégiscsak más volt, mint amit Isti megszokott.

- A sok gróf most mind elhúzta a csíkot, nehogy megvalósuljon bármi – mérgelődött Rácz Dömötör. Szakállán végigfolyt már a sör, ami egy sötét loncsban végződött, kövér alakja paródiája volt annak, ahogy valójában élt. Hangja ennek ellenére vékony volt, mint egy macskáé.

A grófok valóban elmentek külföldre. Így tett a fácánpusztai is, egy későesti órában összecsomagolta a holmiját, és családjával együtt elhagyta az országot.

- Akkor meg jöjjenek néhány pandúrral, és szerezzenek érvényt a rendeleteiknek – válaszolt vissza idősebb István.

- Közönséges rablók – ennyi volt Limpár véleménye, majd kiment a kocsmából, megunva ezt a beszélgetést. Néhányan, akik az ő pártján álltak ugyanígy tettek. A templom mögötti kés téren még alaposan végigsértettek mindenkit, akik nem értettek egyet velük, majd elmentek haza.

- Furcsa dolgokat emlegetnek a városiak – biccentett Szabó Elek Tolna városa felé – azt rebesgetik, hogy a Károlyiékkal szövetséges szocialisták a földeket összevonnák, és továbbra is napszámosként dolgoztatnának rajta, csak magasabb fizetésért, és mindezt az állam nevében.

Furcsa volt ez, még senki sem hallott a termelőszövetkezetről, mint a földkérdés rendezési lehetőségéről.

- Akkor ők elvesznek, és nem adnak – nézett furcsán idősebb István – annak meg mi értelme?

- Akkor hatékonyabb lenne a termelés – felelte Szabó, miközben a kezében volt egy újság, amelyik pontosan leírja, hogyan képzelik ezt el – olcsóbb lenne a kenyér.

Többen csóválták a fejüket. Évtizedek óta a legnagyobb baj, hogy nincsenek önfenntartó gazdaságok, és nagy a földéhség. Most meg valaki az egyszerűbbnél bonyolultabb megoldást akar rájuk erőltetni.

- Azért csak jobb lenne, ha a magunkét művelnénk – hangoztatta Tar József, akinek az arca fel volt dagadva, valami fognyavalya kínozta, nem is győzte átkozni a mindenséget, amiért ezzel is gyötri.

- Micsoda élet költözött ebbe a kihalt helybe – súgta apjának Isti.

Az apa szemei pillanatnyi lehunyásával jelezte, hogy egyet ért:

- Végre esély van rá, hogy változzanak az idők – ajka szélén egy optimista fél mosoly is megjelent – csak sok a gáncsoskodó.

- És mi történt a gróffal, meg a méltóságos családdal? – érdeklődött gúnyosan Isti.

Az apa elmesélte, hogy a gróf nagyon le volt törve, amikor kimondták a Monarchia megszűnését, és békét kötöttek:

– Majd két hétig nem volt józan, részegen ordított, mindent kiabált a demokratákra, meg a prolikra, a felesége alig győzte visszafogni az ablakból az uraságot, aki majdnem ki is esett – szélesen mosolygott idősebb István. Örült, hogy végre egyszer a gróf volt az, aki a rövidebbet húzta. Azután elmesélte azt is, hogy nem sokkal az előtt, hogy Isti visszatért a városba, a grófék hintóba szálltak, és az éj leple alatt elmentek az országból.

- A nyúlszívű hiéna – jegyezte meg Isti, aki, mint frontkatona, nem fogta fel, hogy lehet ennyire gyáva valaki.

 

Szerencsések voltak azok, akik ebben az évben nem raktároztak el sok fát. Szerencsések, vagy inkább szegények, mert több fát nem tudtak volna venni. A tavasz viszont hamar a segítségükre sietett, már februárban enyhére fordult az idő.

- Ez az év a miénk lesz – sokan mondogatták, ki elszántan, ki felbátorodva.

A kocsmában már szokatlanul korán megjelentek az emberek, megszületett a földtörvény, amely alapján elkobozzák az ötszáz holdnál nagyobb földeket, és azt felosztják kisebb parcellákra.

- Végre a gyerekek kiköltözhetnek otthonról – mondta Sándor Balázs, aki igencsak agg volt már, ahogy a gyerekek is betöltötték már a harmincat.

- Sokszor megyek el a szekszárdi prépost földjei mellett, és soha egy kapavágás nem volt rajta – harsogta jó kedvében Szabó Elek – most majd teszünk rá.

Mosolyogott mindenki, örültek az új kormány intézkedésének. Az utóbbi hónapokban már alábbhagyott a lelkesedés, és többen hitetlenkedve hallgatták a földosztásról szóló pletykákat.

- Majd küldünk egy csokor gabonát a sok akadékoskodónak – nevetett Tar József azokon, akik nem az ő álláspontjukat képviselte. Leginkább a grófon köszörülte a nyelvét.

- Sokszor változik a hangulat – szemlélte mindentől távol ifjabb István a körülötte ülőket – nem lesz ez így jó.

- Mi aggaszt még ilyenkor is fiam? – kérdezte borgőzös kötekedéssel az apja.

- Csak nem szeretném, ha előre innánk a medve bőrére.

- Nem akarsz földet? – értetlenkedett az apa, aki már csúnyán lerészegedett. Megfogta az asztal szélét, és megmozdult, mint aki mindjárt fölugrik, és behúz egyet a saját gyerekének.

- Dehogynem – Isti hátrább dőlt a széken, ki tudja, hogy mi ütött a másikba, nem árt távolságot tartani tőle.

A mulatozás folyt tovább, este többeket az asszony rángatott haza, mások több kézen mentek haza, mint lábon. Ilyen ünnepi vidámságot még az öreg pap sem látott soha, pedig sokat megélt már. Csak a falu egy másik részén voltak boldogtalan emberek.

Limpár András házában néhányan bánatukban jöttek össze. Gyűlölték az új időket. A faluban eddig ők voltak vezető szerepben, és veszélyben érezték a hatalmukat. Horváth Ferenc volt katona is itt volt, aki még mindig a háború pártján állt. Itt volt a két helyi csendőr is, meg a gróf intézője, akit hátrahagytak, hogy igazgassa a birtokot. Vöröses szakálla hullámzott a dühtől, ami izzadt kopaszodó koponyájából jött:

- Ha a gróf földjére jönnek, golyót kapnak üdvözlésül.

- Óvatosan – mondta Limpár – velük van a hatalom – kis szünetet tartott, szeme megcsillant, állát kicsit lejjebb szegte – most még.

- Talán velük védjem meg magamat? – mutatott a két csendőrre az intéző – ezek most túlerőben vannak – kapkodott kétségbeesetten levegőért.

- Fel kell venni a kapcsolatot az aradiakkal – mondta az egyik csendőr. Nagydarab, borostás arcú ember volt. Hangja reszelős volt, arca határozott – majd ők elkergetnek mindenkit.

- Kárász uram, ők csak katonák – és meghúzta a szája szélét Limpár – a bécsiekben jobban bízom, ott van elég pénz, hogy legyen miből rendet rakni.

- Azért katonák is kellenek hozzá – szólt a vékonyabbik csendőr mellét előre düllesztve. Bajusza szabályosra volt hegyezve, arca vékony és hosszú volt. Olyan látványt nyújtott, mint akinek a fejét alulról és felülről megnyújtották volna – mégiscsak kell valaki, aki meg is tartja a rendet, és lakat alatt tartja a vörösöket, zsidókat, meg a zsidóimádó polgári alakokat – olyan megvetéssel beszélt, amilyennel csak lehetett.

Az ajtó kinyílt, és egy kövérkés gyermek képű alak jött be. Ritkás haja úgy terült el a fején, mintha egy polip lógatta volna rá a csápjait. Limpár Ákos volt az, András fia. Igazi léha alak volt. Előszeretettel járt mások tulajdonára, leginkább a borsót szerette, amit már sokan elvetettek a jó idő miatt. Most is valakinek a földjéről érkezett. Nem igen tehettek ellne, mert apja igen jóban volt a csendőrökkel. Néhányan megkergették már, de másnap magyarázkodni kellett a pandúroknak, akiket Limpár András uszított rájuk.

A fiú mohón ivott a borból, ami nem szokott jó hatást gyakorolni rá, ha borsót eszik. Valahogy egyszerre volt gyerek, és felnőtt. Hiába volt már tizenhét, mégis minden gyerekkorában elkövetett csínyt tovább folytatott. Meglátszott rajta, hogy elkényeztették.

- A faluban érdekes dolgokat mondanak – a többiek feszülten figyeltek, de Ákos a hatás kedvéért még ivott egy kortyot – állítólag elfogadták a földtörvényt, és ezen felbuzdulva el is akarják foglalni a grófi földeket a falu javára.

Az intéző azonnal az övén tartott pisztolyhoz nyúlt, mint egy vadnyugati cowboy:

- Abból a földből nem esznek! – szeme borral áztatott vérben forgott.

- Majd reggel korán kimegyünk – határozta el a stratégiát a kövér csendőr – és jobb belátásra bírjuk őket. Addig is tegyük el magunkat holnapra, hogy frissek legyünk.

Ebben mindannyian egyetértettek. Valahogy örültek, hogy a bizonytalanságnak vége, és a tettek mezejére léphetnek. Már tudják, hogy mivel állnak szemben. A csendőrök vették a darutollas kalapjukat. Az intéző oldalán levő pisztolyát ütögette finoman, és ő is fölkelt, hogy távozzon. Limpár Ákos egyedül maradt a konyhában, apja is átment a hálószobába. Nem tudott mit kezdeni magával a gyerek, gondolt egyet, és kiment a házból. Elindult a falu dűlőföldjeihez, megnézni, van-e valami, ami neki való lenne.

 

Másnap mégsem mentek ki földet foglalni az emberek, sőt harmadnap sem. Az intéző gyomra szinte mákszemnyire szűkült. A falubeliek azonban vártak, amíg kijönnek a kormánybiztosok, így az intéző minduntalan feszülten várt, mígnem az egészsége teljesen megromlott.

A falusiak sem voltak jobb kedvükben. A várakozás feszültté tett mindenkit. Itt volt már a vetés ideje, de még sehol semmilyen földosztást nem hajtottak végre. A parasztok már forrongtak, mígnem elhatározták, hogy március végén önmaguk szereznek érvényt a földtörvénynek.

A templom körül gyülekeztek március 22-én reggel. A csoport közepén Szabó Elek állt, aki beszédet tartott arról, hogy eljött az ő idejük:

- Most mi velünk van a fegyver. Amit az urak a Bach-korszakban elszabotáltak, azt helyrehozzuk. A falu dűlőföldjeit felosztjuk egyenlően és igazságosan… - nem tudta befejezni a mondani valóját, mert egy ponyvás teherautó érkezett a Fő térre, oldalán egy hatalmas vörös csillaggal. Sokan álmélkodtak, ilyen jószágot még sohasem láttak. Istinek nem volt újdonság ez, ő már fronton látott ilyeneket, csak a vörös csillag nem tartozott hozzá a látványhoz. Az emberek vakargatni kezdték a fejüket, hogy mit akarhatnak?

Az autó hatalmas port kavart, amikor a fék erős fujtatásával megállt a templomkerítés mellett. Az autóban két bőrkabátos és bőrsapkás ember ült. Az ajtó az utas oldalon kinyílt, és egy fiatal fiú állt a küszöbre. A szemek kerekre meredtek, a fiút mindenki ismerte, Tóth Jóska volt ott. A kabát hosszan lelógott a lábára, amelyet kicsit csálén megkötött bőröv próbált összetartani a dereka körül. Szeme szikrázóan bizakodó volt.

A tömegben róla kezdtek el zümmögni:

- Hogy megnőtt!

- Micsoda legény lett! – nézte egy öregasszony szakértő szemmel.

- Az jó – felelte Horváthné – de mit keres itt?

Jóska nézte elégedetten a tömeget, ahogy a római császárok a meghódított népeket nézték. Nagy levegőt vett, hogy beszédbe kezdhessen:

- Elvtársak…

Sokan összenéztek, hogy mit akar ezzel. Milyen élvtársakról beszélhet. Bizalmatlan értetlenkedés vett erőt rajtuk, és elutasító zúgolódás támadt néhányaknál.

- … a tegnapi napon a Magyar Szocialista Párt átvette a hatalmat, és megalakult a Tanácsköztársaság – valójában ezt egyoldalúan kikiáltották Károlyi lemondása után – mától fogva minden ember egyenlő. Egyenlő bánásmódban részesül mind az életben, mind az igazságszolgáltatásban. A világforradalom elérte hazánkat is. Munkások és parasztok együtt építik fel ezt a társadalmilag igazságos létet – sokan cinikusan mosolyogtak, más is ígért már ilyet – A földeket állami kézbe vesszük, és termelőszövetkezeteket alakítunk ki, ahol mindenki ugyanannyit kap, hogy eltüntessük az igazságtalan jövedelemkülönbséget. A termelőeszközöket újra felosztjuk, hogy mindenki ugyanúgy dolgozhasson – Jóska érezte, hogy kicsit zagyva, amit mond, de hiába járt szemináriumokra, mindent ő sem érthet meg – A mai napon megalakítjuk a fácánpusztai termelőszövetkezetet a dolgozó nép javára.

Az emberek kezdtek türelmetlenek, lenni, erről szó sem volt. Valaki bekiabálta, hogy a magukét inkább megművelnék, mint az államét. Többen közeledni kezdtek a teherautóhoz, hogy elkergessék ezt a bandát, amikor a teherautóból több ugyanolyan bőrkabátos, bőrsapkás, fegyveres ember ugrott elő. A sofőr is kiszállt, csőre töltött revolverével az oldalán. Mindenki megtorpant. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Idősebb Kovács István lépett a többiek elé:

- Ugyan már, csak nem verekszünk össze ilyenkor – homlokát megtörölte – próbáljuk ki, hogy milyen, legfeljebb visszacsináljuk.

A tömeg morogni kezdett, de senki sem kockáztatta meg, hogy golyót lőjenek belé, de a türelmetlenség nem csökkent. Megint Jóska ragadta magához a szót:

- Akkor menjünk ki a gróf földjére, és vegyük művelés alá, hogy legyen mit ennünk – ezzel visszaszállt a teherautóba, ahogy a sofőr is, és elindultak.

A többi vörös őrségi tag mindenféle plakáttal ott maradt a templom előtt. Az egyiket a kocsmára rakták ki, amelyiken egy szürke egyenruhás katona, vörös zászlóval a kezében „Fegyverbe, fegyverbe!” felkiáltással hívta az önkénteseket a vörös hadseregbe. A templomra is kiraktak egyet, amelyen egy fekete egyenruhás alak puskával a vállán fenyegetőzött „Te! Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!” Nem kis mértékben szólt ez a templomba járóknak is, és magának a papnak is. Ezután a bőrkabátosok a tér különböző pontjain kettesével álltak, gyanakodó szemmel figyelve a téren bámészkodókat. Leginkább azokra figyeltek, akikre Tóth elvtárs nyomatékosan felhívta a figyelmet.

Limpár András mérgében hazament, és magára zárta a háza ajtaját, becsukta a zsalukat, és nem volt hajlandó tudomást venni a világról. Legszívesebben egy fekete zászlót is kitett volna, de a felesége nem kis erőfeszítésének köszönhetően erre nem került sor.

A nagyobbik része a falunak elindult a büdös benzingőzt kipöfögő teherautó után. Tamáskodva figyelték, tényleg sikerül-e elfoglalni a grófi földet. Sokan nem hitték el, hogy két nap alatt ekkorát fordul a világ. A vörösök azonban határozottan mentek. A himbálódzó ponyván át néha beláttak az autó platójára. Két ember ült ott, akik eddig még nem mutatták magukat.

Az uradalmi földön nem volt semmi. A gaz termett csak rajta, mert nem volt, aki azzal foglalkozzon. A két ember leugrott, kezükben egy táblával, amire vörös festékkel ennyit írtak: „Fácánpusztai tsz”. A tábla alját a földre vezető út mellé helyezték, a birtok határára. Tóth Jóska ismét a teherautó küszöbén állt, és megvárta, amíg az autó mögül érkezők összesereglenek köré:

- Mától fogva ez a dolgozó nép tulajdona – kezdte lelkesen, mintha a világot legyőző ütközeten lenne túl. Világ életében gyűlölte a grófot, és most beteljesedettnek látta bosszúját. Csak amiatt sajnálkozott, hogy nem láthatta az arcát. – Most pedig birtokba vesszük – az egyik segéd papírost hozott elő, meg tollat és tintatartót. A lapon megformázott fejléc volt, továbbá egy táblázat.

- Lehet belépni – mondta Jóska, miközben a tollat tintába mártotta, és kitöltött valamit a lap tetején – minden föld a népé – tette hozzá, amit sokan nem sejtettek, miért mondja. A trükk egyszerű volt, aki belép, annak a saját földjét is át kell adnia a tsz-nek.

Az emberek sorba álltak, mindenki szépen beírta a nevét a listába, majd kapott egy kis könyvet, amely igazolja a tsz tagságot. Ez egy egyszerű keményfedeles papírkönyv volt, amibe csak a tsz neve, és a tag neve volt rajta, a megfelelő adatok kíséretében. A kitöltés lassan haladt előre, amikor lövés dördült a mező felől. A bírtok intézője rohant fel a domb oldalából, a puskáját nekiszegezte az egyik segédnek, aki rögtön a saját fegyveréhez kapott.

- Tolvajok, nyomorult Istentelen tolvajok – ordította az intéző csontosra aszott arcából. Újra tüzelt. Ezúttal a tömegben álló Kiss Lajos kalapját találta el. Szerencsére nem sérült meg senki. A következő pillanatban a fegyverét eddig ügyetlenül igazgató bőrkabátos lőtt, és vállon találta az intézőt.

A sebesült nem tágított, újra felhúzta puskáját, majd megint lőni próbált, de a válla nem engedte a gyors mozgást, Jóska másik segéde is előrántotta revolverét, ő már nem volt olyan határozatlan, mint kollégája, azonnal fejbe lőtte a támadót. A holttest élettelenül zuhant le a földre, homlokán egy nagy vörös folttal. Vörösebb volt, mint az a csillag, amit a teherautó oldalán hordtak.

Az emberek örömmámorát azonban ez sem vette el. Sokan éreztek elégtételt a gróf földjének elfoglalása miatt. Lesz majd olcsó kenyér, megkapják a bérüket. Mindent szépnek képzeltek el. Csak ifjabb Kovács István gondolkozott el:

- Nagy baj lesz ott, ahol vérből születik meg valami.

Senki sem fogta fel, hogy mit mondott, szinte oda sem figyeltek. Szépen lassan mindenki belépett a tsz-be. Mikor végeztek, Jóska jelezte, hogy távozhatnak, a munkát másnap kezdik meg.

Mikor végeztek Jóskáék, emberieket összeszedve a palotához mentek. A cselédség zöme szétszéledt, csak a ház korábbi komornyikja volt otthon. A túlerőt látva nem ellenkezett, a dolgozó nép nevében lefoglalták a Szocialista Pártnak az épületet. A szép sárga kővel díszített kétszintes palota a vörös cserepekkel megfelelt mindennek, amire a kommunisták használni akarták.

- Itt lesz a helyi pártközpont – jelölte ki a gróf dolgozószobáját Tóth Jóska. A szobába egy vezetéket szereltetett a következő napokban, amely végére telefonkészüléket szereltek. Az összeköttetést a tsz-be léptetés alatt építették fel. Amikor elkészült, lelkesen telefonált a megyei direktóriumba, hogy jelentse, sikerült végrehajtani a célkitűzéseket, továbbá utasításokat kapott a további végrehajtandó feladatokra.

A palotában a következő szoba a vendégszoba volt, ezt jelölte ki Jóska tsz irodának. Hiába volt még csak tizennyolc, úgy irányított mindent, mintha már évek óta szervezőként dolgozna. Mindent elrendezett, mindenhova iratok és dossziék kerültek. Máris komoly iratállományuk volt. Jóska magához hívatta az egyik emberét:

- Holnapra kerítsen egy titkárnőt, aki kezeli a telefont. Emellett a faluban is kiépítünk egy irodát, ami a helyiekkel tartja a kapcsolatot.

- Hol lesz az? – érdeklődött az ember.

- Majd meglátja. Addig is este embereket toborzunk a traktorvezetési tanfolyamhoz, holnapra az is megérkezik. Két nap múlva meg kell kezdődnie a szántásnak – Jóska jelezte, hogy nincs más, amit mondana.

- Értettem! – és elment az ember.

Jóska elment a komornyikhoz, aki már csomagolt:

- Nem sokára nem lesz hova menjen, mindenhol mi leszünk uralmon.

A komornyik megvonta a vállát:

- Meglátjuk.

- Addig is, a kamrát még mutassa meg – és fejével biccentett, mint aki nem tűr ellentmondást. A komornyik érezte, hogy saját érdeke, hogy a kívánságát teljesítse. Megmutatta a konyhát is, és mindent, ami szükséges volt. A palota végében még árnyékszék is volt egy félreeső helyen, oda is elvezette Jóskát.

 

A traktorvezetésre sokan jelentkeztek, de csak két emberre volt szükség, akik felváltva dolgoznak. A falusiak legnagyobb meglepetésére az úri birtok, és a falusiak parcelláit a traktorokkal egybe szántották fel. Eltűnt a földek közötti elválasztó sáv és árok. A tsz-be lépés sokakat kijózanított azzal kapcsolatban, hogy mit is várjon a kommunistáktól. A munka így is beindult, Isti volt az egyik, aki jelentkezett traktorvezetésre, és Jóskával való barátsága révén neki is jutott a lehetőség. A földeken immár tsz-ként szervezték az életet, csak egy-két ember vonakodott belépni.

Kissné egy vasárnapi reggel elhalványult arccal rohant Kovácsék házába:

- Hallottad? – kérdezte Kovácsnét, szinte levegőt sem kapott, arról nem is beszélve, hogy köszönni elfelejtett, máris belekezdett mondanivalójába – A papot kilakoltatták!

Kovácsné rémülten pillantott Kissnére, azt hitte a férjével történt valami, olyan riadtan jött be barátnője. Kicsit megnyugodott, de nem tartott sokáig, mihelyt felfogta, hogy mit mondtak neki:

- Hogyan? Hova? Miért?

- Az úgy volt, hogy ma reggel Tóth Jóska, az a kis felkapaszkodott – szinte átkozva mondta ki a nevét Kissné, aki az elsők között ábrándult ki a vörösökből – beállított két verőlegényével, és kirakták. Azt sem mondták, fapapucs.

- És hova ment?

- A pap is ezt akarta megtudni, hogy mégis hova menjen. Ajánlották is neki mindjárt a poklot, de a pap nem tágított. Ezek után adtak neki egy csereüzletről szóló papírt, hogy elcserélte a paplakot Tóth Jóska házával.

Kovácsné nem tudta milyen házról beszélt, hiszen Jóska már nem lakott a faluban, ezért azt hitte, hogy a pap elköltözik Szekszárdra. Döbbenten kérdezte:

- Akkor el is megy a faluból?

- Miért menne? – csodálkozott Kissné – Itt fog lakni, abban a szép palotában.

Kovácsnénak ekkor jutott eszébe az az egyszobás viskó a penészes, rohadó falával a falu szélén. Sajnálni kezdte a papot.

- Ez még nem minden – folytatta – a faluban áll a bál megint. A vörösök lakossági gyűlést akarnak tartani ma este hatkor.

- Tartsanak – felelte hetykén Kovácsné – mi meg templomba megyünk. Ebből nem engedek soha.

- Pedig a vörösök ezt követelik – felelte elutasítóan Kissné, mintha ő lenne a helyi párttitkár.

- Hát ebből a vörösök nem esznek, ennél több eszük lehetne, hogy a vidéki emberek templomba járnak, ha városi elvtársaink nem is – Kovácsné heves indulatba jött, ami nem volt rá jellemző – Elég volt már a sok alattomosságból, amit itt alkalmaznak. Először a földjeinket csalták ki tőlünk, most már az Istent is elvennék?!

- Mennem kell, viszem az ebédet – mondta Kissné – hiába akarták elérni, hogy a vasárnap szabadnap legyen, a föld nem kérdezi, hogy milyen nap van, késtek a kezdéssel idén, most próbálják behozni.

Kovácsné bólintott, majd ő is összecsomagolta az ebédet, amit a férjének és fiának vitt. Az utóbbi időben sokszor Juliskával együtt főztek, de a lány is kint dolgozik már a földeken. A csöppség még nem volt egy éves, és még mindig szoptatni kellett. Most is felsikított, jelezvén, hogy már ébren van. Mielőtt elment, a gyerek is ebédet kapott, majd fölkapta a gyereket az egyik kezére, az ebédhordót a másikba fogta erősen, és elindult a mezőre.

A mezőn a kapálás nem volt hálás feladat senkinek sem. Az idő nagy részét mégis ez vitte el. A növények már javában nőttek, de a fojtogató tarack és disznóparéj mindig újabb utat talált magának a föld felszínére, sanyargatva ezzel a búzaszálak életét.

A férfiak keményen dolgoztak, nagy területeket kellett megtisztítani. Bármennyire is összevont föld volt, és elmosták a birtokok közötti haszontalan sávokat, mégis mindenki tudta, hogy hol volt a saját földje. A fákat és a nagyobb bokrokat meghagyták, és azok kellően jó tájékozódási pontot nyújtottak. A derékszíjparcellák helye ezért szépen volt művelve, mert a szíve mindenkinek a sajátja, legalább is egykori sajátja felé húzta. Ezért az egykori grófi földek csak hanyagul voltak megművelve, hiába követelte Tóth Jóska, hogy mindenhol ugyanúgy műveljék meg, mert ezek a földek mindenkié.

Idősebb István is a saját földjén volt, egy nagy nyárfa tövében hűsölt. Gyomra már jelezte az ebédidőt. A déli harangszó idejében sok asszony jelent meg a földeken, de az ő felesége csak nem akart jönni. Sejtette, hogy a gyerek szólt közbe megint. Amióta a kis Balázs megvolt, mindent feltúrt. Igényeit nem volt hajlandó senkihez sem hozzácsiszolni. Akkor ordított, amikor éhes volt, de ez egy gyereknél így volt rendjén. Mire egyesek már indultak vissza, csak akkor jelent meg Kovácsné.

- Minek kellett úgy sietned? – kezdte idősebb István – ráértél volna – és kajánul mosolygott, semmi feddést nem szánt Annának, de látta, hogy felesége arcán mégis indulatok jelentek meg – Mi van veled? – kérdezte döbbenten a feleségét.

Az asszony lerakta az ebédjét, majd a gyereket megigazítva a karján válaszolt:

- Újabb aljasság jutott az elvtársak eszébe. Most a papot lakoltatták ki – rövidre zárta mondanivalóját, mert néhány asszony ment el az úton a nyárfa mellett, akik odaköszöntek. Kovácsné nem bízott bennük, még a végén úgy járnak, mint az intéző, és golyót kapnak, ha nem lesznek szimpatikusak az elvtársaknak. Idősebb István addig nekilátott az ebédnek.

- És miért fáj neked az a pap – vonta meg a vállát a férj.

- Tudod, hogy hova rakták? Abba a nyomorúságos putriba, ahol a Jóska lakott.

Erre már idősebb Istvánnak is elkerekedett a szeme. Tudta, hogy a vörösök nem szeretik a papokat, de ez aljasság volt.

- Beszélni kéne – folytatta az asszony – az elvtársakkal. Ez azért mégsem járja.

- Mi mondjak nekik? – csóválta fejét a férj, aki érezte, hogy az ő szép beszéde nem hatná meg őket.

- Valahogy tudtukra kéne adni, hogy a falu kiáll a papja mellett. Tudod, mit akarnak még? – folytatta a feleség.

- Ne kímélj – sóhajtotta a férj, aki kezdte unni ezeket a bonyodalmakat.

- Este hatkor gyűlést akarnak, amire mindenkit várnak – kezdte Kovácsné – de akkor lesz a mise is. Menjünk el rá, és beszéljünk rá mindenkit, hogy inkább a templomba jöjjön.

- Jó – morogta a férj egy jókora falattal a szájában. A kicsi eközben kapkodott a kezével apja karja után, amely szaporán dolgozott – beszélj Istivel is, majd a fiatalokat meggyőzi ő.

Az asszony megint igazított egyet a gyerekén, majd felvette az ebédhordót, amellyel a férje végzett. A dombon át elindult arra, ahol a fia dolgozott. Kovácséknál a férj dolgozott az egykori családi birtokon, amíg a fiú a grófi földeken, ha nem kellett a traktorral művelni a földet. Éppen néhány fiatallal állt, akik már befejezték az ebédet. Istit már ugratták, hogy ma éhen marad. Juliska már megkapta az ebédjét, de Isti nélkül nem látott neki. Az anyja mérgesen hagyta ott, azzal, hogy az edényeket majd cipelje ő haza, mert nem ér rá egész nap.

Isti üdvözölte édesanyját, aki félrehívta egy kicsit. Juliska is tett egy tétova lépést feléjük. Kovácsné biccentett a fejével, hogy ő is csatlakozhat, ha akar. Egy félreeső helyen, ahol a többiek nem hallották, elmesélte nekik a pap kilakoltatását és azt is, hogy mit terveznek a vasárnapi mise idején.

- És ne feledjétek, hogy nem sokára itt az esküvőtök – zárta röviden Anna – aminek meg kell adni a módját, ha már ilyen csinos leányt választottál – és rámosolygott Juliskára, aki zavarba jött, nem szokott az anyósjelölt ilyen kedves lenni hozzá, de most ez is az anya tervének része volt. Isti és Juliska is végzett az ebéddel, és Kovácsné elvitte az ételhordót, sőt Juliskáét is magával vitte, aki nagyon hálás volt érte.

Istiék visszamentek a többiekhez. Elmesélték nekik, hogy mit eszeltek ki a vörösök. Többen csóválták a fejüket. Bármilyen fiatalok is voltak, az Istent mindig komolyan vették. Ferenc papot is mindenki szerette, sohasem volt rátarti, vagy gőgös, mindenkit ismert, és akinek tudott segített. Egyesek emlegették, hogy tisztességesen eltemette Tóth Jóska édesanyját. Sokan hálátlannak tartották a párttitkárt, mások pedig gőgösnek, amiért a hatalommal a kezében ugyanolyan kiskirályt játszik, mint a gróf játszott korábban.

- Este megpróbálok beszélni vele, ha vége a misének – felemelte az ujját, és magára mutatott – én legalább is odamegyek.

Mindenki helyeslően bólogatott. Senkinek sem támadt kedve erre a gyűlésre menni. Úgy érezték, hogy az orruknál fogva vezetik őket, és sértette az önérzetüket. Rövid idő alatt a kommunizmusba vetett remény szertefoszlott az emberekben, de első nyilvános jelét csak most adták.

 

Este Tóth Jóska a vörös őrséggel karöltve a Fő téren állt, amit időközben Vörös Csillag térre kereszteltek át. Új plakátok voltak kiragasztva, amely a még tsz-be nem lépett reakciósokat fenyegette. A szöveg mellett reakciósok menekültek a Vörös Csillag fénye elől. A falu lakói a térre vezető utcákon álltak, és tanakodtak, hogy mi legyen. Feltételezték, hogy a fegyveresek nem fogják beengedni őket a templomba. Egyelőre senki sem mozdult, pedig a nagymutató már közeledett a hat órához.

A Fácánkertre vezető úton megjelent Ferenc pap. Néhányan mögötte jöttek, nehogy valami baj érje őt útközben. Ott voltak mögötte Kovácsék is. Juliska családja is mellettük ment, ahogy Horváth Ferenc is. Szénási néni, aki régebb óta ismeri a papot, mint bárki mást a faluban szintén mellettük ment. Korát meghazudtolva járt, igaz kicsit bicegett már, de ahogy ő hangoztatta, ebben a korban ennyi már belefér. A pap mellett jött Szabó Elek is a gyerekeivel. A tér többi részéről is felsorakoztak melléjük.

A vörös őrök sorfalat álltak a templom kapuja előtt. Fegyverüket egyelőre maguk mellett tartották, de készen álltak a tüzelésre. Tóth Jóska valamivel a sor előtt állt, oldalán két revolvert is tartott.

- Estére gyűlést hirdettünk – hangoztatta erélyes hangon Jóska.

- Előtte szívesen látok mindenkit az Isten tiszteleten – felelte a pap. Kicsit görnyedten állt a bőrkabátosok előtt, de annál határozottabban, ahogy ők fogadták a menetet.

- A gyűlés hatkor kezdődik – erősködött Jóska, de nem hagyták, hogy elmondja, amit akar, mert valaki a tömegből megszólalt:

- A te lelki üdvödét is imádkozunk majd, amíg te kint misézel, de mi most bemegyünk.

Mintha ez lett volna a jel, a tömeg elindult, hogy bemegy a templomkapun. A bőrkabátosok hezitáltak, de Jóska intett, hogy félreállnak. A falu benyomakodott a hűvös, penészszagú templomba, a félig-meddig korhadó fa tetőzet alá. Szegény volt ez a templom, ahogy a falu is.

Miközben bent miséztek, Tóth Jóska egy szócsövet vett a kezébe, amelyen keresztül elkezdte a beszédét. Egy közönséges szöveg volt, amely a párt eddig elért eredményeiről számolt be, illetve a sikeres északi hadjáratról. De hiába próbálta megzavarni ezzel a misét, a zsoltárok éneklése sokkal hangosabban hallatszott ki a templomból, semhogy az ő hangja betörhetett volna. Szinte forrt a düh Jóskában, a szemében balgaság volt a vallást választani a józanész helyett. Eddig viszont nem találkozott ekkora ellenállással. A pártban elismerően beszéltek róla, mennyire sikeres és ügyes. Most pedig felsült.

Mise után az emberek szétszéledtek. A bőrkabátosok már nem voltak ott, amikor a tömeg hazament. Az atya is elindult, sokan megköszönték a szavait, melyben a hívőket buzdította.

Isti elköszönt a családjától, és a palota felé vette az irányt. Bár régen jóban voltak, amióta visszatért a faluba, még nem volt alkalma beszélni Tóth Jóskával. Úgy érezte, hogy itt az ideje. Több dolgot is tisztázni akart vele.

A grófi palotában még sohasem járt. Kívülről már többször is megcsodálta, de belülről még nem volt alkalma látni. Mindig úgy képzelte, hogy világoskék falai vannak belülről. Hatalmas tágas tereket és folyosókat képzelt el.

A képzelgésének két bőrkabátos vetett véget, aki az ajtóban megállította őt.

- A párttitkár elvtárshoz jöttem – mondta határozottan Isti.

Az egyik őr bement, majd Jóskával együtt jött vissza. Jóska behívta, bár meglehetősen hűvösen fogadta. Bementek a pártirodába. Hellyel kínálta egy iratokkal túlzsúfolt íróasztal előtt. A szoba tele volt szekrényekkel, amelyeken még több irat és néhány könyv foglalta a helyet. Istinek a vörös kötésbe bújt Tőke című Karl Marx szerzemény tűnt fel. Hallott már róla eleget, a katonaságnál.

- Hogy vagy? – kérdezte Isti, akit egy csöppet sem zavart, hogy barátja ilyen fontos pozícióba került. Hangjában nem volt semmilyen félelem, pedig a főnökével beszélt.

Jóska kicsit feszengett, nem akart túl barátságos hangot megütni. Zavarta, hogy Isti még mindig olyan közvetlen vele, mint volt legutolsó találkozásukkor a szekszárdi vonaton:

- Sok a megoldandó probléma – valami lapot odébb tett. Kezével folyton matatott, Isti látta, hogy zavarban van – nem lesz jó így a falu – Isti felhúzta a szemöldökét, nem akart a falu dolgaira egyből rátérni – ha sokat dacoskodnak, abból baj lesz.

- Milyen baj? Lövetni fogsz, ahogy a grófok a csendőrökkel?

- Ne ragadtassuk el magunkat ennyire – legyintett erre Jóska, bár tudta, hogy nem alaptalan a feltételezés – de a templom nem fog sokáig állni, ha a pap úgy gondolja, hogy fontosabb, mint a valóság.

- Ezt nem értem – Isti tudta, hogy mire mondja ezt, de sarokba akarta szorítani barátját, hátha sikerül enyhíteni kérlelhetetlen ateizmusán.

- A Tanácsköztársaság nem csak tréfából ad ki utasításokat. A papok reakcióskodását nem fogják eltűrni. Idevezényelnek egy szakaszt a vörös hadseregből, és lesz jaj. Jobb lenne. ha nem nyakaskodnátok annyit.

- Reakció az, hogy hiszek Istenben?

- Hinni szabad, de vigyázz, mert a vallás a nép ópiuma!

- Szóval hinni csak a népbiztosban lehet – vetette oda ártatlannak színlelt mosollyal Isti.

- Ezek nem tréfadolgok – Jóska érezhetően megsértődött. Szívesen kidobta volna Istit, de úgy érezte, hogy ez nyílt szakítás lenne a faluval – a forradalom vívmányait nem szabad visszafordítani, ezt neked is tudnod kell. Ha reakciós akar lenni a falu, akkor veszett ügye van.

- Tartsatok fórumot vasárnap ötkor, és mindenki el fog menni – felelte határozottan Isti. A legkisebb mértékben sem akart ellenkezni a gyűlésekkel, csak meg akarta találni a lehető legkönnyebb együttélést – Vannak szokások, amelyek nem változnak, a falusiak hatkor vasárnap templomba mennek.

- Majd meglátjuk – mondta unottan Jóska. Nem akart ezen vitatkozni tovább – most sok a dolgom, majd később beszélünk – ezzel felállt, és a kezét nyújtotta. Isti felpattant, kezet rázott vele, majd távozott az irodából.

Kifelé menet nézte a zöldes falakat, a kopott bútorokat, amelyek elhanyagoltságról tettek tanúbizonyságot. A port nem takarították és a folyosón égő kandeláberre ráégett néhány bogár és egy pókháló is. Isti számára bizarr jelenség volt az egész szocializmus – Mindent feltúrnak, de nem építenek semmi hasznosat – ajka lefelé kanyarodott. Mintha a végső csalódást adta volna meg, mind barátjában, mind abban, amit Jóska képviselt. Nem a lámpás győzte meg erről, de annak a kopott, piszkos fénye ébresztette rá, hogy mi történt ezen a vasárnapon a faluban.

 

Idősebb István az este az ivóban hallgatta, hogy fia milyen lesújtóan súgta meg neki, mire jutott Jóskával. Az öreg csóválta a fejét:

- Nagy baj lesz még abból, ha sokáig maradnak.

Isti megadóan beszélt. Teljesen tehetetlennek érezte magát. A másik asztaltól Szabó Elek ült át hozzájuk. Ő is kíváncsi volt, de tudta, hogy a vörösök mindent meghallanak, és nem akarta bajba keverni Istit sem, és a magát sem. Nagyon elégedetlenek voltak. Senkinek sem tetszett a kollektivizálás, és az sem, hogy ennyire antiklerikális a szocializmus. A terrort és a fenyegetettséget sem élvezte senki.

- Ha Tóth elvtárs megnézné – mondta Szabó Elek, homlokát ráncolva – akkor nem találna egyetlen hívet sem. Pedig a grófi földek elfoglalásakor még milyen népszerűek voltak.

- Csak azután jött az átverés – húzta szája szélét idősebb István – és a mi földünket is kicsalták.

Sokat tanakodtak azon, hogy mit lehetne tenni, mert ezt nem akarták tovább. Elkergetni mégsem lehetett őket, mert nem voltak felfegyverezve, amíg a vörösök igen.

- Záróra – szólt a kocsmáros szigorú hangon.

Sóhajtozások közepette felállt az ivó népe és elindult. Szabó Elek még morcosan megjegyezte:

- A dolgozók paradicsomában este nyolckor már kotródhatsz haza.

A mérge arra a rendeletre vonatkozott, miszerint este kilenc után csak indokolt esetben lehetett valaki az utcán, különben börtönbe zárják. A sok ember mind mérgesen távozott, az idő jó volt, és ilyenkor sokáig szerettek maradni. Idősebb István hallotta, amint két ember a konyhakertekről beszélget:

- Már megint eltűnt egy sor zöldborsó – szitkozódott az egyik – ha lenne időm, meglesném, elkapnám azt a gazembert és agyonverném.

Idősebb István gyorsan elköszönt a többiektől. Valamiért érezte, hogy most kell kimennie a saját konyhakertjükbe, amit még nem vettek el a vörösök, és megnézni, minden rendben van-e? A borsójuk szép volt, büszkén mutatta Tar Józsefnek, nem akarta veszni hagyni. Tudta, hogy kire kell vadászni, úgy ment a földekre menő úton a lemenő Nap fényében, mint a vérszagot fogott kopó.

A borsóföld felé két csipkebokor között vezetett az út. Idősebb István ezt használta ki, hogy ne lássa az, aki a földön van. Jól sejtette, Limpár Ákos kint volt a földjén. A bokorban talált egy vékonyabb botot:

- Ez jó lesz – szemét összehúzta, szinte mosolygott kezében a vesszővel. Nem is sejtette, hogy ez akár a végzet akarata is lehet. Kirontott rejtekéből, a legkisebb nesszel, ezzel is nyert néhány másodpercet. Jól számolt, mert Limpár Ákos lomhasága miatt nem tudott gyorsan felállni. Lomha nagy teste nehezen lendült futásnak, és már érték is az ütlegelések. Ákos úgy szaladt a falu felé, ahogy csak bírt, miközben szétszakadt az inge, és véres csíkok jelentek meg a hátán, a nyakán, sőt még a fülén is. Idősebb István élvezte a hajszát, miközben ordítozott a gyerekkel:

- Most megfizetsz minden lopásért, a késedelmi kamattal együtt – és szája fülig ért, s a keze dolgozott.

A Limpár ház elé érve már mindketten kifáradtak. A kiabálásra mindenhol megjelentek az ablakban. Limpárné kétségbeesve rohant elő a házukból. A férje csak késve jelent meg, régen nem látta már senki. Arca csapzott volt, nem borotválkozott, sőt fürdeni sem mostanában fürdött utoljára. A nagy ricsajra két vörös őrségi tag is előkerült. Egy magas fiatal fiú volt az egyik, aki határozottan lépett fel:

- Mi folyik itt?

- Ezt a gyereket borsólopáson értem – közölte a legtermészetesebben István, ami igaz volt, mert régen a csendőröknek már többször is elmondta ezt, de akkor nem volt semmi értelme – már többször előfordult.

- És jelentette már valakinek? – kérdezte egy vékony hang, amely a másik fegyvereshez tartozott.

- A csendőröknek szinte minden évben, de nem volt foganatja.

- Ezek már más idők – mondta a magasabbik őr, majd megragadta a gyereket, és meglódította – nincs szerencséd, mert statáriumot hirdettek. Ha nem leszel szimpatikus a bírónak, reggelre már lógni fogsz.

Ezzel a mondattal mindenkit leforrázott. Limpárné a földre rogyott, Limpár András úgy ment vissza a házba, mintha őt végeznék ki másnap. István is csak állt, megszólalni sem bírt, ezt ő sem gondolta volna. A lecke rá fért a gyerekre, de a kivégzés...

- Egy golyó a szeme közé, aztán kész – kiabálta egy öregasszony a szomszédból, akinek már többször is megkeserítette a gyerek az életét.

Lipárné kérdőn és vádlón nézett egyszerre idősebb Istvánra, aki sietve hagyta el Limpárék háza táját. Otthon mikor elmesélte, hogy mi történt, Isti úgy gondolta, hogy elmegy Jóskához, de apja lebeszélte:

- Ne akard lekötelezni magad neki.

 

A nyár küszöbén lázas készülődés volt a Kovács házban. Kovácsné, ami csak volt, azt mind terítékre rakta. A rokonok már megérkeztek. Istinek volt egy unokatestvére, Telkes Sándor. Édesapjának volt egy nővére, aki a háború alatt tífuszban halt meg, az ő fia volt az egyetlen rokon. Feleségével érkezett, aki várandós volt. Hasa már jelezte, hogy a kicsi nem sokára világra jön. Isti éppen rendbe szedte magát. Apja átment Juliskáékhoz, hogy ott segítsen. Igazából mindkét após, amerre járt, ott volt útban az asszonynépnek, így a kocsmában kötöttek ki.

- Végre eljött a nap – mosolygott Sándor hatalmas zsíros bajsza alatt. Vele született probléma volt, hogy sötét haja és bajusza mindig zsíros volt – már-már vénember vagy, ideje volt.

- Azért kend sem kapkodta el – vágott vissza Isti – mennyi is voltál?

- Tizennyolc – húzta ki a mellét, mintha egy csatát nyert volna meg.

Kovácsné Telkes Etelkával együtt készítette el az ételeket. Igyekezni kellett, mert az esküvő délután kettőkor lesz. Erre adott lehetőséget a párttitkár. Először az esküvőt sem akarták engedélyezni, mert templomit akartak. Végül Tóth Jóska rosszallása ellenére megtarthatják az esküvőt. Isti elhívta egykori barátját, de ő nem vállalta, hogy betegye a templomba a lábát.

A két család összefogott, és a kamra helyére egy újabb szobát építettek a fiataloknak. Kicsi is volt, külön konyha sem tartozott hozzá, de legalább egy zug volt, ahol csak ketten lehettek. A nagy ház falához tapadt ez a kis szoba, aminek a tetejét már cseréppel fedték be. Felmerült az is, hogy kibontják az oldalfalat, és lesz egy ajtó a két lakrész között, de végül idősebb István elvetette ezt az ötletet, mert nem tudta, hogy biztosan kibírja-e a ház, vagy sem.

Isti nagy szorgalommal rendezte be. Sikerült egy asztalt és egy ágyat szereznie, továbbá Szénási nénitől sikerült egy lavórt is vennie, meg egy kicsit kopott fakeretes tükröt hozzátartozó fiókos asztallal.

A sok készülődés lassan a végére ért. Az idő már eléggé előre haladt ahhoz, hogy Kovácsné rendbe szedje magát. Az apa is hazatért, minden készen volt ahhoz, hogy az esküvői menet elinduljon. Útközben többen is csatlakoztak. Az egész falu elment a templomba, az utóbbi időben ez presztízskérdés volt mindenkinek.

- Végre egy jó nap – mosolygott oda Horváth Ferenc, aki mint megrögzött legitimista akár fegyverrel is megvédte volna magát, ha nem engedik be a templomba.

- Alig várjuk már a boldogító igent – mosolygott több nő is, akik csatlakoztak a menethez. Mindenki vidáman ment végig az úton. A templom kapui tárva-nyitva álltak. A beszélgető emberek beözönlöttek rajta. A vörös őrség egyetlen embere sem állt a téren, a templom közelébe sem mentek. Isti úgy gondolta, ez egy gesztus egykori barátjától.

- Ha már nem jött el, legalább békén hagy minket – súgta oda édesanyjának és édesapjának, akik szemüket egy pillanatra lehunyva bólintottak. A templomban mindenki a megszokott helyére ült, leszámítva azokat, akik az első sorban ültek, mert oda most a rokonság került.

Isti Szabó Lászlót, Szabó Elek fiát kérte fel tanúnak. Juliska tanúja Isti unokatestvére lett. Mindenki elfoglalta a helyét, és Juliska, édesapjába karolva megjelent a templom ajtajában. Bevonultak, és a templom ajtók becsukódtak.

A kevés fény, ami a szűk ablakokon beszűrődött a gyertyák fényével együtt kellő világosságot adott ahhoz, hogy a hátsó sorból is lássák, amint az ifjú pár ujjaikat egymásba kulcsolják, és a pap felé fordulnak. Az atya Isten áldásával összeadta őket. A szerelmesek egymás felé fordultak. Az örömteli mámoros pillanatban összeforrott ajkuk, a vendégek elégedetten mosolyogtak, a szülők meghatottan nézték, amint gyermekeik összekötik életüket. A forró csók után örömmel nézték egymást a fiatalok.

Kívülről azonban sötét fellegek kúsztak az ablakok elé. Az emberek felnéztek a mennyezet felé, a fatető recsegni, ropogni kezdett. Nem akartak az emberek hinni a szemüknek, a gomolyag mintha a templomra ült volna és vörös fénycsóvák tarkították a jelenséget.

- Úristen! Ég a templom! – ordította egy izgatott női hang a sorok közül.

Mindenki felugrált, feleségüket, gyermeküket maguk előtt tolva indultak az ajtó felé.

- Nem megy, be van zárva! – döngette két férfi a kaput, majd egyre több. A füst beszállt az ablakokon keresztül, a mennyezetről pedig hamu és égő faforgács hullott a lakodalom résztvevőinek a nyakába. A nők gyermekeiket félrerántva engedtek utat a férfiaknak. Néhányan lehúzódtak a padok alá, vagy gyermekeiket rejtették oda. A templom oltárára egy égő gerenda zuhant. A füst betöltötte a termet, köhögtek és fuldokoltak az emberek. Az ajtót hiába próbálták kinyomni, nem engedte a halálos csapdába került embereket.

A tetőről mind nagyobb darabok zuhantak a bennrekedtekre. Szénási nénire, aki a padok között állt, és egy gyerekre vigyázott, több fadarab is rázuhant, véres fejjel és karral esett a földre. A kislány, aki mellette volt hatalmasat sikított, majd egy nagy halom kő hallgattatta el őt is örökre. Ferenc atya térden volt már, úgy imádkozott a füsttől könnyes szemmel az égő oltár előtt:

- Óh Uram, kíméld a nyájam, vigyél el engem helyettük is!

Hogy meghallgattatásra talált-e imája, azt csak a mennyekben tudják, de az oltár megmaradt része leborulva maga alá temette az atyát.

Elől a templom ajtajában végre sikerült az akadályt, amit kívülről raktak oda, feltörni. A kivágódó ajtón kiözönlött a tömeg. Elsőként idősebb és ifjabb István ment ki, vagy inkább esett át a küszöbön a mögöttük állók nyomására. Ruhájuk szétszakadva, kisebb nagyobb karcolásokkal a bőrükön értetlenül álltak ott, amíg meg nem látták a téren álló vörösöket.

A templom előtt a rettegett teherautó állt. Körülötte voltak a falut megszálló vörös őrök. Emellett több ismeretlen állt közöttük. Külön csoportban helyezkedtek el, hosszú kabát és szürke tányérsapka volt rajtuk, amely vörös csillaggal volt feldíszítve. Élükön egy nyurga alak volt, haját hátra nyalta. Feszesen állt a csoportok előtt:

- Aki mától fogva a templom közelébe megy, halál fia – ennyit mondott, majd felszálltak a teherautóra és elmentek.

Mintha villám csapott volna a falusiakba. Senki sem számított ilyesmire.

- Terroristák – vágta oda az egyik ember a templomból kijövő tömegben.

Tóth Jóskáék ottmaradtak a téren. Vállukon fegyverrel, az érinthetetlenség szobrai voltak. Egyre több szidalom záporozott rájuk, de mintha nem is hallanának semmit úgy álltak. Valaki felkiáltott:

- Oltani!

Ekkor azonban a vörösök a fegyvert a vállukhoz emelték, és Jóska kiadta az utasítást:

- Aki a templom közelébe mer menni, azt lelőni!

A tömeg mögött újabb bőrkabátosok tűntek fel, akik eddig nem voltak a faluban. A templomot körülállták, mintha csak egy tábortűz köré gyűltek volna. Az emberek félrehúzódtak. Jóska tovább folytatta:

- Egy órán belül mindenki térjen haza! Estére kijárási tilalom lép életbe. Aki az utcán lesz, azt rögtön ítélő bíróság elé visszük.

A tömegben zúgolódni kezdtek, de senki sem mert rátámadni a kommunistákra. Sok asszonyt nyugtatni kellett, a gyerekek sírtak, tehetetlen férfiak dühöngtek. Istiék is hazamentek. Az újdonsült férj szorosan fogta Juliskát, akinek az arcán vastag korom ült. Isti öccse keservesen sírt az édesanyja karján, amit néha köhögés szakított meg. Idősebb István feje több sebből vérzett. A legnagyobbra, ami a homlokát két térfélre osztotta ingének leszakított ujjából tett kötést. Juliska édesanyja a kisfiát szorította magához, aki megszólalni sem bírt riadalmában.

- Valamikor az Isten háza szent volt – mérgelődött Telkes Sándor.

- Ezeknek az emberi élet sem szent – felelte Juliska apja, Szántó Gergely.

Juliskáéknál elköszöntek egymástól, minden, ami arra a napra terveztek, szó szerint füstbe ment. Istiék hazaértek, és bementek a házhoz épített szobába. Az este egyáltalán nem úgy telt el, ahogy az ifjú házasoknál szokás. Juliskából felszakadt minden indulat, ami összegyűlt benne. A nap, amelyre egész életében várt, az esküvőjének napját tönkretették.

 

Másnap az egész faluban őrjáratoztak a vörösök. A boltban mindenkit sürgettek:

- Ne jártassa fölöslegesen a száját, feltartja a sort! Haladjon!

A közbeszéd minden tiltása ellenére a faluban terjedt a hír Szénási néni haláláról. Mindenki szerette az asszonyt a faluban, önzetlensége, és jó szíve sokakat segített ki a bajból. Ritkán kért pénzt varrásaiért, azt sem magára költötte. Legfeljebb akkor sürgette a tartozás megadását, ha fiainak kellett küldeni egy kis segítséget. Alakja korát meghazudtolta, vékony volt, arcát kevés ránc gyűrte. Mindig nyugodt volt, és rendkívül türelmes. Egyetlen, amit néhányan felróttak neki, hogy nagyon szerette a pletykákat, de az ő korában ez már természetes volt.

- Amikor a templom romjai közül kihúzták a vörösök, rá sem lehetett ismerni – súgta oda a boltban Kissné idősebb Kovácsnénak, akit már ez a címzés illetett meg a falu részéről – csak a ruhája alapján azonosította a menyed, aki éppen arra járt munkába menet. Volt ott egy kislány is, őt Szabóéknál siratják.

- Mit diskurál ott asszonyom? – heveskedett az őr – Haladjon!

Minden éberség ellenére a faluban mindent tudnak. Hiába Tóth Jóska szívós zsarnoksága, a falu szokásait nem tudta felülírni semmilyen tannal vagy tétellel, amit Karl Marx vagy Lenin hagyott rá. A palotában rendkívül rossz volt annak, aki összeakadt vele. Mérges volt, amiért annyira nem boldogult a helyzettel, hogy a fővárosból kellett néhány Lenin-fiúnak lejönnie, hogy rendet tegyen.

- Legalább nincs már templom, sem pap, aki keresztezné a számításaimat – mondta egyik párttárásnak, aki a tsz-beli a helyettese volt.

- Elnézést – jött be a titkárnő – egy bizonyos ifjabb Kovács István jött, és a párttitkár elvtárs iránt érdeklődik, hogy itt van-e?

- Na, ez jókor jön – húzta félre a száját Jóska. Intett az elvtársának, hogy mehet – Jöhet.

A titkárnő kiment a dolgozószobából, ami ha lehet még rendetlenebb volt, mint amikor Isti legutóbb itt járt. A szobába belépve levette a kalapját, és illedelmesen köszönt, noha legszívesebben megfojtotta volna Jóskát:

- Az üdvözlést az esküvőre megkaptam, nem vagyok hálás érte – szeme szikrázott, de Jóska nem jött zavarba ettől:

- Szóltam előre, hogy ne makacskodjatok, de nektek muszáj volt templomba járni. A budapestiek nem nézték jó szemmel, és idejöttek. A többit már tudod.

- Ez nem mentség ártatlan emberek megölésére – Isti felemelte a hangját, amitől Jóska is indulatos lett:

- Ezt a hangot vidd haza – keze ökölbe szorult – mától fogva a tsz földjeinek közelébe sem mehetsz, vagy lelőnek. Dögölj éhen – azzal csengetett, és két fegyveres lépett be a szobába – Az úr távozni akar.

A két fegyveres elindult Isti felé, aki magától is értette a célzást. Kiment a palotából, és remélte, hogy soha többet nem kell idejönnie.

A mezőkön többen dolgoztak még, de már sokakat nem lehetett munkára fogni. A csoportosulásokat nem engedték, ha ebédnél néhányan összeültek volna beszélni, a fegyveres őrség elküldte őket, egymástól messzebbre. Isti ekkor tűnt fel, elment a rögtönzött bódéba, ahol letette a tagságiját, és kifizették maradék járandóságát. Nem sokat ért az a korona, amit felvett. Néhányan lopva érdeklődtek, hogy mi történt. Isti kurtán annyit felelt, hogy kirúgták. Több sem kellett, egyesek szintén bementek a bódéba, ami a föld mellett volt, és a titkárnál kiléptek, tagságijukat leadták, és távoztak.

Otthon Isti elmesélte, hogy mi történt. Idősebb István is elindult, hogy kilépjen a tsz-ből, és a földjének a sorsát ismét a maga kezébe vegye. Az úton haladva több ember is csatlakozott hozzá. A fegyveresek először próbáltak gátat vetni a menetnek, de a tsz felé menőket nem lehetett megállítani. Mindenki kilépett, és a földjét is kivette. Végül Tóth Jóska is megjelent a bódénál, de hangos fújolás fogadta őt, így beszédet sem tudott tartani.

A tsz intézőnek nem volt már pénze, hogy kifizessen mindenkit, sőt Jóska meg is tiltotta a kifizetést, de az emberek így is kiléptek. Senki sem akart már maradni, úgy érezték magukat a sok fegyveres mellett, mintha kényszermunkán lettek volna. Jóska már valami válaszcsapásra készült. Az embereinek intett, hogy gyülekezzenek:

- Mindenkit legyen készen arra, hogy fegyverrel kényszerítjük őket a visszalépésre. Megvárjuk, amíg hazamennek, majd lesz olyan családtag, akinek az életét féltik.

A mondatait nem tudta befejezni, mert egy fiatal Lenin-fiú szaladt elő a palotából:

- Tóth elvtárs! Telefonon keresték a pártközpontból, azonnali visszahívást várnak.

Tóth elvtárs azonnal útnak indult, a fegyvereseknek intett, hogy menjenek vissza a faluba. A bódénál lassan mindenki végzett, nem maradt más a földeken, csak néhány éhes varjú és azok hangos károgása. A tsz titkár csöndben ült a bódé mellett a nyári hőségben, és minthogy munka nélkül maradt, rágyújtott egy pipára.

 

Több, mint fél éve állt itt a frontvonal, anélkül, hogy történt volna valami. Egy erőltetett, de sikertelen offenzíván kívül más nem történt. A Monarchia erejéből többre nem futotta, az olaszok pedig türelmesen várták az időt, hogy támadhassanak. A Monarchia századainál rengeteg volt már a szökés, vagy az átállás a túloldalra. A csehek rendszerint az olaszok társaságát keresték. Nagyobb baj volt, hogy a magyarok közül egyre többen szöktek haza.

- Elég volt a háborúból – sokat emlegetett mondat volt ez Istiék századában is. Ennek ellenére az első szökések náluk csak októberben kezdődtek. Egy nap az éjjeli őrségből eltűnt két ember az egyik szakaszból. Fekete százados – Istiék korábbi hadnagya – dühöngött az eset miatt:

- A század előtt lesznek felakasztva a környék legmagasabb fájára – amit aztán másnap este be is tarthatott, mert másik két embert szökésen kapott. A században senki sem szólt semmit. Mindenki tudta, hogy ez vár rá, ha szökik, de mégis sokan inkább a dezertálás mellett döntöttek, minthogy itt maradjanak még egy hetet akár.

Isti még nem szánta rá magát erre. Nem tudta, hogy hogyan fogadták volna otthon, ha elszökik a szolgálatból. Még volt a szakaszban is tartás. Egyelőre senki sem beszélt arról, hogy lelépjen.

Este őrségben Istinek érdekes dolgon akard meg a szeme. Az olaszok valahogy ritkábban álltak a folyó túloldalán. A csapatok elvonása valahol összpontosítást jelentett. A nap még úgy nyugodott le, hogy a Monarchia valahol rohamra kell, hogy számítson. Arra még ezen a békés, enyhe fuvallatokat hozó alkonyon sem lehetett számítani, hogy az események felgyorsulnak.

Másnap nem a frontról érkező hír hozta lázba a katonákat. Károly császár és király kiáltványban közölte, hogy a birodalmát immár konföderációban képzeli el. A következmények súlyossá váltak. A csehek immár nem tekintették magukat az uralkodó alattvalóinak. Azonnal eltűntek a frontról, és a tisztek sem voltak hajlandóak megállítani őket.

- Most már bevallottan sem létezik a Monarchia többé – ennyivel konstatálta a híreket a százados – holnaptól bármikor támadhatnak az olaszok, és nekünk végünk.

Ezt a véget pedig sokan nem akarták megérni. Este követség ment a századoshoz, hogy vonuljanak mielőbb vissza Magyarországra, aki azonban ezt megtagadta. A katonák aggódni kezdtek, hogy a felbomló félben levő birodalom nem tudja megvédeni az otthoniakat. A hadvezetés tétlensége komoly késéseket okozhat a visszavonulásban.

 

Egy hétig nem történt semmi. Az olaszok erőt gyűjtöttek, a közös hadseregből folytatódott a hazaszökés. Irányítani már nem lehetett tovább a katonákat. Folyamatos volt a parancsmegtagadás.

- Lukács, menjen ki őrködni! – szólt a százados, akinek már nem volt hatalma a saját százada felett.

- Nem – nemes egyszerűséggel ez volt a válasz.

- Kovács…

- Nem – Isti sem volt már az a kezes bárány. Sokáig nem adta jelét annak, hogy hitehagyott lenne, vagy szökni akarna, de nem lóghatott ki a sorból ő sem.

- Megeheti a fene magukat, mind lógni fognak – dühöngött tehetetlenségében a százados. Ennél többet azonban nem mondott. A katonák nem engedelmeskedtek neki, már várták, hogy mikor fognak fegyverszünetet kötni, akkor ki-ki mehet, amerre lát.

A százados elhagyta a bunkert, és máshol keresett őrséget. Végül két fiatal osztrák katonát meggyőzött arról, hogy kiálljanak az éjszakára. Arra azonban nem gondolt, hogy ez a két fiatal is eltűnik reggelre. Az éjjel nem volt semmi mozgás, de ez csak a vak szerencse volt. Az olaszok már tudták, hogy támadniuk kell. Egy hete a rossz idő akadályozta őket, de október 24-én megindult az általános offenzíva.

A katonák a lövészárokban álltak. Az olasz tüzérségre nem volt választűz, mert nem volt tüzérség a közelben. A folyón gyorsan átkeltek egy őrizetlenné vált folyószakaszon, amit nem volt nehéz találni.

A százados kiabálni kezdett, hogy mindenki tartsa a helyét, de alig pislantott kettőt, és a katonák már mind nyargalta a Portogruaro-i úton. Az olaszoknak jó formán lőniük sem kellett, de azért egy-két emberbe beleeresztettek egy golyót, nehogy meggondolják magukat a katonák. A menekülés során sokan így is elestek. A csehek pedig a bevált jó taktikájukat követték, és megint az ellenkező irányba mentek megadnimagukat.

- Na, most ti is megtudjátok, milyen az a menekülés – mondta Isti Leitnernek, Jánosnak. A táj itt más volt, sok volt a megművelt terület, és kevés az erdő. Csak egy kisebb mocsaras helyen lehetett biztonságban menekülni, de itt fennállt a veszélye annak, hogy valakit elnyel a mocsár. Sokan próbálkoztak arra, de többnyire egyedül. Nem egy jajkiáltás hallatszott, majd egy rövid ideig olyan zaj volt, amit a fuldoklók szoktak csapni.

A három összenőtt katona egy sással borított helyen vergődött. Némely lábnyomok után haladtak, amelyek a rohanó katonák után maradtak. Egy-egy lábnyom véget ért egy kicsit nyirkosabb földterület előtt. Ekkor aztán fordultak egyet, és elkerülték az ingoványt. A nád és sás közül egy folyó bukkant elő.

- Na, befürödtünk – emelte fel hangját kétségbeesésében Leitner.

- Akkor sem adjuk meg magunkat – vágta rá János, és betolta a vízbe Leitnert.

Azonnal a vízbe vágtak, a folyónak nem volt nagy a sodrása, sőt mélynek sem bizonyult. A puskákat váll fölött vitték, hátha kell még használni, és átértek a túloldalra. Nagy távolságot tettek meg, és nem volt erejük tovább menni. Csak ekkor kezdtek el gondolkodni, hogy minek viszik a puskákat is, ha nem tűnik úgy, hogy harcolni is fognak. Isti azonban ragaszkodott hozzá, hogy mindenki vigye magával. A másik kettő nem vitatkozott vele, elvégre ő volt a tapasztaltabb menekülő. Estére a mocsárban maradtak. Egy kicsi tüzet raktak a száraz nádszálakból, ami nem sok meleget adott, de annál több füstöt. Így nehéz volt megszáradni, de valamire a hideg éjszakákon szükség volt. Este az levegő kitisztult, és az olaszokat sem hallották mozgolódni. Később mégis valami neszre lettek figyelmesek. Segítségért ordibáltak, de már egészen rekedt hangon. Isti és János felkelt, hogy megkeressék, Lukácsnak meg meghagyták, hogy maradjon a tűz mellett.

A Hold homályában is látták a partot, és a nádast. A föld egészen kiemelkedett, amin mentek, egy természetes töltés volt, amit sűrű nádas nőtt ölelt. Egy csapást vettek észre, amit nemrég tört valaki. A lefelé vezető nyomok végén egy félig elsüllyedt ember volt. Már csak nyögött miközben a sáros lé közeledett a feje felé. Keze egy nádcsomót markolt, ami félig már megadta magát az erőnek, és gyökerei kilógtak a földből. Isti és János leereszkedett a homokpadról, és elkapták a kezeket, majd sikeresen kihúzták a tulajdonosát. Még a fény által került helyen is felismerték Szobi Jánost. Visszavitték a rögtönzött táborhoz. Szobi nem győzött hálálkodni, miközben a két férfi vállára támaszkodott. A táborban lepihentek mindannyian, hogy másnap reggel majd folytatják az útjukat.

Reggel hamar magukhoz tértek. Leitner reménykedett benne, hogy csak rossz álom volt az előző napi eset, de mindhiába. Elindultak, azzal a céllal, hogy haza mennek végre.

A mocsáron nehéz volt átgázolni. Már egészen fent járt a nap, amikor a folyó öntésterületéről egy mezőre értek. Több lábnyom is látszott a földben, amelyek egészen frissek voltak. Mások is a mocsárban vészelték át az estét. A táj nagyon kedves volt. A tenger sós illata idáig érződött, a távolban magas hegyek őrizték a határt, de ez már ellenséges területnek számított. A környéken olaszok laktak, így a lakott területeket, ahonnan a katonaság kivonult, nem volt célszerű látogatni.

Latisana volt az első település, ahová bementek. Volt ott egy kiegészítő század, amelyik akkor csomagolt össze, hogy indul. Istiék úgy tettek, mintha a 38. gyalogezredet keresték volna, bár a kiegészítő század parancsnoka is tudta, hogy valójában menekülnek. Annyit tudtak meg, hogy San Giorgio di Nogaroban van az ezredparancsnokság, és oda mennek ők is. Ezzel Istiék már egészen nagy tömeggel mentek együtt.

- Ez nem lesz jó – súgta Istinek János – még a végén visszafordítanak minket.

- Ugyan ki, a mi ezredparancsnokunk ki tudja, hol van, a többi meg ne ugráltasson – mondta egykedvűen Isti, aki már nagyon szeretett volna Fácánpusztán lenni.

A hadsereg sietősen vonult vissza, az olaszok pedig szorosan a nyomukba voltak. San Giorgo De Nogaro-ban sem sokat álltak. Nem Istiék ezredparancsnoksága volt ez, ezért az ottani parancsnok a település védelmével bízta meg őket.

- Szépen belesétáltunk – sóhajtotta Lukács János.

- Majd kisétálunk belőle – rántotta meg vállát Isti. Eszében sem volt itt várni az olaszokra négy emberrel.

Miután eltűntek a látóhatárról, lövések dördültek. A tenger felöl egy olasz különítmény előretört, és pont egymásba botlottak a csapatok. Néhány lovas a falu felé közelített, ezért Istiék a hegyek felöli irányba hagyták el a falut. Egy patakmederben húzódtak meg, majd abban nyomultak tovább, lehetőleg a legkisebb zajjal. Úgy tűnt, az olaszok nem vették őket észre. De lehet, hogy nem is törődtek velük, majd máshol esnek fogságba, nem náluk. Szerencséjükre az olaszok eléggé lusta népség, amit ki lehetett használni.

A dombossá váló tájon már nem lehetett olyan gyorsan haladni, mint a tenger melléki síkságon. Nem lehetet tudni, hogy az olaszok merről kerülik meg őket, esetleg ejtik csapdába. Friuli városa felé mentek, ahol reményeik szerint még ott lesz a Monarchia hadvezetése, és esetleg valami élelmiszert is kapnak.

 

Az események felgyorsultak. A nemzetiségek sorra kiáltották ki a függetlenségüket a Monarchiától. Mindkét birodalomrészben, Magyarországon és Ausztriában is követelték a császár távozását. Istiék még mindig Itáliában voltak. Friulinál megállt a mozgás, és a maradék haderők ott állomásoztak a tengerpart és a városok között. Az olaszok nem siettek előre, mivel megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások is. November harmadikán jött a hír, hogy a két fél aláírta a fegyverszüneti megállapodást Padovában.

- Most aztán futás haza – szólt Lukács János.

- Ezzel az ezredessel soha – mondta kiábrándultan, és kiábrándítóan egy százados – tétova, szertelen alak, aki mindig mindent tud, csak azt nem, hogy mit csináljon.

Nem volt efelől senkinek sem kétsége. Az ezredes pusztán botcsinálta alak volt. Eddig az állásokban maradt, csak az mentette meg az ezredét, hogy az altisztjei nem engedtek semmilyen szökést.

- Majd együtt megyünk haza – mondta mindig Kalászi Elek őrmester, aki csak az utolsó időkben szolgált a századnál.

- Addig marad, amíg én itt vagyok – ezt Fekete százados mondogatta, aki csodálatos módon elért ide, noha ő maradt legutoljára a frontvonalon.

Most más volt a helyzet, Budapesten lezajlott az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály lett a miniszterelnök. Az új kormány sok mindennel hitegetett, közöttük a földosztással is.

- Károlyi földet akar osztani, mi meg itt rohadunk meg – mérgelődött János is meg Isti is. Mindkettejüket vonzotta a lehetőség, hogy javuljon a megélhetése.

Miközben erről folyt a vita, olasz katonák jelentek meg a vonal túloldaláról. Mintha gyermeki kíváncsisággal jöttek volna, akik megnézik a korábban rémisztőnek gondolt ellenséget, amitől már nem kell félni. Egyre sűrűbben jöttek az állások felé. Néhányan mintha bizalmatlanul fogadták volna a dolgot, és elindultak az ellenkező irányba.

- Szerintem ne várjuk meg őket – súgta oda Isti Fekete századosnak – nem tetszik ez nekem.

A százados is meghúzta a szája szegélyét, és biccentett a fejével. Feltette vállára a puskáját, és elindult. Követte őt tíz ember is, akik a méla ezredes parancsát már nem várták meg. A lépteiket sietősre vették, de már késő volt. Az olaszok körbekerítették a várost, és nem lehetett már sehova sem menni, mindenkit foglyul ejtettek. A fegyvereket át kellett adni az ellenségnek. Sokan csodálkoztak ezen, hiszen már fegyverszünetet kötöttek.

- Talán valami rémhír volt csak? – értetlenkedett több katona is.

Az olaszok szinte mindenkit elfogtak, aki a fronton állt. A tűzszünetet csak harminchat órával később vezették be. Jelentős mennyiségű hadianyagot sikerült zsákmányolni ezzel, és mintegy százezer magyar került hadifogságba.

A foglyokat összeterelték az olaszok egy erdős terep oldalában. Először a cseheket válogatták külön, ha még találtak. Őket elvitték a frontvonal mögé, és mint egy szövetséges ország katonáit, úgy kezelték őket.

A magyarokkal is külön terelték. Egy nagybajuszú és nagyszakállú olasz állt fel egy rögtönzött emelvényre, ami egy ócska kis asztal volt:

- Maguk mától fogva hadifoglyok. Aki szökni próbált, azt lelőjük. Aki nem engedelmeskedik, azt lelőjük. Egy kerítést fognak építeni, ami a táboruk határát jelzi. Aki engedély nélkül elhagyja az építkezést, az halott.

A tiszt ezután elment, és a magyarok tanakodni kezdtek, hogy most mi tévők legyenek. Leitner teljesen apátiába zuhant:

- Már sohasem érek haza a családomhoz – szinte sírt a gyűlölettől, ami az olaszok hitszegő aljas magatartása miatt gyülemlett fel benne.

- Nekünk annyi – tette hozzá János – addig éheztetnek minket, amíg kinyiffanunk.

Csak Isti őrizte meg nyugalmát. Egyszerű elhatározásra jutott: megszökik. Kerül, amibe kerül, de nem fog itt meghalni, ilyen alja népség fogságában. Terve megvalósításához hamar beállt a kerítést építők közé. Egy percig nem gondolta, hogy ne szökjön meg. Érezte, hogy amíg nem áll a kerítés, addig van jó lehetősége elszökni. A kerítéssel senki sem sietett. A lényeg az volt, hogy az erdő felől már be legyenek falazva a magyarok. A sík terepen az olasz tisztek úgy gondolták, hogy könnyebb lelőni bárkit.

Amikor Isti egy oszlopfát emelt fel, az véletlenül egy olasz katonára dőlt. Mintha csak puskalövés lett volna, egyszerre indultak meg többen is az erdőnek. Nem Isti volt az első, és ez volt a legnagyobb szerencséje. Egy magas férfi futott mellette, akinek az egyik keze be volt kötve, és nehezen szaladt. Az első lövés leterítette őt. A háttérből további lövések jöttek, ami következtében megritkult a futók tábora. Isti megúszta a záport, és eltűnt az erdőben. Gyorsan futott, miközben néha visszanézett, hogy jön-e még valaki mögötte?

Mikor már az erdő elsötétült, megállt pihenni egy kicsit. Nem látott, és nem is hallott semmit. Várt egy kicsit, hogy mi lesz alkonyatig. Az alvás nem jöhetett szóba. Isti tudta, hogy még az éjszaka át kell érjen az egykori Monarchia területére, ha életben akar maradni. Amikor elérkezettnek látta az időt, rohamléptekben indult el egy félkört megtéve a táborhoz képest. Szerencséjére tájékozódni mindig jól tudott. A baj csak az volt, hogy ezúttal nem volt puska a kezében, végszükség esetére. A Hold fényét felhők fogták árnyékba, ami segítségére volt.

Amint a pusztaságokat szelte, messziről látta a tábori fényeket. Csillagnyi pislákoló fényeitől összeszorult a szíve. Azokra gondolt, akiknek nem sikerült elszabadulnia onnan. Most megint egyedül kellett menekülnie, de ezúttal hazáig.

A dombok között nehezen lehetett átmenni anélkül, hogy ne hallott volna olasz szavakat egy közei táborból. Szerencséjére nem törődtek vele, hogy ki mászkál ott, vagy csak lusták voltak elfogni. Isti lopva haladt, de érezte sietnie kell. Egyik mező a másik után. A földeket fasorok és árkok választották el egymástól. Ezekben lehetett megpihenni rövid időkre. Egy helyen még kiásatlan krumplit is talált, de azt bajos volt megfőzni, eltartott egy darabig.

A hajnal azonban eljött, és ez megint lehetetlenné tette a továbbhaladást. Megint bozótosban volt kénytelen pihenni. Amerre csak nézett olaszok voltak. Egy kicsi erdő volt az egy közel futó árok mellett, amibe talán még átmehetne. Csak alig kétszáz métert kellene megtennie. Isti gyorsan elindult felé, testét nem egyenesítette fel, úgy összegörnyedve haladt. Amint beért a bokrok közé váratlan szerencsétlenség érte. Éppen ott végezte dolgát egy olasz katona. Egyik kezével a fegyveréhez kapott, amíg a másikkal a nadrágját próbálta elfogadhatóbb állapotba hozni testén. Isti nem mozdulhatott, mert még célzás nélkül is könnyen eltalálhatta az ügyetlenkedő katona.

Az olasz látszott, hogy nagyon görcsösen tartja magát. Nem volt idősebb Istinél, de idegesebb volt, mint az elfogott ellenfél. Isti tekintete kérdőn nézett rá, hogy most mi lesz. Látszott, hogy az olasz határozatlan, nem tudja, mit csináljon. Lőni nem akart, de itt őrizgetni sem az ellenfelét, mert valami más dolga lenne. Váratlanul németül szólt Istihez:

- Vigyázz! Hátra arc! Indulás előre!

Isti, akármilyen sáros volt is a talaj, elindult katonai menetelésben. A sár cuppogott, miközben göröngyök repültek arrébb csizmája talpáról. Ez se jutott volna soha eszébe, hogy így ússza meg a dolgot. Amint úgy érezte, hogy már nincsen lőtávolban az olasz, befejezte a parádézást, és egy oldalsó vágatba, amit a vadak csaphattak az éjjel a bozótosba, behúzódott. Az olasz nem követte Istit, örült, hogy megszabadult tőle és elvégezhette békében azt, amit akart.

A nappalt a továbbiakban alvással töltötte, amíg a koradélutáni órákban egy őzcsorda felébresztette. A menekülő katona megérezte, hogy követheti őket, mert ők nem mennek az emberek közelébe. Óvatosan tartott a nyomukba, amennyire tudott lemaradt. A felhajló fűszálakból olvasta, hogy merre kell mennie. Az állatok egy mezőn át mentek, éppen abba az irányba, amerre neki is kellett mennie. A hegyek közeledtével rövid szakaszokat kellett mezőkön megtennie. Szerencsére ott még olasz csapatok nem voltak. Néhány szalmabála kiváló fedezék volt, miközben a távolodó őzeket látta. Az állatok ekkor már másfelé kanyarodtak, így az elővédként szolgáló állatokat kénytelen volt elhagyni.

Alkonyat előtt megint befelhősödött az idő. A csökkenő fények segítettek ugyan, de csakhamar eleredt az eső. Olyan sűrűvé vált, hogy nem lehetett messzire látni. A vizes, gazos földön könnyen meg lehetett csúszni, és egy bokasérülés keresztülhúzott volna minden számítást. A mező közepén egy ponyvás fa keret volt, ami valamikor az itt dolgozónak nyújtott árnyékot a nyári napon. Most Istinek jött kapóra a fedett kis hely, bár az idő már egyszer-kétszer megtépázta a szövetet.

Istinek újabb ötlete támadt. Leszedi valahogy ezt a ponyvát, és magára csavarja, mintha valami koldus lenne. Neki is állt a közben enyhülő esőben, és leszaggatta a vásznat. Így legalább valósághűnek is látszik. Magára csavarta, és látta, hogy rendesen lelóg az út sarába, csak néha-néha kikandikáló csizmája el ne árulja. Útnak eredt a kicsit átnedvesedett ponyvával. Két kezével összehúzta a nyakán az élét, és kapucnit formált belőle, hogy feje se látszódjon.

 

A környéken az eső több katonai temetőt is kimosott. Rendkívül büdös volt az oszladozó emberi és állati hullák miatt. Istinek összeszorult a szíve, amikor látta a folyó mentén, hogy többen is itt vesztek, amikor visszavonultak. A táj nem heverte ki a háborút, pedig egy éve már nem itt húzódott a front. – Az utolsó győzelem – emlékezett meg szomorúan Isti. A nedves posztó meg volt. Egy elesett katonától még puskát is beszerzett, amit a köpennyé avanzsált vászon rejtegetett. Töltényt is talált hozzá, így volt némi reménye arra, hogy élve hazaérjen. Hol halat fogott a szuronnyal, hol koldult, mint egy szegény, de már a határnál volt. Úgy érezte, innen már nem lehet annyira nehéz. A hegyeket eddig elkerülte, de ezúttal át kellett átmennie, hacsak nem akart a frissen megalakult délszláv államon átmenni.

Isti azonban elszámolta magát. Ezen a területen a háború előtt még valóban Ausztria volt, de immár azok a részek is az új délszláv állam kezébe kerültek. Amikor az erdők között ment, egyre több szláv embert látott. A nyomorult koldustól senki sem kérdezett semmit. Senki sem akarta behívni. Nagyon kevés pénze volt, de nem tudta, hogy kinél vegyen élelmet. Annál nagyobb baj, hogy innen nem tudna hazamenni, hiszen ellenséges országba volt továbbra is, és nem tudta, hogy ezzel az országgal hányadán állnak. Isti úgy gondolta, a legjobb lesz, ha minden vívódás ellenére levágja a címert az egyenruháról, nehogy valakinek feltűnjön, hogy kicsoda, micsoda ő. Egy kisebb falu mellett nekiállt a műveletnek. A helyieknek az volt az érzése, mintha valaki az erdőben eszeveszettül ordítana.

- Talán egy szörny költözött ide? – sopánkodott döbbenetében egy asszony a férjének, akivel éppen hazafelé sétáltak.

Isti keservesen zokogott, amikor megfosztotta egyenruháját a díszétől. Érezte, hogy menthetetlenül meghalt valami, amit ő évekig szolgált. Bár békét akart, de ha sejti előre, hogy mi vár rájuk, akkor sohasem teszi le a fegyvert. Vagy hamarabb hazaszökött volna, hogy legalább az otthonát meg tudja védeni. Most meg egy korábban ismeretlen ország távoli erdejében megtagadja magát.

Nehezen, de ismét nekilódult. Elkullogott, mint egy megvert kutya, ballagott, ameddig csak a lába bírta, legszívesebben a világból is elsétált volna.

Egy völgy peremén megállt szétnézni. Úgy tűnt neki, hogy valami nagyobb település van a látóhatáron. – Talán már van vonatközlekedés, csak adnak egy jegyet, ha fizetek – hangzott az okfejtés fejében. Azt nem tudta, hogy meddig viszi a vonat, de valahogy eljuthat hazáig.

A települést Postojnának nevezték. Isti nem kérdezett senkit, mert ezen a környéken talán még keresnek szökevényeket. Azt nem tudta, hogy az olaszok és a szlovének egymással vannak elfoglalva, és nem a szökevényeket keresik. Egy emeletes kőház volt a vasútállomáson, messziről kiszúrta. Isti a pénztárhoz ment, és nemes egyszerűséggel csak annyit mondott:

- Laibach.

A pénztáros szép egyensapkájában, amelyen a címert nem ismerte fel Isti, összevonta a szemöldökét, és korholóan ennyit felelt:

- Ljubljana!

Isti behúzta nyakát, de nem akart semmilyen vitába keverni. Kezét tartotta, amíg nem kapta meg a jegyét. A pénztáros még hadonászott, és ordított valamit, Isti rájött, hogy az osztályt akarja megtudni a szigorú pénztáros, ezért az ujjaival mutatta, hogy harmadosztályú jegyet szeretne.

A kiírás, amit nehezen tolmácsolt magának, elárulta, hogy mikor jön a vonat, és melyik vágányra szokott jönni. Azért kitalálta, hogy merre kell, álljon a mozdony, ha a Ljubljanába akar utazni.

A vonat a kiírt időre megérkezett, és felszállt rá Isti is. Nem sokkal az után, hogy leült, jött is a kalauz, akihez nem szólt semmit, csak mutatta a jegyét. Miután kezelték, eltette a köpenye alá, de vigyázott, hogy egyenruhája ki ne látsszon. A puskáját még korábban elhagyta a város előtt. Tudta, hogy a vonatra már nem viheti fel. Ha meg valamiért feltűnne valakinek, és elkapnák, nagyobb baj lenne, ha nála lenne a fegyver is.

A hegyek között nagyon figyelt, nehogy valakinek feltűnést keltsen. Folyamatosan a tájat nézte. Néhányan, akik nem voltak a tájtól lenyűgözve, kiszúrták, hogy milyen furcsa szerzet ült ott, ráadásul erős ázott szaga volt a köpenyének. A nyirkosság átszivárgott már a vásznon, és a ruhája is bepállott, így nagyon kényelmetlen volt utazni, de nem volt más választása.

Isti legszívesebben a végállomásig nem engedte volna megállni a vonatot. Úgy érezte, mintha arra lenne kárhoztatva, hogy örökké ugyanarra menjen a vonattal, de sohase érjen oda, amiért letépte a címert az egyenruhájáról. A kilométerek azonban elfogytak, és a hegyek által ölelt városba is elért. Az itteni pénztárban könnyebben ment a dolga, az állomáson hajlandóak voltak vele németül beszélni, és Zágrábig sikeresen vett egy harmadosztályú jegyet. Sok pénze azonban nem maradt Istinek, csak reménykedhetett benne, hogy a Muráig valahogy eljut. A könnyű jegyvásárlás megnyugtatta őt. A vonaton a kalauz megint hamar jött, és kezelte a jegyét, minden kérdezősködés nélkül, majd Isti elaludt, végre nyugodtan alhatott egy fedett helyen.

A Zágrábi főpályaudvaron tért magához. Az állomás tele volt vonatokkal. A szépen felépített egykori MÁV épületen ott lobogott a délszláv állam új lobogója, és az állami vasúttársaságé. Sehol nem volt már jel, ami a Monarchiára emlékeztetne. A pénztárnál több ablak is nyitva volt. Isti figyelte őket, mert egyiket sem találta szimpatikusnak. Megint rátört a félelem, hogy elkapják, és lelövik, mint katonaszökevényt. A szerencse azonban ismét az ő segítségére sietett: meghallotta, amint az egyik pénztáros magyarul beszél. A zöldes posztóban, ami a katonaruhát eltakarta, odacsoszogott a pénztárhoz, és Csáktornyáig kért egy jegyet. Hallotta, amint a háta mögött néhányan összesúgtak, mintha róla beszéltek volna. A jegyet megkapta, szerencséjére a pénze pont addig volt elég, amíg utazni akart. A pénztáros nem mondott semmit, és Isti sem akart kérdezősködni.

Az épületből kimenve két katonára lett figyelmes. Mindkettő ismeretlen címert viselt az egyenruháján. Nem akarta sokáig nézni őket, nehogy feltűnést keltsen, de a két katonához közben odament az egyik öreg nő, aki a háta mögött kezdett el suttogni a pénztárnál. Valamit hadonászni kezdett, ami láthatólag érdekelte a katonákat. Isti gyorsan eltűnt az egyik vonat mögött. Az ő vonata, úgy is csak beljebbről indult. A katonák futólépésben közeledtek a hely felé, ahol állt. Amikor körülnézték, Isti már két vágánnyal arrébb volt. Az egyenruhások észrevették, amint átmegy egy állomáson átmenő szerelvény után a síneken, és nyomban utánamentek. Isti a következő vágányon álló szerelvényt megkerülte, majd felmászott a hátsó kocsiba, üldözői követték minden lépését. Isti folyamatosan haladt a mozdony felé, a ponyva söpörte a földet utána. Mindenki koldusnak nézte, és sokan fintorogva elfordultak a vagonon. Isti váratlanul a mozdony előtt két kocsival leszállt, de nem azon az oldalon, ahonnan felszállt a vonatra. Gyorsan átsietett három üres vágányon, majd felpattant az ott álló szerelvényre. A két katona már csak azt vette észre, hogy a koszos aljú zöldes árnyalatú köpeny eltűnik. Ők is a legközelebbi ajtóhoz siettek, amikor a szerelvény elindult. A katonák siettek, de a kalauz feltartotta őket, aki nehezen eresztette a kétségbeesett üldözőket, miközben a mozdony felgyorsult, és már nem tudtak leugrani a szerelvényről.

Isti úgy tett, mintha mi sem történt volna. Leült a kocsi ablakához, mint aki csak bámulja a távozó vonatot. Nem látott senkit, aki leugrott volna a vonatról, így megnyugodott. Még tíz percet kellett várnia, és elindult. A szerelvény sebesen robogott ki az állomásról Nagy ívben kerülte meg a várost, majd a hegyek közé vetette magát. Halk pöfögés és éles fütyülés kísérte az utat. A hegyek sora lassan kisebb dombokra apadt, mígnem a szerelvény elérte Varasd városát. Isti már nem látott sehol sem kiírást, néhány helyen a helyi vasúttársaság zászlaja állt, de minden állomáson kint volt a frissen varrt délszláv trikolor.

Varasd után a Dráván is átrobogott a szerelvény. Isti szíve hevesebben kezdett el dobogni. A következő településen, az állomáson az állt, hogy Čakoveč. Nem tudta Isti mire vélni, hogy most tényleg megérkezett-e, vagy sem? A várost nem ismerte. Mivel mindenki leszállt a vonatról, úgy gondolta, hogy itt a végállomás, és leszállt. Elindult a sárgára festett állomásépülthez. Ott sem talált semmit. A nap már nagyon alacsonyan járt, a felhők között arany sugarát egy földre dobott, kettétört táblára vetette. A fényben egy felirat csillogott ott: Csákt… Ennyi állt a táblának azon a felén. Amikor a nemzeti hadsereg bevonult, letéptek mindent, ami a Monarchia egykori uralmára utalt volna. Isti azt kívánta, bárcsak elnyelné a föld ott helyben.

Egy öreg néni sántikált mellé:

- Csak nem egy volt katona?

- Ez így látszik? – erőltetett némi mosolyt az arcára Isti.

- Valahogy éreztem. Az én fiam is valahol a fronton volt, de sajnos nem tért még haza. Tetszik ismerni? Krautz Endre. Egy tizedes volt a 28. honvédezredben.

- Sajnos én a 38-ban szolgáltam, nem ismerem – hunyta le a szemét, együtt érezve a nénivel.

- Gondolom nem helybéli, jöjjön be hozzám – azzal a néni átadta neki a kosarát, amit eddig a kezében tartott. Nem volt benne sok minden, csak egy kis kenyér és egy kis túró.

A város már majdnem teljesen sötét volt. A házakban égtek a lámpák. Néhány házon a fény megvilágította a kitűzött lobogót.

- Nagy itt a népboldogság – szomorkodott Isti. A néni nem válaszolt, csak sóhajtott egyet.

A falu széléig mentek. Egy egyszobás kis házikóban lakott a néni. Nem volt szinte semmi a házban, csak két ágy, egy kályha és egy asztal, amihez négy szék tartozott. Egyéb bútorok nem voltak, csak néhány zsák. A falon, egy kis polcon az ágy mellett, egy petróleumlámpa volt, amit a néni letett az asztalra és meggyújtott. A lángot kicsire vette, hogy ne lássanak be hozzá, ugyanis nem volt függöny az ablakon, így nagy fénynél észrevehették volna vendéget.

- Majd egy pár óra múlva leviszem a Murához oda, ahol át tud úszni – mondta a néni gyermeki huncutsággal az arcán.

Isti csak bólintott egyet. Hiába aludt a vonatút egy részén, most mégis álmos volt. Leült a székre, amit a néni kínált neki. Elővette a kenyeret, és szelt a jó vastag szeletet a fiúnak. Elővett egy kicsi darab szalonnát is, ami a kenyér alatt rejtőzött, de azt Isti visszautasította, csak a kenyeret fogadta el.

- Meséljen egy kicsit a frontról – kérte a néni.

Isti elmesélt neki mindent, ami a fegyverszünet óta történt. Az olaszok szószegését, a menekülést, a rövid üldözést Zágrábban:

- És mi újság az új Magyarországon? – most Istin volt a sor. Csak annyit tudott még a fronton, hogy megalakult a Károlyi-kormány.

- Nehéz idők járnak. Nagyon hangosan emlegették az urak a képzelt antant barátságukat. Azt mondták, akkor mutassák meg, milyen nagy barátaik vannak. Az olaszokkal kötött fegyverszünetet felülírták, mert a szerbek nem nyugodtak bele a kedvezőtlen békefeltételekbe. A franciák meg tüzelték őket, úgyhogy most úgy van, hogy mindent megszállnak, amit tudnak. Nekünk meg nincs hadseregünk, mert a háborútól megfáradt urak kényesek lettek az egyenruhára.

Isti arcára a megvetés ült ki:

- Az antantban nem lehet megbízni.

- De nem ám. Azt mondták, hogy amíg nem lesz hivatalosan béke, addig megmarad a magyar közigazgatás, de amint bevonultak ide a katonák, elkergettek mindenkit. Új lobogókat tettek fel mindenre, és az van, amit a szerbek meg a horvátok mondanak. Bár úgy tűnik, a szerbek akarnak jobban. A mi kormányunk meg tétlenül nézi az eseményeket. Földet ígérnek, meg általános és titkos választójogot. Szép ez is, de ország sem ártana hozzá…

A néni okfejtése fejbe vágta Istit. Sekélyes politikai ismeretei mellett úgy gondolta, hogy az általános és titkos választójog sokat lendíthet a kis földű embereken, mert akkor jobban beleszólhatnának a politikába. Megerősödnének a kisgazdák – ő is olyan párti volt, persze csak elméletben, mert távol volt a választói jogtól – és valamit javulna a helyzetük. Bár azzal még nem volt tisztában, hogy a Kisgazda Párt mennyire volt benne a Károlyi-kormányban.

- Ha valamit nem tesznek sürgősen, akkor Budapesten is az antant csapatok fognak állomásozni – zárta le a beszámolót a néni.

- Ezért volt olyan nagy kár tétlenül a fronton állni, majd azt várni, hogy az olaszok mindenkit elfogjanak – mérgelődött Isti – most lenni kivel és mivel harcolni.

A néni felállt, és eloltotta a lámpát, majd suttogva beszélt Istihez:

- Mostantól nagyon halkan kell mennünk! Azt a rongyot hagyd itt!

Istinek nehezére esett megválnia tőle, megmagyarázhatatlanul hozzánőtt a haza vezető út során.

A néni előrement, ki az ajtón, és megvárta, hogy Isti is kijöjjön, majd halkan bezárt. Isti a kapu felé ment volna, de a néni megérintette a vállát, és a másik irányba indult el. A kert végében egy hatalmas mogyoróbokor nőtt a szomszéd ház kőkerítésére. Mögötte volt egy kertkapu, ami a Mura árterére vezetett ki. A terület elég széles volt, de emberek nem mutatkoztak ezen a késői órán erre felé. Elmentek egy földúton, amit néhány szilvafa és bodzabokor kísért.

Hosszasan kellett még menni a Muráig. Két bokor között egy járhatatlan útra tértek. Korát meghazudtolva ment keresztül a réten a néni, Isti alig bírta tartani a tempót. Egy bukkanó után elértek a Mura-parthoz. Szerencsére alacsony volt a vízállás. A part mentén több helyen is tüzek égtek, amiket a szerb és horvát katonák raktak.

- Vigyázni kell, mert néha csónakkal is végigmennek a folyón este – intette óvatosságra a néni – menjünk itt a töltés mellett feljebb.

Felfelé egy nádas volt látható. Bokrok és fák emelkedtek ki belőle. A néni bevitte őt a nádba, majd ott mutatott egy láthatólag már bejárt helyet.

- Itt hang nélkül be tud menni, csak vigyázzon, mert a túl oldalt is vannak katonák, óvatosan másszon ki – adta búcsúzóul a néni. Kezével intett, ez volt az elköszönés, nem akart feleslegesen beszélni.

Isti erősen fogott egy kiálló gyökérdarabot. Szépen becsúszott a vízbe, még csak ki sem fröccsent. Visszanézett a partra, de a nénit nem látta sehol, már eltűnt. Isti a sekély vízben egy az iszapig lógatta a lábát, de az egyre mélyült, így úszásra váltott át, halkan tempózott karjaival és lábával. A lehető legkisebb zajjal evickélt. A víz sebessége közepes volt, de erősen kellett még így is tartani magát karjaival, hogy ne sodródjon túlságosan lejjebb a folyón. Fél úton már nagyon kellemetlen volt a hideg víz. Fogai vacogni kezdtek, ezért gyorsabb tempóra váltott.

A sötétben mintha a part egyre csak úszott volna távolabb, csapdába csalva a beletévedt óvatlan áldozatát. Küszködésbe fordult az úszás. Isti lába nem ért le, kénytelen volt kapálódzni. A folyó sűrű nádas felé úsztatta őt, mire végre leért a lába. A nádat meg kellett kerülnie még a vízben. A parthoz közeledve két pár lábat vett észre, amihez egyenruha és fegyver is tartozott. Ő nyakig vízben volt, és behúzódott a nádas fedezékében. A lábak tulajdonosa beszélgetett egy másik pár csizmával valamiről, bár úgy tűnt inkább vitatkoznak, legalább is a hangerejükből erre lehetett gondolni. A katonák a vizet csak ímmel-ámmal tartották szemmel. Isti a folyó sodrását kihasználva a nádas mentén lejjebb ereszkedett, hogy a két katona ne vegye észre. Távolabb nem látott senkit, halkan a part mellé csordogált, majd kiment a vízből. A legnagyobb körültekintéssel ment. A part mentén egy erdő volt, így a növényzetben el lehetett tűnni. Mintha a levegőben járt volna Isti, lépteinek nem volt zaja.

Egy bokorban megbújt. Szinte rutinból ment ez. Teste teljesen átfagyott a víztől, fogait nem tudta vissza fogni, úgy reszketett. Mérges volt, amiért a saját hazájában is bujkálnia kellett. A tétlenség végzetessé vált, ezt megállapíthatta, ha már a horvátok a magyar határon túl is urak. – Ha haza jöttünk volna, nem lennének ekkora urak – folyton ezt a késlekedést rótta fel hibának.

Isti halkan tovább haladt. Az erdőség véget ért, és egy falut látott meg a távolban. A templomtorony tetején megtört a Hold fénye. A falut megközelítve azonban megint idegen egyenruhákra lett figyelmes. Ide sem mehetett be. Az éjszaka lassan a végére járt, és ezen a sík tájon meg kellett gondolnia, hogy hol éri a pirkadat. A falu mellett elhaladt, igyekezvén az idegen egyenruhákat kikerülni. Amikor már a templomtorony is elvtűnt a láthatárról madárszóra lett figyelmes. A nap, amely most a legveszélyesebb ellensége volt, már közel járt ahhoz, hogy feltűnjön az ég alján.

A dombos tájon szinte már világos volt, de igazi fedezék, rejtekhely nem akadt a közelben. Viszont egy újabb település jelent meg a látóhatáron, ellentétes irányban a Nappal. A falu kicsiny volt, látszatra nem volt túl gazdag. A falut fák szegélyezték, egyik irányból egy komolyabb erdő védte a falut a széltől. Fehérre meszelt házak sorakoztak egymás közelében.

A faluba beérve Isti nézelődni kezdett, hogy melyik házba kopogtasson be. Szerencséjére egy idősebb bácsika éppen megérkezett valahonnan, amikor meglátta az egykori katonát:

- Kend a frontról tért vissza, ugye?

- Igen – alig jött ki hang Isti száján. Az ájulás kerülgette, annyira fáradt volt.

- Jöjjön velem – invitálta máris az öreg egy fél mosollyal az arcán.

Néhány házat visszafelé mentek az úton, és bementek. Az épület ugyanolyan szegényes volt, mint amilyet otthon megszokott. A bácsika mindjárt némi szalmát hozott be, és javasolta, hogy aludjon egyet, majd ha felkelt, megbeszélik a továbbiakat.

Szinte már majdnem este volt, amikor Isti újra kinyitotta a szemét. Úgy érezte nem álmodott semmiről, csak becsukta, majd kinyitotta lelke tükrét, a kettő között pedig eltelt néhány óra. A bácsika nem volt otthon, így megnézhette a házat, bár semmi érdekes nem volt benne. Vastag lapú fa asztal, három szék, illetve még egy, amin egy lavór ült. Az ebédlő fölött a falon egy megszürkült fa keretben egy kép volt, amin az öreg állt, még fiatal korában, hetyke bajusszal. Jobb válla mellett egy fekete kontyos nő volt, kettejük között pedig két kisfiú volt.

A vendégadója időközben előkerült. A kezében egy nagy vödör volt, amiben vizet hozott:

- Kicsit mosdjon meg, mert érezni, hogy messziről jött!

Isti elfogadta az ajánlatot. Most látta csak, hogy milyen sok kosz gyűlt rajta össze – nem véletlen vettek észre azok a boszorkányok Zágrábban – a kapott szappannal közben kezdett legalább a keze megtisztulni egy kicsit. Először arcát rendezte, leszámítva a borotválkozást, aztán jött a többi része.

- Aztán most Szegedre megy? – érdeklődött a bácsi.

- Miért mennék én pont oda? – kerekedett el Isti szeme.

A bácsi hosszas mesélésbe kezdett az új kormány antimilitarista politikájáról és arról, hogy közben az antant nyomul előre:

- Szegeden és Aradon gyűlnek azok, akik nem értenek egyet ezzel a kártékony, szédült kormánnyal – zárta le az okfejtést.

- Először irány haza – felelte határozottan Isti – azután majd meglátjuk.

- Hová haza? – érdeklődött a bácsika.

- Tolnában élek, Fácánpusztán.

A bácsi megértően bólintott, elvégre a családot meg kell nyugtatni, és nem is olyan nagy kerülő az út Szeged felé. Mindjárt néhány ruhát is mutatott, amit Istinek szedett össze, hogy ne keljen az egyenruha miatt magyarázkodni:

- Adok egy jó kis erős zsákot, abba tegye az egyenruhát, hátha kell még – a bácsi meggyőzte magát arról, hogy Isti biztosan visszamegy majd a katonákhoz.

- Ezek a ruhák biztos, hogy már nem fognak kelleni? – szabadkozott Isti.

Az öreg nagyot sóhajtott, látszott, hogy Isti rossz kérdést tett fel:

- Sajnos az, aki hordta őket, már nem él.

Isti nézegette a fekete nadrágot, amin több javítás is akadt már. Egy fehér inget kapott mellé, és egy fekete kabátot. Volt még egy sokat hordott csizma is, de legalább a katonai holmi nem árulta el őt. Még egy fekete kalapot is kapott, aminek a szegélye már rojtos volt. Vendégadója még vacsorára is meghívta, mondván jobb, ha ezen a környéken a katonák csak éjszakánként mutatkoznak.

Este a férfi elmesélte, hogyan veszítette el mindkét gyermekét. Az idősebb az olasz fronton volt katona, egy golyó szíven találta, és holtan esett össze. Kisebbik gyermeke még nem érett meg a háborúra, ám itthon 1916 telén tüdőgyulladást kapott. Gyógyszereket nem tudtak venni, így meghalt ő is. A felesége is elkapta a betegséget a fiától, és két követte gyermekét:

- Szóval a háború mindenkit elvett tőlem. No és te, van már feleség, vagy menyasszony?

Isti elmesélte a saját családja történetét. Azt is, hogy nem sokkal korábban született egy öccse is.

- Remélem sikeresebb korban fog élni, mint mi – kívánta a vendéglátó – csak ezeket kergessék már el.

- Mi baj az új kormánnyal? – érdeklődött Isti, hogy valamivel jobban tisztában legyen mindennel, mire hazaér.

- Ígérnek fűt, fát, de semmit sem tartanak meg. Ők az antant nagy barátai, aztán az adott szót másnap megszegik, de nem tesznek semmit. Oda kéne lőni egyet, az antant sem akarna feleslegesen embereket veszíteni. Aztán ott a földosztás…

- Ott a földosztás… - ismételte Isti, mintha valami imát mondott volna.

- Talán neki kéne kezdeni, hogy jövőre már tudjuk, hogy melyik föld kié, de persze a nagyurak mégsem osztanak földet. Hiába, Károlyi is csak egy gróf…

Isti nagyot sóhajtott, mindig is álomszerűnek tűnt, hogy valaki egyszer kicsit igazságosabbá tegye a földkérdést.

- Meg aztán milyen barátai vannak ennek a grófnak. Csupa vörös, felforgató, akik a saját uralmuk alá vonnák a földet mindenféle szövetkezet címén.

A bácsi mindennek elhordta a Károlyi-kormányt. Közben előhozott egy kis pálinkát, amitől arca egészen tűzbe jött. Isti megszokta már, ha igazán politizálni akar az ember, akkor előkerül az alkohol. A Nap már eltűnt az égről, és ismét a sötét volt az úr odakint, szeretett volna már menni, hogy minél előbb a saját falujába érjen.

Végre az öregúrból elfogyott a beszéd, és eszébe jutott, hogy a fiatal vendégének még dolga van. Felállt, hogy a falu határáig elkísérje. Istinek csak most jutott eszébe, hogy megkérdezze, mi a falu neve.

- Szentmargitfalva – felelte a bácsi.

Odakint csendre intette a fiú. Nem mintha a faluban bárki is ártani akarna, de nem lehet tudni, hogy a horvát és szerb katonák nem járnak-e a közelben. A község szélén az apó megmutatta, hogy merre induljon, ha Nagykanizsa felé szeretne menni. A fiú tiszteletteljesen elköszönt, majd vállán a zsákkal elindult, hogy végre láthassa az otthonát.

Fél éve már, hogy a Kárpátok lejtőin figyelték egymást a csapatok. a táj alaposan megváltozott azóta, hogy Istiék felderítették az orosz állásokat. A domb már csak kráterekből és sziklákból állt. A sziklákat is mind jobban morzsolták az ágyúk, ahogy a két birodalmat is morzsolta a háború. A fagyos februári még senki sem gondolt arra, hogy nem sokára ez a két birodalom eltűnik a térképekről.

A fagyos földben nehéz volt meleghez jutni. A tüzet éjjel tilos volt égetni, csak a kijelölt bunkerekben lehetett melegedni. Nehéz volt az őrség. A sötétben néha áttapogatózott egy-két orosz, hogy a régi üzérkedést felelevenítsék, de a két fél között már nem volt akkora a mozgás. Ha a tisztek nem is tudták, a háború elhidegítette a feleket egymástól.

Isti várta Dennist, hogy hozzon egy kis kávét, meg vodkát, amiért cserébe konzervet és cigarettát adott. Csak a három barát folytatott kereskedelmet, aminek a hasznát néha Zólyomi százados is szerette lefölözni. Hamarosan neszek zaját lehetett hallani. Bármilyen hideg is volt, egy Szibériába száműzött embernek a február ezen a részen nem volt akadály egy kis kúszáshoz. Egy nagy tömböt látott maga felé közelíteni Isti. Megismerte már Dennis nagy testét, amin egy ugyanakkora zsák volt. Kész rejtély, hogy tudott észrevétlenül surranni a lövészárkok között.

- Jó napot! – köszönt a termetes zsák hordozója.

- Adj Isten! – felelt a köszöntésre Isti.

- Se szöges drót, se málha nem akadály – mosolygott Dennis, amit Isti nem láthatott, de már megszokta ezt a jó kedélyű katonát.

- Mi a cég ajánlata? – folytatta a komédiát az őr.

- Kávé és vodka – hangzott a felelet – vagy kávés vodka.

- Mennyi?

- Hat ötven – folyt az alku.

Isti leszámolta az árat. Hat konzerv és ötven szál cigi. Viszonylag kis tételnek számított ez, tehát a vodka sem sok, és a kávé sem tart ki egész héten.

- És mi volt az a lövöldözés nálatok tegnap? – érdeklődött Isti – Fácánvadászat volt?

- Csak némi nézeteltérés, hogy merre menjen tovább a század.

- Nálatok már a közkatonák tartanak haditanácsot? – kíváncsiskodott gyermeki ártatlansággal tovább Isti.

- Nem, csak vita volt – zárkózott el a további válaszadástól Dennis, majd átvette a csomagot, ott hagyta a hozott árut, és elköszönt, és a nagy hegynek álcázott árnyék elkúszott a közelből.

Amint távozott a bot csinálta kereskedő, neszek jöttek az árokból, ahol Isti kuksolt. Zólyomi százados volt az. A századosnak már kiváló orra volt ahhoz, hogy tudja, mikor lehet egy kis alkoholhoz jutni. Amióta beállt a tél, kiváltképp rászállt a kereskedő hálózatokra – arra a kevésre, ami még rendelkezésére állt – és potyázott egyet-kettőt. A jelszók elhangzottak, és a százados máris a lényegre tért:

- Nem akartam megzavarni az üzletet, mit sikerült szereznünk – imádta ezt a királyi többest, de ki mert volna ellent mondani, amikor a hadbíróságot is megkockáztathatta volna vele az illető.

Isti felmutatta a csekély forgalmú nyereséget. A százados megragadta a vodkát, és meghúzta. Télen nála nagy sikert aratott bármilyen szeszes ital.

- Adott valami magyarázatot a tegnapi lövöldözésre? – érdeklődött a százados.

- Semmit – felelte Isti, aki nem volt elragadtatva a százados dézsmálásától – Annyit mondott, hogy valami hadmozgásban nem értettek egyet.

A százados sem értette ezt a zavaros ügyet, amit Isti csak még jobban összekuszált. Sehogy sem fért a fejükbe, hogy mi történt odaát.

Miközben figyelték a tájat, ismét lövéseket hallottak a túloldalról.

- Ez már nem tréfa – szólalt meg a százados türelmetlenül. Zavarban volt, mint a kíváncsi öregasszony, amikor nem tud valami új pletykáról.

A lövések csak egészen rövid ideig hallatszottak. Azután csend. Isti és a százados nem beszéltek arról, amit hallottak. Ma sem lesznek okosabbak. Bármi is van, az oroszok még ott lesznek holnap is, és holnap után is. A százados elment, a vodkásüveggel együtt. Isti a zsákmányát őrizte, amíg le nem váltották.

A bunkerben mindenki várta már. Isti beszámolt az újabb lövöldözésről. Mindenki csodálkozott, János szerint a cserekereskedőket végzik így ki.

- Lehet, hogy a te beszerződet is kilőtték – tette hozzá Leitner.

Közben méregették azt, amit sikerült kialkudni az oroszból. Nem volt sok. Ráadásul még a százados is megkopasztotta őket.

A lövészárokban ismét eseménytelenül telt el az idő. Mindenki fagyoskodott, és az egyhangúság őrjítően hatott egy jeges gödörben. Hiába volt március, a tél minden erejével azon volt, hogy félreállítsa a tavaszt. Kisebb-nagyobb foltokban hó és jég takarta a földet. Délután Istiék mozgásra lettek figyelmesek. Két orosz katona jött. Minden sziklánál megbújtak, de nem a Monarchia állásai felől fedezték magukat, hanem az orosz oldalról védték életüket. Az egyik felkarjára egy fehér kötést tettek, mintha megadni akarták volna magukat. Az egyik katona felbukott, amikor egy orosz észrevette, és kiabálni kezdett. Azonnal lövések dördültek.

A másik katona igyekezett átérni. Eközben az Monarchia állásaiból is megszólaltak az ágyuk, mert nem tudták, hogy ez csak valami elterelés, vagy valaki tényleg szökni akar. A katona átért a Monarchia oldalára, ahol szó nélkül megadta magát. Isti azonnal ráismert Dennisre, aki szemével intett, de nem akarta, hogy kitudódjon üzleti kapcsolatuk.

A százados azonnal kérdőre fogta:

- Mi járatban?

- Megadom magam – mondta nagyon zárt szájjal, halkan. Szemét a földre szegezte, mint a csínytevésen kapott gyerek, amikor valamin rajtakapják.

A százados nem akart vele foglalkozni, látta, hogy nem menne semmire. A tüzérség és a géppuskák elhallgattak. A százados két újoncot küldött el az ezredparancsnokságra az orosszal.

- Mostanában furcsa pletykák keringenek – mondta egy tapasztalt katona, aki nem rég megsérült, és ide osztották be felépülése után.

- Mire gondolsz Sándor? – érdeklődött János.

Szobi Sándor egy szegény pesti családból származott. Valamilyen üzleti malőr után szegényedett el a nagyapa még az 1873-as válság idején. Azóta nem sikerült talpra állni. Egy kis festékkereskedésben volt pénztáros, egész addig, amíg a háború utol nem érte őt is.

- Odahaza megírták – folytatta Szobi Sándor – hogy Oroszországban forrong a lakosság. Sokan éheznek, az ellátás összeomlott, és követelik az azonnali békét. A parasztok földet akarnak, a munkások ellátást. Sőt veszélyes elemek is közéjük keveredtek, akik magukat a proletárok vezetőjének tekintik.

- Á a híres vörösök – és a százados kiköpött, jelezvén mélységes megvetését feléjük.

- Szóval rogyadozik az Orosz Medve – vonta le a tanulságot Szobi.

Azt sejtette mindenki, hogy valami nincs rendben odaát, de azt nem gondolták, hogy ez a rettegett erejű és tömegű birodalom ennyire a végét járja már.

 

A táj megint csöndessé vált. Hosszú ideje ez volt a legeseménydúsabb nap. A hír viszont egyre több helyre eljutott, az oroszok cár lemondott, a helyére egy konzervatív polgári kormányzat került. A várt béke azonban hiányzott. Egy világos hajnalon, amikor a nap vidáman sütött, és a levegő egészen felmelegedett, az oroszok ismét rohamra indultak.

A csatában hangosan ordított mindkét fél. Isti az árokból próbálta visszakergetni az oroszokat. Megint kiválóan célzott, ahogy mát a többi veterán bajtársa is. Az utóbbi időben párbajoztak egymással, ki hány ember tud lelőni. Morbid játék volt ez, de máshogy nehezen lehetett bírni ezt az öldöklést. Az oroszok hullottak, mint a legyek, és ezúttal nem jött a visszavonulást jelző kiáltás. Egy ideje itt álltak, és nem akartak hátrálni. Az elszántság páratlanul sikeres volt, egy kapkodó orosz támadással szemben.

Isti egy orosszal kénytelen volt szuronyharcot vívni, kitartóan küzdöttek, az orosz bevette magát a vonalba, amivel félig a földre is rántotta Istit. Ő azonban nem hagyta magát olyan könnyen eltenni láb alól. Puskáját keresztbe fordítva kivédte az orosz támadó szúrását, majd a puskaaggyal lábon csapta az oroszt, aki féltérdre esett. Ő sem volt rest, és szuronyát megint előre szegezte, de ezúttal elvétette Istit. Egészen a nyak mellett ment el a hegy, Isti szinte érezte a vas hidegét a bőrén. De nem volt arra ideje, hogy ezen gondolkozzon, a puskaaggyal most már fejen vágta az oroszt, akinek a fogai még ritkábbak lettek a szájában. Eleredt az orra vére, és szédülni kezdett. Már nem volt menekvése az ellenségnek, a puska megfordult Isti kezében, és a bajonettel tüdőn szúrta. Véres bugyborékok jöttek ki a száján, és fuldokló köhögésben összerogyott.

A fiatal katona nem foglalkozott vele, az oroszok tovább özönlöttek a védőkre, és nehéz volt tartani az állást. Az árok szélén sok holttest hevert, de az árokban is többen feküdtek. János egészen beleizzadt a harcba. Úgy hadakozott, mint egy oroszlán, mégis nyugodt volt, nem volt egyetlen kapkodó mozdulata sem. Leitner egészen fürge volt, mindig oda ugrott, ahol a legnagyobb volt a baj.

- Visszavonulás! – hallatszott az orosz oldalon.

Egy emberként sóhajtott fel a lövészárok. Most nem ők futnak el. Az állást sikerült megtartani. A szaladó oroszok közé még belőttek egy párat, és aki nem futott elég gyorsan, az golyót kapott búcsúszónak. Sokáig tartott a vöröskereszteseknek, hogy összeszedjék a sebesülteket és a holttesteket.

 

A nyáron az oroszok görcsösen erőlködtek, de sehogy sem sikerült a polgári kormány vezetőjének, Alexander Kerenszkijnek az áttörés. A német hadvezetés könnyűszerrel védekezte ki az offenzívát, majd ellentámadásba mentek át. Istiék ezredét átadták Ludwig Goigingernek, aki sikerrel vett részt az előretörésben. A katonák számára ismerős volt a táj. Az előző nyáron innen vonultak vissza.

- Örülnék, ha az oroszok végre beismernék a vereséget – türelmetlenkedett többször is János.

- Vár az anyós ebédre? – ugratták a társai, pedig ők is már mentek volna haza.

A sikerek láttán valamivel jobb volt a kedélyük a katonáknak, mint egy évvel ezelőtt. De a megpróbáltatások miatt már türelmetlenek voltak. Mindenki szeretett volna haza menni. Az oroszok egyre kevesebb ellenállást tanúsítottak. Sokan dezertáltak annak a hírére, hogy földet fognak osztani, és senki sem akart kimaradni a jóból.

- Roham! – hangzott a századostól, és Istiék elindultak az aznapi rohamra.

Az oroszok megint csekély ellenállást tanúsítottak. Amint elérték a frontvonalat a közös hadsereg tagjai, már ott sem volt az ellenség. A katonák menekültek, a magyar és osztrák huszárok pedig igyekezték kihasználni a lehetőséget, és megkergették a lassabbakat.

A katonák ebéd után ismét eljátszották ezt, és az oroszokat újra kilométerekre vetették vissza. Az újonnan szerezett területeket kihasználták a németek. Minden gabonát elvittek, hogy javítsanak az ellátáson. A Monarchia egyre csekélyebb erői nem voltak erre alkalmasak, így kevés dolog jutott nekik a zsákmányból.

A meleg késő nyári időben Istiék jóleső nyugalommal feküdtek le. Az éjszaka azonban az orosz tüzérség rákezdett. Az ágyúk egyszerre szólaltak meg.

- Csak nem éjszaka akarnak jönni? – álmélkodott Szobi.

- Ez csak egy haldokló oroszlán üvöltése – fordult egyet János a fekhelyén, és jobban magára húzta a takaróját.

Jánosnak valóban igaza volt. Az orosz tüzérség hamar elhallgatott. Nem volt már benne akkora meggyőző erő, mint az egy évvel ezelőtti júniusi éjszakán. A hadianyag kevés volt, az ember, aki működtesse az ágyúkat még kevesebb. Nappal az oroszok megint hátrálni kényszerültek, és minden nap ugyanez történt, mint egy jó színházi előadás, amit minden nap újra és  újra játszanak.

 

Novemberre az idő nem volt kegyelmes. Az eső szakadatlan szakadt, és a pocsolyákon, vízátfolyásokon át nehéz volt megközelíteni az ellenség állásait. Az akácos, amelyen át kellett mennie az alakulatnak szinte állt a vízben.

- A fene egye meg, legalább egy csónakot adjanak – János megint meglátta a dolgok lényegét.

A csapat a vizes vonalon haladt át. A visszavonuló oroszok nyomán a háború nem sok nyomot hagyott egy-egy helyen. Sokkal több növényt láttak, mint korábban, ami nem könnyítette meg a helyzetet. A sárba mélyen belesüppedtek a katonák, akik bukdácsoltak. A csapatot váratlanul érte, hogy egy ellenséges ágyútűz alá vette őket. Nagymennyiségű víz fröccsent a katonák arcába, miközben ketten is elvágódtak. Testüket véres mocsok borította. Istiéknek nem sok fedezék maradt a nyírfák között. Egy közeli dombon egy ágyú volt. Elnézve a környezetet, a tüzérek nem tudták tovább vontatni, és úgy döntöttek, hogy itt vívják meg a végső csatájukat.

A katonák gyorsan mozogtak, de az egyik fát eltalálták a tüzérek. Egy valaki pont ott állt, és a fával együtt repült arrébb.

- Valamit ki kell találni, de gyorsan – idegeskedett János, aki valami rosszat sejtett.

- Innen nem lehet odalőni – hangzott a válasz Istitől – közelebb kell menni.

- Rájuk rohanni öngyilkosság – esett kétségbe Leitner, akit nem hagyott el a pánikolós természete.

- Kúszni itt nem lehet – mondta a százados, aki mellettük rejtőzködött – talán ha lenne egy üteg a közelben.

Tanácstalanok voltak, de az ágyú elhallgatott. A dilemma előttük állt, vajon kifogytak-e, agy csak valami trükk van a dologban. Isti kilesett a fák közül, az ágyú, és a legénység még mindig ott állt. A következő pillanatban mellettük robbant fel a következő töltet. Megint nyakig vizesek lettek, ahogy a vízpermet rájuk szállt.

- Ne kerüljük ki őket? – nyüglődött Leitner.

A százados csóválta a fejét, és nem volt hajlandó itt és most megakadni. Rohamot rendelt el. Senki mást nem láttak a közelben, de ennek ellenére óvatlannak tartották a megoldást.

- És ha csapda? – ezt sokan megkérdezték, de a százados tágíthatatlan volt.

A csapatok a vízben esetlenül mentek előre. A század két irányból rohant az ágyúk felé. Abban a pillanatban a másik oldalról több orosz katona rohant ki rejtekéből. Lövések dördültek, amit a Monarchia katonái azonnal viszonoztak. Valahogy mindenki számított erre, csak a százados nem. Ő volt az első, akit a földre vitt a golyó. Arccal a földnek zuhant előre, feneke pedig az égbe állt, mint egy kilátótorony.

- Úgy látszik már nem él az összeköttetés odafent – vonta meg a vállát Isti, és haladt tovább, kikerülve a háború táplálékává vált századost.

Isti is elvágódott egy kis bokor mögé. A víz nem érdekelte, az élete többet számított. Két barátja azonnal követte őt. Puskájukra vigyáztak, hogy ne legyen sáros, se vizes, ami nem volt egyszerű feladat. Azonnal lőtték, akit értek. Majd felpattantak, és szuronnyal folytatták a küzdelmet. Rövid kis pihenőjük a földön arra elég, hogy átlássak a helyzetet. Oda mentek, ahol az oroszok úgy tűnt, hogy fölénybe kerülnek. Azonnal megfordult a helyzet. Pár katona esett el a Monarchia oldaláról, de az oroszok súlyos veszteségeket szenvedtek. Eleve kevesen voltak, csak a meglepetés erejét próbálták kihasználni, de a katonák nem hagyták magukat. A csata után Istiék hadnagya köré gyűltek össze, mivel ő maradt a rangidős tiszt.

- Katonák folytatjuk utunkat az eredeti cél felé – tartott beszédet a hadnagy – amíg más utasítást nem kapunk, én vagyok a parancsnok a században.

- Nézze csak, hadnagy úr! – szólt Isti – milyen furcsa az egyenruhájuk!

Az orosz egyenruháról hiányzott a címer. Eddig még ott volt, de valamiért levágták őket. A bizonytalan orosz helyzetben megint valami furcsa dolog történt, amiről nem tudták, hogy jó-e vagy rossz?

 

Nehéz volt száraz helyet találni, hogy a csapatok legalább éjszakára megpihenhetnek. Egy kis faluban sikerült megszállni, ahol a vezérkar elszállásolta magát. A katonáknak is találtak helyet az új faluban. Istiék egy elhagyatott parasztházba kerültek. A ház falán vakolat sem volt már, csak a szúette fa látszott. Berendezés nem volt, mindent eltüzelhetett már, aki itt lakott. A levegő penészszagú volt. Az ablak helyére egy ponyvát tettek, üveg már nem volt rajta.

Új hír hozta lázba a csapatokat. A novemberi szocialista forradalom híre elérte a frontvonalat is. A katonaságon korai optimizmus jele látszott.

- Végre haza mehetünk – sóhajtott Leitner.

- Már ideje volt – morgott egy újonc Isti mellett.

Mindenki egyetértett abban, hogy a háború már túl régóta húzódik, és itt az ideje, hogy békét kössenek a nagyhatalmak egymással. Azon már élénk vita volt, hogyan látják az országuk jövőjét.

- Vagy mi egyezünk meg a franciákkal, vagy eljutunk odáig, hogy a szomszédjaink szednek szét minket – vélekedett Isti, aki egy rozoga sámlin ült, és onnan figyelte a beszélgetést.

- Ha itt nyertünk, akkor délen is nyerni kell – vitatkozott egy másik újonc, aki felettébb sovány és fakó bőrű volt. Istiék látták rajta, hogy valami városi kispolgár lehetett.

- Elnézve a cseheket, meg a románokat, baj lesz még velük, ha nem nyerünk – érvelt János, aki a keleti siker után gyors nyugati győzelemben reménykedett. Túlságosan is bízott a németekben.

- Nyerni fogunk – pislantott bizakodóan az újonc – ha a zsidók is hagyják.

- Jesszusom, hogy jönnek ők most ide – kapott a fejéhez Isti.

- Hát ez az, itt sincsenek – vitatkozott az újonc – otthon üzletelnek, aztán ha már nem jövedelmező, lefújják a dolgot, bármi áron, ha nyerésre állunk, ha nem.

- Te, Kálmán, itt is vannak zsidók – nézett kerek szemmel erre a furcsa eszméket hirdető férfire Isti.

Rácz Kálmán valóban egy vidéki kispolgár volt, Szegeden lakott. Sovány, betegesen vékony arca volt, fekete hegyes bajusza teljesen lelógott, mintha most öntötték volna le vízzel. Egy rosszul menő ügyvédi iroda segédje volt. Őt is elérte a háború szele, noha keresett minden kibúvót. Jogász ismerősei egy ideig megóvták a bevonulástól, de olyan sok követ senkinek sem volt kedve megmozgatni ezért a rideg, jogászhoz képest kissé faragatlan emberért. Hírhedten antiszemita volt, amit mindig büszkén vállalt, noha környezete nem volt rá ezért annyira büszke. Ha valami nem ment, a zsidókat tette felelőssé, ha drága volt a kenyér, zsidó volt az eladó, a termelő, sőt a felhő is, amelyik nem adott elég esőt a talajnak, hogy olcsóbb legyen a búza. Haragját most Istire zúdította:

- Te meg mit véded őket, kis taknyos? Fizettek érte, vagy te is az vagy, csak titkolod?

- Mit titkoljak – nézett Isti értetlenül, fel nem fogta, hogy mi baja lehet ennek az embernek – de itt mellettem áll egy ember, aki itt van, amióta én is, és zsidó.

Károly Leitnerre nézett:

- Te biztos valami számkivetett vagy – mosolygott kajánul Rácz. Fogai sárgán villogtak a fekete bajusz között – nem fizettétek le a megfelelő rabbit?

- Na, ebből elég – ordított egy hang az ajtóból, a hadnagyé volt, aki immáron századosi rangban lett a századparancsnok. Fekete Ádám, mint százados semmit sem változott. Mindig kimért és hűvös volt, de semmi sem kerülte le a figyelmét. Amikor kellett, a legjobb helyen volt, a legjobb időben. Ha valahol vita támadt, azonnal lecsendesítette a kedélyeket, ha valakinek inába szállt a bátorsága, ő kellően tudott buzdítani – maga még újonc, fogja be a száját, és maradjon nyugton, különben feltörlöm magával a frontot.

Károly szeme vérben forgott, de nem akart újat húzni a századossal, bár mélységesen lenézte őt. Bármilyen parancsot kaptak, ő mindig tudott valami jobbat, mindenhez jobban értett, mint bárki.

Isti érezte, hogy ez az ember egyszer még nagy bajt jelent majd, de most fáradt volt ahhoz, hogy vele foglalkozzon. Mindenki helyet csinált magának. A hadnagy reggel ötre rendelt ébresztőt, mert reggel korán már rohamra indulnak.

- Vajon a vörösök folytatják a háborút? – sóhajtott Szobi – vagy inkább békét kötnek?

- Kár találgatni – válaszolt Lukács János – majd ha azt mondják, nyertünk, akkor nyertünk.

Mindenki bevackolódott, hogy minél kevésbé érezzék a hideget. Többen is álmokat dédelgettek arról, hogy hamarosan otthon lehetnek.

 

Sokak csalódására Lenin sem volt hajlandó békét kötni. A vörös hadsereg vezetése nem vezetett hadjáratot a németek ellen, de a vereséget sem ismerték el, mert nagyon kemény feltételeket szabtak nekik. A vörös hadsereg tagjai azonban folyamatosan dezertáltak. Sokan nem tudtak azonosulni a szocialista eszmékkel. Sokan haza szöktek, másik pedig megadták magukat, hogy elkerüljék a számonkérést. A Monarchia hadserege mélyen benyomult Oroszország területére.  A rossz út- és vasúthálózat miatt az utánpótlás nagyon nehéz volt, a sereg ellátmánya nem volt elégséges.

Egy kis sáros falu mellett törtek előre ismét. A táj mintha mindenhol ugyanazt a lucskos, mocskos képet mutatta volna. A katonák hiába haladtak előre győztesen, nem látták a végét ennek a háborúnak.

- Végén még a kínaiakkal is találkozunk – morgott Lukács János.

A fagyott sáros föld egy folyó töltéséhez vezetett. A vörös hadsereg állítólag már átkelt a folyón, és elvonult, de voltak olyan hírek is, hogy lesből akarnak támadni. A töltés fedezékéből kémlelték ki a tájat. A túloldalon is ugyanolyan volt minden. Ugyanaz a falu, ami mellett elmentek, ugyanaz a sár, ugyanaz a kietlen táj, és ugyanazok a visszavonuló katonák. A szem valósággal belefárad ebbe az egyhangúságba.

A késő novemberi idő nem engedte meg azt, hogy valaki is átússzon. Egy utászszakaszra volt szükség, akik valamiféle hidat eszkábálnak össze. A csapat lepihent a töltés fedezékében, és várt.

Sokáig kellet várni, mire a hídon át lehetett menni. A katonák megint a megszokott honvágyukról beszéltek. Mindenki haza akart menni, leszámítva Rácz Károlyt:

- A vörös fenyegetést le kell söpörni a térképről! Nem is értem, miért nem kötnek békét az antanttal, hogy közösen győzzék le ezt a veszélyes felforgató eszmét.

- Talán az antant nem fél annyira – sóhajtotta Szobi János, akit nem érdekelt semmilyen szín, vagy szó, csak valahogy vessenek véget a háborúnak.

- Ha sokáig harcolunk, nálunk is megerősödhetnek – mondta Isti, aki szintén elkedvetlenedett.

- Mozgás, indulunk! – szólt Fekete százados.

A század felment a töltésre, majd át a nem túl elegáns, és látszatra elég ingatag hídon. A túloldalon mezők voltak, ami teljesen kopár volt. Egy kiürített falu volt ott is. Fehér temploma volt az egyetlen, amely valami kis üdeséget jelentett. Nem volt más, csak sáros földcsomók. Mintha egy végtelen mocsár terült volna el előttük.

A falu szinte lakatlan volt, csak a pap, megy egy tanító volt ott. Emellett néhány öregembert lehetett látni, aki valami életjelt adott. Elvinni semmit nem volt mit, pedig az ezred kifogyóban volt minden ellátmányból. Estére ott maradtak, és csak másnap mentek tovább a végtelen rónaságon.

A sáros táj reggelre megfagyott. A kiábrándító nap havazással fogadta őket. A hadseregcsoport mégis előre indult. A falutól nem messze már jégtócsák voltak a földön a kiemelkedő barázdák között. Éppen ezen a tájon vették tűz alá néhány föld mögé beállított állásból a katonákat. A vörös hadsereg egyik tisztje itt unta meg a hátrálást, és a nehéz terepet hívta segítségül. A katonák nem sok fedezéket találhattak maguknak. Próbáltak néhány gránátot elhajítani az állások felé, de ezzel nem jártak sikerrel. Amint a lövések véget értek, felpattantak a katonák, és nekirontottak a szovjet állásoknak. A szovjetek nem voltak szerencsések, a rossz talaj ellenére gyorsan elérték őket. Aki tehette tüzelt, mielőtt a szuronyával próbált áttörést kieszközölni. A csata kimenetele megint csak nem lehetett kétséges.

Isti megint egy furcsa külsejű embert fogott ki. Ő is vágott szemű volt, alakja egészen töpörtyű, bőre sötétebb volt, mint az európaiaké. Valami altaji ember lehetett, Isti már ismerte az orosz embertípusokat. A tusában sikerült legyűrnie ellenfelét. Körbenézve látta, hogy társai is sikerrel vették ezt a senki földjéért vívott küzdelmet. Nagyot sóhajtott, amikor fájdalmat érzett a bal karjában. Jobb kezével odakapott, de érezte, hogy ereje nem elég ahhoz, hogy lábain álljon, térdre rogyott. Kezén meleg nedvesség futott át, dőlt bál vállából a vér. A százados gyorsan orvosért küldetett, akik a lövések hangjára már erre tartottak, és Istit gyorsan ellátták.

 

A kórház épülete hibátlanul fehérre volt meszelve. Valóssággal sugározta az egészségre való igényt. Kint az ablak előtt szakadatlanul esett a hó. Barátságtalan volt a katonai kórház, amit sebtében alakítottak ki egy iskolában. A kórterem egyben a műtőterem is volt. Egyik felén a betegek lábadoztak, vagy haldokoltak, a másik felén a sebesültek ordibáltak fájdalmukban. A fűrész kísértetiesen dolgozott, nagy szenvedést okozva minden bent levőnek. A végtagok hullottak, naponta megszámlálhatatlanul. Az orvosok köpenye piros foltokkal voltak tarkítva.

A másik oldalon a fehér kötéssel ellátott betegek voltak. Lábak, kezek helye végződött fehér textilcsomóban. A testek naponta többször is cserélődtek, hiába az orvosok lázas munkája, a betegek zöme nem érte meg a másnapot.

Isti is a kötözöttek között feküdt. Ebben a szobában egyedül ő volt olyan beteg, akinek meg volt minden végtagja. Vállát rögzítették, karját sínben tartották, hogy a sérülés ne gyulladjon be. Nagy szerencséje volt, hogy nem törte el a csontját a golyó, csak súrolta, és azon mód el is hagyta a karját. Mereven a plafont nézte, és próbált nem tudomást venni a körülötte levőkről. Mégis meghallotta a kettő ággyal arrébb fekvő katona beszélgetését távolabbi szomszédjával:

- Kettőnknek együtt annyi végtagja van, mint annak a sérült vállúnak ott.

Isti érezte, hogy rá mutogat egyetlen megmaradt karjával az illető. Egy szakálas, erősen őszülő katona volt, akit egy robbanás csonkított meg súlyosan. Minden történet ismert már Isti. Volt, aki a mellette fekvőnek panaszolta el, volt, aki félig megtébolyodva magának mesélte el, mi is történt. Istinek megint felrémlett Maklári őrmester szavai a hadirokkantságról – Senki sem siet vissza a frontra – zengett fejében ez a mondat. Tudta, hogy sérüléséért két hétre haza mehet a családjához.

Az orvos csak odafutott hozzá, hogy megkérdezze, hogy van. Üdítő látvány volt neki egy olyan beteg, akinek még minden lába és keze a helyén volt.

- Nem fáj? – érdeklődött a doki.

Isti rázta a fejét, hogy nincsen semmi baja. A kötést ma este veszik le róla, és már este mehet is haza. Katonai teherautó fogja elvinni egészen addig, amíg vonatra nem szállhat.

- Remélem olyan lesz, mint új korában – fejezte ki jó kívánságait az orvos.

- Köszönöm doktor úr – bólintott Isti. Érezte, hogy a korterem összes irigy szempárja rá szegezi éles tekintetét.

Este az ápolónő, és az orvos leszedték a kötést. A kezét jól tudta mozgatni, megemelte, leengedte, ahogy az orvos kérte. Minden stimmelt, hát miért is maradna? Este, ahogy meg volt beszélve, indult is egy teherautón. Igyekezett elfelejteni, amit az elmúlt hetekben látott, érzett. Fejét a pihenésnek adta át. Rendezgette magában, hogy miket fog elmesélni otthon. Nem akarta őket megrémíteni azzal, hogy milyen hangulatban vannak a katonák a fronton.

 

Fácánpuszta ugyanúgy nézett ki, ahogy Isti emlékezett rá. A havas körülményeket meghazudtolva menetelt a házuk felé. A vonat hajnalban érkezett meg, még sötét volt. Pirkadatkor érte el a falu határát, ami állítása szerint akkor a legszebb. A Nap éppen szemből kelt fel, ami arany koronát emelt a falu fölé. A hó csillogott, mint megannyi drágakő. Isti olyan boldog volt, hogy hazaérhet, amit nem tudott leírni. A hó fedte bokrok között vidáman érkezett be a faluba. Szeme először Tóth Jóska házát látta meg. Az épület elhanyagolt volt – szerencsére nem kellett visszatérnie – mosolygott Isti.

Miközben ment előre, a környék összes kutyája ugatni kezdett. A házak közül néhányan kinéztek, de nem akartak előjönni. Amikor Szénási néni megboldogult fia egyszer haza tudott jönni, úgy fogadták, mint egy nemzeti kincset. A lányok virágot hoztak neki, az asszonyok süteménnyel kedveskedtek. Szinte minden nap másnál ebédelt, miközben élménybeszámolót tartott a háborúról, a komoly látogatókról, a beszédekről, tervekről. Ezzel ellentétben Isti elé nem rohantak ki. Igaz virágot nem tudtak volna adni. Pedig ugyanúgy tudták, hogy Isti a városba ér, mint a megboldogult katona. Amikor megtudta, hogy mikor jöhet haza, megírta.

Isti érezte, hogy hideg tekintetek szegeződnek testére. A hidegben egy kicsit megborzongott, de jó kedvét most semmi sem tudta elvenni. Végre láthatja az övéit, anyját, apját, Mártát, de mindenek előtt, Juliskát. Kapujához ért, amikor valaki szembejött az utcán. Isti alig látta, mert úgy be volt öltözve, hogy csak a szemeit, és orrát láthatta, de így is egyből felismerte Juliskát. A lány meggyorsította lépteit, mígnem szaladt, és a nyakába ugrott. Megpördültek, és hangosan nevettek, nem zavarta őket, hogy ki láthatja meg őket, és kit zavarnak fel álmából.

- Arról volt szó, hogy csak később jössz! – mosolygott a lány, akit egy kicsit bántott, hogy Isti ilyen lopva érkezett meg – még elkészülni sem volt időm.

- Elmenjek? – viccelődött Isti, miközben lerakta a lányt. A válla még kicsit érzékeny volt.

A kertajtó közben kinyílt, és megjelent Isti édesanyja is:

- Szervusz, fiam – szeme mosolygott, mint egy szép gesztenye. Isti szeme azonnal megakadt anyján – Jól látod, újabb testvéred lesz.

Isti nem akarta elhinni:

- Ezt jól végiggondoltátok? – nézett kerek szemekkel, szinte megfeledkezett róla, hogy Juliska ott van mellette.

- Ezt, fiam, csak az Isten gondolhatta meg – vonta meg vállát mosolyogva az anyja, mintha valami gyerekcsínyt vallott volna be.

Juliska megszorította Isti kezét, ő jövendőbeli anyósa pártján állt.

- Végtére is gratulálok – mosolygott ismét Isti, bár továbbra is erős ellenérzés volt benne, hogy szülei ilyen korban még gyereket vállalnak – és mikor születik meg?

- Ha minden igaz, akkor júniusra várható – paskolta meg hasát az anyja.

A házba bemenvén Márta is Isti nyakán csüggött. A két testvér nagyon örült egymásnak. Idősebb István erőteljesen kezet fogott a fiával, és elégedetten konstatálta, hogy gyermeke keze sokkal erősebb volt, mint amikor távozott.

A reggeli fejedelmi volt a haza látogatónak. Hiába volt kevesebb, mint a katonaságnál, azért a hazait semmi sem múlhatja fölül.

- És mi újság a faluban? – tette fel óvatlanul a kérdést a katona. Szinte egyszerre hajtotta le mindenki a fejét, oly szomorúnak tartották azt. Nem is akarták a teljes valóságot megmondani Istinek, miért vennék kedvét a rövid látogatás során. A levegő a titkok által gerjesztett feszültséggel telt meg.

- Próbálnak életben maradni, ahogy mindig is – ilyen kurtán zárta az apa a mondani valót – megint lehet nádat vágni. Jössz?

Isti bólintott:

- Menyiért lehet idén vágni?

- Kétszer annyiért, mint tavaly – hangzott a borús válasz.

- Látom: háború ide, háború oda, itt akkor is a gróf úr pénztárcája a legfontosabb – morgott Isti. Mindenki meglepődött, ilyen kritikus szókimondást még nem is hallottak tőle, de ezt a katonaság számlájára írták, pedig az ilyen jellegű kritika már akkor megérett fejében, amikor meglátta Budapestet.

Isti még a felét sem tudta az igazságnak. Azzal, hogy őt elvitték katonának a húga helyettesítette őt a földeken. Persze a gróf úr a nőknek harmad annyi pénzt adott, mint a férfiaknak, mert nem olyan jó és megbízható munkaerők. És jó szokása szerint azt a pénzt sem fizette ki rendesen. Ám a szalmában néha eltűnt egy-egy lánnyal, aki megtetszett neki, és amiről a grófnő természetesen sohasem vett tudomást. Az új gyermek érkezése sem a legjobbkor jön, hiszen aratás idejére várják, és az anya a nyáron aratáskor nem fog tudni dolgozni. Mártának így a nyáron dolgoznia kell, pedig az iskolát még nem fejezte be. Igaz, ez az utolsó éve, utána már szabadon dolgoztathatják. Valójában már be kellett volna fejeznie, de a gyermekkori betegsége miatt egy évet elcsúszott.

- És másokat is vittek el innen katonának – terelte másra a szót Isti.

- Igen, pár emberből még katona lett – felelte az apa.

- Sőt volt, aki nem magától ment – mondta meggondolatlanul az asszony, de a férje közbe vágott:

- Ne fecsegj!

Isti nem értette, hogy ez mit jelent, de tudta, hogyha az apja nem akarja, hogy valamit megtudjon, akkor nem is fogja megtudni, tőlük. Majd megtudja mástól.

A családfő vette a kalapját és a sálját, majd intett Istinek, hogy induljanak. Az úton csöndesen mentek. A falubeliek alaposan megnézték Istit, de nem sokan köszöntek, úgy viselkedtek vele, mintha leprás lenne. Fejében nyugtalanító gondolatok keringtek:

- Apám, mi bajuk az embereknek?

- A háború – vetette oda kurtán. Nem akarta a fiát elkeseríteni, ezért nem akart többet mondani. Nem szándékozott elmondani, hogy milyen kevés élelmiszer jut el a faluba. Hogy nem lehet kapni sok mindent, amit az előtt megvettek. Nem akart arról sem mesélni, hogy milyen nehéz az embereknek pótolniuk azt, aki nincs otthon. Az árak elszabaduló félben voltak, miközben a gróf tovább folytatta a kárukra az üzérkedést. Idősebb István attól tartott, hogy fia esetleg megmakacsolja magát, és nem akar majd visszamenni a frontra, amivel nagy bajba keverné magát.

- Mi újság a fronton? – terelt idősebb István, hogy nem az itthoni dolgokkal legyen elfoglalva Isti.

- Semmi, üldözzük a szovjet-oroszokat – válaszolt némiképp egyhangúan Isti. Most ő került abba a helyzetbe, hogy nem akarta nyugtalanítani apját. Nem akart beszélni a sok dezertőr szláv és román katonáról Nem akarta elmesélni, hogy milyen reménytelenül üldözik az oroszokat, mennyire messzire járnak, és hogy mennyivel rosszabb az ellátás, mint amikor két éve bevonult katonának. Arról sem akart beszélni, hogy a saját csapatok harci morálja is ugyanolyan alacsony, mint az oroszoké. Attól tartott, hogy az apja még a végén nem engedi vissza a frontra, ilyen körülmények közé.

- Mikor lesz vége? – érdeklődött az apa továbbra is fenntartva a témát.

- Nem tudom, majd amikor a politikusaink aláírják a békét.

Mindketten olyan lemondóan beszéltek, hogy itt meg is rekedt a téma. Közben a két helyi csendőrrel is találkoztak, akik rögtön tisztelegtek az egyenruhába öltözött katonának, aki zavarában ösztönösen viszonozta a tisztelgést.

A mocsár mellett a gróf is ott volt. Egy szép termetű barna lovon ült, mint a helyi uralkodó. És valóban az is volt. Kövér hasa elárulta, hogy neki még most is igen jól megy sora. Fekete Bocskaiban ült ott, mint egy huszár. Kalapjába szép hosszú toll volt berakva. Oldalán kardot hordott, mintha valami táborok lenne a fronton. Rövid, egyenes, ám széles bajsza alatt szája elégedett fél mosollyal nézte az eseményeket. – Ez a nádvágás igazi siker lesz. Legalább télen is lesz valamiből pénz. Majd az asszony kap egy új téli bundát, a két fiúnak meg lesz egy-egy pár csizmája – szőtte magában a terveit. Érdeklődését egy katona és társa keltette fel, mindjárt oda is lovagolt.

- Jó napot méltóságos úr! – köszöntek a grófnak a csendőrök és a két gyalogos is.

A gróf kezével intett, és lehunyta egy pillanatra a szemét, jelezvén, hogy fogadta a köszöntést. A gróf úr atyáskodó hangon egyből Istihez fordult:

- Mi újság a fronton?

- Nincs semmi különös – igazából nem tudta, hogy mit mondjon, mivel a grófnak, mint parlamenti képviselő és felsőházi tag jobban kellett volna tudnia, mint neki – üldözzük az oroszokat.

- Nagyszerű – ennyi, igazából nem érdekelte a válasz, jó volt a kedve, és éppen rájött a jótékonykodhatnék, a csendőrökhöz fordult – hadd vigyen egy ölnyi nádat a baka ingyé, ezzel is segítsük őt.

A környéken állók mind felkapták a fejüket. Szemöldökük egyből összeszaladt, megint a katonaságnak kedveznek, amíg ők ilyen nehéz helyzetben vannak. Isti érezte, hogy a levegő megfagyott körülötte:

- Köszönöm méltóságos uram, de nem szorulok rá. Kifizetem!

Isti határozott fellépése meglepte a grófot. Nem értette, hogy mi ütött ebbe a pojácába. Vállát megvonva, sértődötten ment el. Nem érte fel ésszel, hogy utasíthatta vissza őt:

- Hálátlan – vetette vissza a válla felett a gróf, majd ellovagolt.

A környéken állok haragja gyorsan eltűnt Valaki végre szembeszállt a gróffal. Isti érezte, hogy ennek lesz még egyszer következménye, de a becsületét többre tartotta annál, hogy ezt így elszórja.

A két férfi elment a nádashoz, ahova mutatta az intéző. Nekiláttak a nádvágásnak. Közben megjelent Horváth Ferenc, az egykori katona ment oda először a falubeliek közül:

- Isten hozott! – mosolygott az öreg – Hogy vagy?

- Köszönöm, jól – mosolygott Isti. Örült neki, hogy végre valaki odajött hozzá a családján kívül. Nem vált el haraggal, mégis úgy érzi, hogy ellenségek közé ért vissza.

Isti felvonta a vállát, miközben mosolygott. Elmesélt neki néhány történetet, ami a fronton történt. Jót nevettek azon, hogy elmenekült az oroszoktól, és egy medvével meg nem tudott mit kezdeni. Isti apja kicsit megkönnyebbülten hallgatta a fia történeteit – Talán egy kicsit megnyugodhat – mosolygott idősebb István.

Közben mások is odajöttek, akik hallani szerették volna a beszámolókat. Korábbi iskolatársak, barátok, idősebb emberek jelentek meg ott. Isti komoly előadást tartott, miközben sokan kérdezték, vagy csak kérték, hogy egy-egy részlet meséljen el. Minden történet érdekes volt, de Isti ügyesen kerülte azt a részt, hogy morálisan hogy áll a katonák dolga. Ámultak a csodálatos menekülési történeteken, az akadályt jelentő medvén mindenki nevetett. Egész addig jól ment, amíg Ferenc atya meg nem kérdezte, hogy érzik magukat a fronton. Isti megállt a beszéddel, mindenki elcsendesedett. Megint feszült lett a levegő. Isti nem tudta, hogy magyarázza ki, hogy ne legyen belőle botrány. Valahogy ráérzett arra, hogy itthon pattanásig feszült már a húr, és az embereknek elegük van a háborúból. Csak olaj lenne a tűzre, ha beismerné, hogy a katonáknak is:

- Hiányoznak már nagyon az otthoniak, de előbb a kötelesség.

A közönséget megfogta ez a szó, hogy kötelesség. Ezt a választ el tudták, fogadni, végtére is ő most egy katona, nem is mondhatna mást. Az atya még segítségére is volt a feszültség oldásában:

- Helyes beszéd! De azért már nagyon várunk titeket haza – gondolt ezzel minden falutól távol levő katonára.

A közönség visszatért a dolgára. Isti is folytatta apjával a nádvágást. A munka végeztével kifizették a pénzt, és távoztak. Otthon egyből nekiláttak az ebédnek. A leves talán még szegényesebb volt, amit ettek, mint amikor elment. Az örömmámor szépen szertefoszlott, és Isti megint azt a nyomorult falut látta, amelyiket itt hagyott. Eszébe jutott Budapest, az a pompás fényűző város, ami, mintha egy másik világ lenne. Lelke tombolni kezdett belülről az igazságtalanságon, de vigyázott arra, hogy ne vegyék ezt észre rajta.

Isti ebéd után elmesélte, mit látott a fővárosban. Beszélt az égig érő gyárkéményekről, a szép palotákról, amelyeket látott, a munkások számára felállított több emeletes bérházakról.

- Milyen jó a pesti munkásoknak – sóhajtott az apa – ők télen is dolgozhatnak, amíg itt nálunk áll az idő, és haszontalanul telnek el a hónapok.

Este mi sem volt természetesebb, hogy Isti és Juliska elmentek sétálni. A pár boldogsága határtalan volt, Istinek ismét sikerült egy rövid időre elfelejteni a háború gondjait.

 

Egyik este apa és fia együtt ment a kocsmába. Februárban már megszokott volt, hogy egyesek a jövő évi bevételeik árát isszák meg hitelbe. Széki Pál, a kocsmáros csak egy bizonyos keretig adott hitelt, utána kidobta a hangoskodókat. Vastag karjai a falu legerősebb embereivel is könnyedén elbántak. Ilyenkor már csak az volt nagy becsben, aki még pénzzel fizetett. Ilyen volt Isti és az apja, akik mindössze egy-egy korsó sörre mentek be. Az asztalukra terítő is jutott, ami itt a megbecsülés jelének számított.

Szabó Elek, a falu egyik földművese, egy újságot szorongatott a kezében. Érdekes hírt olvasott fel a kocsma vendégeinek:

- Bécsben, több gyárban, és a vasútnál is sztrájkhullámok indultak, tiltakozásul a háború ellen. A dolgozók követelték az azonnali békekötést, és a lakosság ellátásának javítását.

- Na, szép – kiáltott Limpár András, a falu mészárosa – még a végén a proletárok elárulják a hazát.

- Te, Andris – ripakodott egyből rá Tar József – nem unod még. Semmit nem lehet kapni a pénzünkért. Minden drága, az is rossz minőségű… – nagyot sóhajtott – ráadásul a végén mind elfogyunk, nem csodálom, hogy várják már a végét.

Tar József is elveszítette már egyik fiát a háborúban. A másik az olasz fronton harcolt éppen, bár korábban az orosz frontot is megjárta.

- Igaza van a Jóskának – emelte fel szemét Szabó Elek – de akinek nincs kint senkije a fronton, az nem értheti.

- De kicsinyesek lettünk – mondta nehezen érthetően Horváth Ferenc, aki jócskán többet ivott a kelleténél – dobjunk el mindent, amiért megküzdöttünk, mert néhányan kényesek.

- De nagy a szád – vágott oda Milos Gál, aki szintén a falu napszámosa volt – lennél csak olyan éhes, mint mi.

- Azért iszod el itt a pénzed, ahelyett, hogy ennél – világított rá a lényegre Limpár.

A kocsmában a vita hamar hangosra váltott. A háború ellenzői, akik már kimerültek ettől a helyzettől, hangosan érveltek, amit a háborúpártiak mind hangosabban próbálták meg elnyomni. A kocsmáros nem győzött rendet tenni. Horváthot ki akarta már dobni, mert pénze amúgy sem volt. Kis híján tettlegességig fajult a dolog, amikor Szabó Elek azt ajánlotta Limpárnak, hogy kipofozza a frontvonalig, hogy ott bizonygassa, amit itt hajtogat.

A kocsma zöme a háború befejezését sürgette. Isti most ismerte meg igazán azt a pattanásig feszült helyzetet, amit a háború otthon eredményezett. Látta, hogy hamarosan baj lesz ebből, hacsak nem sikerülne megállapodni az antanttal. Ebben azonban, ismerve a németek vakságát, nem bízott.

Hazafelé menet már azon baljós érzések kerítették hatalmába, amelyek még 1916-ban a nagy visszavonulások során keletkezett benne: ezt a háborút el fogják veszíteni, amiért nagy árat fizetnek majd.

 

Az idő enyhére fordult, annak ellenére, hogy még csak február vége volt. A szépen kitisztított egyenruha megint sáros lesz, ami nagyon bosszantotta Istit. Köpenyét is felvette, amit a megviselt az idő, és nem fogta annyira az esőt, amennyire kellett volna.

Ismét Szekszárdon kellett jelentkezni, ugyanott, ahol két évvel korábban. Szekszárd valahogy sötétebb volt, mint amire emlékezett. A megnövekedett vonatforgalom füstje belepte a várost, amit, mintha nem is akart volna lemosni magáról, mert ez illett a legjobban a hangulathoz. Nagyon sok helyen lengett a fekete zászló, amitől még komorabb volt a hely.

Az állomáson három zászló lengett, az osztrák, a magyar és egy fekete.  Istinek úgy rémlett, megint ugyanazt a három asszonyt látja, akikkel akkor találkozott, amikor elmentek innen a frontra. Ám az akkori lelkes üdvözlés helyett most csak szitkozódásokat hallott:

- Már megint megy egy, hát sohasem hagyják már abba – morgott a látszólag legidősebb közülük.

- Kint harcolnak, ahelyett, hogy dolgozhatnának, és lenne mit enni – nyögött a másik, akinél a nagy kosár volt.

A megvetés eme foka mellett vonult végig a gesztenyékkel szegélyezett úton. Hol volt már az, amikor Csőszt dicsérték agyba-főbe? A múlté már, ahogy Csősz is csak emlék.

A sáros udvar ugyanolyan volt, mint amikor először kúszott végig rajta. Az egyik épületben egy százados volt. Már nem az ő századosuk, hanem egy másik volt szolgálatban, az elődöt végleg nyugalmazták. Isti itt tudta meg, hogy az ezredét átvezényelték az itáliai frontra, így neki is oda kell utaznia.

A vonat indulásáig még volt hátra idő. Benézett hát a laktanyában Maklári őrmesterhez, aki még mindig ugyanolyan volt, mint amikor elment. Talán a bajusza lett hosszabb, de ennyi belefér.

- Tudod – tömte meg Maklári a pipáját – olyan események indultak meg, ami korábban elképzelhetetlen volt. Mindenféle általános választójogról ábrándoznak, meg arról hogy meg kell adni a nemzetiségeknek az önrendelkezési jogukat.

- A választójog valahogy normális is lenne… - tért ki rá Isti.

- Akkor a sok román és szerb mind beszavazná az övéit, és annyi az országnak. Az is baj, hogy olyan eszmék is feltörtek, amelyek tönkretették a cári Oroszországot.

- Vörösök itt? – döbbent meg Isti.

- Itt is, ott is – fejével biccentett nyugat felé, ezzel szimbolizálva Ausztriát. Maklári elmesélte, hogy már Szekszárdon is vannak szocialisták, akik ugyanazt szeretnék, mint a szovjetek.

- Sajnos az úri politizálás sikeresen terepet adhatnak nekik – vetette oda Isti.

Maklári kivételesen egyetértett Istivel. Ő is látta, hogy számos tévedést elkövettek, de úgy vélte, ez még mindig jobb, mintha szédült utópista elemek irányítanák az országot.

- Sajnos a hibáikat nem látják be, és csak másokat okolnak azért, amit ők rontottak el – folytatta Isti, aki eddig még ennyit nem politizált, mint ebben az évben.

- Meglehet – jött a felelet – de eddig erősen kézben tartottak mindent – közben ismét a pipájával kezdett el babrálni – egyelőre van még esély, csak gyorsan ki kell ütni az olaszokat is. Viszont a vörösök fejre állítanának mindent, aztán mehet, ki merre lát…

Maklári elkötelezett Monarchia és Tisza párti volt. Belátással sohasem volt a mások politikai nézete iránt. Úgy gondolta, kizárólagos tökéletesség létezik az egyik oldalon, amit az a néhány hiba, amit maga is beismert nem árnyalja a kérdést.

- Ezektől a hibáktól a másik nem lett jobb – így szokta rövidre zárni a vitát a vele vitatkozókkal.

Isti elmesélt néhány történetet a frontról, ami Maklárinak is éppen úgy tetszett, mint másoknak, de aztán mennie kellett, felvette köpenyét, és elköszönt az őrmestertől.

Az állomáson nagy volt a sokaság. Beérkezett a délelőtti budapesti gyors, amivel sokan leutaztak idáig. A nagy tömegben Isti látta Tóth Jóskát is. A fiú jobban nézett ki, amikor utoljára látta, de nem tudott vele beszélni. Mindössze egy pillanatra látta rengeteg papírral a hóna alatt. Azon gondolkozott, mit csinálhat gyerekkori barátja ennyi papírossal. Az egyiken valami csillagformát látott, aminek vörös volt a színe. Közben elérte a szerelvényét, ami neki kellett. Ugyanolyan ronda szürke-fekete szerelvény volt, mint amilyennel valamikor az orosz frontra utazott.

- Úgy látszik, a katona mindig csak ilyennel utazik – nagyot sóhajtott, amit többen is meghallottak.

Nem volt sok hely a kocsiban, amibe beszállt, szerencséjére a zsákja nem foglalt sok helyet, mert nem volt mivel megpakolni. A hazatérte Istit csak arról győzte meg, hogy nagy nyomor vár majd rá is, és minden hasonló sorsú emberre, ha visszatér az otthonába. Egyetlen dolgot vitt magával, Juliska piros szalagját, amit a lány adott neki a búcsúeste örömei után. A vonat nekirugaszkodott, és elindult, de most már valóban Olaszország felé.

 

Az eső mintha csak üldözte volna Istit. Először Szekszárdon, majd szépen minden átszállásnál, amikor leszállt a vonatról, eleredt az eső. Udinében is hasonlóan járt. Itt is messzire kellett mennie, de közel sem voltak akkora távolságok, mint az orosz fronton. Az Alpok hegyláncai valahogy megnyugtatták őt, változatosabb volt a táj, mint a síkságokon Ukrajnában.

San Dona di Piavénál állomásozott az ezredparancsnokság. Isti megint egy szemüveges, vékony aktatologatóval találkozott. – Van, ami sosem változik – szinte mosolygott magában. A hadnagyi rangot viselő katona belekotort az aktákba, majd megadta az útbaigazítást. A Piave-folyó mentén kellett a tenger felé mennie. Az olaszok a folyó túloldalán álltak, és ott rendezkedtek be a Caporetto-i áttörés után. A fronton azonban amerikai és francia csapatok is feltűntek, ami végzetesen eltolták az erőviszonyokat az antant javára.

Az úton is nagy volt a sár, ami nem tette lehetővé a gyors haladást. Az olaszoktól biztos távolban haladt, közben néhány ellenőrzési ponton útbaigazítást kapott, hogy merre érheti el a leggyorsabban a szakaszát. Egészen késő délután volt, amikor megérkezett. A barátai kitörő lelkesedéssel fogadták őt.

- És mit hoztál? – érdeklődött ravasz somolygással János.

Isti mosolygott zavarában. Tudta, hogy valami ételre, esetleg italra számítanak, de nem volt nála semmi. Elővette hát a piros szalagot, amit kapott. A többiek mosolyogtak:

- A kis huncut – vágta oda Leitner, megértő kacsintással – na de valami más nincs nálad?

A társaság röhögött, mert azt hitték Isti csak viccel velük. Az mégsem járja, hogy semmit sem hozott magával.

- Mire gondoltatok – kérdezte emelkedett hangon Isti, miközben megmutatta a táskáját a többieknek, hogy nincs benne semmi. Csalódott és ideges moraj volt a válasz erre – Gondoljátok, hogy van otthon valami? Ami van, azt mind a frontra viszik. Ráadásul az otthon maradtaknak hiányzik a mi munkánk bevétele. A nőknek sosem adtak annyi pénzt, mint nekünk. Venni sem lehet semmit, mert a boltok is jóformán üresek – lelke megnyugodott valamennyire, hogy őszintén beszélhetett.

A többieknek csak most kerekedett el igazán a szeme. Gondolták, hogy nem mehet könnyen az otthoniak sora, de hogy ekkora a baj, az csak most lett világos mindenki számára. Még Rácz is elkomorodott, pedig ő még bízott a győzelembe:

- Most már értem, miért nem mehettünk haza szabadságra a két front között.

Isti nem is sejtette, de ez adta meg a kezdő lépést a század felbomlása felé. Árnyékként suhant végig a hír, hogy mi van otthon.

 

Június negyedikén még nem jött elő a nap, de világosság támadt a frontvonal égboltján. Az orosz jelzőfények vakító fényt vetettek Istiékre. A tüzérség azonnal riadót fújt minden elbóbiskolt katonának. A Monarchia tisztjei már várták a támadást. Napok óta tudták, hogy csapatösszevonásokat hajtanak végre Volhyniában. Olyan tüzérségi előkésztést még senki sem látott a fronton szolgálók közül, mint ami ezen a hajnalon zuhant a nyakukba. A tüzérség hamar belőtte magát, és sok helyen le kellett hagyni a jól kiépített géppuskaállásokat és lövészárkokat. Miközben az orosz tüzérség egyik vonala az árkot, és az állásokat lőtte, a másik a vonalak mögé lőtt, hogy elvágja a menekülés útját a kelepcébe szorult csapatoknak.

Istiék ezrede állta a sarat, a tüzérség nehezen találta ennek a vonalnak a gyenge pontját. Mindenki lapos kúszásban közlekedett az árkok mélyén. A nagy gondot az jelentette, hogy nem tudtak a sérültekkel mit kezdeni. Aki súlyosan sérült, nem tudták elvinni sehova, mert a zárótűz miatt a vöröskeresztes csapatok sem tudtak a segítségére sietni senkinek. A veszteségek nagyok lettek minden században. Az utánpótlások nem érték el a célt, mert lehetetlenné vált a közlekedés a front környékén. Néhány kósza hír jutott el a táborig.

A tüzérség éjszaka sem hallgatott el. Nem hagytak pihenőt a közös hadseregnek. Az osztrák ütegek már korábban elhallgattak, mivel veszteségeik jelentősek voltak, a lőszerkészlet pedig kevés. Az orosz ágyúk egy napig szóltak. Június 5-én hajnalban már az orosz csapatok indultak útnak. Alekszej Bruszilov tábornok mindent gondosan előkészített. A tüzérségi tűz alatt egészen közel ásatott egy árkot a Monarchia állásaihoz. A megrövidült táv miatt könnyebb volt rohamot indítani.

Istiék éjszaka sebtében néhány fedezéket kiépítettek, de nem volt lehetőség komolyabb állásokat felhúzni. Egy rövidebb árokban Isti, Leitner, János, Takács és Balla meghúzta magát. Kevés töltényük volt, és tudták, hogy nem pazarolhatják el. Mindegyikük gondosan célzott, már amennyire lehetett. A rögtönzött állások nehezen tartották magukat. Istiék néha szuronnyal győztek le egy-egy oroszt. Teljesen véletlenszerűen egy-egy osztrák üteg lőtt egyet, amíg az orosz lovasság el nem hallgattatta őket. A sorok összegabalyodtak, néhány osztrák és orosz lovas csapott össze egymással a csatatér közepén, ahova egy orosz ágyú is betalált. A porfelhő akkora lett, hogy nem lehetett megállapítani, ki keveredik ki jobban a helyzetből.

Miközben a Szurmay hadseregcsoport hősiesen küzdött, addig a József főherceg vezette negyedik hadsereg visszavonult maradékaival, nem csekély rést hagyva Istiék hadteste mellett. A frontot áttörték az oroszok, és a 38. honvédezredet az utánpótlástól való elvágás fenyegette. Dél örül már megérkezett a parancs a visszavonulásra. A tisztek hangosan ordítottak, aminek az lett a következménye, hogy ez lett az utolsó kiáltásuk, mert a nagy porban csak a hang irányába tudtak pontosan lőni.

- Nos, uraim, ki megy elsőnek – tette fel a kérdést Leitner.

- Talán elhalálozási sorrendben – mondta szokásos cinizmusával János, akit még itt sem hagyott el humora.

Mindenki Ballára nézett, aki értette a célzást:

- Legyen szerencsénk! – ezzel kiugrott az árokból és futni kezdett. Futása is méltóságteljes volt, ahogy egész jelensége. Mintha valami úri család neveltje lett volna. Pedig sohasem fölényeskedett, nem volt sem önző, sem rátarti. Mindenki tisztelte őt, mint rangidős katonát szokás.

Futását figyelték a többiek is, miközben Isti és Takács az oroszokat lőtték, akik szemet vetettek katonatársukra. Egyszer csak éles robbanás rázta meg őket. Egy ágyúgolyó pontosan Balla hűlt helyén robbant fel. Olyannyira hűlt helye volt, hogy Ballát nem is lehetett látni többet. Kicsit arrébb egy leszakadt kézcsonk volt, amely valaha hozzátartozott. Mindenki megszeppent, de nem volt idő sajnálkozni. Leitnert máris útnak indították, aki sebes vágtába kezdett, de elkerülte azt a helyet, ahol kilőtték Ballát. Kálmán hamarosan eltűnt a gyér bokrok között. Ekkor már Lajos is úton volt, hogy csatlakozzon valahol a szaladó század többi tagjához. Ugyanúgy sikerrel járt, mint Leitner. A sor most takácson volt, aki felugrott az árok tetejére, de még mielőtt futni kezdett volna, a combjához kapott, és visszaesett. Nem bírt felállni, pedig görcsösen próbálta.

- Rohanj, Kovács – szólt Istinek.

Isti szaladni kezdett, golyók süvítettek el a feje mellett. Amint lehetett, egy bokor tövébe ugrott, és szemügyre vette a helyzetet. Az oroszok már tömött sorokban jöttek előre, miközben néhány osztrák lovas vágtatott el a csatatérről. Isti ismét futásnak eredt, minden bozótnál irányt változtatott, nehogy kiszúrja egy unatkozó tüzér, vagy egy arra járó lovas. Legalább egy órát haladt előre, amikor egy kicsit megpihent. Sötét füst szállt fel onnan, ahol volt a front még délelőtt. Néhány elszórt lövést hallott még. Nem tudta, hogy hol van, sem azt, hogy milyen messze van az oroszoktól. Úgy döntött itt pihen egy fél órát, azután megy tovább. Egészen behúzódott a szürke bozótba. Levele nem volt sok a bokornak, de olyan színe volt, mint Isti egyenruhájának. Zsákja nála volt, amiben egy almát tartott, más nem volt, mint élelem. Úgy döntött, ezt még később is megeheti.

A nap már alább szállt, amikor Isti újra útnak indult. Előregörnyedve ment, nem tudta, hogy hol lehetnek az arcvonalak. Egyik bokortól a másikig osont, mint az a róka, amelyik az első őrségben töltött éjszaka ijesztgette őt a szekszárdi laktanyában. Úgy érezte, hogy nem látja senki. Talán máshol nyomulnak előre az oroszok. – Csak nehogy kicselezzenek – elmélkedett. Isti félt a hadifogságtól is. Hallott szörnyű történeteket, hogy milyen távoli helyekre visznek embereket, embertelen körülmények közé.

Nem sokára lassabban ment előre, miközben figyelt arra, hogy mit hall. A közelben egy ló nyerített, amely elveztette hátáról a gazdáját. A nyereg félig lelógott a hátáról, úgy legelt egy kis füvet. Arrébb két sebesültbe botlott. Isti feltételezte, hogy társaik látták el, mert a kötések nem voltak túl szorosak. Az egyiknek szinte az egész fejét bekötözték, csak fél szeme látszott ki, meg az orra, ami csupa vér volt. A másiknak a fél oldala volt bekötve. A vér eláztatta a kötöző anyagot. Egyikük sem élt már, társaik sorsura hagyták a tetemeket.

Isti tovább menetelt. Most vigyáznia kellett, mert teljesen nyílt terepre ért, ráadásul egy domb állt az útjába, amelyen könnyen kiszúrhatják őt. Nagyon dühítette, hogy megint meg kellett álljon, de beletörődött, hogy sötétedésig nem mehet tovább, amire nyáron nagyon sokat kell várni. Isti reménykedett benne, hogy addig nem érnek oda az oroszok.

Sokára sötétedett be. Isti várakozás közben az almáját is megette. Amikor útnak indult még nem volt fent a Hold. Legalább ennyi segítsége volt. Elindult a dombon felfelé, egyszer csak elvágódott. Hirtelen minden fényárban úszott. Az oroszok ismét fényjelzőket küldtek fel, számítván arra, hogy menekülők a sötétben indulnak meg. Valahol egy osztrák katona ordított, majd egy lövés hallatszott, és megszűnt a kiabálás. A fényjelzők kialudtak, és ismét szabad volt az út. Isti felért a dombra, amikor újra fények gyulladtak. Ő már egy bokor mögül nézett vissza a mezőre, ahonnan jött. Az oroszok már egészen megközelítették őt. A domb kör alakú volt, és látta, hogy oldalt már vele egyvonalban is vannak katonák. Érezte, hogy ez nem lesz jó. Gyorsan kúszni kezdett, oda már nem látatott senki. Amint a dombszegélytől messzebb ért sietősen kezdett el haladni. Még hajnal előtt megállt, hogy aludjon néhány órát, mielőtt újra menekülhetne.

Isti későn eszmélt reggel. A nap már magasan járt, legalább hét óra volt. Úgy érezte, teste nem lesz alkalmas arra, hogy utolérje a századát, ha még maradt belőle valami. Először felült a földről, majd guggolásba fordult, hogy kinézzen a fedezékéből, ahova éjjel húzódott. Hangokra lett figyelmes, amelyet nem értett. Nem orosz volt és nem is német. Valami szláv nyelv volt, ennyit tudott. Oldalról jöttek, hárman. Az egyikük fegyverére fehér zászló volt kötve. – Biztos csehek lesznek – vélte, és eszébe jutott a sárbogárdi állomás, amikor feltartott kezeket mutattak a cseheknek. Elfogta az undor ezektől az árulóktól. Egy orosz ugrott elő egy közeli bokorból, aki megállította őket. A csehek egyből elkezdtek valami ártatlan mesét, miközben fegyvereiket lerakták, jelezvén, hogy nem ártó szándékkal jöttek. Az orosz odalépett hozzájuk, Istitől mintegy tíz méterre lehettek. Nála volt még egy darab gránát – Nem sok, de ez is megteheti – Ha észreveszik, mindegy, ha nem, akkor is átállnak ezek az árulók. Ha ennyi maradt neki, akkor ennyit tesz a hazáért. A gránátot előhúzta, majd kivárva, hogy a csehek kezdjenek el beszélni megint, odadobta a gránátot közéjük. Kezébe vette a puskáját, hogy indulhasson, amint robban a gránát. Tudta, hogy más is figyelhet a közelben.

Az orosz már értette, hogy a csehek mit akarnak. Mindenki számított rá, hogy a csehek és a horvátok könnyedén átállnak. Éppen lehajtotta az orosz a fejét, hogy végiggondolja, mit csináljon a váratlan erősítéssel. Ekkor pillantott meg egy érdekes tárgyat a földön. A csehek is lenéztek a földre, de mire rájöttek mi volt az, már késő volt. Minden irányba repültek, mint egy felrobbant kazán. Isti máris szaladni kezdett, miközben a háta mögött a bokrokból legalább hárman tüzeltek. Egy golyó a füle mellett ment el, egy a dereka mögött vágott keresztbe, egy másik a válla mellett fütyült el. Egy kukorica mező terült el előtte, oda vágott be. Még oda is belőttek, de nem mentek utána.

A kukoricamező túloldalán egy földút vezetett. Isti óvatosan nézett ki a növények közül. Egy vöröskeresztes autó száguldott el mellette. Monarchia bélinek tűnt. Egy kopasz százados ült rajta és egy sofőr. Isti gondolt rá, hogy rájuk kiállt, de nem akart zajt csapni. Amint megmozdult, hogy tovább menjen, hatalmas robbanás következett be. Az autót eltalálta az orosz tüzérség. Nem maradt semmi belőle, csak néhány fekete roncsdarab. Isti gyorsan átszaladt az úton, nehogy úgy végezze, mint a kocsi.

Amint átért egy patakmederbe csúszott le. Gyorsan visszanézett a mezőre, ami az út túloldalán van. A kukoricatábla túloldalán látott néhány oroszt mozogni. Egy tüzérállást is kiépítettek, ez végzett az autóval, ami keresztülment előtte. Isti nem tudta, honnan kerültek ide az autósok, de ha arra akartak menni, lefelé a domb oldalában, neki is arra kell mennie. Azonban a patak a domb alatt átmegy az út alatt. Arra nem mehet. Felfelé viszont volt egy vízmosás két magaslat találkozása között. Úgy vélte, ha megkerüli a magaslatot, akkor is jó irányba jut.

A vízmosás mentén keresztben gyökerek feküdtek, amelyek nehezítették a haladást. Istinek sietnie kellett, nem akart az orosz tüzérség célpontjává válni. Amikor felért a tetőre, a szomszédos magaslatról lőni kezdtek rá. Isti azonnal eltűnt a dombgerinc túloldalán támadói elől. Erdős részen ereszkedett, le, ahol nem láthatták. A tetőn megcsúszott, és nehezére esett megállnia, pár métert így tett meg. Amint megállt, megint futásnak eredt, hallotta, hogy léptek zaja jön mögötte. Egyszer élesen balra váltott, és úgy vélte, ezzel arra megy, amerre akart a domb túloldalán. Hamarosan ismét feltűnt az út, de Isti nem akart kiszaladni rá. Rögtön elfordult, hogy párhuzamosan fusson. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt, és elrejtőzött egy bokorban. A léptek, amelyek követték, már nem hallatszottak egy pár perce. Isti kinézett egy fa mögül, de azonnal elrepült a feje mellett egy golyó. Fejét visszarántotta, és elkezdett kúszni a vele szembe levő fa mögé. Ott ismét elrejtőzött. Hallotta, hogy valaki lerohan a dombon. A lépések ott álltak meg, ahol az előbb még ő volt. Isti azonnal kinézett fegyverét a lépések helyére szegezte, majd lőtt. Az orosz katona holtan esett össze. Ismét lépteket hallott, ezért visszahúzódott, és újratöltötte a fegyverét. Az orosz katona közben társát szólongatta, amíg meg nem látta a földön heverő bajtársat. Azonnal odarohant hozzá, hogy megnézze, él-e még? Isti azonnal kilépett a fa mögül, és lőtt. Az orosz még felkapta a fejét, de ez csak ahhoz volt elég, hogy szeme között lukassza ki bőrét Isti.

Isti átvizsgálta a halottakat. Némi kenyeret talált náluk, amit rögtön elvett, továbbá vizük is volt, amit azonnal elfogyasztott, mert már nagyon ki volt száradva. Amint felszerelkezett a zsákmánnyal ismét útnak indult.

- Hova a fenébe futhattak ezek? – mérgelődött magában a katonatársaira – elszaladtak Bécsig?

Valójában a fronton a Monarchia seregei mindenhol menekültek, jelentős veszteségekkel. A németek is hátráltak a bekerítés elől, de veszteségeik valamivel kisebbek voltak. Isti nem tudta, hogy meddig kell még menekülnie. A vándorlásban figyelte a tájat, amelyet már egyszer letaroltak. Nagy lehetett itt a szegénység, most pedig a háború a maradékot is elvette az itt élőktől. Sok volt az elhagyott ház. Ezek közül egy ilyenbe nézett be Isti is. Nem is talált semmit. Egy lyukas tetejű valaha zsindelyes ház volt. Ablakai nem voltak. Belülről is ugyanolyan szegény volt, mint kívülről. Látszott rajta, hogy már Istit megelőzve jártak itt más katonák is. Neki sem akaródzott itt tölteni az éjszakát. A hátsó ajtón ment ki. Néhány összetört ól volt ott, előtte néhány csonttal, amely valaha az ólban lakott. Visszataszító volt az egész látvány, mintha egy nyomortelepen ment volna keresztül.

Éjszaka felhős volt az idő, bátran haladhatott tovább. Egészen hajnalig nem látott senkit, csak távoli ágyútűz zaját vélte felfedezni, mást nem. Reggelre ismét egy parasztházhoz ért, ami még szörnyűbben festett, mint az elődje. Teteje már nem volt, és az egyik oldalfalon hatalmas lyuk tátongott. Isti bevette ide magát. Teljesen elcsigázott volt. Étele nem volt sok, csak az kevés kenyér, amit előző nap délelőtt szerzett az oroszoktól. Elővett egy darabkát, és megette. Ivott rá egy kis vizet, mert több már nem volt, majd feje alá rakta a zsákját, maga mellé a puskáját, és elaludt.

A nap magasan fenn járt, ami nyáron már tíz óra körül eljön. Isti rövid alvás után felriadt arra, hogy egy kóbor kutya matat a ház előtt. Azonnal felkelt, de érezte, hogy ereje már cserbenhagyja, ma éjszaka aludnia kell, mert nem lesz ereje a felzárkózáshoz. Útnak indult, ismét a szokott óvatossággal. Továbbra is csak feltételezésekbe tudott bocsátkozni, nem tudta pontosan, hol lehetnek az övéi. A napsütés sokkal erőpróbálóbb volt, mint az előző napokban. Mezőkön való rohanás után árkokban történő hűsölés maradt, mint pihenő.

Késő délután egy faluhoz ért. Bement egy szélen álló parasztházba, ahol élet jeleit vélte felfedezni. Amikor belépett egy öttagú ruszin család éppen ott ebédelt. Isti fegyverét már a vállánál tartotta, attól félve, hogy segítségért kiáltanak. A család egyszerre felugrott, és hátrább ment az asztaltól. Isti látta, hogy valami furcsa kinézetű levest esznek. Rámutatott az egyik tányérra, miközben kérdő arcot vágott. A családfő bólintott, hogy vegye el, de Isti nem ezt akarta. Odament a tányérhoz, és megfogta, hogy egy tányért kér. A családanya rájött, hogy mit akar, elengedte két kislányát, és a konyharészhez ment egy tányérért és egy kanálért, amit oda is adott. Isti megvárta, amíg az anya visszamegy a gyerekeihez, majd szedett a levesből, és félreállt a falhoz, fegyverét maga mellé támasztva. Intett a családnak, hogy üljenek vissza enni ők is. Kicsit habozva meg is tették, amit kért.

Amint elfogyott a leves Isti felkapta a fegyvert, és távozni akart. Ekkor az apa a feleségére nézett, aki mondott valamit a fiának. Ő kiment a házból a kamrába. Isti kérdőn nézett rá, de a ruszin barátságosan mosolygott. A gyerek egy vekni kenyérrel jelent meg, amit a katonának vitt oda. Isti nem akarta elfogadni, de a ruszin felállt, és erősködött, hogy tegye el. Isti ekkor a térdén kettétörte a kenyeret, hogy megfelezze. Egyik részét eltette, a másikat visszaadta, mondván, hogy neki ennyi is elég. Az anyát meghatotta ez a jelenet, aki széles szájjal mosolygott Istire. A ruszin kiment Istivel a hátsó kertbe, amit vastag sövény vett körbe, így nem láthatott oda senki, majd megfogta Isti egyenruháját, és mutogatni kezdett egy hegy felé, ami a falutól nyugatra van, legalább is Istinek az volt a nyugat. Először furcsán nézett a ruszinra, de azután rájött, hogy arra kell mennie, ha találkozni akar az övéivel. Isti bólintott egyet, a ruszin pedig a kezét nyújtotta, majd barátságosan megrázta, jelezvén, hogy visszavárják még a Monarchiát, és nem kedvelik az orosz hódítókat.

Isti a konyhakertek között elhagyta a falut, bár konyhakertnek nehéz lett volna nevezni a helyet, mert semmit sem termeltek már itt. Néhány epertő és szederbokor volt még, ami jelezte az egykori megművelés helyét. Isti gondolatai e hallatlan nagy önzetlenség körül keringtek. Idegenek segítenek egy bukott hadsereg bukott közkatonájának. Mély hálát érzett a család iránt, de igyekeznie kellett, mert a távolban ágyúdörgéseket hallott. Ezek már valódi csatazajok voltak. – Valahol megint elindult az offenzíva, de vajon most ki indította? – reménykedett benne Isti, hogy végre visszaér az övéihez.

A hegyet még a délután folyamán elérte. Szerencsére erdős a terület, így nem érheti könnyen meglepetés, mert rejtekhelykeresésben úgy érezte, nincs nála jobb. Talált is egy bokrosabb részt, ahol a borostyán egész sáncokat csinált az erdőben. Volt egy hely, ahol magasra futott, és eltakarta azt, aki mögé megy, de azért mégis kiláthatott onnan a bukáló. Az estét bevárta még ébren, de azután elaludt. Úgy aludt, hogy azt sem tudta hol van.

Reggel ugyancsak meglepődött arra a látványra, ami őt várta. Amikor felébredt, nehéz matatásra lett figyelmes. Isti azt hitte, az oroszok kutatnak leszakadók után. De semmi hangot nem hallott. A nehéz matatás folytatódott, hangja olyan volt, mintha nem is emberei lett volna. Óvatosan kinézett a fa mögül, ahol feküdt, és legnagyobb megdöbbenésére egy medve volt ott, egészen közel hozzá. Ijedtében kiszaladt a rejtekéből, amivel megijesztette a medvét, amely ennek köszönhetően hátsó lábaira állt, és morgott. A megszeppent fiú nem tudta, mit tegyen. - Ez szép, eljöttem idáig, lelőttem több oroszt, és most széttép egy medve – gondolkozott kétségbeesetten Isti. Gondolt egyet, és vállára emelte puskáját. A medve meglátta, és leereszkedett a hátsó lábairól. Isti tett egy lépést előre, hogy még jobban megfélemlítse a medvét. A medve hörögve el is rohant. – Úgy látszik látott már vadászt – állapította meg szerencséjének az okát.

Isti összeszedte, amije még megvolt, és elindult arra, ahova a ruszin az előző nap mutatott. A hegy tövében haladt, mivel nem akart az emelkedőben kifáradni. A hegy mellett futó úton nem akart menni, mert az nem volt jó ómen. A hegyet hamar megkerülte, és újra művelt földeken volt. Messze több szürkeruhás embert látott, amint serényen ásnak.

- Végre! – sóhajtott Isti.

Gyorsan haladt a kukorica mezőn, ami elválasztotta őt a bajtársaitól. Gyorsan odaért, de ekkor lehuppant. Mi van, ha ellenségnek nézik. Előkereste a fehér rongyot, amit még nagyon régen kapott, és ami már szürke volt, de a célnak megfelelt. Kúszni kezdett, amíg biztos látótávolba nem ér. Ekkor felállt, és magasra emelte a puskáját.

- Hahó! – kiáltotta – Ne lőjetek!

Ekkor hárman is a mellvédre hasaltak, amit a kiásott árokból emeltek. Mindegyik ráfogta a fegyverét. Isti megállt, és lengetni kezdte a rögtönzött zászlót. Ekkor elkezdtek integetni neki, hogy menjen oda hozzájuk. Isti odament, és igazolta magát egy őrmesternek. Azonnal továbbküldte őt a századparancsnokhoz. Isti egy német hadosztályba botlott. Ezt csak akkor vette észre, amikor már közel ért hozzájuk.

A századparancsnokságon egy kövér, szemüveges öreg tiszt ült, aki éppen dohányzott, miközben egy térképre görnyedt. A kapott utasításokat próbálta értelmezni.

- Ebből nagy baj lesz – morogta az öreg németül – fel kell majd adni Luck-ot is – ekkor felnézett Istire és a kísérőjére – Mit óhajt? – morogta csöppet sem barátságos hangon.

- Elszakadt az egységétől – felelte a német kísérő – a 38. honvédezredet keresi.

- A fiatalembert kérdeztem – vágta oda mérgesen a tiszt – tán nem tud németül?!

- De igen – felelte Isti hűvösen – a századomat keresem – bár nem beszélt valami szépen, de a német megértette.

- Ők tőlünk délre vannak – felelte megvetéssel – gyávák – rántotta meg a vállát, mint aki az egész hátrálásért őket teszik felelőssé – kap egy vonatjegyet, és az úr maga mellett kikíséri az útig, ami elviszi a vasútig. Luck-ig vegyen jegyet, ott van az ezredparancsnokság – ezzel a szemét levette a két emberről.

Istiék tisztelegtek, amit a német tiszt nem akart viszonozni. A kiskatona kikísérte Istit az útig, adott neki vonatjegyre pénzt, majd elköszönt tőle. Isti elment a vasútig, ahol megvette a jegyet. A vonat nemsokára odaért. Egy kopott szerelvény volt, néhány favázas marhavagonnal. Isti álmélkodott ezen, azt hitte, hogy valami rossz viccről van szó, de amint látta, hogy az emberek le- és felszállnak erre a vonatra, ő is így tett.

A vagonban tömeg volt, több katona is utazott benne a helyiek mellett. A civilek közül néhányan batyuval mentek, talán már tudták, hogy jön a frontvonal, és menekülnek. A vagon förtelmes volt, bűzlőtt az állatok szagától, amit a régen mosdott katonák szaga csak fokozott. Mindenki komor volt, senki sem beszélgetett senkivel. Csak némán nézték egymást, és tekintetben osztoztak egymás fájdalmán. – Minden összeomlik – vélekedett magában – remélem van még remény – hangosat sóhajtott – hiszen elértem idáig, hogyne lenne remény – igyekezett oszlatni kételyeit.

A vonat beért a városba, ahova Isti tartott. Leszállt majd körülnézett. A jegyre kapott pénzből maradt még egy kicsi, bement hát a restibe, ahol egy kávét vett magának. Úgy nézte nem volt szinte semmi ott. Ételt nem lehetett kapni, csak kávét és cigarettát, meg egy kevés rosszminőségű csokoládé volt még. Istinek azonban volt kenyere, így megitta a kávét, majd tört magának az ételből, és enni kezdett.

A resti mellett állt, és nézte, mit történik a városban. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái, mint a felrúgott hangyaboly, úgy rohangáltak össze-vissza. Olyan volt, mintha többen csak keresztülszaladnának a városon. A teherautók viszont mind egy irányba mentek.

- Mind menekülnek – mondta egy katona, aki Istivel együtt állt a restinél – jönnek az oroszok, ha nem állnak meg, ma holnap otthonról lövünk rájuk. A katona teát ivott, némi olcsó konyakkal, amit itt kapni lehetett még – Te kit keresel? – szegezte a kérdést Istinek.

- A 38. honvédezredet, láttad? – Isti egyből élénken érdeklődni kezdett.

- Én is tőlük szakadtam le – harsogott egyből vidáman a másik – kinek a szakaszában vagy koma?

- Zólyomi századoséban, és te?

- Én Alexander Spesekében.

- Cseh tiszt alatt vagy? – sajnálkozott Isti, aki háborús tapasztalatai alapján minden csehben árulót látott.

- Már nem – mondta dühösen a bajtárs – az a mocsok még Rovno-nál meglépett – köpött egyet – Ezt a jómadarat büntetésből helyezték hozzánk, hogy ne szökjön meg. Már csak azt nem tudom, hogy kinek volt ez büntetés. Az ezrednél a mi századunk kapott minden veszélyes, tré melót. A roham megkezdése, árokásás, szögesdrótok kifeszítése, miközben röpködnek a srapnelek a fejünk felett. Az a mocsok meg addig ügyeskedett, amíg leléphetett. Emlékszem Rovno-nál jól álltuk a sarat. Aztán elkezdi magyarul, ocsmány cseh akcentussal, hogy „Vissza! Vissza” No, mi meg hátráltunk, ahogy napok óta azt tettük, nem volt benne semmi gyanús. Ő látszólag egy sebesülthöz ment oda, mintha ellátná, ezzel le is maradt. Majd látom, hogy már megy is a fehér ronggyal a puskáján, de még előtte a puskája szuronyát keresztülszúrta a sebesült torkán, nehogy az üvöltsön – ismét köpött, és megvetéssel grimaszolt egykori századosára – kár, hogy nem lőttem utána. No – zárta le a témát – jobb lesz sietni, és megkeresni az ezredet – azzal felhörpintette maradék teáját, és elindult az állomás kijárata felé.

Isti elcsomagolta a kenyerét, és elindult ő is. Kimentek egy széles utcára, és azon tanakodtak, merre induljanak. Először az erőd felé akartak menni, de Isti szerint ott csak németek lesznek. Második ötletük a székesegyház volt, talán ott lesz a parancsnokság, így arra kanyarodtak.

A székesegyház szép kupolás épület volt, amit a háború otrombán elcsúfított. Fala valaha fehérek lehettek, amit a nyüzsgés, és a menekülők áradata beszennyezett alaposan. A kapun nagy volt ki és bejárkálás. Istiék is benyomultak a tömeggel együtt. A belső tágas térben rögtönzött katonai kórház volt berendezve. Amikor beléptek, a sebesülteket éppen válogatták az orvosok. Akikre rámutattak, azokat vagy vitték, vagy ment a maga lábán, mankóján, ahogy tudott. A véres rongyokba csavart testek hangos nyögéssel indultak útnak. A vöröskeresztes fehérruhások serényen hordták a betegeket. A hírek szerint délben indul az utolsó vonat, amely a sebesülteket elszállítja innen. Akik maradnak, azokra a biztos halál várt.

Egy katona, aki egy medált szorongatott, hangosan könyörgött, hogy vigyék magukkal. Az orvosok oda sem figyeltek, ahogy a többi nyögésre sem, alig volt már idejük, és nekik is el kellett hagyniuk a rögtönzött kórházat. Isti odament a haldoklóhoz, akinek a szeme felcsillant, hogy valaki végre törődik vele. Hevesen zihált, és alig kapott levegőt.

- Mi a baj? – nyilvánította ki részvétét Isti.

- Tüdőlövés – hörögte alig érthetően a katona – Nem… - fulladozni kezdett, majd vért köpött fel – nem hagyhatnak itt, nekem feleségem van, és egy lányom – a szeme könnyezni kezdett – kibírnám az utat – úgy reménykedett a lehetetlenben, ahogy csak egy haldokló tud.

Isti körülnézett a teremben, hogy beszéljen egy orvossal, hátha lehetne tenni valamit ezért a szerencsétlenért. Intett is egy szemüveges, kopaszodó kerekfejű orvosnak, aki jóval kisebb volt nála. A doktor nem akarta észrevenni őket, és már-már elsietett volna mellettük, ha Isti nem fogja meg a doktor kezét, és rántja vissza. A doki majdnem hanyatt esett, úgy elkapta őt Isti, aki maga is meglepődött azon, hogy mennyi ereje maradt a hányadtatások után.

- Kérem, mennem kell – ordította az orvos az amúgy is lármás kórteremben.

- Miért hagyják itt őt – mutatott Isti a fekvő felé.

- Menthetetlen, nem bírna utazni – veszekedett az orvos, akit Isti még mindig nem engedett el – nézzen rá…

- Nézzek rá – ordított Isti – magáért folyatta a vérét, és elintézi ennyivel?!

A doki kiszabadította a kezét, de az elszánt katona láttán, fogta a sztetoszkópját, és meghallgatta a páciens oldalát. A fejét csóválta, majd ismét a két katonához lépett:

- Mondtam, hogy nincs remény. A tüdeje tele van folyadékkal, ha nyugodtan fekhetne, egy távoli kórházban, talán lenne esélye, de így nincs – ezzel az orvos elsietett.

A sebesült ismét vért köhögött, majd ordított. Isti némán állt ott, csak útitársa rángatására indult el a kijárat felé. Oldalt a fal mellett ekkor vették észre, hogy egy asztal volt, rajta egy halom papírral, amit ládákba gyömöszöltek a hivatalnokok. Odamentek hozzájuk.

- Meg tudja mondani, hol van a 38. honvédezred? – érdeklődött az eddig még ismeretlen katona egy kopasz hadnagynál.

- Először is, ki maga? – tette fel akadékoskodva a kérdést, miközben sebesen pakolta le a papírokat az asztalról.

- Jelovics István közlegény – felelte a jól betanult hivatalossággal.

- És maga – fordult Isti felé türelmetlenül.

- Ifjabb Kovács István közlegény.

- Miért keresik az ezredet – kíváncsiskodott tovább a hadnagy.

- Mindketten elszakadtunk az elmúlt napokban – kezdte Jelovics.

- És hol járkáltak, beugrottak egy kávéra egy kocsmába – kérdezte cinikusan a hadnagy, mint aki mindenhol már csak szökevényeket lát.

- Talán nem vette észre, mi volt itt az elmúlt napokban? – rivallt rá Isti, aki nem akarta elhinni, hogy ez az ember miket feltételez róluk.

- Annyi a lógós – visszakozott a hadnagy – de sajnos a 38-asokat nem tudom, merre járnak.

- Ha szabad mondanom – szólt közbe egy aktakukac, amire a hadnagy fejbólintással adott engedélyt – most indultak el Sokal irányába, még utolérhetik őket a város határában.

- Köszönjük – felelték egyszerre.

Az aktatologatók eközben végeztek. Mindent felraktak egy terepjáróra, ami kint állt a székesegyház előtt. Az irodisták is mind eltűntek, hadnagyostul, papírostul. Az orvosok is kimentek már az épületből. Istiék visszanéztek az ott maradt sebesültekre. A belső rész teljesen sötét volt, mintha a halál sötét árnyai közeletek volna a fekvők felé. Hol nyögések, hol fuldokló köhögések hallatszottak. A fiatal katona, aki a felesége képét tartalmazó medált szorongatta, élettelen szemmel bámulta a mennyezeti freskót. A mellette levő ágyon egy nagy szakállú férfi feküdt, lázasan gyöngyözött a homloka, néha segítséget kért, de nem tudták, hogy kitől. Lábain a kötései alatt két vértócsában tűntek el. Egy másik ágyon valaki fuldoklott. Aki még bírt mozdulni, az a két katonát nézte, ahogy kimennek a templom épületéből, elvíve a remény utolsó szilánkjait is, ami a haldoklóknak maradt, miközben a fény is kiszaladt innen, amikor a sorsára hagyott ajtót a szél becsukta.

 

A városból kifelé menet az idő napos volt. A rohangálás abba maradt, amitől a várost egészen hangulatosnak találták. Békés utcák, csinos kétszintes világos házak. Néhány zsákdarab és széttört láda maradt a hadsereg után. A két István igyekezett, nehogy az oroszok utolérjék őket. A város szélén kertes házak között gyalogoltak ki. Mögöttük már a konyha kertek voltak. Zöldellő káposzta levelek és krumpli bokrok maradványait lehetett látni, meg egy csomó lábnyomot, ami arra utal, hogy a távozó sereg elvitte, ami élelem volt.

- Legalább nem az oroszok eszik meg – sóhajtott beletörődően Jelovics.

A város után egy széles mező következett, ahol nem volt fedezék. Istiék ösztönösen mentek le az út tövébe, hogy ne legyenek szem előtt a nyilván közel állomásozó oroszoknak. Ahogy haladtak az út tövében, zajongásra lettek figyelmesek.

- Úgy látszik a városba már beértek a ruszkik – mondta letörten Jelovics.

- És a lakosság most issza meg ennek a levét – tette hozzá Isti – szedjük a lábunkat.

- Egész eddig állóháborúnak csúfolták ezt, most meg napok alatt annyit rohantunk, mint két év alatt.

Úgy érezték, hogy a beletörődésen kívül nincs már semmi. A Kárpátokig már nem állnak meg, ha így megy tovább. Sietősen haladtak tovább, amennyire a terep ezt megengedte, egészen egy erdővel tarkított dombig. A fák között eddigi tapasztalataik alapján nagyobb biztonságban mozoghattak. A nyírfák között igyekeztek minél kisebb zajt csapni, nehogy egy üldözésre vagy felderítésre küldött kozák lovascsapat meglepje őket. Az erdő belsejében hangokra lettek figyelmesek. Jól ismerték a súlyos bakancsok alatt ropogó levelek hangját. Mindketten elbújtak, és figyelni kezdték a tájat. Isti suttogva fordult Jelovicshoz:

- Az oroszok nem lehetnek még itt.

- Gondolod? – csodálkozott Jelovics.

- Különben már Szibériában lennénk.

Figyelték a neszeket, hátha hallják, milyen nyelven beszélnek a katonák. Isti nagy nehezen megértett pár szót, ami elhallatszott a feltámadó szélben. Ugyanaz az ocsmány szláv hangzás, amit a frontvonal összeomlásakor is hallott.

- Kerüljük el ezeket – és halkan elindult merőlegesen az eddigi útvonalukra, szinte négykézláb. Jelovics az ösztönére hallgatva követte őt, noha nem értette, miről van szó. Az erdőben messzire kerültek, és irányukat megváltoztatva a sokali útra már nem tudtak vissza menni. Újabb mezőkön mentek át, amelyeket már egy pár éve nem műveltek. Ember magas vaddohány és sűrű mimóza szegélyezte az erdőt, amely szinte áthatolhatatlan volt. Valahol egy régen használt szekérúton még alacsony volt a gaz. Erre vágtak át hogy messzire kerüljenek az erdőtől.

Egy kisebb tisztás volt a gazban, ahol valami csoda folytán vadon termő gabona volt, ami a júniusi hőségben kiszáradóra fogta. Ott megpihentek egy kicsit. Jelovics most fogta kérdőre útitársát:

- Mi volt ez?

- Csehek voltak. Már egyszer találkoztam ilyen alakokkal a frontvonalon. Simán átmentek a frontvonal túloldalára. Ha meglátnak minket, azt hiszik rájuk vadászunk, nincs most időnk velük foglalkozni.

A pihenés nem tarthatott sokáig. Az erdőben éljenzés hallatszott.

- Hallod? – fordította a hang irányába a fejét Isti – az oroszok.

Jelovics értette a célzást, felállt, és elindult, Isti rögtön utána, és sietősen távoztak. A gazos tájon tovább haladva sokáig semmit sem láttak. A környéken csak erre lehetett menni, könnyen lehet, hogy az oroszok is elküldenek néhány embert erre.

Már jó egy órája távolodtak az erdőtől, a vadregényes tájat csak néhány csipkebokor tarkította. Nehéz dolga lesz itt az emberi kéznek, ha újra művelni akarja. A gaz ültetvény végén azonban újra emberi kéz munkájának jeleit látták. Gabona volt ültetve egy vékony parcellán, majd néhány káposzta sor következett. Az útról eltűntek a gazok, és máris gyorsabban lehetett haladni. A káposztaföld után pár vegyes zöldséges sor jött, majd az út egy patak fölötti hídon ment át. A túloldalon pár öregasszony mosott a parton, akik egyáltalán nem csodálkoztak a látványon, hogy leszakadt katonák vetődnek erre.

A falu nem volt nagy. Pár házból állt, meg egy ortodox keresztény templomból. Az ott élőket nem zavarta, hogy a frontvonal megint erre jár, mintha csak a természetes életük része lenne. A falu kocsmájába mentek Istiék, hogy valakitől tájékoztatást kapjanak.

A kocsmáros egy kövér, nagybajuszú kopaszodó ember volt. Úgy gondolták látott már egyet és mást, s talán németül is képes lesz valamit mondani, de csalatkozniuk kellett. Vadul mutogatták az egyenruhájukat, hogy legalább megmutassa, hogy merre látott olyanokat, mint őt. De ő csak egy korsó sört mutatott, meg azt, hogy hány koronába kerül. Amint ott hadonásztak egymásnak, egy egyenruhás ember lépett oda hozzájuk. Kiválóan beszélt németül, sőt talán túl jól is, mert Istiék nem értették meg minden szavát.

- Arra mentek el utoljára innen katonák – mutatott oda, ahonnan jöttek – de ők csehek voltak.

A két katona összenézve bólintott, mire a katona, folytatta:

- Más katonai mozgás a faluban nem volt. Arra feljebb németek vonultak vissza, mutatott egy másik mezőre.

- Hogy kerültél ide – vágott szavába Jelovics, de a választ nem egészen értették, valami felderítésről volt szó:

- Itt pihentem meg, lőszerem nincs, aki velem jött, szintén eltűnt, tán dezertált.

A két katona felajánlotta, hogy menjenek együtt tovább, de a németül beszélő azt ajánlotta, hogy próbálkozzanak külön, úgy könnyebben eltűnnek. A falu határáig együtt mentek, két út vezetett tovább onnan, az egyik arra, amerre a németek vonultak el, a másik út ismeretlen volt. Istiék azt feltételezték arra lehet Sokal felé jutni. Elköszöntek egymástól, és mindenki útnak indult. Kis idő múlva Jelovics Istihez fordult:

- Szerinted miért nem jött velünk?

- Dezertőr volt – vonta meg a vállát ifjabb István – ez is cseh volt, csak németül krákogott.

Jelovics nem látta az összefüggést, de Isti hamar megértette. Gyorsan letértek az útról, és megint csak sűrű bokrokkal és fákkal szegélyezett tájon mentek át.

 

Az éjszaka kényelmetlenül telt el, ahogy ehhez már hozzászoktak. A fák között semmi sem volt, ami védje őket. Egyikük így mindig ébren őrködött, amíg a másik aludt. Szerencsére a Hold mozgásából látták, hogy mennyi időnként kell cserélniük. A reggel ágyúszóval várta őket. Már ébren voltak, amikor megindult a csatazaj valahol az erdő mellett.

Gyorsan elindultak, hátha végre megint a frontvonal mögött lesznek, és megtalálják a 38. honvédezredet is. Az erdő mellett több halottat is találtak, vegyesen mindkét hadseregből. A vér némelyiken még csordogált. Azonnal leguggoltak egy galagonyabokor sövény mögé. Mozgást már nem láttak. Az egyik oldalon viszont orosz katonákat helyezkedtek el, ezért behatoltak a sövénybe egy kisebb üres helyre, ahol csak rövid fű volt. A sűrűsödő ágak út közben több karcolást is okoztak rajtuk, de már egyikük sem foglalkozott az ilyesmivel. Az oroszok sebtében ásni kezdtek, amikor újra ágyúk dördültek.

- Belecsöppentünk – hangzott az egykedvű megállapítás ifjabb István szájából – most várni kell, amíg lecsillapodnak a kedélyek.

Ebben megállapodva leültek, és Isti Luck előtt kapott kenyérmaradékát megették. Ennél több ennivalójuk nem volt. Ezúttal az övéik kezdtek ágyútűzbe. Az oroszok gyorsan válaszoltak a kihívásra. Istiék helye magasan volt, ezért minden jelenetet láttak. A két tábor között egy kukoricás volt, ami hamar homoktengerré változott. Az ágyúk eleinte mellé lőttek, de gyakorlat teszi a mestert, és kisvártatva a frontvonalakat találták telibe. Ismét a leszakadó testrészeké és a jajveszékeléseké lett az élet.

A két bajtárs óvatosan kinézett a bokrok közül. A magaslat alatt mozgásra lettek figyelmesek. A mezőt egy árok szegélyezte, amiben orosz katonák lopakodtak előre, hogy meglepjék a Monarchia katonáit. Egymásra néztek, majd mindketten elővették a fegyvereiket. Megcélozták azokat, akik a legközelebb voltak hozzájuk, és két pontos lövéssel egy-egy katonát eltaláltak. Egy osztrák gépfegyveres azonnal odafordult, amit meghallotta a hangokat, és tűz alá vette az oroszokat, akik elvesztették a fejüket a két oldalról jövő lövések miatt. Egyikük a mezőn át akart menekülni, de a gépfegyveres azonnal lekaszálta. Egy másik éppen Istiék felé akart menekülni. Isti lehasalt, szuronyát készenlétben tartva, amíg Jelovics mellette megtöltötte saját fegyverét. Az orosz felkúszott a magaslat szegélyére, amikor meglátta kettejüket, de visítani sem maradt ideje, Isti szinte ösztönös mozdulattal szúrta keresztül a torkát.

Miközben így hadakoztak a domboldalon, egy orosz gépfegyveres észrevette, hogy a bokrok alatt is ellenséges katonák vannak, és tűz alá vette őket. A levelek nagyon gyorsan lehullottak, a fedezékből szinte semmi sem maradt. A két katona a földhöz lapult, legszívesebben befúrták volna magukat föld alá. Amint abba maradt a tüzelés, lekúsztak a másik irányba, ahol fedezékben maradtak. Váratlanul osztrák lovasok tűntek fel mellettük, akik oldalról akartak rohamot indítani az ellenséges állások ellen. A másik oldalról kozák lovasok jelentek meg.

- Úgy látszik, ezek minding megtalálják egymást – gondolkozott magában Isti, a szerinte idejét múlt harcmodort űző katonákról.

A domb alján a sövények mögött újra táz alá vették őket. A gépfegyveres várta, hogy onnan jelennek meg ismét. Jelovicsnak átlőtte a lábát egy golyó, fájdalmában olyat sikított, hogy ifjabb István először azt hitte, meghalt a bajtársa. Isti lehasalt a sebesült mellé. Zsákjából kivette ott tartott fehér textil rongyát, és kötözni kezdte a sebet, amelyből erősen dőlt a vér.

- Úgy látszik eret találtak – mondta Isti a sebesültnek.

 

A frontvonalon senki sem tudta, ki volt az a két szemfüles katona, aki a dombtetőre ment fel, és onnan vette tűz alá az oroszokat. Amikor az orosz rohamot sikerült visszaverni, a fegyverek lenyugodtak, az erdő felé erősítést küldtek. A százados utasításba adta, hogy kerítsék elő azokat, akik a dombra felmentek.

Amikor a bokrok között fedezékeket emeltek egy földben hasaló párost láttak. Az egyikük haldoklott. A vérveszteség miatt már fal fehér volt. A másik szorosan tartotta a rögtönzött kötést, és próbált jelezni az érkezőknek, anélkül, hogy az oroszok odalőjenek. A katonák közül négyen a sebesülthöz rohantak, egyikük pedig Istihez ment. Isti szeme azonnal felcsillant, amikor meglátta őt. János volt az. Isti visszatalált a saját századához.

Nagyon megviselt volt Isti, szakálla már rendesen kinőtt, fiatal korát most letagadhatta. Ruháján nem egy bokor hagyott maradandó nyomot.

- Este lesz ideje rendbe szedni magát – mondta a hadnagy, aki hátra küldte Istit az ezredparancsnoksághoz, ami egy közeli faluban lett felállítva.

Legalább egy órányit ment, amikor elért a mondott irányba. A százados írásos parancsot adott neki, hogy gond nélkül haladhasson. A faluban az iskola épülete adott otthont az ezredparancsnokságnak. Az emeleten volt a tábornok szállása, a földszinten pedig a sok aktakukac, akik az ellenség helyett a papírokkal és a parancsokkal küzdöttek. A felfordulás nagy volt, amióta menekülniük kellett. Egy szemüveges százados kereste elő az iratait – úgy látszik minden aktakukac szemüveges – a kartonjára már rávezették az eltűnt pecsétet. Most új pecsét hagyott nyomot az aktáján, és előkerült katona ismét szolgálatba állt – mintha eddig nem állt volna ott.

Isti végre nyugodtan pihenhetett egy helyben. Nem volt az a rohanó típus, és nem hiányzott neki a frontvonal. Szépen válaszolt a kérdésekre, amiket feltettek neki. A százados elismerően bólogatott egyes fejezeteknél. Úgy gondolta érdemes lenne a Katonai Érdeméremre, ezért megírta a felterjesztést.

Isti kapott új zubbonyt, sőt lehetőséget arra is, hogy megborotválkozzon. Amikor végzett, a szomszédos templomba ment. Itt is kórházat csináltak belőle. Engedélyt kapott rá, hogy megnézze a barátját. Amikor bement, ugyanaz a látvány fogadta kicsiben, amit Luck-ban látott. A templom félhomályában megtalálta Jelovics ágyát. A katona eszméletlenül, fal fehéren feküdt. Lábán már rendes kötés volt, amin a vér nem ütött át. Isti meglátta ugyanazt az orvost, aki Luck-ban elkapott egyszer:

- Látom sikerült elhagyni a várost.

Az orvos megint nem akart tudomást venni róla, ezért Isti a jól bevált módszert alkalmazta.

- Eresszen – nyögött az orvos.

- Csak mondja meg, hogy van – bökött Jelovicsra Isti.

- Sok vért vesztett, a sebe elfertőződött. Le kéne vágni a lábát, de a vérveszteség miatt nem bírna el egy ekkora műtétet, de ha nem vágjuk le a lábát, akkor meg a seb végez vele. Ördögi kör – fejét lehajtotta, jelezvén, hogy akár már részvétet is lehetne nyilvánítani neki.

Isti elengedte az orvost. Nézte a barátját, akin nem tudott segíteni. Arcát lázas izzadság lepte be. Néha megrázkódott, ahogy a hideg kirázta. Egy kicsit leült, nem tudta, hogy magához tér-e a barátja? Hirtelen eltűnt előle a világ, ahogy leült, elaludt.

Mire felébredt, már sötét volt. Csak egy gyertya világított bent a szobában. Amikor a barátja ágyára nézett, már nem volt ott senki. Isti ijedten nézett körül. Egy vöröskeresztes nővér volt csak a szobában, aki valamilyen újságot olvasott. A fiatal katona felállt, és odament hozzá:

- Elnézést, de a barátom azon az ágyon feküdt, hová lett?

- Sajnos egy órája sincsen, hogy meghalt – nézett fel a nővér az újságból, majd szemét ismét eltemette a betűk között – nem akartuk felkelteni, a rossz hír megvárta így is.

Isti leemelte a sisakját utólag is a halott emlékére. Mélyen igazságtalannak érezte az életet, amiért megcsillantotta a megmenekülés reményét társának. Nem sokon múlt, de a barátja már nincs vele a fronton. Egy anya és két gyerek gyászolhatja otthon, vajon ki fogja gondjukat viselni? Nem akarta látni a holttestet, még jobban fájt volna neki, inkább kiment az épületből, hátha elmúlik a fejfájása.

A falu fő terén nem járkált senki. Elindult, vissza az ezredparancsnokságra, ahol már csak egy ügyeletes tiszt volt ébren a telefon mellett. Isti hozzá ment oda, éjszaka lehet legtöbb dolgot megtudni az ilyenektől, és kihasználta az alkalmat. Hamar összebarátkoztak a tiszttel. Isti megtudta az összeomlás eddigi történetét, hogy az elmúlt napokban több helyen is áttörték az oroszok a frontvonalat. A 4. hadseregcsoport visszahúzódott, emiatt pedig Istiék hadseregcsoportja fedezetlenül maradt Lucktól északra. Nyugatra nem tudtak visszahúzódni, ezért dél felé vették az irányt. Isti volt az egyetlen, aki nyugatra hátrált, és ezért ütközött bele egy a térségbe vezényelt német hadsereggel. A frontvonal viszont tovább vonult vissza, és nyugatról is a bekerítés veszélye fenyegette a Szurmay hadseregcsoportot, ezért kellett Sokal felé tovább hátrálni. A front most megszilárdulni látszott, de a kapott parancsok szerint a Bug forrásvidékéig tovább kell hátrálni.

- Összeomlunk, mint egy kártyavár – tette hozzá a telefonos tiszt, mint aki látnoki képességeivel mindent előre lát.

Isti ingatta a fejét. Az elmúlt napok valóban a visszavonulásról szóltak, de éppen egyéni sikerei miatt nem látta annyira veszélyesnek a helyzetet:

- Csak sikerült visszaütni – adott hangot optimizmusának, még útitársa elvesztése után is.

- Azért ne csodálkozz, ha egyszer csak fehér zászlót látsz mindenhol…

Isti bólintott erre, majd fejét lehajtotta, és elaludt. Megint néma csönd volt, a telefonos is elbóbiskolt.

 

Isti arra riadt, hogy csörög a telefon. Korán volt még. Az ügyeletes tiszt rövid üzenetet írt le, majd visszahelyezte a kagylót. Gyorsan felállt, de még mielőtt kiment volna a szobából, Istihez szólt:

- Gyorsan menj vissza az egységedhez, ha nem akarsz magadnak rosszat – kicsit várt a folytatással, hogy drámaiabb legyen a hangja – ismét visszavonulunk.

Istit fejbe vágta ez a mondat. A rideg valóság más, mint az elképzelései. Gyorsan feltette sapkáját, vállára vetette fegyverét, és elindult az egysége felé.

A nap melegen sütött már hajnalban is. Figyelmesen nézte az utat, és a mezőt is, nehogy egységét elkerülje, és megint a senki földjén kelljen menekülni. Egy olyan útszakaszhoz ért, amit már az orosz tüzérség alaposan átrendezett. A növényzet takarásában letért oldalra. Egykor szántóföld lehetett, de már csak kisebb csomókban maradt ott valami az ültetett növényből. A földek között sövény húzódott, amelyen keresztül a lövedékek formálta tölcsérek kaput képeztek. Egy ilyen kapun átvágott Isti. A bokrok alatt lopakodva megint hangokra lett figyelmes. Már rutinszerűen tudta, hogy megint csehek, bár most volt valami furcsa hangú alak is köztük. Valami másik szláv is lehet közötte, de legalább tíz féle hangot hall. A gond az volt, hogy jelentős túlerővel állt szemben. – Megint lopakodni kell az árulók elől – lett úrrá az elkeseredés Istin – lehet, hogy a telefonos tisztnek igaza volt.

A hangok alapján tájékozódott, látta, hogy merre kell eltűnnie. A legnagyobb csendben tűnt el, amikor másik neszre lett figyelmes. Két félig kitépett bokor mellett kúszott el, amikor majdhogy nem az orrába állt egy szurony. A szurony végén egy katona volt. Meglátta, hogy Isti magyar, erre rákacsintott, majd a fejével biccentett, hogy kússzon mellé. Vagy öten voltak ott, és a szökevényeket figyelték. Isti rájuk ismert, egy osztrák szakasz volt a hadseregcsoportból. Még áprilisban az első véres összecsapások alkalmával látta őket.

A mozgolódás megindult, minden osztrák és Isti is a bokrok között előre kúszott, majd arra a tisztásra nézett, ahol a szlávok álltak. A fegyvereiken ott volt már a fehér rongy. Isti úgy érezte agyvérzést kap ettől a sok ocsmány alaktól. Tudta, hogy mennyi cseh szolgál ezen a frontszakaszon. Dühös volt, azonnal célzott, és várt, hogy a többi is célozzon. Egyszer csak ordítás, és már csattant is a ravasz. A meglepett katonák azt sem tudták hova kapjanak, az osztrákok máris rájuk vetették magukat, és szuronnyal próbáltak elégtételt venni az árulásért. Nagy volt az ordítozás, de a megmaradt csehek szívósnak bizonyultak. Éppen annyian voltak, mint a rajtaütők. Két osztrákot gyorsan leterítettek, de a zűrzavarban nem tudták felmérni, hogy hányan jöttek ellenük, azonnal otthagyták társaikat.

Isti szuronyával tartotta ellenfelét, aki gyorsan elgáncsolta Istit, amitől ő hanyatt esett. A fegyvereiket mindketten elejtették. Az a furcsa nyelvű volt az, akit nem tudott hova tenni. Testi fölényét kihasználva rávetette magát Istire, és a szorongatni kezdte a nyakát. Isti bal kezével próbálta letépni magáról a fojtó kezeket, de nem járt sikerrel. Próbálta magát kitolni ellenfele alól lábbal, de ezzel sem volt eredményes, miközben szorult a levegő benne. Jobb kezével viszont övéhez próbált nyúlni, ami nehezen ment a rajta fekvőtől. Hirtelen megérezte az övén lógó kését, kivette, és oldalról beleszúrta az ellenfelébe.

A katona nagyot sikított, mint az a grófkisasszony, aki egeret lát. Isti kilihegte magát, örült, hogy végre ismét van vér a fejében. A szökevény oldalából dőlt a vér, Isti ismét felkapta a kést, és beleszúrta, pont a szívébe. Nem érzett ettől örömöt, még kevésbé kárörömöt. Ilyen közelről embert, akit ő ölt meg, még nem látott. A katona szeme üvegesen nézett, Isti úgy érezte, hogy pontosan ő rá. A mellkasa már nem mozgott, de miért is várt volna ilyet egy halottól, akinek a vérét ő folyatta ki. Ismét elfogta az az érzés, amit még Csősz holtteste láttán érzett az első fronton eltöltött napon. Pedig mennyi mindent átélt már. A rohamok, a védekezés, a visszahúzódás, majd a menekülés, a sok árulás.

Az ágyúgolyó nem tudta, hogy közel, vagy távol csapódott be hozzá, csak azt tudta, hogy ekkor tért vissza az élet a fejébe. Az oroszoknak feltűnt ez a kis csetepaté, és úgy gondolták, megtisztítják a terepet maguk előtt. Isti az életben maradt két német katonával együtt menekülni kezdett.

- Megint kezdődik – mérgelődött magában – és megint a két front között vagyok.

A bozóttal ritkán tarkított vidéken nehéz volt úgy menekülni, hogy valahonnan ne lőnének. Egy sövényvonal kínált némi megoldást, amíg eltűnik az ember az oroszok szeme elől. Egy keskeny rés nyitott utat a bokrok közé. Mindhárman oda rohantak, és igyekeztek áthatolni. Isti szaladt a leggyorsabban, utána a két német. Az első német is átért Isti után, de a másik, amint a bokrok között volt elhasalt. A hátán gyorsan növekvő vörös folt jelent meg, amit egy repesz okozott, azonnal kettétörte a gerincét. Keservesen üvöltött a fájdalomtól, majd hangja mind jobban elcsuklott, mert fuldoklani kezdett. Isti és a másik német megnézte, de látták, hogy nem tudnak segíteni, folytatták a menekülést. A kiabálást még messziről is hallották, mire végleg megszűnt.

Amikor messzebbre kerültek, és az oroszok sem voltak már a nyomukba, akkor nézték meg egymást jobban. A német katona ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint Isti. Kiderült, hogy Ludwig Ebertnek hívják, és ugyanannyi idős, mint Isti. Innsbruckba járt gimnáziumba, amikor besorozták őket katonának.

- A háború egyik legnagyobb baja, hogy nagyobb, mint az emberiség, és nem tudja már táplálni ezt a gépezetet – jutott erre a megállapításra Isti, de annyira nem tudott németül, hogy ezt megossza sorstársával.

Az osztrák német katona elmesélte azt is, hogyan jutottak addig a pontig, ahol Istivel találkoztak:

- A század újoncokból állt, 1916-ban toboroztak be minket. A gondok abból adódtak, hogy csehekkel raktak össze bennünket, mivel őket renitensnek tartották, nem merték magukra hagyni a társaágot. Kellettek a németek is közéjük, és nekünk jutott ez a hálátlan szerep. Amikor a tavasszal idekerültünk, akkor még nem látszott semmi jele a dezertálási kísérletnek. Nem volt a legjobb a hangulat, de nem acsarkodtunk egymásra, és ha kellett segítettünk a másiknak. A gond akkor kezdődött, amikor az előző százados meghalt, és egy horvát tisztet raktak a nyakunkba. Közben az oroszok mindenhol előretörtek, és ez az új százados hamar meggyőzte őket a lelépésről. A visszavonulást mi fedeztük volna, de ezek kitalálták az okosságot. Amikor visszavonultunk, az egyik cseh összeesett, mintha megsérült volna. Néhányan ott maradtak, hogy úgy tegyenek, mintha ápolnák. A százados meg hajtott minket tovább. Aztán egy másik cseh is elesett, vele is lemaradtak. Egyszer csak a százados megfordult, és eltűnik. Mi meg megálltunk a semmi közepén parancsok és tiszt nélkül. Nem voltunk tájékozatlanok, bár sokunk nem volt még húsz, talán ezért is voltunk ilyen ügyetlenek. Elhatároztuk, hogy nem hagyjuk, hogy átmenjenek a túloldalra. Azután találkoztunk veled.

Isti bal felől mozgásra lett figyelmes, csapatok vonultak vissza, rendezett sorokban. A katonák fegyelmezetten, de sietősen lépdeltek arra, amerre mondták. Az oroszokat nem hallották már egy ideje. Örültek, hogy sikerült felzárkózni a saját vonalhoz. Amint a katonák közé értek, szemügyre vették, hogy kik ezek, amikor egy hang elordította magát:

- Itt a Kovács – János szavaitól nagy nevetés támad.

- Mi az, kiugrott még egy kávéra is? – szúrt oda a hadnagy, újabb mosolyt csalva a katonák visszavonulásoktól rezignált arcára. Valóban ez volt az egyetlen megmosolyogtató dolog nekik. Isti is mosolygott.

- Ezt a derék embert meg honnan hoztad? – nézett János az osztrákra.

- Ő Ludwig, egy megszűnt szakasz egyetlen tagja – hangzott a felelet. Isti mindent elmesélt a visszavonuló katonáknak, akik mélységesen felháborodtak a csehek viselkedésén.

 

A frontvonal megint nehezen állt meg. A Szurmay-féle hadseregcsoport, ahol Isti is szolgált, már messze járt nyári harcállásaitól. A Bug forrásvidékén, hegyekkel tarkított tájon állapodtak meg egy hónappal a Bruszilov-offenzíva kezdete után. Az oroszok új harcmodort vettek fel, gyorsan mozgó egységekkel beszivárogtak a frontvonal gyenge pontjaira, és elvágták egymástól a csapatokat. A több kilométeres hátrálás során a századok jelentős vesztségeket szenvedtek el. Sok újonc került Istiékhez is, már alig voltak azok, akik együtt kezdték a szekszárdi laktanya udvarán.

A három jó barát volt a szakasz magja. Rajtuk kívül már csak Lengyel volt meg. A többieket a visszavonulás során elvesztették. Takácsról annyit tudtak, hogy hadifogoly lett, Csősz volt az első halott, Balla sem volt már mellettük, sőt a visszavonulás során, ketten is eltűntek, de Istivel ellentétben nem kerültek elő soha. A hadnagy és a százados még megvolt, őket nem lehetett elnyűni. Mintha felső összeköttetéseik lettek volna, ahhoz, hogy ne találja el golyó egyiküket sem. Az újoncok mind egykorúak voltak Istivel, csak később töltötték be a tizenhatot, így később kerültek a hadsereg látókörébe. Most már nem Isti volt a fiatal csikó, már csak háborús tapasztalatai miatt sem.

A Kárpátok nyúlványai között a júliusi hőség kellemesen enyhe volt. Isti éppen megfigyelésen volt, ügyes manőverezései miatt szerették ráosztani ezt a szerepet. A menekülés során szakértelmet szerzett a rejtőzködésben, aminek a ruhája kevésbé örült. Sokat kellett foltozni, amiért a legszúrósabb helyekre is bement. A dolga viszont nehezebb volt, a tájat a kétoldali tüzelés letarolta, és kevés volt a rejtőzködésre alkalmas hely.

Egyes szikladarabok mégis segítséget nyújtottak az őrült vállalkozásokhoz. Az oroszok egy ideje nem mutatkoztak, és a hadvezetőséget nyugtalanította, hogy nem tudnak az ellenségről. Egy hónappal ezelőtt készületlenek voltak a támadással szemben, amiért nagy árat fizettek, most nem akarták elkövetni ugyanazt a hibát.

 Istinek két szikla között rejtőzött. Rengeteg robbanástölcsér szaggatta szét a felszínt. Ezeken keresztül könnyen eljöhetett idáig. Az oroszok több védővonalat alakítottak ki, ha az első vonalat lőni kezdték az osztrákok, akkor a hátsó vonalba húzódtak. Ami feltűnt Istinek, hogy napról napra újabb csapatok jelennek meg, és hosszabb az árokrendszer is. A vonalak mögött sok ágyút vélt felfedezni. – Ebből megint roham lesz – vetődött fel a gyanú, bár próbálta magát megnyugtatni, hogy ennyi hátrálás után végre megállnak egyhelyben.

A gránátok által barázdált területen sietett vissza Isti. A két vonal nem volt látótávolban ezúttal, a dombok között sok helyet hagytak, így megint nagy távolságot kellett megtenni, hogy elérjék az ellenséges vonalakat. Isti sietett vissza, nem akart feltűnni az oroszoknak, még valaki utána lövet. Sikeresen érte el a saját állásokat. A százados rögtön jelentést várt, amit Isti megtett. Mindenki számára világossá vált, hogy megint csatára kell készülni.

A morális szint nagyon alacsony volt, és sokan már arra gondoltak, hogy itt a vége a háborúnak. Csak csekély számú erősítés érkezett otthonról, századok szűntek meg, és nem sikerült még mindet pótolni. A németek nagy erőkkel nyomultak be a területre, de sokára fejtette ki hatását ez. Az első csapatokat a lengyel területek védelmére rendelték ki, ahol sikerült is megállítani az oroszokat. Most Galícia volt a célpont, de ide még nem érkezett meg az összes erősítés.

Általános harckészültség volt eddig is érvényben, de most már volt mire alapozni. A vezetők is tudták, hogy mire számíthatnak. Az idő elteltével a mozgolódást már más frontról is jelentették, kiderült az is, hogy hol várható a támadás. A távírók percegtek, ahogy küldözgették a délelőtti jelentést.

Amint elment a jelentés a főhadiszállásra Istiéktől, az orosz ágyúk ismét tűz alá vették a közös hadsereg állásait. A találatok megint nagyon pontosak voltak. A Monarchia állásait újra sikeresen szétzúzták a jól előkészített tüzérséggel. Az orosz csapatok hamar felbukkantak, és megtámadták a Monarchia csapatait.

A lövészárokban alig helyezkedtek el Istiék, amikor ágyúgolyó robbant közvetlenül mellettük. Hatalmas földcsomók repültek el a fejük felett, ketten véres nyakkal zuhantak a földre. A homok gyorsan koporsóként terült rájuk. Az állásokat el kellett hagyniuk, és hátrább húzódni egy második vonalba, amit fedezékként használtak. Az állások kiépítetlensége miatt több gépfegyvert is nehezen ehetett elhelyezni, nem volt rendes fedezéke, és kevés volt a felállított homokzsák is. Istiék alig fértek be az új árokba. A hátrálás súlyos árral járt, elvesztették a századhoz rendelt géppuskát, és a kezelőket. Az ágyúgolyó pont eltalálta őket, a berendezés darabjai úgy zúgtak el Istiék mellett, csoda, hogy nem találták el őt is. Leitner jobb vállát meg is karcolta az egyik darab. A hátrálók ismét morális válságba kerültek. Régóta nem hangzott el semmi bíztató a katonáknak. A remény maradt meg mindenkinek, de gyorsan halványult az is, mint a remény a haldokló betegeknek.

A visszavont állásokban nem maradt idejük megmaradni a katonánknak. Az oroszok ismét rohamoztak. Az első csapást még könnyedén elhárították, de a második roham után megbomlottak a sorok. Istiék szakasza megint hősiesen védekezett, de jött a parancs: visszavonulás! A katonák sorra hagyták el állásukat, miközben az oroszok újra előretörtek. A ezer felé indultak útnak, mint a hangyák az eke által kifordított hangyabolyból. Isti volt az, aki az oroszokat szemmel tartotta. Egyszer csak felkiáltott:

- Feküdj! – és lerántotta két állandó kísérőjét, Jánost és Kálmánt. Egy ágyúgolyó ismét előttük robbant szét – Fel! – és rohanni kezdett, barátaival együtt. A friss tölcsér jó fedezék volt, azon át nyargaltak. A tölcsérből váratlanul oldalra törtek ki, és azok az oroszok, akik szemmel tartották őket melléjük is lőttek. A menekülésben már túl nagy rutinjuk volt. Az eddigi kegyes időjárás is megváltozott. A hirtelen jött fülledtségből tudták, hogy hamarosan eső lesz. Meneküléshez kiváló alkalom, és alig várták már hogy az égi áldás megérkezzen.

 

Újra olyan helyre értek, ahol az emberi kéz birtokba vette a háború által már egyszer legyalult területet. A frissen sarjadt legelők, és az apró erdők, ahol gyönge volt még minden hajtás, most megint a háború martalékává válnak. Hol egy friss fenyőhajtás, hol egy almafa alatt tájékozódtak a menekülők. Többször is odalőttek az oroszok, így aztán ember és a növényzet együtt mentek a másvilágra.

Isti szándékosan kerülte az ilyen helyeket. Inkább az olyan bozótost kedvelte, ahol kevésbé tűnik fel a mozgás. A völgy, ahonnan menekültek, felülről jól belőhető volt. Két orosz üteg, és egy gépfegyver is pásztázta a környéket. Egy szurdokon át kellett menni, és nehezítette a visszavonulást. Az ütegek könnyedén kilőhették a visszavonulókat. Isti arra várt, hogy az ütegeket előrébb tolják, mert addig nem tudnak tüzelni. A csipkével, és csalánnal borított jegenyés egyelőre nem volt a célpontok között. Az oroszok az út mentén lőtték ki a fedezéket keresőket. A tüzérség után jöttek a kozák lovasok. Isti messziről tudta, ha kozákok jönnek, az ő lovaik halkabban dobogtak, mint az orosz lovasoké. Valamivel fegyelmezetlenebbek voltak, könnyebb volt fedezékből kilőni őket.

Hárman most is együtt voltak. A szakaszból már csak ők voltak, meg a hadnagy, de ő előrébb volt náluk. A lovasok, akik az utat pásztázták, és kaszabolták a fejvesztve menekülőket, lőtávolságba értek. Mindhárman lőttek, és a kozákok előretörése megállt. Amíg újratöltöttek, újabb dördülések következtek, néhány leszakadt osztrák csoportosulás is felvette a harcot.

Istiék látták, hogy a lovasok visszavonulnak. Mögöttük az oroszok tömött sorban jönnek. Az általános támadás újra utolérte őket. János jelzett, hogy a tüzérség mozgásban van, ezért útnak indultak a völgyzug felé. Néhány fa fedezte őket, de az ellenség így is tűz alá vette őket. Szerencséjükre messzire voltak ahhoz, hogy pontosan lőjenek rájuk, és eltalálják őket. A szurdok közelében már sűrűsödött az erdő. Az oroszok azonban újra elhelyezték a tüzérséget, és megint lőni kezdtek. Az egyik ágyú nagyon közel talált be hozzájuk, hallották, ahogy kiabáltak a sebesültek. A következő lövés repeszei már a szomszédos fákat tépázta.

- Alighanem minket lőnek már – vacogott a foga Leitnernek, aki nagyon félt az ellenség tüzérségétől.

Az újabb találat miatt hasra vágták magukat. A földdarabok keményen záporoztak rájuk. Kezeiket a tarkójukra tették, hogy a fejőket ne érje semmi baj.

- A következők mi leszünk – vészmadárkodott Leitner.

Ismét durranást hallottak, megint lőtt egy ágyú. Már várták, hogy rajtuk landol a lövedék, amikor azt látták, hogy a szomszédos magaslaton, ahova áttolták az orosz ágyúkat, felrobban az egyik, és néhány ember darabokban gurul le a hegyről. Egy osztrák üteget egy másik magaslaton helyeztek el, és arra várt, hogy az oroszok közelebb jöjjenek.

A három bajtársnak nem volt választása, igyekezniük kellett, amíg a tüzérségek egymással voltak elfoglalva. A terep sűrűbb lett, nem kellett annyira tartani az orosz golyóktól, mivel a rendezetten közeledő ruszkik elmaradtak mögülük. A hegyek közötti hágót sikeresen elérték. A hadvezetés ott tervezte az ellenállást. Egyre több ágyút helyeztek el, és a szirteken, teraszokon szakaszok ásták magukat fedezékbe. Az oroszok felderítés nélkül éreztek, és a hegyekről hirtelen lezúduló ágyútűz komoly veszteségeket okozott nekik. Látszott, hogy nem készültek ekkora ellenállásra.

A megrekedt támadás az oroszokat várakozó álláspontra helyezte. Napokig az ágyúk keresték egymást, de az osztrák-magyar tüzérség az orosz állásokban is komoly károkat, és nagy emberveszteségeket okoztak. A jó fedezékek miatt a Monarchia katonái védettebbek voltak az orosz tüzérséggel szemben.

- Végre egy kis nyugalom – jegyezte meg János, akit örömmel töltött el, hogy végre visszacsapnak az oroszoknak.

A több napja merev fronton jól érezték magukat a katonák, noha az időjárás kegyetlen volt hozzájuk. Sokat esett az eső, és az utak sárossá váltak. Az ágyúkat ilyenkor volt a legnehezebb mozgatni.

A sziklapárkányon, ami mögött Istiék hasaltak fák által jól védett hely volt. Keveset láttak a völgyből, de egy orosz géppuskafészket így is láttak. Régóta várták, hogy hozzájuk is hozzanak egy géppuskát, mert innen kiváló célpont lennének az oroszok. Zólyomi százados odakúszott hozzájuk, a lehető legkisebb feltűnéssel:

- Jöjjenek utánam!

Mindhárman összenéztek, de nem kérdeztek semmit, látszott a századoson, hogy siet. Mind otthagyták a szirtet, és követték a századost. Egy kisebb tisztásig mentek lapulva, ahol a sok eső miatt egy ágyú vesztegelt a sárban. Mind hármójuknak feltűnt, hogy a cső nem a harctér felé mered, az ágyú a másik irányba megy.

- Hová viszik ezt? – nézett kérdőn Isti a századosra.

- El – hangzott az egykedvű válasz.

Szinte egyszerre sóhajtottak fel mindannyian. Nem értették, miért kell már megint hátrálni. Egy jó állást adnak fel.

Mindannyian nekiálltak tolni az ágyút. A nehéz csúszós talajon folyton megcsúsztak. Nyakig sárosak lettek, háttal, vállal is próbálkoztak, mire a kerék végre megmozdult. Nehezen tudták kitolni az ágyút. Több üteg is elmerült a sáros úton, és kevés ló volt hadra fogható. Többen is segítettek, miközben a nap alászállt már a hegyoromnak, és kezdett besötétedni. A remény egyre megalapozottabb volt, hogy az oroszok nem veszik észre a hátrálást. Közben néhány helyén maradt üteg tüzelt, hogy fenntartsa a látszatot. Az ágyúk napnyugtára átvergődtek a hegyen, és mentek lefelé, alig bírták megtartani őket a lejtőn.

Az oroszok másnap reggel ledöbbenve látták, hogy nem voltak sehol az osztrákok. Mindent kiürítettek. A hegyeken túl újabb mezőn hátráltak át, majd ismét dombosabb táj következett.

- Lassan hazaérünk – hangzott el a katonáktól egyre sűrűbben. A visszavonulás barázdákat szántott sokuk homlokára. A lélegzés nehézkes volt. Csata nélkül mentek el megint, csak egyszer törtek át rajtuk, de azóta is egyenesíteni kell a frontot. Mindig ilyen mellébeszéléssel traktálták őket, pedig tudták, hogy valójában visszavonulnak. Próbáltak mindenféle kommunikációs trükköt bedobni, amivel elfedhették a valóságot.

- Nem véletlenül lesz sok katonatisztből politikus – mondogatta Leitner.

 

A visszavonulások során elérkezett a Kárpátok keleti hegylánca. A havas hegycsúcsok már látszottak a távolból. A tiszta hegyi levegőben messzire el lehetett látni. A csúcsok fenyegetően figyelték a tájat, és a közeledő hadsereget.

A százados elrendelte a lövészárkok kiépítését:

- Ennyi előny az oroszokkal szemben talán elég, addig, amíg ideérnek.

Az optimizmus nem hatotta át a katonákat. Az ásást dacosan végezték.

- A hegyen túl már otthon vagyunk – zsörtölődött János.

Azért ástak, valami halvány fény még derengett, hogy itt még egyszer utoljára megállíthatják az oroszokat. Az idő hűvösre fordult, a hegyek keleti oldala augusztus végén már zord, szeles időt is képes volt tartogatni. Előkerültek az esőköpenyek, amelyek a hajnali ködszitálások alkalmával adott némi védelmet a víztől. A hajnalok csípősek voltak, és a föld, amelyet ástak nehezen akart kijönni. A nedves agyag sokat kivett a katonákból.

Alkonyatkor a százados önkénteseket toborzott, mert felderítést akart végeztetni a környéken. Előző nap orosz lovasokat véltek felfedezni, de ennek biztosságát sehogy sem sikerült ellenőrizni. Isti, János és Kálmán azonnal jelentkezett. Bármennyire is utálták már a frontot, valahogy mindig lehetett rájuk számítani ilyenkor. Elterjedt az a mítosz, hogy Isti halhatatlan ezen a fronton. A hihetetlen menekülései, megfigyelései elismert katonává tették, fiatal kora ellenére. János és Kálmán szeretett vele lenni, biztonságban érezték magukat mellette. Isti pedig fordítva érezte ugyanezt. Biztonságban érezte magát kettejükkel.

Arra indultak, amerre a Vereckei-hágó felé vezet az út. Szívük megdobbant ennek a fenyegető ténynek a hatására. A sáros talajon nehéz volt előre menni, A bozótok megint ritkásak voltak, a látóhatárt a környék dombjai szabták meg. A nyáron szárazzá aszott magas gazban gázoltak. A növényzet közül, ritkán tekintettek ki. Újabb emelkedő következett, aminek a tetején egy-két alacsony almafa várta őket, ha odaérnek. A három megfigyelő a fű között hasalt. Egy szekérút volt előttük, amin nem lehetett feltűnés nélkül átkelni. A fedezék nélküli szakaszt nem akarták megkockáztatni, ezért elindultak arra, hol az út elkanyarodik, és a dombtető felől nehezen látni az útra. A kanyarban átosontak az úton. Isti ekkor nézett vissza a kiépülő front felé. Egy dombnyúlvány eltakarta a közeli állásokat, de a távolabbi vonalakra rálátott. A völgyön keresztül fordította a fejét, és megnézte a szemben levő tájat.

- Talán sikerült jó állást fogni – suttogott egészen halkan.

- Innen viszont jól lehet lőni – törte le az elégedettséget Leitner – egy ágyú és egy két géppuska, aztán erre nehéz lesz tartani magunkat.

- Innen a domb mögül, fedezékből, ide lehet lőni, nem sokáig lenne tartható ez a hely – felelte Isti, majd a fejével intett, hogy menjenek feljebb.

A ritka növényzetben lassan haladtak. Isti az egyik bokorra lett figyelmes. Szél nem volt, de a levelek mégis mozogtak rajta. Két barátját megérintette, és felmutatott a növényre. Isti fejével biccentett abba az irányba, s várta, hogy társai megértették-e mi van ott? A tekintetek találkozása mindent megmagyarázott. Nem fürkészték tovább a bokrokat, sejtették, hogy merre mehetnek visszafelé a legkisebb feltűnéssel. A szekérnyomokon megint ugyanott mentek vissza. A lövészárokba visszaérve elmesélték, hogy a dombon egy géppuskafészek van elrejtve az egyik bokor mögött. A völgy túloldalán már hírt adtak arról, hogy orosz mozgást láttak. A százados hátraküldte Istit az egyik ágyúhoz, azzal az utasítással, hogy lövesse ki a bokrokból azt a géppuskát. Az ütegparancsnok gondosan bemérette azt a helyet, amit Isti mutatott, majd elhangzott a tűzparancs. A sebész sem lehetett volna ennél pontosabb. A közelben állók kiáltást is hallottak a robbanásba vegyülve. A domb túloldalán több orosz is rohant lefelé, mire a tüzérségi parancsnok lövetni kezdte a hátrálókat. Az oroszok váratlan rajtaütése ezen a frontszakaszon nem sikerült. A pillanatnyi sikert az ellenség ágyútűzzel próbálta megtorolni. Isti mellett két ágyúgolyó is becsapódott, de nem hasalt el, sietett tovább, már amennyire a fölázott, szétlőtt talajon lehetett. Mire visszaért a lövészárokba, több helyen is találatot szenvedtek el. Az osztrák tüzérség válaszolt az ellenséges tűzre, ami az orosz állásokban hasonló károkat okozott. Estére mindkét oldal riadókészültségben volt, de támadásra nem érkezett parancs.

Április elseje, a hagyomány szerint bolondok napja. Az újoncoknak viszont nem ez fog eszébe jutni, amikor erre a dátumra gondolnak. Istiék százada ezen a napon érkezett meg a frontra. A 38. honvédezred erősítése lett Szurmay Sándor vezetése alatt. Volhyniában ásta be magát az ezred, amely az előző évben a sikeres gorlicei áttörés után idáig nyomult. A front egy ideje nem mozgott. Időnként előrenyomultak, hogy azután másnap visszavonuljanak ugyanabba az állásba, ahonnan indultak.

A kilátás nagyon sivár volt. A homokos-kavicsos talajon nem volt jele semmilyen életnek. Az oroszok messze, egy földhányás mögé ásták be magukat. A két hadsereg tüzérsége teljesen lerombolta a tájat. A talajon sötét foltok jelölték az elesett katonák vérét. Ellentétben a front által hátrahagyott helyeket, itt, amikor pihentek a csapatok, összeszedték a halottakat és a haldoklókat.

A csapatok között nagy volt a feszültség, mindenki megkapta a hírt, hogy ebéd után megtámadják az orosz állásokat a volhyniai szakaszon. Szurmay tábornok személyesen nézte meg az újoncokat a lövészárokban, és buzdította a katonákat szép szavakkal.

Délben az újonc század kapta meg legutoljára az ebédet. Még javában ettek Istiék, amikor megszólaltak az ágyúk. A hadnagy Isti szakaszával együtt evett, békésen, mintha otthon ülne. A lövésekre mindannyian felálltak, csak a hadnagy marat ülve:

- Nyugalom, még csak az ágyúk szólnak, egyetek.

A csapat tagjai visszaültek, és megették a zöldborsós húst, amit kaptak ebédre, némi rosszminőségű kenyérrel. Ebéd után várták, mikor jön el a roham ideje. Ez volt a tűzkeresztség, az első harc, amikor kiderül, ki mennyit ér.

A Monarchia tüzérsége rendületlenül lőtte az orosz állásokat, amit az ellenség nem hagyott válasz nélkül. Egyik pillanatról a másikra jött a parancs:

- Roham! – ordították a csapattisztek és altisztek.

Az árokból egyszerre felbukkantak az emberek, a parányi porszemek a háború gépezetében, és elindultak a homokdombra, amely mögött az orosz állások voltak. Isti ott állt az árokfalnak tapadva. Lábai nem engedelmeskedtek, nem bírt kimászni a biztosnak tűnő fedezékből. Hatalmas porfelhő szállt, amint az oroszok még aktívabban lőtték a csatateret. Emberek ordítása hallatszott jobbra-balra, máshonnan éles sikoltás jött. Isti oldalra nézett az árokba, és azt látta, hogy Csősz ott fekszik a földön, arcát lefordítva, és zokog. A hadnagy meglátta, és felrángatta a földről:

- Gyerünk, támadás! – kiabált még az ágyúknál is nagyobb hangerővel – Hová lett az a nagy legény, aki ott Szekszárdon játszotta a tábornokot?!

Csősz lábai remegtek, és ha a hadnagy nem fogná, földre rogyna. Végül kapott két pofont Csősz, hogy megálljon a lábán. A hadnagy kitaszigálta az árokból, és Csősznek futnia kellett, ha akart, ha nem. Össze-visszafutott, mint egy kerge nyúl, hol jobbra szaladt, hol balra, miközben üvöltött, mint egy elmebajos. A nagy visítozás közepette egyszer csak elterült a földön, és nem kelt fel.

- Kovács – ordított Istire a hadnagy – mire vár, tapsra? Mindjárt a bakancsom fogja eligazítani! Menjen!

Isti lábai hirtelen engedtek. Kimászott, sőt valósággal kiugrott az árokból, és futásnak eredt. Alig látott valamit, nem is tudta, hogy merre megy, csak ment előre. Úgy futott, mint egy megszállott, miközben lövedékek fütyültek el a füle mellett, és ágyúgolyók remegtették a földet. Egyszer csak fülébe csengett, amit a hadnagy mondott még indulás előtt: mindig figyelni az ellenséget. Isti felnézett, hogy mégis mit lát maga előtt, és merre rohan. Azonnal hasra vágta magát, és a feje felett kis ívben porfelhő keletkezett, vállára és hátára agyagdarabok és kavicsok hullottak, a levegőpuskapor szagú lett. Isti várt egy kicsit, majd felnézett. Egy bombatölcsér volt előtte, amit egy ágyúgolyó okozott.

- Kis híja volt – mormolta magának.

Körülnézett, és ekkor vette észre, hogy Csősz mellett fekszik. Háttal volt neki a hatalmas test. Isti először megérintette, de Csősz nem mozdult. Ekkor megfordította, miközben egy bomba a háta mögött robbant fel, és ismét telement porral a szeme. Még így is megállapította, hogy Csősz fejlövést kapott. Pontosan a homloka közepén találták el, a sisakja alatt. Ahogy Isti tartotta, Csősz vére a kezére is ráfolyt. Azonnal elfogta a hányinger, alig bírta visszatartani az ebédjét. Kezét elrántotta, és Csősz feje természetellenes pozícióban visszahullott a földre. Kezét homokba dugta, hogy ne lássa a barnás-vöröses foltot az ujjain. Újra körülnézett, majd felállt, és előre mászott néhány métert, hogy a homokdomb tetejéről többet lásson. Az oroszok arcvonala nem sokkal messzebb volt a dombtól, de addig egy kisebb mélyedésen vezetett az út. A többiek már az oroszok között próbálta legyőzni ki-ki a maga ellenfelét a fegyverére tűzött szuronyával. Isti ráhasalt a dombra, és célozni kezdett. Megpillantott egy fölöttébb nagyfejű, sötéthajú embert. A szeme furcsa volt, mélyen elbújt az arcán, és nagyon vékony, mintha egy késsel hasították volna ki őket. Puskájával célzott, de hirtelen arra lett figyelmes, hogy a ferdeszemű megdobja valamivel. Isti azonnal a domb mögé bucskázott vissza, majd robbanás hallatszott a túloldalról.

- Abból nem eszel barátocskám – Isti várt egy picit, amíg megtisztul a levegő, majd ismét kidugta fejét és puskáját a domb fedezékéből. Ellenfele nem mutatkozott, de Isti, bár nem tudta hogyan, de megjegyezte azt a helyet, ahol látta a furcsa szemű fickót, és odatartotta a puskáját. Pár másodperc múlva a ferde szempár ismét kinézett, hogy újabb gránáttal végleg ártalmatlanítsa Istit. Keze már lendült is, de Isti ujja gyorsabban húzta meg a ravaszt. Az orosz katona pontosan oda kapta a golyót, ahova Csősz is kapta. A gránátot nem tudta eldobni, ezért az ott robbant fel az árokban. Isti újratöltötte a puskáját, miközben a hadnagy is felért mellé:

- Na, megjött az étvágya? – kérdezte mosolyogva, mint aki elégedett a munkájának a gyümölcsével. Isti némán bólintott, és ismét célzott a megtöltött puskájával. A következő pillanatban kiabálásokra lettek mindketten figyelmesek:

- Visszavonulás! – hallatszott mindenfelől. A kiabáláshoz a hadnagy is csatlakozott. Istit két kézzel lökte visszafelé, hogy induljon. Azonnal a saját vonalukba rohantak a Monarchia katonái. Az oroszok némi tüzérségi tűzzel kívánták nehezíteni a visszavonulást, de nem indítottak támadást.

Amikor visszaértek, önkéntelenül is létszámellenőrzést tartott a szakasz. Mindenki megvolt, csak Csőszt nem látták.

- Ne is keressétek – közölte egyszerűen, minden érzés nélkül Isti – meghalt.

A katonatársak közül néhányan megdöbbentek. Isti elmesélte, miként akadt Csősz holttestére. Nagy volt a csodálkozás, de sajnálatot senki sem érzett iránta. Megtörtént, az első csata, és meg volt az első veszteség.

- Gratulálok – mondta Zólyomi százados – ez a szakasz állta meg legjobban a helyét az első alkalommal – ezzel ment is tovább, hogy mindenhol elmondhassa ugyanezt a rövid szöveget. Azt már kevésbé tudta volna megmagyarázni, hogy mit nyertek ezzel az összecsapással? Pedig Isti éppen ezen gondolkodott.

- Remélem nem csak ebből fog állni a háború – vélekedett nagyon halkan, hogy csak a mellette álló János hallja, aki némán bólintott. Istiből elszállt a vadász kedv. Most Csősz arca jelent meg előtte, rajta a véres csíkkal. Hirtelen felfogta, azt, amit már felfogott a domboldalon is: egy halottat tartott a kezében. Próbálta kiverni azt a véres képet, ami úgy beleégett az agyába. Ekkor eszébe jutott az a mongol forma ember, akivel párbajt vívott. Ő ölte meg. Ugyanúgy a fejbe lőtte, ahogy az ő bajtársát is. A gyomra émelyegni kezdett, úgy érezte, már nem is ember. Az árok forogni kezdett vele, fejét egészen hátrahajtotta. Pár perccel később körülnézett, hogy ki mit csinál. Azt látta, hogy többen is a falat támasztják. Ugyanazt csinálták, mint ő, számot vetettek azzal, amit láttak és tettek.

- A fenébe is, különben ők lőnek le, vagy robbantanak fel minket – mondta beletörődően Isti. Akik a közelben voltak, mind értették, hogy mire gondol, és magukban helyeseltek is.

Az éjszaka nem történt semmi, a felek békésen aludtak, pihentek az ágyúk, a gránátok. Csönd volt, halálos csönd. Az éjjeli őrségben sem történt semmi. Még a rókák sem jártak, baglyok sem huhogtak az éjszakában. Nem volt matatás, legfeljebb a poloskák neszezése hallatszott a szalmazsákokból, nem kevés bosszúságára a katonáknak. A halál leple nehezedett rá a vidékre. Isti nem is látta a tájat. Csak az a lecsupaszított domb volt előtte, amely mögül lelőtte azt a furcsa figurát, aki biztos, hogy nem európai ember volt. Az alvás sem segített a háború rémképein, ugyanazok az események zajlottak éjszaka, mint nappal, csak itt a végén a főhős meghalt, ami egyet jelentett a felébredéssel.

 

A frontvonalon sem volt minden olyan egyszerű, mint ahogy azt képzelnénk. Komoly kapcsolatokat építettek ki az ellenséges oldalak egymás között. Ha éppen kimaradt a napi gyakorlatból az, hogyan nyomuljanak előre néhány métert, hogy másnap feladhassák az új állásokat, akkor beindult a cserekereskedelem. Jól felépített jelrendszere volt már az egymáshoz látogatásnak. Az érkező fél fehér zászlóval, és persze megrakott zsákkal ment, amiben élelmiszer, cigaretta, vagy más érték volt. Azután jött az alku, ki mit ad, miért cserébe. De nagy alkudozás nem volt, mindenki jól informált volt, hogy mi van a másiknál, ezért a heti árfolyammal mindenki tisztában volt.

A fehér zászlóra mindig egy másik zászló volt a jel. Ha piros zászlót lobogtattak, azt jelentette, hogy szabad az út. Ekkor az oroszok rejtekhelyükről a lövészárokba nyargalt, a lehető legkisebb feltűnéssel. Ha szürke zászlót mutattak, akkor azt jelentette, nincs mit felajánlaniuk. Az oroszok néha átugrottak így is, kicsit beszélgetni, esetleg egy kávét, vagy egy vacsorát elfogyasztani ellenséges sorstársaikkal.

Voltak azonban ellenzői ennek a cserekereskedelemnek. Ezeket hívták egyszerűen tiszteknek. A frontvonal közötti kereskedelemnek nem egy hősi halottja van, mindkét oldalon. Ha egy tiszt megjelent, miközben az ellenség ott vendégeskedett, rengeteg vita támadt. Az ott álló beosztottak vonakodtak elfogni, vagy utána lőni az ellenségnek. Ekkor vagy az adott tiszt lőtt, vagy fegyvert fogott a tüzérségre, hogy lőjék ki az ellenséget. Leginkább így lehetett lecsökkenteni ezt az alantas dolgot, hogy a katonák átjárjanak egymáshoz. A veszélyes helyzetek miatt alakult ki a fekete zászlós jelzés, amely rögtön visszafordulásra kényszeríti az érkezőket, mielőtt a közelben álló tiszt is észrevenné őket. Ritkán előfordult, hogy így sem ért vissza az érkező katona az övéihez.

Ezen a napon Istiék fogadtak három orosz katonát. Az oroszok némi kávéhoz jutottak, ami egy ideje hiánycikk volt a Monarchia oldalán. Cigarettából ellenben sokkal több volt nekik, no meg néhány fűszernövényből. A cseréhez jó alap volt az erős paprika, amivel az oroszok igyekeztek feljavítani a rossz minőségű ételeiket, ha máshogy nem, legalább ízben.

- Jó napot! – köszöntötte egy tömzsi, vörös képű orosz az árokból kinézőket – Hoztuk a kávét.

Mint régi ismerősök, úgy köszöntötté egymást, ami két ellenséges embercsoporttól valószerűtlennek tűnt, az ágyúkkal felszántott földön. Örömmel diskuráltak, csak azt nem vették észre, hogy Zólyomi százados erre a vonalszakaszra vetődött. Amint meglátta a három oroszt, tudta, hogy miről van szó. Isti szembe állt vele, és elkészült a legrosszabbra, ami jöhet.

- Mi ez itt, Kovács! – ordított rá a százados.

- Üzlet – vetette oda foghegyről Isti.

- Én most agyonlövetem mindannyiukat – folytatta emelkedett hangon a százados, miközben vörösödni kezdett a feje – Tilos bárminemű kereskedelmet folytatni az ellenséggel.

- Az előbb kávét akart – folytatta unottan Isti – tessék, máris ihat egyet.

A százados a fegyveréhez kapott, hogy mindjárt lelője Istit. Nem elég, hogy főben járó bűnt követnek el a katonái, de nem is érdekli őket a jelenléte. A három orosz nem kezdett el rohanni, tudták, hogy fölösleges lenne. Nyugodtan hallgatták Isti beszélgetését a századossal, aki feje színéből úgy tűnt, kezdett megenyhülni. Elfordult az oroszoktól, és úgy tett, mintha nem is látná őket.

- Aztán vigyázat visszafelé Denis – köszönt el János mosolyogva.

- Holnap nem találkozunk Johann – mondta németesen a nevét a kövér orosz katona – mert hajnaltól valami lövöldözés félét terveznek azok ott fent – így beszéltek a katonai vezetésről. János bólintott, jelezve, hogy értette.

A százados is értette, miről van szó – Micsoda kis kincsesbányái ezek a cserekereskedelmek az információknak – vélekedett róla – Miért ellenzik ezt annyira odafent, csak meg kéne tanulni kihasználni ezeket a lehetőségeket.

- Akkor hol a kávém? – közeledett a zsákhoz a százados, miután az oroszok eltűntek – az előbb azzal traktáltak.

A kalmárok jelezték, hogy menjen velük. A bunkerben nagyon örültek a friss szerzeménynek, ami viszonylag olcsónak tűnt. Azonban hamar alábbhagyott a lelkesedés, amikor a százados is belépett. Isti azonban bólintott, hogy a többiek is megnyugodjanak.

- Az éjszakától – kezdte a százados – erős támadásra lehet számítani, ezért fokozott őrség lesz. Ez a néhány üzletember – mondta élcesen – majd az őrszolgálatban is legyen ilyen aktív, mint most.

János, Leitner, Takács, Balla és Isti egyszerűen megrántották a vállukat. Nem számított már nekik ez semmit. A lényeg a kávé, és az, hogy megihassák anélkül, hogy a fejükre omlana a föld.

A nyugodt éjszakáknak mindig megvan az az átka, hogy az ember ráér gondolkodni, ami a katonaságnál különösképpen egészségtelen dolog. Istinek megint azon járt a feje, hogy mit látott amióta eljött otthonról. Április óta minden emlék véres. Még mindig kísértette éjszakánként az a mongol, akivel először végzett a háborúban. Néhány rohamon kívül mást nem látott Isti ebből a háborúból. Meglehetősen passzívnak ítélte a közös hadsereget. Túl nagy volt a nyugalom, ahhoz képest, hogy két hónapja itt állt a háború közepén. A Monarchia harci ereje elfogyott a limanowai offenzíva után, legalább is erről beszéltek már a fronton többen is. Nem volt este, hogy a szláv csapatok közül ne kíséreltek volna meg szökést. A németektől függött, hogy milyen lépések következtek a háborúban, ők pedig passzívak maradtak. – Mikor lesz vége? – sóhajtott magában Isti. Mindig ez volt a gondolatainak a vége, pedig nem tudta, hogy a java még hátra van.

A sáros udvar ma sem ígért semmi jót az újoncoknak. Sárdagasztás, két hét alatt ennyit tudott volna mondani a katonaságról Isti. Ahogy olvadt az idő, úgy okozott egyre nagyobb gondot a gyakorlatozóknak. Két nappal ezelőtt egy teherautót toltak ki az udvarról, mert elásta magát. És ők ebben a sárban edződnek a laktanya hátsó udvarán.

- Has! – kiáltotta a hadnagy. Mindenki hasra vágta magát. – Kúszás! – mindenki kúszni kezdett. A sárból alig látszottak ki. Persze senki sem szerette ezt a mutatványt, de már a mindennapok részévé vált. Csak a sok ruhatisztítás nem volt ínyükre. Legalább barna lett volna az egyenruha, akkor nem is látták volna őket, de a szürkén látványos volt a barna szín.

Már nem okozott gondot a hason kúszás a méteres, hideg sárban. Isti visszaemlékezett, amikor az első alkalommal ezt parancsolta a hadnagy. Szinte senki sem akart belemerülni a koszba. Mindenki tartotta magát térdein, kezein, és kiállt a földből, mint egy bucka. A hadnagy azonnal rálépett az első sorban fekvő Lengyelre, és belenyomta a sárba. Lengyel majdnem belefulladt, de nem engedte feljönni onnan.

- És most mozgás! – rivallt rá a hadnagy Lengyelre, akinek fuldokolva kellett megtennie a következő néhány métert. – Így kell, ni! A többi kényes kislány is elindul, különben rajtuk is gyakorlatozni fog a csizmám – a háttérben a százados elismerően bólintott a hadnagy felé. Mind a kettőt nagy szadistának tartották. Egyszer a százados hátra ment a latrinához, amit első nap ásattak velük. A katonák nem pattantak fel vigyázzba, amiért a százados nagyon megorrolt. Az estét kint töltötték a szabadban, és gyakorolták a tisztelgést, mindezt letolt nadrággal.

A század vánszorgott a kúszással, csak Isti tagbaszakadt szobatársa, Csősz Levente kúszott úgy, mintha már évek óta így menekülne. A századosnak ő volt a kedvence – Igazi katona alkat – mindig így dicsérte. Csősz nem is habozott ezzel a helyzettel visszaélni. A szobatársait terrorizálta, mintha a saját cselédei lennének. Az első napon mindjárt elvette a szomszédos ágyán alvó Leitnertől az otthonról hozott csirkecombját. A szobatársai egytől egyig utálták őt, de nem mertek szembeszállni vele. Gátlástalansága nem ismert határt. Istinek többször is le kellett mosnia a sarat a ruhájáról. Egyszer nem végezte valami jól a dolgát, amiért Csősznek plusz köröket kellett futnia. Istit ezért a latrina mellett megvárta, és ellátta a baját. A századost nem is érdekelte, hogy Istinek miért van feldagadva a szája.

- Gyerünk – sürgette őket a hadnagy – Olyan lassúak, mint egy vemhes anyatetű! Mi lesz magukkal, ha még a puskájukat is vinniük kell a hátukon?!

Amint végigkúsztak az udvaron, ismét felálltak. A sár nagy csomókban potyogtak róluk. Olyan volt, mintha ott jött volna rájuk a szükség. Isti egy héttel ezelőtt még mosolygott volna ezen. A százados ezt észre is vette, ezért este tízkor kirángatta az ágyából, és pizsamában kellett kúsznia a sáros udvaron. Több, mint két órán át csinálta ezt, majd úgy piszkosan kellett befeküdni az ágyba. A hadnagy ismét vezényelni kezdte a kúszás menetét.

- Elég volt ebből a szórakozásból! – kiáltott a százados.

- Sorakozó – ordította el magát a hadnagy vékony hangján.

A sor gyorsan felállt. A százados keményen eléjük lépett. Az ebéd közel volt, de már senki sem várta azt. Tudták, hogy bármilyen elképzelése lehetett a századosnak, attól függően, hogy hol szorította a csizmája.

- Ma ebéd után elveszítik a szüzességüket – kezdte a százados. A katonák meredten figyeltek, most mit akar ezzel a kijelentéssel – Ma megismerik a leghűségesebb bajtársukat, amelyre úgy fognak majd vigyázni, mint a saját szemük világára. Ebéd után megkapják a puskájukat.

Az ebéd nyugodtan telt el. A százados sem tűnt annyira idegesnek, mint máskor. Isti a fölötte alvó Lukács Jánossal került a legközelebbi barátságba. Lukács már elmúlt húsz éves, és mint kiderült már házas volt. Az asszonyt várandósan kellett magára hagynia. Alakja éppen olyan vékony volt, mint másoknak, akiknek alig volt valami földjük, és éhbérért dolgozott valamelyik gróf földjén. A két falusi jól megértette egymást.

- Ha belegondolok, hogy ez az állat is fegyvert kap – súgta oda János Istinek, miközben feje Csősz felé biccentett – ki tudja így mire lesz képes…

- Annyira nem hülye, hogy ellenünk használja – nyugtatta magát és barátját Isti – A hadnagy előtt már így is elvágta magát, azt nem tudja átverni.

- Ami igaz, az igaz. A hadnagy normálisabb, mint a százados. Legalább is kiszámíthatóbb.

- A százados leginkább az üveget szereti – szólt oda Isti másik oldalán ülő Leitner Kálmán. Ők hárman mindig összetartottak. Ezt az egységet leginkább Csősz Levente fogta össze, mivel ők szenvedtek a legjobban tőle – A legnagyobb baja meg az, hogy nem talál fogára való prostit a városban. De hát a Budapesthez szokott finom úrnak itt vidéken semmi sem felel meg.

- Nahát, milyen tájékozott vagy – mondta egyszerre a másik kettő.

Leitner intett a kezével, hogy maradjanak nyugton. Csősz már egy ideje figyelte a beszélgetést. Mindenki elfogyasztotta maradék ebédjét. A hadnagy elkiáltotta magát:

- Sorakozó!

Ekkor mindenki egyszerre felállt, és kivitte a tálcáját, akár befejezte az ebédet, akár nem. Az utóbbi időben már ezzel sem volt gond. Mindenki tudta, hogy mennyi ideje van enni, és senki sem késlekedett sokat. Ebéd után rögtön sorakozó volt. Az erőltetett kiképzésben nem volt semmire sem idő. Szinte levegőt sem tudtak venni.

- Nos, katonák! – kezdte a százados emelt hangon – Akár tetszik akár nem, ez lesz a kiképzés fénypontja. Most jön a lövészet – ezzel a hadnagy, és két tizedes felé biccentett, akik kiosztották a puskákat.

Isti rezzenéstelen arccal vette át a puskát. Új puska volt, még egyszer sem használták. A szurony a fegyver végén csillogott, akár a Nap.

- Most megtanulják használni! – folytatta immár hivatalos hangon a százados. Azzal megmutatta, hogyan kell vállhoz emelni, leengedni. Mindent elmondott, ami szükséges egy reguláris katona számára. – Lábhoz, vállhoz – hallatszottak a kifejezések. Azzal megkezdődött a gyakorlat. – Fegyvert lábhoz! Fegyvert vállhoz! Szuronyt szegezz!

A katonák fegyelmezetten végezték a feladatokat. Egy órán keresztül csinálták a különböző formációkat. A fáradtság meglátszott már a katonákon, és az egyhangú monotonitás sem volt az ínyükre. Egy óvatlan pillanatban Leitner leejtette a fegyverét. A százados azonnal vörös lett. Most látszott igazán, hogy már ivott aznap.

- Állj! Leitner! Mit tett! – ordított torkaszakadtából – Cserbenhagyta a legjobb barátját. Maga nem katona, csak egy nyámnyila kislány! Fogja! – és azzal a kezébe nyomta az elejtett fegyvert – Gyerünk, vállhoz! Lábhoz! És most csókolja meg, és kérjen tőle elnézést.

Leitner bambán nézett, nem értette, mit akar a százados. Ő azonban némán állt, ajka enyhén rángatózni kezdett, amiért Leitner még mindig csak áll, és nem mozdul. A tétova kiskatona lassan a szájához emelte a fegyverét. A százados megfogta, és keményen beletolta Leitner szájába a puskát, hogy majdnem kivitte a fogait is. Egy pillanatra sírógörcs kerülgette Leitnert, aki már szabadult volna fa ízű párjától, de a százados nem engedte el.

- Most pedig kérjen bocsánatot! – ordította a százados, és kiszedte a puskát Leitner fogai közül. Leitner vörös volt szégyenében. Kénytelen volt bocsánatot kérni a fegyverétől. Kívülről akár egy bohócbemutató, olyan volt az egész. A többi katona azonban tudta, hogy ennyivel nincs vége.

- Most pedig – ez volt a százados kedvenc szófordulatainak egyike – addig gyakorolják, amíg úgy nem megy, mint az ágybavizelés!

A század órákig rakosgatta a fegyvert jobbra-balra, a vállak gémberedtek, a kezek remegtek, de mindenki szorosan tartotta a fegyverét. Estére fejezték be a fegyveres gyakorlatozást. A puskákat halomba rakták az udvar közepén, majd sorakoztak.

- Készülődjenek a vacsorához! Oszolj! – ezzel a százados fürge léptekkel, és remegő kézzel elindult a laktanya épülethez, saját szállására.

Istiék visszatértek a szállásukra. Volt, aki ledőlt az ágyára, volt, aki csak ült. Leitner is lefeküdt, de Csősz odalépett az ágyához, megragadta, és belenyomta arcát a párnájába:

- Te kis gennyláda! Még egy ilyen, és agyonverlek! – azzal otthagyta. Leitner idegesen rángatózott egyet, arcát nem akarta kiemelni a párnák közül. Csősz visszafordult, és odavetette – Este majd csizmámnak viseld gondját! – ezzel a rettegett, és gyűlölt alak kiment a házból egy kis friss levegőért.

A vacsoránál a három barát ismét egymás mellett ült, de nem volt olyan jó hangulatú az ebéd, mint a reggeli. Leitnernek nem volt kedve viccelődni a századossal, sőt enni sem akart.

- Egyél! – szólt oda szemből Lengyel Lajos – azzal nem segítesz magadnak, ha legyengülsz, és megint elejtesz valamit.

- Lajosnak igaza van! – szólt János – Egyél magadnak egy szívességet! – Istivel és Lengyellel együtt mosolygott ezen a szellemes szófordulaton, de Leitnert nem lehetett felvidítani.

A vacsoraidő is eltelt, Leitner szinte semmit nem evett. A házakban rendet kellett rakni, mert este jött a szobaszemle. Jaj volt annak, akinél valamit nem talált a helyén a százados. Az éjszakai futást senki sem szerette.

A százados vörös arccal lépett be a szobába. Mindenki vigyázzba állt. A százados mormogott halkan, ahogy szemét járatta. Elért az utolsó ágyig, majd visszafordult. Ahogy ment kifelé, amitől csökkent a feszültség a szobában, az ajtóhoz érve, kinyitotta azt, és kitekintett a csillagos égre. Metsző fagyos levegő áramlott be a szobába. Az ajtóhoz közelállók megborzongtak, miként a hadnagy is behúzta a nyakát. A százados vészjóslóan megfordult:

- Ez a szoba rendetlen, úgy, ahogy van – kezdte halkan, erős gúnnyal a hangjában a százados – Leginkább az emberek rendetlenek – ismét megindult a szoba belseje felé – Csupa gyengekezű, puhány alak! – amint Leitner elé ért, megemelte a hangját – Mintha valami kacska tökinda állna ki a vállukból. De majd erősek lesznek. Sorakozó a ház előtt teljes menetfelszerelésben! – ezzel a százados kiment.

A ház előtt sok csügget ember jelent meg. A hideg szél nem ígért semmi jót annak, aki kimerészkedett vackából. A Holdfény csillogott a felfagyott földön.

- Uraim! – kezdte ismét a százados – Ilyenkor este csodálatos a Duna, főleg Holdfényben.

Ez egy húsz kilométeres menetelést jelentett a Dunáig és vissza. Sötét erdőben, olyan helyeken, ahol a katonákon kívül más nem jár, legfeljebb néha egy-egy vadász vadkan után kutatva. A százados a kapuig kísérte a katonákat, onnantól a hadnagy felelőssége volt, hogy mindenki egyben térjen vissza. A menet néma csöndben ment. Zihálni sem mertek, mert féltek a meghűléstől, a levegő hőmérséklete egyre alacsonyabb volt, ahogy megközelítették a Dunát.

A hadnagy tudta jól, hogy el kell vinnie a szakaszt a partig. Legszívesebben belelőtte volna Leitnert a Dunába. Amikor a partra értek, akkor tíz perc pihenőt kaptak. Mindenki állva nézte a Holdfényes Dunát. A víz hangosan csörtetett a Gemenci-erdő mellett. Ezüstös színe egy pillanatra a legérzéketlenebb embert is megfogta. Leitner csak bámulta a sodró árt, ahogy jégdarabok mentek egyre csak a távoli ismeretlenbe. Észre sem vette, és elindult a víz felé. Nem tudott úszni, így biztos volt, nem kell visszatérnie a táborba, ha eléri a vizet. Ekkor egy erős kéz ragadta meg hátulról:

- Mit csinálsz?! – Csősz Levente volt, aki elkapta. Valami különös kéjt érzett, hogy keresztülhúzza a számításait Leitnernek – Az kéne még, hogy belevessz a vízbe. Aztán a százados utánad küldene minket is.

Leitner ki akart bújni a szorításból, de az erős kar nem engedte. Csősz a másik kezével egyszerűen tarkón vágta, amitől a földre rogyott. A hadnagy szenvtelenül nézte az eseményeket. Isti és János egyből ott voltak. Csősz arrébb ment, nem törődött tovább az eseményekkel.

- Szedd össze magad – fogta meg Leitner vállát János – ezek nem érnek ennyit, hogy eldobd az életed miattuk. Gondolj a családodra!

A két barát felsegítette a megnyomorított, és megalázott társukat. A hadnagy sorakozót rendelt el. A menet visszament a táborba. Amikor megérkeztek, a hadnagy közelében állók halhatták, hogy hol a századost, hol Leitnert szidta, miközben elment a szállására.

Mindenki alváshoz készülődött. A katonák sorban haladtak, ki-ki elvégezte dolgát, majd elment a fekhelyére, hogy azt a rövid időt, ami még van az éjszakából, azt alvással tölthesse. Leitner a csoport végére maradt. Amikor bement a mosdóba, hátulról elkapta valaki, a mosdóhoz vitte, és az erős kéz belenyomta a fejét a kagylóba. Rövid idő után kiemelte a fejét:

- Legközelebb majd nem dobálod a fegyveredet – ropogott Csősz Levente hangja – nesze egy kis fejmosás.

Ismét a vízbe nyomta a fejét. Leitner próbált küzdeni, miközben levegőhiányban szenvedett.

- Menjenek aludni! – harsant fel a hadnagy hangja. Megvárta, amíg elment Csősz, majd Kálmánhoz fordult, és vékony fekete bajusza alatt halkan mormogott – Nem ártana, ha összeszedné magát! – ezzel hátat fordított. Szürke sapkája majdnem beakadt az ajtófélfába. A hadnagy is rendkívül fáradt volt, mindig peckes járása ezúttal fegyelmezetlenebb volt. Sötét haja egészen lelapult tarkójára. Barna szemei már csak résnyire volt nyitva, de még egyszer benézett a szobába, majd elköszönt a katonáktól. Leitner is a helyére sietett, majd bebújt az ágyába. A pokrócot a fejére húzta, majd némán sírni kezdett.

Másnap reggel Leitner szemei vörösen izzottak. Mindenki megmosdott, majd kiment a latrinához könnyíteni magán. Leitner megint a végére maradt, Csősz megint kitervelt valamit ellene. Ezúttal az előző napi csizmapucolást hiányolta, és most akarta behajtani adósságát. Leitner azonban mintha nem is hallotta volna, amit Csősz mondott neki. Állt a mosdó előtt, és próbált magához térni. A nagydarab erre hozzávágta a csizmáját, és egy kefét is, hogy tisztítsa le. Kálmánnak most esett le, hogy Csősz ismét nyúzni akarja. A nagytestű katona teljesen vörös lett. Alakja zihált a méregtől, eddig még senki sem váratta meg, amit akart, mindent elért. Sötét szemöldökét felvonta, majd ráugrott Kálmánra. A csizmáját a szájába akarta nyomni. Ekkor azonban egy hatalmas ütést érzett a tarkóján, amitől megszédült, és térdre rogyott. Egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy hol van. Kálmán is a földre rogyott, és próbált levegő után kapkodni. Csősz felemelte a fejét, hogy megnézze, ki ez a bátor ember, aki meg meri ütni. Isti állt a feje felett. Kék szeme villámlott, mint egy tigrisnek, aki zsákmányt lát. Elszántságához nem férhetett kétség. Még mindig szédelgett, de felállt, ám megtántorodott egy kicsit, amire Isti egyenesen a szemére sózott egyet. Csősz hátra lépett kettőt, és megkapaszkodott a falban.

- Mi történik itt? – kiáltott be egy ismerős vékony hang. A hadnagy szigorú feszes tartásban állt a mosdó ajtajában. Mögötte többen is leskelődtek.

- Csúszós a mosdó uram, és elestünk – vágta rá Csősz, mint rutinos mentegetőző a kérdésre. Tudta ő is, hogy nem vár rá semmi jó, ha a hadnagy most elkapja, mert nem kedveli őt, és az első alkalommal keresztbe tesz neki. A hadnagy Leitnerre nézett, akit Isti próbált fölsegíteni a földről. Kálmán is bólintott, mert nem akarta bajba keverni a megmentőjét. Csősz kiment a helyiségből, majd a hadnagy is utána ment, de az ajtó előtt megállt, és várta, hogy Isti is kimenjen.

Isti sokáig nem tudta megmondani, hogy miért éppen azon a napon szállt szembe Csősszel. Vajon ez volt a bajtársiasság első jele, vagy most lett elege Csőszből? Amikor kiléptek a kapun a hadnagy nem szólt semmit, de Isti elkapta a pillantását. Volt benne valami elismerő tekintet. Ők is felzárkóztak az ebédlőbe tartó tömeghez.

A reggeli alatt minden ugyanúgy zajlott, mint máskor. Az étel nem volt jó, de a legtöbb ember már azelőtt megtanulta, hogy addig jó, amíg van mit enni. Isti kerülte Csősz tekintetét, pedig ellenséges bajtársa folyton őt nézte. Tudta, hogy nincs elintézve a kettejük dolga.  – Azt lenne jó tudni, hogy mit tervez – gondolkodott magában – biztos, hogy lesből akar támadni. Jobb, ha óvatos leszek.

Reggeli után sorakozó volt. ismét a fegyveres gyakorlatozás jött. Ezúttal már élesben ment a dolog, a fegyvereket megtöltötték.

- Talán ez majd nagyobb összpontosításra serkenti magukat – recsegte a hadnagy erősen borvirágos orra alól.

A szakasznak valamivel könnyebben ment a gyakorlatozás, mint előző nap. A mozdulatok már ismertek voltak. Akik az éjszaka meneteltek, azok fásultabban mozogtak a többieknél. Ebéd előtt a százados ismét eligazítás tartott, amelyben közölte, hogy a század tagjai is részt vesznek az éjszakai őrszolgálatban. A beosztást is ismertette, Istinek éjfélkor kellett átvennie az ügyeletet Takács Dénestől.

Ebéd után folytatódott a gyakorlatozás. Isti úgy érezte, már a szeme is kifolyik, de bírta a tempót. Amióta itt van, úgy érezte egyre erősebb. Már nem az a vékony gyerek, aki idekerült, megerősödött, és vonásai is férfiasabbak lettek. – Feri bácsinak a faluban igaza volt, hamar férfit faragott belőlem a katonaság – vélekedett.

Este végleg megkapták fegyverüket. A százados figyelmeztette őket, hogy hadbíróság elé állíttatja azt, aki elveszíti a fegyverét. Estére még egy program, fegyvertisztítás. – Vajon Csősz kit fog ezzel zaklatni? – merült fel a kérdés Istiben.

A vacsora ismét gyorsan fogyott. Leitnernek is megjött már az étvágya. A barátai megnyugodtak, úgy tűnt nem lesz folytatása Leitner hisztijének. Vacsora után a barakkba mentek. Mindenki bent volt, jött az első fegyvertisztításos este. A százados megígérte, hogy este mindenkinek megnézi a fegyverét, és senki sem akarta magára vonni a haragját. Isti is tisztogatta a fegyverét. A szeme sarkából azonban Csőszt figyelte, aki látszólag szintén a fegyverével volt elfoglalva. Isti hirtelen azt vette észre, hogy Csősz ott áll előtte:

- Tisztíts meg, és elfelejtem, amit reggel orvul elkövettél!

Isti fel akart állni, de Csősz azonnal visszalökte. Ezzel a lendülettel Isti azonnal térden rúgta Csőszt, aki egy pillanatra nem értette, hogy miért zuhan a földre. Ezzel a habozással végzetes hibát követett el, mert Isti azonnal orrba vágta. Csősz hanyatt is esett. Akkor már Leitner, és János is megjelent Isti mellett. A szoba többi tagja csak nézte az eseményeket, de mindenki Istinek szurkolt. Csősz megpróbált felkelni, de Isti már állt mellette, és rálépett a mellkasára.

- A százados jön! – kiáltotta a kis Takács az ajtó mellől. Mindenki a helyére rohant. Csősz is úgy nyargalt, mintha éhes agarak üldöznék.

Amikor a százados belépett, mindenki vigyázzba állt, és tisztelgett neki, aki viszonozta a tisztelgést:

- Mindenki folytassa a munkáját! Kovács és Takács jöjjenek ide!

A százados megvárta, amíg Isti is odaért. Elmagyarázta nekik az esti őrséget, hogy hol lesz a helyük, mikor és hogyan lesz a váltás. A jelszót majd az őrség vezetőjétől tudják meg, aki ezen a napon a hadnagy lesz.

Az este folyamán Isti nagyon könnyen elaludt. Hiányzott neki az alvás. A napot elégedetten zárta, amiért kétszer is móresre tanította Csőszt. Talán most már békén hagyja, amiért folyton ellenállásba ütközik. Álmában Isti az olasz fronton járt. Éppen ellenséges tűzben haladt előre, amikor előtte elpattant egy szögesdrót, és felsértette az arcát. Isti a földre rogyott, majd remegni kezdett, mint a kocsonya. Ekkor vette észre, hogy valaki tényleg rázza őt. A hadnagy volt az.

- Ébredjen! Tíz perc múlva jelentkezzen az őrhelyén! A jelszó: Trieszt. A válasz: Tirol. Mozgás!

Isti néma csöndben vette fel a ruháját, amelyet most az ágya mellé készített, mert nem akart szekrényében kotorászni. Gyorsan öltözött, minden gond nélkül a vaksötétben. Begombolkozott, majd vállára vette a puskáját. Megnézte, hogy van-e nála töltény. Ezt nyomatékosította a százados, hogy legyen náluk töltény.

- Az őrségben az elővigyázatosság és az óvatosság a legfontosabb – zengett fülében a százados hangja az eligazításról. Isti most érezte először, hogy a százados tud atyáskodó is lenni.

Csendben ment ki a házból. A hideg levegő belecsípett az orrába. A laktanyában két őrhely volt. Az egyik a rácsos kapunál, amelyen valaha ő is bejött. A másik a tábor hátsó részén volt, ahol egy erdős rész állt. Ott csak egy kis ajtó engedte ki és be a jövő-menő katonákat. Rögtön az erdőre nézett, erre szoktak távozni gyakorlatozáshoz a katonák. A táboron belül is fák álltak ezen a ponton. Isti nehezen ismerte ki ezt a részt, mert ide még nem vezetett sok útja. A hatalmas laktanyának csak a sáros udvarát, és a ház körüli részt ismerte. Amikor a Dunához mentek, akkor is a főkapun át távozott.

A sár felfagyott és ezért nagyon csúszós volt. Nehezen botorkált a hátsó ajtóhoz.

- Jelszó? – hasította meg a csendet Takács kicsit rekedtes hangja.

- Trieszt. És a válasz? – felelte Isti a jól betanított szöveg alapján.

- Tirol. Marhára hiányoltalak már! Na, jó éjt!

Takács ezzel ott is hagyta Istit. Távolodó alakja mind kisebb neszt hallatott. Isti körülnézett, hol is áll. A házak nem látszottak ide. Az út egyik oldalát nem szegélyezte semmi, egy nagy füves mező volt. Talán ezt használták lőtérként. Isti éleset még nem lőtt soha. Egyszer lőttek még a puskával, de akkor töltény nélkül. Most viszont meg volt töltve a puskája. Elvileg tudta, hogyan kell elsütni, de még nem tudta, milyen érzés az.

A szél feltámadt, Isti ezért behúzta a nyakát, amennyire csak tudta. A fák javarészt eltakarták a laktanyát, de a fal mellett volt egy ösvény, ahol lehetett látni, ha valaki bemászik. A mezőn át viszont mindent lehetett látni, egészen egy fasorig, amely kettéosztja a laktanyát. Azoknak a túloldalán vannak a barakkok.

Isti fülelt, itt-ott egy-egy matató hangot hallott. Az erdőben éjszaka sem áll meg az élet. Egy bagoly huhogni kezdett egészen közel Istihez. Isti először a fegyveréhez kapott. A néma csönd, és a tágas tér, amely körülvette Istit, mintha mind rá lesett volna, hogy egy óvatlan pillanatban elkapja. Figyelt minden neszre. A bagoly újra rákezdett, és valahol egy ág is megreccsent. Az erdő eleven volt Isti szemében, amely csak játszott szemével. Mintha emberek mászkáltak volna mindenütt. A levegő újra mozogni kezdett. Úgy látta, valaki kihajolt egy fa mögül a kapun túl, pedig csak egy bokor hajladozott. Ismét ág reccsent egészen a fal mellett. Isti figyelt, tudta, hogy most valaki tényleg van ott. A kapu előtt feltűnt valami, de ez nem volt más, csak egy róka, amely egér után szimatolt a földön.

- Milyen jó lenne kilukasztani, a bundáját, azután meg eladni – gondolkodott hangosan Isti. A róka mintha felfigyelt volna erre, Istire nézett, villogott zöld szeme, majd eltűnt a kapuból. Megint minden csöndes lett. Se szél, se bagoly, se róka. Isti úgy érezte, már órák óta kint van. Megint neszt hallott. Most az ellenkező irányból jött a hang. Valaki az úton közeledett. A fák közül egy alacsony alkat jött – Biztos az őrség – reménykedett magában az újdonsült őr. Egy alacsony alak jelent meg előtte. Isti tudta, hogy ki váltja őt, és azt is, hogy a most megjelent alaknál nagyobb. Úgy közeledett az illető, mint aki semmitől sem fél. Isti kezébe vette a fegyverét, és rászegezte a közeledőre:

- Állj! Mi a jelszó?

- Trieszt – hangzott a felelet. Isti megismerte a százados hangját. Annyira meglepődött, hogy majdnem elfelejtette a választ.

- Tirol – felelte erősen, amikor a százados egy lépést közelebb ment Istihez.

- Történt valami? – kérdezte a százados.

- Jelentem, semmi.

 - További eseménymentes őrködést! – ezzel a százados visszafordult. Máskor is szokott ellenőrző körutat tartani. Mindig tudta, hogy kinek hol kell állnia, ki, mikor vált. Előszeretettel ellenőrizte az újoncokat. Az előbb váltott párbeszédből úgy gondolta, ez a fiatal gyerek talán tényleg megérett a katonaságra. – Határozott, kemény fellépés még a tisztekkel szemben is, csak így tovább Kovács! – a bajsza alatt egy fél mosolyt is megengedett magának, miközben már a barakkok felé járt.

Isti azon gondolkodott, vajon nem álmodta-e az egészet. Úgy érezte, már rég jönnie kellett volna a váltásnak. Ez a néma csend, és az éjszaka ismét éveket öregített rajta. Néhány lépést megtett, mert zsibbadni kezdett a lába az egyhelyben állástól. A talaj is hideg volt, ami nem kedvezett a szobrozáshoz. Közben figyelte, nem hall-e valamit akár a kapun kívül, akár a barakkok felől.

Az idő múlásával Isti megnyugodott. Nem zavarta már meg a mellette huhogó bagoly sem. Később még egyszer látta a rókát is. Valamit vitt a szájában. -  Na, eggyel kevesebb egér – majd elfordult Isti és várta türelmetlenül a váltást. Nem sokára megérkezett a felmentő sereg. Minden rendben megtörtént. Isti váltott néhány szót katonatársával, majd visszament a barakkjába. Az épületbe menet megjelent a hadnagy mellette:

- Minden rendben volt?

- Jelentem, minden – felelte kissé türelmetlenül Isti, már nagyon szeretett volna ágyba kerülni.

- Találkozott valakivel?

- Jelentem, a százados úr járt kint.

- Értettem – felelte kissé eltűnődve a hadnagy – Jó éjszakát!

Isti tisztelgett a távozónak, majd bement a házba, ahol végleg megnyugodhatott. Ugyanolyan csendben szabadult meg felszerelésétől, ahogyan magára vette. Bent a házban is hűvös volt, nem volt már sok ereje a sarokkályhának. Isti még le sem feküdt, amikor már aludt.

A reggel túl korán jött el Isti számára. Alig bírta összekaparni magát. Két napja nem tudott rendesen aludni. Álmossága a mosdóba is elkísérte, de hamar magához kellett térjen. Amint a mosdóban volt, egy erős kar megragadta a grabancát. Istinek szinte természetes volt, hogy Csősz már megint nem fér a bőrébe, de nem vette komolyan a dolgot, egész addig, amíg arra nem eszmélt, hogy a földön van.

- Te kis féreg, azt hiszed, mindent megúszhatsz? – kezdte vértől forgó szemekkel Csősz – most addig verlek, amíg meg nem unom.

Isti érezte, hogy nem tud mozdulni a gyilkos fogásból. Az ütések pedig záporozni kezdtek Isti arcára. A zajra többen figyelmesek lettek, akik még a barakk mellett álltak. Berohantak az épületbe. Többen megragadták Csőszt, hogy fékezze magát. Takács megint elkiáltotta magát:

- Itt a százados!

Mindenki oszolt, csak Isti maradt a földön, akinek zúgott a feje. Kábán nézte a plafont a vizes földön fekve.

- Alszik, Kovács? – kérdezte a százados, miközben akik néhányan bent voltak, tisztelegtek a századosnak.

- Jelentem nem – Isti amilyen gyorsan csak tudott, felállt, és szalutált.

- Kettő perc múlva reggeli, igyekezzen! – a százados kiment a házból. Ezúttal nem volt félig mosolygós, inkább csóválta a fejét.

Isti sebtében összeszedte magát. Érezte, hogy a reggeli nehéz lesz, mert fájt minden mozgása az arcizmának. Ő volt az utolsó az érkezők között. Lassan evett, sajgó ajka minden mozdulatnál belenyilallt álkapcsába. Evés után is nehezen szedte össze magát. Szédelgett még mindig, felállva is nehezen találta egyensúlyát.

A kiképzés alatt elmúlt a reggeli bágyadtság, csak a kialvatlanság maradt meg. Az ebéd ennek ellenére hamar eljött. Ismét nehéz volt az ebéd, az álkapocs továbbra is sajgott. Ebéd után a százados ismét előadást tartott. A délután hosszú menetelésre indulnak, csak késő este érnek vissza. A lelkesedés nem volt túl nagy a katonák körében.

A menetfelszerelés cipelése különös kegyetlenség, főleg, ha még az eső is rákezd, csak megnehezítette a bakák dolgát. A mély sárban nehéz volt menetelni. A Gemenci-erdőben sok helyre ember nem tette be a lábát.

Jó kétórányi menetelés után letáboroztak egy rövid pihenőre. A nap már eltűnt az égről, de még gyenge sugarai a fák között utat tört magának. Isti, Kálmán és János egymás mellett táboroztak le. Leitner Kálmán egy fának támaszkodva állt. Fejében még mindig az előző napokban történtek jártak. A csapat tagjai nehezteltek rá kétbalkezessége miatt. Csősz sem hagyta békén. Eddig nem gondolt az otthoniakra, de hirtelen honvágya lett.

- Haza kéne menni – mondta valóságos depresszióval – nekem a hadseregben nincsen semmi hasznom – kicsi szünetet tartott, a másik kettő nem hitte el, hogy most komolyan beszél – tévedés volt ez az egész. Igen. Egy tévedés.

- Maradj már! – vágott szavába János – Szedd össze magad! Egy kis hiba miatt még nem omlik össze az olasz front.

Leitner azonban hajthatatlanná vált. Hirtelen elhatározással otthagyta a táskáját, és sietve elindult valamerre, csak el a tábortól. Isti azonnal utána ment, de Leitner már szaladni kezdett. A két fiú meg utána rohant. János kétszer is elesett, állán is sáros volt Úgy nézett ki, mint aki lövészárkot ásott.

Egy nagy tölgy oldalában sikerült Istinek ledöntenie a lábáról Kálmánt. Leitner ütlegelni kezdte Istit, de annak az ütések meg se kottyantak. Lefogta a fiú kezét, majd egy erős pofonnal észhez térítette, hogy fejezze be a hisztériát.

- Kár lenne golyót röpíttetni a fejedbe emiatt a néhány ember miatt – szólt erősen Isti.

János is odaért hozzájuk. A fiú teljesen kifáradt, levegőt is a fülén vett. Lerogyott a földre. Nem szólt semmit, azzal nem tett volna jót a helyzetnek. Isti is csak ült Leitneren, aki szipogásával időnként megzavarta a csendet. Pár percet ültek így, már egyiknek sem volt beszélhetnékje.

- Menjünk vissza, mert még a végén keresni fognak minket – javasolta János.

Mindhárman elindultak. Isti nem gondolt semmire, igyekezett elfelejteni ezt a néhány napot, de sajgó ajka eszébe juttatta Csőszt. János abban reménykedett, hogy a százados nem veszi észre, mennyire elkeveredtek a többiektől. Leitner Kálmán feje teljesen zavaros volt. Érezte, hogy nagy bajtól menekült meg, ő is, és családja is. Elhatározta, hogy többet nem viselkedhet ilyen gyáván.

Leitner egy szekszárdi kereskedő családból származott. Mint vidéki kereskedő, természetesen zsidó volt, ahogy mindenhol máshol is az országban. Vegyeskereskedést vezettek, Szekszárd fő utcáján. A város kicsi volt, ugyanúgy a forgalom is, ezért nem biztosított nagy megélhetést nekik. A fiatal Leitner középfokú végzettséget szerzett a pécsi kereskedelmi iskolában. Már ő is kezdte érteni a kereskedés csínját-bínját. Apja, Leitner József mindenre kitanította, amire szüksége van egy vidéki kereskedőnek. Hogyan kell egy budapesti nagykereskedővel beszélni, és hogyan a vidéki vásárlókkal. Mit kell mondani a kíváncsiskodó öregasszonyoknak, és mit a kötekedő férfiaknak. Mindenre volt valami egyszerű megoldása az öregnek, amit igyekezett átadni fiának. Kálmán szorgalmasan tanult, de nem tudott annyira ügyes kereskedő lenni, mint apja.

- Nem baj fiam – bíztatta az öreg – majd idővel, és az évek rutinjával belejössz – bár az öreg sem hitt benne annyira, hogy ez valóban így lesz. Tudta, hogy fia nem egy kereskedő alkat. Túl puha, és könnyen megesik a szíve másokon. Könnyelműen ad kölcsönt, és enged az árakból.

Leitner ennek ellenére úgy gondolta, hogy az élet számára csak a kereskedelmet jelölhette ki célként. Közben a faddi kereskedő lányát, Sonner Abigélt vette feleségül. Amikor eljött otthonról gyermeke már egy éves volt. A felesége apjával maradt, és nagyon jól érezte magát a boltban. Sőt a vevők is nagyon szerették, amiért mindig kedves volt, és mindenkihez volt egy jó szava. Mindemellett ő vezette a háztartást is, mivel Kálmán édesanyja még az esküvő előtt meghalt.

Amikor visszaértek, már sorakozó volt, és mindenki bent állt a sorban, kivéve hármójukat. A százados már nézte, hogy ki hiányzik, amikor, meglátta a három érkezőt.

- Hol jártak? – üvöltött egyből – Öt perce volt sorakozó! Vegyék fel felszerelésüket villám gyorsan! Ez a három mákvirág egész éjszaka őrséget fog állni!

Mindhárman sürgősen felszedték a holmijukat, és beálltak a sorba. A menet elindult vissza a laktanyába. Isti visszamenet úgy érezte, minden következő lépésnél összeesik. Nem tudta, hogy honnan volt még ereje visszamenni. Ráadásul éjszaka váltogathatják egymást az őrségben. – Megint egy kialvatlan éjszaka – Istinek a fáradtság könnyet csalt a szemébe. A hideg csípős levegő egyből marni kezdte a szeme sarkát.

Visszaérkezésük már jócskán sötétedés után volt. Mindenki vacsorázni kezdett, majd készült a következő napra. A fegyverolaj szaga megtöltötte a szobát, más a csizmáját tisztította. A három éjjeli őrnek szánt katona várta az éjszakai eligazítást. A hadnagy kisvártatva bejött, és eligazította őket. Külön kegyetlenség volt, hogy az őrszobán kellett tartózkodniuk, és váltás időben ott várakozhattak. Ezúttal Maklári Imre őrmester vezette az éjjeli őrséget. Úgy hírlett rendesen bánik a katonákkal.

Este az őrszobán ismerkedtek meg az igazi katonákkal. A korábbi őrség tagjából most csak ketten voltak itt. A kapunál ketten voltak őrségben, hátul egy ember volt. Két óra alvás, két óra őrködés. A nappali őröket Leitner, és az egyik katona váltotta le, Jánosnak hátra kellett mennie. Isti a két állandó őrrel és Maklárival együtt ültek a szobában. A kis vaskályhában a szén hangosan pattogott. A két nappali őr is beült egy cigaretta erejéig, és beszélgettek.

A három katona mind szolgált már valamelyik fronton. Elsőként az egyik nappalos őr mesélte el Istinek hogyan került ebbe a laktanyába. Az orosz hadüzenet után a galíciai frontra került, mint gyalogos. Az első napokban az oroszok erős tüzérségi tűz alá vették őket, és egy robbanás súlyos sérüléseket okozott a bal lábában. Két hónapig volt a győri katonai kórházban, amíg úgy, ahogy megmentették a lábát. De minden orvosi igyekezet ellenére sántított, ezért visszavonták tartalékosnak, és a szekszárdi laktanyába helyezték.

A másik nappalos őr az olasz fronton kezdte meg a szolgálatot. Egy napon egy géppuskafészek elfoglalására küldték a szakaszát. Az akció sikerrel végződött, de ő súlyos vállsérülést szenvedett. Egy hónappal ezelőtt került a szekszárdi laktanyába.

- Az igazat megvallva – mondta, miközben elnyomta a cigarettáját, és elindult kifelé társával együtt a szobából – nem vágyom vissza a frontra – ezzel elmentek aludni.

- A front nem gyerekjáték – mondta Maklári – valóságos mészárszék, csak nem marhákat, hanem embereket mészárolnak halomba.

Maklári története is hasonló volt, mint a két nappalos őré, de ő többször is megsérült, mielőtt idekerült. Először a galíciai fronton lőtték meg a jobb kezét. A golyó szerencséjére csak az izmába fúródott, és hamar rendbe jött. A második esetben már nem úszta meg ennyivel. Egy gránát robbant mellette, és súlyosan megsérült a feje, és a bal karja. A könyöke annyira megsérült, hogy bal kezét nehezen használta. Nagyobb baj lett, hogy jobb fülére nem hall rendesen, ezért őt is hátra vonták a frontról.

- Aki egyszer hátrakerül – mondta Imre – nem akar visszamenni a frontra. A legtöbb fiatal tiszt, aki itt szolgál, nem látott még csatát soha. Egyedül a ti hadnagyotok a kivétel ez alól. Még kadétként járt a Kövess Hermann vezette balkáni offenzívában. A százados már nem fiatal, de a háború előtt idehelyezték, így ő nem látott még csatát. Az egyelten, amit át tud adni, az a fegyelem. A modern hadviselésről azonban fogalmuk sincs. Ha nem lennének a németek, már rég összeomlott volna a front. Olyanokat küldenek ki, akik nem kapnak rendes kiképzést, ahogy ti sem. Az egyetlen, ami segít, ha hallgattok az öregekre, akik már megéltek néhány csatát.

Isti valósággal szédülni kezdett. Nem tudta, attól szédeleg, amit Maklári mond neki, vagy a fáradtság keríti végleg hatalmába. Nyakában zsibbadó érzést érzett. Az őrség kezdetéig még egy óra volt. Maklári is észrevette, hogy a fiú nincs jó színben.

- Aludj egy kicsit – mondta kedves hangon – rád fér.

Isti letette kezét az asztalra, fejét karjára hajtotta, és elaludt. Villámcsapásként érte, amikor Maklári felkeltette. Hátra ment, mondhatni megszokott őrhelyéhez. Elől mennyivel jobb lett volna. Ott ketten voltak, és nem állt fenn annak a veszélye, hogy elalszik valaki. A váltás simán ment, már állt is a hátsó kapunál. A tegnapi róka már fel sem tűnt neki, ahogy a bagoly sem érdekelte. Jobban zavarta az, amit hallott. Képek keringtek körülötte, lesántult emberekről, aki nem tudnak dolgozni sem, annyira bénák.

- Hadirokkantság – mormolta magában – rosszabb még a halálnál is.

Az idő múlását nem is érezte. Gondolataiból neszek ébresztették. Már jött is a váltás. Isti visszament az őrszobára. Amikor belépett, a két első kapunál őrt álló már aludt is. Isti levette fegyverét, a falnak támasztotta, és csatlakozott két társához, anélkül, hogy Maklárival egy percet is beszélt volna. Az őrmester nem akarta feltartóztatni, tudta, hogy az egyik legfontosabb dolog a kipihentség. Istinek még kétszer kellett kimennie őrségbe. Az utolsó őrség már egyben a reggeli ébresztő volt számára. Mire végzett, már világos volt, és mennie kellett reggelizni.

 

A képzés haladt az egyre enyhülő márciusi időkben, ugyanazzal az egyhangúsággal, mint addig. Elérkezett március vége, amikor a század levelet kapott. A kiképzésnek vége, a menniük kell a frontra. Egyelőre még nem tudták, hogy hová mennek, bár elhelyezkedésük alapján mindenki az olasz frontra gondolt.

A kiképzési tapasztalatok, az éjszakai őrségek, az időnként értelmetlennek tartott keménykedések összeszoktatták Isti szakaszát. Csőszt lassan, de biztosan hatástalanították. Isti kétszer is ellátta a baját. Egyszer Csősz volt az éjjelis, másnap este pedig megint úgy gondolta, hogy valakit ugráltatni fog. Isti nemes egyszerűséggel közölte, hogy végezze el maga a dolgát. Csősz meg akarta ütni, de olyan lassan jutott el odáig, hogy meglendítse karját, hogy Isti simán kitért előle. Gyorsaságának köszönhetően Isti több ütést vitt be, mint ellenfele. Ennek tetejébe ellenséges bajtársa kénytelen volt maga a fegyverét kitisztítani.

Másik alkalommal Csősz várta ki, hogy Isti legyen az éjszakai őr. Isti reggel bement a vizes helyiségbe, ahol ő már várt rá. Volt azonban egy tükör a mosdó fölött, és ebben meglátta Isti, hogy Levente mire készül. Amikor elő akart lépni Isti rögtön reagált, félreugrott, így Levente mellé ütött. Istinek pedig már kész volt a válaszcsapása. A meglepett Csősz megint alul maradt.

Az utolsó este a katonák vacsora után konzerveket kaptak, hogy a hosszú útra legyen ellátmányuk. Egy új százados is került melléjük. Ő lesz az, aki átveszi a csapatot. Egy viszonylag fiatal tiszt volt. Lehet, hogy most végzett a kadétiskolában. Zólyomi Ferencnek hívták. Szikár alakja, fekete hosszúra növesztett bajusza valamicskét öregített rajta, de a katonák néhánya nem volt túl optimista, amikor az öreg százados után egy ilyen fiatal tiszttel kell majd a frontra menni. Peckesen járt, mint minden fiatal tiszt. A külsőségeket mindegyik megtanulta, de a valós katonai értékük kétes volt. Isti mindjárt Maklári Őrmesterre gondolt, aki sokat kárhoztatta ezeket a fiatal tiszteket.

- Remélem nemcsak a vigyázzállás lesz az egyetlen, amit megtanulunk tőle – gondolkodott hangosan a vacsoránál Isti.

- Azt hittem valami tapasztalt rókát kapunk – gondolkozott Lengyel Lajos – furcsa, hogy ennyi tiszt cserélődik. Azt hinné az ember, hogy itt fontos a tapasztalat.

- Ők is fogynak – dobta oda hegyesen Isti, mint akinek ez természetesebb, minthogy a közkatonák is fogynak.

Éjszaka egyikük sem volt őrségben. A helyi katonák látták már el ezt a feladatot. Az új százados megtartotta az első eligazítást, mivel este hattól ő vette át a parancsnokságot. Ebben tudatta, hogy reggel ötkor lesz az ébresztő, és hatkor már indulnak a vasútállomásra, ahonnan különvonattal mennek. Reggelit majd a vonaton kapnak.

Lámpaoltás után mindenki próbált aludni, de többüknek nem ment. Vajon mikor alhatnak újra ágyban. A lövészárokban éjjel-nappal bármi megtörténhet. Nem laktanyában fognak aludni, hanem rögtönzött bunkerekben, visszavont állásokban, árkokban. – Holnap már az Alpokban – gondolkodott Isti – elmerem-e sütni majd a fegyvert? Milyen lehet az ellenség? Talán kutyafejű démonok…? – az álom végül győzött felette, és elaludt.

A reggel, mint mindig, most is túl korán érkezett meg. Álmos nyüglődés, néhány hangos ásítás pezsdítette meg az életet a szobában. A borotválkozás hosszú időre luxus lesz. A mosakodás még inkább. Mindenki túlesett ezeken, hogy azután felöltözzenek, és összeszedjék felszerelésüket. Fegyver, sátorlap, és más szükséges felszerelések, melyből nem maradhatott ki a gyalogsági ásó és a csajka. Úgy csörömpöltek, mint a harangok, amikor veszélyt jeleznek.

A sorakozó még sötétben volt. Az udvaron pislákoló lámpa mellett a szakaszok egymás mellett gyülekeztek. Amint hatot ütött a távoli templomtorony órája, a gyalogság vigyázzba állt, majd menetelni kezdtek a katonák. Mint egy felbolydult méhkas, olyan volt a távozásuk a laktanyából. A kiképző százados bánatosan nézett utánuk.

- Nem jutok már el innen sehova – sóhajtott rezignáltan, pedig belül rendkívül dühös volt. Utálta Szekszárdot a Budapesthez szokott katonatiszt. Egy időben fényesen pálya előtt állt, de hamar könnyelmű életet kezdett el élni. A tisztikar nem volt oda érte, ezért fokozatosan a perifériára szorították, mígnem találtak neki egy megfelelően eldugott helyet, Budapesttől távol.

Istiék hadnagya nem maradt a laktanyában, hanem velük ment. Ő vezette Isti szakaszát. Újra jött a rég látott gesztenyesor, amelyen itt-ott már megjelent a tavasz. A katonák most nem csodálták annyira a szépségüket. Az út végén álló pályaudvarra szegezték merev tekintetüket. Az a pályaudvar, ahonnan majd elmennek Olaszországba.

Az állomáson már bent állt a vonat. Hosszú kígyószerű teste végignyúlt a peron mellett, sőt az eleje túl is nyúlt azon. Isti nem is látta a vonat elejét, olyan messze volt. A meglepőbb azonban az volt, hogy ez a mozdony nem Bátaszék felé állt, hanem Sárbogárd felé. A vonat elején egy füstcsóva sejttette hol van a mozdony. A sötétszürke egyhangú kocsik egymásba tömve álltak az állomás közepén. A vonaton már helyet foglalt egy másik század. Néhány tagja lent állt a peronokon, és dohányzott. Egy kövér katona odasétált Isti mellé, és megkérdezte:

- Honnan vagytok?

- Innen a szomszédból – felelte élénken Isti, akit elkezdett érdekelni ez a kövérkés katona – És ti?

- Mi Pécsről jövünk.

- Azt hinné az ember – csodálkozott Isti – hogy Olaszország felé előbb mi indulunk és, és veszünk fel titeket Pécsen.

A katona cinikusan megvonta száját, megrántotta vállát, és elment. Nem fog ő egy gyereknek Földrajzórát tartani.

Istiék tanakodni kezdtek, sehogy sem fért a fejükbe, hogyan lehet ez az egész.

- Akkor nem az olaszokhoz megyünk – szögezte le Takács Dénes.

- Ne marháskodj – felelte Lengyel Lajos – innen egy ugrásra vannak a taljánok.

- Azért mégsem hiszem, hogy északon át megyünk délre – mondta cinikusan János.

- Az oroszok – akadt el Leitner torka – az orosz front. Megütöttük a főnyereményt.

A magyarok is tudták, hogy az orosz front a legrosszabb. Hideg, fagy, és komoly túlerő. Az olaszokat mindenki gyengének tartotta, noha az Alpok sem kellemes hely, azért ott van jó idő is. Akinek szerencséje van, az katonai őrszolgálatra kerül Szerbiába. De nekik nagyon nincs.

- Csak rémeket láttok – vágott a csüggedés elébe János – lehet, hogy csak a pécsieket hozták idáig, és innen megyünk majd Bátaszékre. Most várjuk a mozdonyt.

Közben odébb kellett húzódniuk, mert egy vonat érkezett szemből. Egy rövid, helyi menetrend szerint érkező vonat. Néhány öregasszony szállt le a vonatról. A szerdai vásárba mentek gombát árulni. A katonákra élénken mosolyogtak, elismerően pillantottak, főleg, ha kedvükre valót láttak. Csőszt igencsak megbámulták. Tetszett nekik az erős alkatú ember.

- Ezek is félreismerik a katonaságot – mondta maró gúnnyal János – ha Csősz alapján ítélik meg.

A többiek mosolyogtak. Isti magában arra gondolt, hogy mindenki félreismeri a katonaságot. Eszébe jutott mindaz, amit Maklári mondott neki még az őrszobán.

- Sorakozó beszálláshoz! – harsant fel Zólyomi százados hangja.

A sűrű tömeg elindult, hogy a számukra kijelölt vagonba szálljon. Istiéknek egy kopott másodosztályú vagon jutott. Amint fölszálltak, Balla Gáspár, egyik katonatársuk, rögtön megpakolta a vaskályhát. A kocsi hideg volt belülről is. Mindenki begubózott a saját kabátjába.

- Fölcsaphatnál kalauznak! – kiáltott neki oda János.

Az ülők mind fújták a kezüket, próbálták lefagyott ujjaikba visszaterelni az életet. Ballának Istiék mellett jutott hely. Határozott jelleme mindig segített neki feltalálni magát. Miközben elhelyezkedtek, megindult a vonat. Pontosan Sárbogárd felé.

- Tessék – kezdett el nyávogni Leitner ismét – mondtam, hogy miénk a főnyeremény.

- És, ha az oroszokhoz megyünk? – tette fel közönyösen a kérdést Isti – akkor mi van. A sáros udvar után már bárki jöhet.

A többiek elégedetten vették most már tudomásul, hogy az oroszok ellen vetik be őket. Vége a bizonytalanságnak, ami eddig honolt közöttük.

- Remélem Ungvárról meg az olasz frontra viszik az embereket – vetette oda szokásos cinikus modorában János.

A szerelvény nehezen indult. A mozdony számára érezhetően túlterhelt volt a szerelvény. Elhagyták Szekszárdot. Leitner bánatosan sóhajtott egyet. Ahogy mentek az úton, egyre több volt a sóhajtás, attól függően, kinek a faluja mellett mentek fel. Tolna után Isti megkérte Lajost, hogy cseréljenek helyet. Isti a menetiránynak háttal ült, és nem látta volna a faluját, ha háttal van. Lajos nem kérdezett semmit, tudta, miért kell Istinek a hely. És eljött a várva várt emelkedő teteje, ahonnan egy pillanatra látszik a templom, és néhány háztető. Gyorsan tova is tűnt a pillanat, de Isti még egy óra múlva is élesen látta ezt a képet.

- Visszajövünk még – szólalt meg Balla.

- Milyen derűlátó vagy – vonta fel szemöldökét Takács a szomszédos ülésekről.

- Csak úgy van értelme elmenni, ha tudod, hogy visszajössz – válaszolta az önkéntes fűtő – Ha nem így gondolod, akár most is fejbe lőheted magad. Legalább nem fáj, és nem szenvedsz annyit.

Néhányan helyeslően bólogattak. A társaságok a bokszokban halkan beszélgettek. Az otthon már egyre távolabb járt. A vonat megállás nélkül ment el Sárbogárdig. A szembevonatokat kerülőállomásokon félreállították, hogy a katonaszerelvény haladhasson. Sárbogárdon kellett várnia a szerelvénynek először. Egy másik katonai vonatot kellett elengedni, ami Olaszországba ment. A szerelvény a cseh vasúttársaság jelét viselte. A katonák mintha vezényszóra tették volna, felemelték mindkét kezüket, mintha megadnák magukat.

A közös hadsereg egyik szomorú jellemzője volt, hogy nem mindenki közösködött vele. Ez a számos nációból álló Monarchiában nem lehetett meglepő senkinek. A csehekről mindenki tudta, hogy amint lehet, megadják magukat az ellenségnek. A magyarok ezért minden cseh katonának gyávasága miatt feltartott kezeket mutatott. Ezt minden frissen kiképzett erő tudta, talán jobban, mint azt, amit egy katonának kellett volna.

A vagonban mindenki nevetett a cseheken. Gyáva kutyáknak tartották őket, akiket csak a saját otthonuk melege izgat, de a haza szó jelentéséről fogalmuk sincs. Isti volt az egyik, aki nem köszörülte a nyelvét a cseheken. Érezte, hogy nem jelent egy birodalomnak semmi jót, ha az egyik fele fúj a másik felére.

A vonatuk közben elindult, ismét hosszú ideig nem állt meg. Az idő még gyorsabban rohant. Az ígért reggelit még a vonaton sem kapták meg, közben pedig már majdnem ebédidő volt.

- Szép – hőzöngött Csősz – remélem a fronton már nem ilyen lesz az ellátmányunk.

- És a konzervek? – kérdezte ártatlanul Takács.

- Mégis hol akarod megfőzni? – kérdezte egykedvűen Csősz.

- Ott a kályhán – felelte Takács, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog.

- Én várnék ezzel – szólt közbe Isti – ha most megeszed, és később sem kapunk semmit, akkor mi lesz?

A többiek is egyet értettek Istivel, ráér még az evés. Sokan máskor sem ettek reggelit, ez csak a katonaságnál lett divat. Ismerték már az éhezést, ez csak azoknak jelentett újat, akik kényelmes élethez szoktak.

A vonat vitte az éhes katonákat, Budapestet jó egy óra múlva érték el. Mindenki az ablakot bámulta. A vagonban még senki sem járt Budapesten.

- Ez lenne a híres székesfővárosunk? – álmélkodott Leitner.

- Ez még csak a külváros, Kelenföld – említette Balla, aki elég tájékozottnak tűnt, mintha utazott volna már egyszer-kétszer erre.

A vonat beállt a pályaudvarra, két szénszállító szerelvény közé, így senki nem látott semmit. Egyhelyben álltak egy darabig. Egy hadnagy hátramenet átment a kocsin. Megpróbálták megtudni mit történt, de ő sem tudott rá válaszolni. Annyit tud, hogy várniuk kell, ezt meg a többiek is látták. A várakozás türelmetlenné tette az éhes katonákat.

- Mát csakugyan megeszem ezt a konzervet – hőzöngött Takács, és már nyúlt is a táskájáért.

- És ha éppen most kapunk ebédet, belegyömöszölöd a konzervbe azt? – kérdezte Balla egykedvűen, mint aki már unja ezt a fiatalos türelmetlenkedést.

- Inkább igyál egy kis vizet – próbált segíteni Isti.

- Aztán ha megkérdezik hol a konzerv, mert éppen hiányolni fogják, akkor mit csinálsz? – érdeklődött Leitner, együgyű ártatlanságot színlelve.

- Ugyan már, adták, hát adták – vélekedett Takács.

- Azért mégis jobb, ha mondják, hogy ebéd, és megesszük, mint így önkényesen – javasolta Leitner.

- Mindig csak az evés – lépett be egy ismerős arc a kocsiba. A hadnagy merev tartásban állt ott – gondoltam, hogy magukra kell néznem. Tegye el, éhenkórász – szólt oda Takácsnak – majd a fronton rájönnek, milyen jó egy kis tartalék. – a hadnagy leült az egyik ülés karfájára, és folytatta – Rájöhettek már, de most hivatalosan is mondom, hogy az orosz frontra megyünk – az emberek összenéztek. Volt, aki csak most fogta fel igazán, hogy a lövészárkokba mennek – mindig legyenek résen, és figyeljenek az okosabbakra. A fronton a tapasztalat, az éleseszűség, a bátorság és a figyelem a fontos. Jegyezzék meg – váltott atyai hangvételre a hadnagy – nem meghalni mennek oda. A hazának nem hősi halottakra van szüksége.

Ezzel a hadnagy úgy gondolta befejezheti beszédét. Nem akarta halálra rémíteni a katonákat, de mégsem mehetnek ki a frontra teljesen készületlenül. A többi katona azonban némán figyelte, ahogy a hadnagy feláll, hogy távozzon. A sok tekintet mégis megállásra kényszerítette:

- Tudják fél évig szolgáltam már hadnagyként a balkáni fronton. Ott voltam Belgrád bevételénél, és most látják, itt vagyok, nem haltam meg kint, sőt nyomorék sem lettem. Sokat tanultam arról, mikor kell hasra vágódni a gránátok elől, mikor kell előre menni, és mikor kell hátrálni. Mindig azt néztem, mit csinál az ellenfél, és ahhoz igazítottam magam – ezzel azonban tényleg befejezte, és kiment a vagonból.

Némán néztek a távoldó hadnagy felé. Az ajtók csapódtak utána. Gránátok, ellenség, mind-mind kézzelfogható közelségbe kerültek. A vonat pedig megindult, hogy még közelebb vigye az ellenséghez őket.

A letaglózottságot most felváltotta az ámulás. A vonat elhaladt az elmúlt évszázad egyik legnagyobb csodája mellett, Budapest virágzó ipari negyedében. A szentimrevárosi ipari park a kiegyezés egyik szépreményű eredménye volt. Ez hivatott felvirágoztatni az országot iparilag. A hengermalom távoli képe, a Ganz gyár egyik kisegítő telepe, a Röck gépgyár épülete, mind-mind lenyűgözték a vonaton utazókat. A másik oldalon Lágymányos lakóépületei álltak. Magas házak, szép barna tetőcserepek. Mintha nem is ebben az országban lennének, hanem egy nyugati nagyvárosban turistaként utazgatnának. Ilyesmikről nem sokat hallott az ember.

A vonat felért a Duna fölött átívelő vasúti hídra. A pesti oldalon újabb csodák várták őket. A távolban a csepeli Weiss Manfréd Művek gyárkéménye füstöltek. Alattuk készül a katonák hátizsákjába rakott konzervjük is. Ugyanott készültek a töltények is a fegyvereikbe. Ferencvárosból újabb kémények emelkedtek ki, amelyek a hazai élelmiszeriparnak a fellegvárai voltak. A vágóhidak, a gőzmalom, és a kezükbe adott puskák gyártója, a FÉG is ott üzemelt. Az ember, ha ezekre az épületekre nézett, azt hihette, a háborút máris megnyerték.

- Innen nézve biztos könnyűnek tűnt a háborút megnyerni – vélekedett Isti – kár, hogy vidéken nincs ilyen város sehol.

A többiek nem értették, Isti mit akar ezzel mondani. Egy háború nem könnyű. Kár, hogy nem értették, Istit valójában mi bántotta. A vidék elmaradott, és nagy a szegénység. Nincsenek olyan lehetőségek, mint a fővárosban. Ezt a várost nézve biztos elhitték, hogy képes ez az ország a háború megnyerésére. – Remélem, nem tévedtek – gondolkodott magában Isti.

A vonat átkelt a pesti oldalra. Ferencváros óriási pályaudvara tárult eléjük. Nem győztek ámulni mennyi vágány, és rajta mennyi vonat van. Óriási játszótere a szerelvényeknek. A vonat ismét félreállt. Ezúttal nem tehervagonok között álltak meg, hanem a főpályaudvaron. Az altisztek végigmentek a vonaton, hogy mindenki szálljon le, mert itt kapnak a pályaudvar mellett ebédet.

Istiék lesték, mit látnak a városból, de ez a rész nem volt annyira érdekes. Az indóház olyan volt, mint máshol, csak nagyobb. Egy közönséges kockaköves utca volt előttük, gázlámpákkal felszerelve. Kicsit távolabb egy másik utca volt, mögötte pedig néhány telephely volt, amit vastag, sárgaszínű fal takart el. Egyszer csak fülsértő csörömpölést hallottak. Az indóház túloldalán valami furcsa monstrum állt meg. A színe sárga, a tetején pedig valami furcsa szerkezet, ami egy dróthoz tapad a levegőben. Mindenki ezzel foglalkozott, miközben sorban álltak az ebédhez.

- Azt hiszem – kezdte tudományos hangvétellel Leitner – hogy ezt hívják villamosnak. Apám sokat mesélt róla. Ezzel szokott a Nagyvásártelepre utazni.

A villamos nem sokat várt, búgó hanggal elindult az állomásról. Néhányan még érdeklődő pillantást vetettek utána, ahogy az utcán eltűnik. Eközben Istiék is hozzájutottak az ebédhez. Az indóház melletti kis téren kezdtek el enni. Az idő kegyes volt hozzájuk. Kellemesen sütött a nap, és úgy érezték, mintha csak kirándulni mentek volna. De az idilli nyugalomnak hamar vége szakadt:

- Felszállás! – kiáltotta Zólyomi százados.

A katonák rohanni kezdtek a vagonokba. Isti éppen az állomásépület mögött volt, ahol könnyített magán, az ebédjéhez hozzá sem tudott kezdeni. Leitner hozta neki a csajkáját, miközben másik kezében a sajátját szorongattak. A mozdony fütyült, jelezvén, hogy indulna. Két perc múlva a vonat már robogott ki az állomásról. Az ebédjüket a vagonban folytatták azok, akiknek nem sikerült lent megebédelniük.

A vonat kattogása törte meg időnként az emésztés csendjét. Istit ismét elöntötték a gondolatok Budapestről. Milyen más világ, pedig alig látta. Isti úgy gondolta, hogy ez a város gazdag, ahogy a benne élők jobb sorsúak, mint a vidéken tengődő parasztság. Modern közlekedés, modern gyárak, hatalmas pályaudvarok, több emeletes épületek csicsás falaikkal. – Mennyi fényűzés – merengett el Isti, miközben a vonat rákanyarodott az ungvári vasútvonalra.

Egyesek levelezőlapot vettek elő, mások némán bámultak ki az ablakon. Az egyik csoport kártyázni kezdett. Hangosan mentek a bemondások. Csősz ordított a legjobban, de ott ült a fiatal Takács, aki némi pénzt próbált összeszedni még a front előtt. Leitner is egy levelező lapot fogott a kezében:

- Levelező bezzeg mindig adnak, bezzeg, ha kaját is ilyen bőséggel, és szorgalommal adnának.

Isti is elővett egy levelező lapot. A társaságból már mindenki írt, kivéve Ballát, aki nyakát egészen behúzta, sisakját a fejére húzta, és mélyen aludt. Isti sem írt eddig egyszer sem levelet, egyszerűen nem tudta, hogy miről írhatna onnan a lakatanyából. Ceruzát vett elő, majd, írni kezdett, már amennyire a vonat hagyta:

 

Kedves Otthoniak!

Először is tudatom veletek, hogy minden rendben van velem. Egészséges vagyok, mint a makk. A kiképzés jót tett a fizikai állapotomnak. Eddig tartott, és most indultunk el az orosz frontra. E levél írásakor éppen a vonaton ülök, amely nemrég hagyta el Budapestet. Mondhatom csoda egy város, olyan, mint egy távoli gazdag királyság. Olyasmiket láttam, hogy el sem hiszitek.

Drága Szüleim, Kedves Juliska, nagyon hiányoztok! Remélem, minél előbb újra láthatjuk egymást! Amint lehet, megírom a tábori levelezési címemet, oda írjatok! Sokszor csókollak Titeket!

                                                                                                 ifj. Kovács István

 

Isti összehajtogatta a levelet, és betette egy borítékba, de nem zárta be azt, úgy érezte, túl keveset írt, de nem jutott most eszébe semmi.

- Majd később – nyugtatta magát. Felnézett, és látta, hogy a többiek is befejezték a levelüket. Volt, aki a zsákjába tette, volt, aki a zubbonya belső zsebébe.

Isti megint a tájat kezdte kémlelni. Itt sem volt más, mint otthon, dombok, és kis falvak, amelyek közepéről egy templomtorony kémlelt kifelé.

- Unalmas, kietlen, reményvesztett… – mondta félhangosan Isti.

- Mi van? – lepődött meg János – már a fronton jársz?

- Miért járnék ott? – kérdezte Isti nem kis meglepetéssel a hangjában. Ekkor eszmélt rá, hogy hangosan is kimondta, amire gondolt – csak a tájat bámulom.

- Tényleg sivár vidék, olyan, mint a Völgység – bólogatott János – ez van – zárta le részéről a vidék iránti érdeklődést.

- Szomorú – vetette oda halkan Isti.

- Hát mit csináljunk? – kérdezte támadóan János – Az ég kék, a fű zöld, mi meg szegények vagyunk.

- És, törődjünk bele? – replikázott, most már elszántan Isti – Ha képesek egy ilyen fényűző várost építeni, akkor a vidékkel is lehetne kezdeni valamit – már szinte kiabált Jánoshoz.

- Azt akarni is kellene – csatlakozott Kálmán is a beszélgetéshez. Amikor Istiék a szegénységről beszélnek, mindig csöndben figyelt, mivel nem tudott ehhez a témához nagyon hozzászólni. Mégsem volt szegény, nem szólhatott csak úgy bele ebbe a témába. – Annyi dolog van, amit tehetnének, mégsem teszik, pedig tudják már régóta, hogy mit kellene tenni.

- Azok a dolgok eléggé felforgatnák a rendet, csak káoszt okoznának – mondta kicsit közönnyel, és távolságtartással János, aki nem hitt ezeknek az újhullámos politikai erőknek – szegénység ide, szegénység oda, azért kiszámítható az élet.

- Nem is tudtam, hogy ilyen konzervatív vagy – mosolygott Isti.

- Ne hidd, hogy nem akarok változást – védekezett János – de, amit a vörösök akarnak nem az, csak a neve más, de semmin sem változtat.

- Azért nyitottabb légkör kéne – felelte higgadt hangon Leitner Kálmán – nem beszélve arról, hogy most az embereket tudatosan kiszolgáltatják a grófoknak.

- Kérem, itt ne politizáljanak – lépett melléjük a hadnagy, akiről észre sem vették, hogy belépett a kocsiba – nem egészséges ez a hadseregben.

A három fiú elhallgatott. Mindegyikük megszeppent, mint a kisgyerek, akit rajtakapnak, hogy gyümölcsöt lop a fáról. Egész eddig még nem politizáltak ilyen nyíltan. Leitnert kivéve, eddig távol tartották maguktól a politikát egész életükben.

Most hallgattak, nem tudták hirtelen, miről beszéljenek. Balla felhorkantotta magát álmából, és majdnem leesett az ülésről. Istiék nevetni kezdtek, de még a szomszédos padon ülők is mosolyogtak. Balla sisakját megigazította, gallérját rendbe rakta, köhintett egyet, majd visszatért szokásos nyugodt arckifejezése.

- Mióta hagytuk el Budapestet? – kérdezte még mindig kábán Gáspár.

- Úgy másfél órája lehetett – felelte unottan Leitner.

- Akkor Aszód körül lehetünk – felelte egykedvűen Gáspár, majd figyelni kezdte a tájat, hátha lát valami települést.

- Ennyire ismered a környéket? – lepődött meg János. Számára nem volt megszokott, hogy valaki az ő társadalmi rétegéből utazgasson az országban, főleg ilyen messzire.

- Anyai nagyszüleim Hatvanban éltek. Gyerekkoromban sokáig náluk voltam, mint disznópásztor – Balla kicsit elmerengett a régi emlékekben – Nagyapám katona volt 1848-ban, sokat mesélt a háborúskodásról. Mindig azt mondta, boldogok leszünk, ha mi már nem tudjuk, mit jelent háborúzni. Nagyon odavolt, hogy elvesztettük azt a háborút, nem is láttam nevetni egész életemben.

- Majd mi törlesztünk a nagypapáért is – forrongott Takácsban a hév.

Balla mosolygott ezen az ifjonci héven. Ő már sejtette, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint, ahogy azt hitték sokan a vagonban. A háborút nem évekre tervezték. Figyelmét az sem kerülte el, hogy olyan fiatalokat is besoroznak, mint Isti. Arca minden vészjósló gondolat ellenére továbbra is nyugodt maradt és mosolygott az előbb hallott gyermeki optimizmuson.

A vonat haladt tovább, megállás nélkül vitte utasait a mészárszékre. A táj változott, éppen az Alföld sivár északi részén mentek, majd a Mátra és a Bükk lábait csodálták meg. Nézték a falvakat, melyik templom kinek az otthoni templomára hasonlít. Számos elhanyagolt templomot láttak, lepattogzott festék, omladozó vakolat, rohadó félben levő fatornyok. És mind-mind harang nélkül állnak, hogy a háború gépezetét táplálják.

- Itt sem gazdagabbak az emberek – konstatálta egyhangúan Isti.

Minden település ugyanazt a képet mutatta, akár magyarok lakták, akár szlovákok, akár németek. A táj viszont mindenhol békés volt, a sorsába beletörődött tömegekkel. Nem látszott kívülről, hogy ez az ország éppen háborúzik. Miskolcon kellett ismét megállniuk. Már igencsak délután volt, amikor megérkeztek. A nap alacsony szögben sütött az állomásra. A pályaudvaron nagyon sok katonai szerelvény vesztegelt. Olyanok voltak, mint az összeterelt marhák a vágóhídon. Sokat álltak, már lement a nap, amikor továbbindult a vonat. Az éjszakában nem maradt sok látnivaló, néhányan kihasználták az alkalmat, hogy aludjanak.

- Ki tudja, mikor alhatunk megint ilyen nyugodtan? – tette fel költői kérdését Leitner.

Későeste a vonat elérte Ungvárt. Ezen a vonalszakaszon már többször kellett félreállnia a vonatnak. Fontos transzportok mentek el mellettük, de ha nem lett volna sötét, látták volna a sebesülteket szállító vonatokat is, rajtuk a nyűglődő, véres kötésekbe csavart katonákat.

Másnap reggel a világosság már a Kárpátok túloldalán érte őket. A vonat még éjszaka átlépte a hegységet, hogy most már Galíciában utazzanak tovább. Még így is messze voltak a céltól, Volhyniától. Reggel már Lembergben kellett volna lenniük, de a sok kitérő miatt már csak a délelőtt folyamán érték. Innen még sokat kellett utazni, hogy Galícián keresztül átérjenek a frontvonalhoz, amelyet tavaly nyáron sikerült áttolni orosz földre.

Ahogy közeledett a front, úgy lehetett egyre-másra felfedezni a háború jeleit. Lemberg felé már számos föld pusztán állt, nem volt rajta egyetlen bokor, vagy fűszál sem. Itt-ott ágyútalpakat is láttak, amely valaha sárba ragadt, és nem vitte el az ellenség menekülés közben. Lemberg után már sokkal több látványosság várta őket. Helyenként katonai temetőket hagytak el. Máshol még a holttesteket sem vitték sehova, ló dögök, emberi hullák, szétlőtt ágyúk hevertek a mezőkön. Volt, ahol lecsontosodott kóbor kutyák ették az emberi, és állati maradványokat. Több falut is leégve láttak. A háború borzalmai elérte a vonaton utazó újoncokat is. Némán, és döbbenten ültek a vagonban. Takácsra rájött a szapora, így kirohant a vasúti klozetra.

- Azt hiszem, megérkeztünk – hebegte Leitner hüledezve.

- Miből gondolod? – kezdte ismét ironikus hangvétellel János.

A borzalmakra nem talált senki szavakat. A táj nem volt más, csak homok, kövek, és maradványok. Életnek nem sok jele volt. Luck városában befejeződött számukra a vonatozás. Innen teherautóval vitték tovább a felszerelést. Ismét kaptak konzervet, amelynek elfogyasztására is kaptak utasítást. Lucktól nem volt messze a frontvonal, de egy közeli faluban megálltak, ott szállásolták el őket az éjszakára. A frontvonalra csak másnap reggel mennek ki.

Az este folyamán elfogyasztották konzervjüket, mivel az ellátók már azzal számoltak, hogy este a fronton lesz az új század, odavitték a fejadagjukat. Egy ódon iskolaépületet kaptak meg szállásként, míg a tisztek és az altisztek a helyi paplakban lettek elszállásolva. A dohos penészes tantermekben nehezen fértek a katonák, szinte egymáson feküdtek, amit annyira nem bántak, mert alig volt mivel fűteni a termet, így elég hideg volt bent.

Isti a fehér plafont bámulta. Jövőjén töprengett, mi vár rá, és társaira a fronton. Hol halottként hevert látomásai végén, hol hadirokkantként otthon. Egyik kép sem hagyta nyugodni. Majd eszébe jutottak az otthoniak. – Már biztos elvetették az őszi gabonát, és kiültette anya a virágokat – vélekedett a holnap katonája. Az otthoni gondolatokkal a fejében Isti is el tudott aludni, még egyszer utoljára a fronttól távol.

A nádvágók serényen dolgoztak a mocsárban. A havas, fagyos pusztán mindenki didergett. Kinek a tetőhöz, kinek a fűtéshez kellett a nád. Szerencsések voltak, hogy a mocsár februárban befagyott, és sok nádat ki lehetett vágni.

Fácánpuszta mocsarai igen terjedelmesek voltak. Legalább akkora, mint amekkora a szegénység a faluban. A Tolnai dombság egyik útvesztőjében terült el a település. Szinte mindenki napszámos volt. Nekik meg nem sok jót hagyott az élet a Monarchiában itt se, máshol se. Idősebb és ifjabb Kovács István számára sem teltek könnyedén az évek.

Az öreg alig múlt negyven, de a látszat alapján akár ötvenet is mondhatott volna. Mint mindenki a környéken a tolna környéki vasútépítéseken dolgozott fiatalon. A vasutak azonban felépültek, karbantartó munkára pedig nem kellett annyi ember, így nagy lett a munkanélküliség. Ipar meg nem volt a megyében szinte semmi, hogy munkásnak elmenjen akár Szekszárdra, akár Tolnára. Maradt a földműves élet. A családnak azonban csak egy holdja volt, és ezzel még a szerencsésebbek közé tartozott. Nyáron napszámba ment mindenki, így ő is. A munkájáért a teljes bért azonban sohasem kapta meg. Jobb esetben terményben fizették ki, rosszabb esetben elkergették, pénzének felével a zsebében. De a terményekkel sem jártak jobban. Eladni a búzát nem lehetett, mert nem vetekedhettek a földesurak áraival. Így jóval ár alatt adhatták csak el a gabonát. Ezzel pedig megint nem voltak kifizetve. Így teltek az évek az éhhalál és a nyomor között.

Boldogult fiatal korában idősebb Kovács István megismerkedett egy szegény parasztlánnyal, akivel összekötötte az életét. Anna nem volt sem követelőző, sem hisztis. Mindig teljesítette ura kívánságait, és nem ellenkezett vele semmiben sem. Ennek a házasságnak lett a gyümölcse kisebbik István. A fiút a szerencse gyermekének gondolták, amiért 1900. január 1-én született.

- A jövő gyermeke – hajtogatta a két szülő

 Azt remélték gyermekük már egy boldogabb, jobb korban fog élni, ahol a parasztok sem szegények. A család élete azonban nem lett könnyebb. Az idő mintha csak állt volna. Sőt Fácánpuszta fölött talán sohasem változott.

Kisebbik István annak rendje és módja szerint elvégezte az általános iskolát. Tehetséges tanulónak tartották, szinte mindenben első lett. Továbbtanulásról azonban szó sem lehetett. Időközben megszületett a húga is, és szülei nem tudták nélkülözni munkáját, és nyáron neki is napszámba kellett mennie. Nyugodt természetű emberként nem esett kétségbe, amiért nem tanulhatott tovább. Úgy volt vele, mindig lesz valami. Figyelmét, és szabadidejét egyetlen egy személy kötötte le, egy Juliska nevű leány.

Eme fagyos februári reggelen apjával együtt mentek ki nádat vágni. Engedélyt kaptak rá a méltóságos úrtól, hogy mindenki szabott áron, egy öl nádat vihet haza. Szerencséjük volt, mert a méltóságos úrnak igen jó kedve volt, és olcsón adta a nádat.

Miközben dolgoztak a nádasban, két csendőr is feltűnt a láthatáron. Gyalogosan voltak, vállukon szuronyos puskát viseltek. Egyenruhájuk hűvös szürke volt, mégis, szinte rikítottak a havon. Ennél jobban csak a többi ember mellett tűntek ki tisztaságukkal. A sok rongyos, piszkos ember között messziről észre lehetett venni őket. Feltűnésükkel egy időben, ám nem véletlenül, többen is útnak indultak, dolgavégezetlenül. Mindenki tudta, hogy a gróf úr tulajdonát jöttek védeni az ügyeskedőktől. Egy gyereket máris elkaptak, akit az anyja küldött ki nádat lopni, hátha sikerrel jár.

- Nem szégyelled magad, te pimasz – ordította az egyik – már ilyen fiatalon lopsz?! – Hatalmas pofont mért a gyerekre, aki elejtette a nádat a kezéből – Takarodj innen, vagy nem marad ép csontod!

A fiú futásnak eredet. Sokan sajnálták, de segíteni senki sem tudott. Tóth Jóska tizenhárom éves volt. Ez volt a legtöbb, amit elmondhatott magáról. Egy félszobányi viskóban lakott édesanyjával. Az anya már súlyos betegen feküdt otthon, nem tudott dolgozni. Pénzük már ételre sem volt, nemhogy nádra, vagy bármire, amiből fűteni lehetett. Jóska éltében egyszer kapott új ruhát, fél éve, amikor a megözvegyült Szénási néni varrt neki, mert volt több maradék anyaga is. A könyörületet azonban nehezen tűrte Józsi. Amit lehetett összedolgozott, elhordta, amit talált, de lopásra most vetemedett először.

A nádvágók dolgosan arattak, aki végzett, ment az intézőhöz, és fizetett. Kovácsék is végeztek, az apa fizetett, majd útnak indultak. A Fő utcán szembejött Szénási néni:

- Üdvözlet az uraknak! – szólt oda éneklő csengő hangján.

- Csókolom! Hogy van mindig? – kérdezte idősebb István.

- Köszönöm, jól! Kicsit köhécselek, de amíg köhögök, addig nem temetnek el – és mosolygott hozzá – Kérem, mondja meg a feleségének, hogy elkészült a fehérnemű, amit rendelt, délután otthon vagyok.

- És mi újság a fronton, Szénási néni? – kérdezte ifjabbik István.

Szénási néni legkisebb fiát az olasz hadüzenet után besorozták katonának, és az olasz frontra vitték.

- Á Istike, tudod már két hete jött tőle az utolsó levél. Abban mindenféle sikerekről ír, hogy itt, meg ott áttörtek.

- Az nagyszerű – vágott közbe Isti.

- Nem tudom – tűnődött el Szénásiné – mert folyton sikerekről ír, de valahogy mindig ugyan onnan jön a levél. A tábori cenzorok miatt a vereségről nem szokott hír jönni. De mindegy, amíg nem egyre közelebbi faluból jön a levél, addig nem aggódom. De a falusiaknak van oka aggódásra…

A két férfi kérdőn nézett Szénási nénire, vajon milyen veszély leselkedhet itt rájuk, de a néni megvárta, amíg rákérdeznek. Végül is István kérdezett előbb:

- Mi ok az aggódásra?

- Nem sokkal ezelőtt beszéltem Lakinével, akinek reggel Fácánkerten volt dolga. Bement a cipészhez, aki elmondta neki, hogy egy katonai futár jött a faluba, és útbaigazítást kért ide. Szerintem katonai behívókat akar postázni. A cipész azt is mondta, hogy állítólag nő a kereslet a magyar ifjak iránt, sőt már szinte gyerekeket is behívnak – eközben a fiatalbbik Istvánra nézett.

Isti beleborzongott, abba, hogy őt is behívhatják katonának. Az apja azonban közbeszólt:

- Ugyan már! Nem kell mindjárt riogatni mindenkit. A legtöbben azt sem tudják, hogy Fácánkert vagy Fácánpuszta. Lehet, hogy rájött, mégsem itt van dolga, hanem ott. Amellett miért pont a gyerekeket soroznák be? Menjünk – tette hozzá türelmetlenkedve – Viszontlátásra!

-  Ne felejtsen el szólni a feleségének a fehérneműről! – szólt utánuk Szénási néni.

A valóság az, hogy István is megijedt, hogy már az ő fiát is be akarják hívni. De, tudta ő is, be kell látni, jobb egy tizenéves magyar, mint egy szerb, vagy egy cseh, aki az első alkalommal átáll az oroszokhoz.

Isti eddig még nem gondolt bele, hogy egyszer őt is behívhatják. Amikor elkezdődött a nagy háborúskodás, még csak tizennégy volt. Milyen nagy volt a lelkesedés akkoriban. Mindenki azt mondta:

 - Mire a falevelek lehullnak, visszatérünk…

 Sokan nem tértek vissza. Mondogatták neki, hogy ő majd csak a következő háborúban vehet részt. A háború azonban nem akart véget érni. Közben egyre több embert vittek el a környékről katonának.

- Szerinted engem is behívnak? – kérdezte apját Isti.

- Honnan tudjam? – válaszolta indulatosan István – Lehet, hogy gyászjelentést hoznak, mit lehet tudni?

Isti ebbe most még jobban beleborzongott. A katonaság egy dolog, de ott nem babra megy a játék. A faluból Szénási néni legkisebb fián kívül még négy embert hívtak be katonának. Mindannyian az olasz fronton szolgálnak. Egyelőre még mind élnek, és ez megnyugtatta Istit.

Amikor hazaértek, a nádat hátravitték a kamrába a fa mellé. Kovácsék házában egy szoba és egy konyha volt. A konyhában a kemence előtt egy asztal volt, és néhány szék. Emellett egy szekrény volt benne, amiben csekélyszámú edény volt. A szobában egy ágy volt, és két szalmazsák. Az ágy egyik oldalán egy szekrény volt, amelyben a ruhákat tartották. A másik oldalon közvetlenül az ágynál egy szekrény volt, amin egy ócska petróleumlámpa állt. A ház nem volt jó állapotban, a tetőt sok helyen kellett javítani, mert folyton beázott. A falhoz fehér festék tartozott, melyet az idő foltokkal és lukakkal mintázott. Az udvar sem volt nagy. A ház előtt az utca felé néhány virágot ültettek. A ház mögött két tyúkól volt, meg egy öreg diófa, amelyik nyáron széles árnyékot adott az alatta ülőknek.

Miután lepakoltak, bementek a házba. Isti húga, Márta bátyjához rohant, és megölelte. Márta három évvel volt fiatalabb Istinél. Kicsi gyerekként súlyosan megfázott, ami az orvos szerint az agyára is ráhúzódott, de fél év betegeskedés után felépült, noha időnként most is köhög. Úgy gondolták, a betegség a fejében is hagyott valami nyomott, mert sokat mosolygott, de keveset beszélt, és az sem volt mindig érthető. A bátyját rajongással szerette. Isti minden nap szakított rá időt, hogy egy kicsit a húgával foglalkozzon.

- Mikor lesz kész az ebéd? – szakította meg a csendet a családfő.

- Amikor megfő a bab – vágta rá hűvösen a felesége.

- És az mikor lesz, már rég kész kéne lennie! – morogta István az éhesek indulatával.

- Azt kérdezd meg a babtól. Jut eszembe tejföl nem lesz rá.

István nem értette, miért olyan furcsa a felesége. Ilyennek még sohasem látta. Érezte, hogy valami baj van, és ez nyugtalanította.

 - Valamikor a közeljövőben – folytatta Anna – egy kis rakott krumplit csinálnék, ahhoz kell.

- Ilyesmit legfeljebb ünnepnapokon engedhetünk meg magunknak – ordított most már István – teljesen elment az eszed?! Mégis mi ütött ma beléd?

Anna úgy érezte, hogy menten összeesik. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne szédüljön le a földre. Először azt sem tudta, hogy mit mondjon. István türelmetlenül várt. Anna végre elkezdte:

- Amíg távol voltatok, egy katonai futár járt itt – István és Isti összenéztek, mind a ketten értették miről van szó. Anna a konyhaasztalhoz lépett és egy levelet vett ki egy kopott deszka alól – azt mondta ezt adjam át neked – és azzal fiához ment – kérlek, nyisd fel, essünk túl rajta.

Isti reszkető kézzel nyúlt a levélhez. Vékony alkata remegett, egyszerre volt feszült, és kíváncsi.

- Hát utolért a háború –  gondolta magában. Vékony ujja feltépte a borítékot:

  ifjabb Kovács István/

1916. február 1-én 08:00-kor jelentkezzen a Szekszárdi Katonai Parancsnokságon, a sorozó bizottság előtt!

                                                                         Horváth Sándor százados

Idősebb István úgy érezte maradék hajszálai is lehullnak kopaszodó fejéről. Szeme, amely máskor olyan sötéten ragyog, most halványan pislákolt. Féltette egyetlen fiát, de ezt életében először most mutatta ki nyíltan. Felemelkedett a székről, melyre az előbb ráült. Vékony alakja bizonytalanul imbolygott. Rövid lábait úgy tette egymás után, mintha most tanulna járni. Kiment az ajtón, és egyenest a kocsmába ment feloldani a benne felgyülemlett feszültséget.

Isti nem volt annyira kétségbeesett. Maga is meglepődött, hogy nem ideges a behívó miatt. Két hét, ennyi maradt, amíg elrendezi itthoni dolgait. Eszébe jutott Juliska, akinek már egy ideje udvarol, és úgy tűnik, most elszakítja tőle a világ. Két hét, ennyi idő alatt kell dűlőre jutni vele.

Isti úgy gondolta, apja után megy, de anyja elé lépett, és sírva megölelte. Márta, aki eddig egy szót sem szólt, csak mosolygott:

- Büszke leszek a bátyámra, aki megvédi a házunkat az orosz veszedelemtől. Sok sikert!

Anna megtántorodott ezektől a szavaktól. Úgy érezte szédül, ahogy a csatatéren látja a fiát az ellenség ágyútüzében. Gyerekkorában nagyapja sokat mesélt a harctérről, bár ő nem szerette ezeket a meséket.

- Most majd a fiam is mesélhet a háborúról. Bolond világ.

A családfő csak kettő óra után ért haza. Csöndben leült az ebédhez, amely nehezen telt el mindannyiuk számára. Alig ettek valamit. Ebéd után István nagyot sóhajtott, majd így szólt:

- Fiam, mindig úgy cselekedj, hogy ne hozz szégyent a nevedre! Kövess el mindent, hogy büszke lehessen rád a hazád!

Többet nem szóltak az asztalnál. De nem ez volt az egyetlen ház Fácánpusztán, ahol neheze telt el a nap hátralevő része. A déli harangszó után Szénási néni házán egy fekete zászló jelent meg. Nem sokkal azután, hogy legutolsó levelét elküldte Szénási néni legkisebb fia, a sokadik isonzói erőlködésben gáztámadás érte az alakulatot, amelyikben harcolt. Két hétig szenvedett a Trieszti Katonai Kórházban, mielőtt kilehelte lelkét. Ez volt az első alkalom, hogy a háború halálos szele elérte Tolna megye eme rejtett zugát is. A halál és a szenvedés, amelyek már két éve szedik áldozataikat ebben az országban, és még oly sokáig írják át családok történetét.

 

Este, amikor Tóth Jóska hazaért, anyja nem volt magánál. Rongyaiba burkolózva feküdt láztól kimerült teste. Folyamatosan reszketett az összeaszott csontos alak. A dohos széna, és a láz szaga rettenetes bűzzel töltötte meg azt a kis szobát, amelyből a ház állt. A szoba sötét volt, egyetlen kis ablakon szűrődött be valami fény. Jóska tudta, hogy anyjának nincs már sok hátra az életből. Fűteni nem volt mivel, pénz pedig nem volt orvosra.

- Hol jártál? – nyögött fel egyszer csak egy hang a rongyok közül.

- Itt is, ott is… – válaszolta Jóska a legnagyobb zavarban, amit valaha anyja felé mutatott.

- Lopni voltál, igaz?

Jóska nem mondott semmit. Anyja nagyon elkezdett köhögni. Néhány perc múlva folytatta:

- Ígérd meg… ígérd meg, hogy soha többet nem lopsz! A becsület az egyetlen, ami megmaradt nekünk. Ne szórd el – utolsó szavait már alig értette a gyerek, mert ismét előtört a köhögési roham. Öt percig tartott, majd a köhögéstől kifáradva újra elaludt az anyja.

Jóska azon gondolkodott mit tegyen holnap – más nem maradt, valakitől kérni kell, de kitől? – tette fel a reménytelen kérdést magában. Pénze senkinek nincs. Az orvos nem jön ide. Fát sem adna senki, hisz alig van valami. – Mindenről az az átkozott gróf tehet. Azt is elveszi, ami nem is kell neki, és jó drágán adja. Mindenkit csak kihasznál a saját pénztárcájáért.

Hajnal felé Jóska is fedezéket keresett a szalma alatt. Fogai vacogtak. Szőke fürtjei beleremegtek reszketésébe. Kék szemét lehunyta, és igyekezett valamire gondolni, ami eltereli gondolatait, és hagyja őt aludni. Vékony teste mintha csak darabokra akart volna törni, úgy remegett. Végül elaludt ő is.

Már pirkadni kezdett, amikor Jóska rémálmából ébredt:

- Anyám – ordította. Érezte belül, hogy már hiába szól hozzá, felesleges. Odamászott mellé, megérintette, de a test már hideg volt. Nem érződött rajta az anyai szív melege. Mint egy darab hideg hús, úgy feküdt ott. A betegség végzett vele. Nem volt már mit tenni, szólni kell a papnak, ennyi maradt hátra.

Odakint már világosodott, Jóska a maradék vízben, ami egy dézsában volt megmosta az arcát, majd elindult. A fagyos reggelen a falu végéről ment be a templomhoz. A Fő téren, a templom mellett volt a paplak. A jeges-havas út ropogott feslett cipője alatt. Jóska nézte a házakat. Az egyik itt repedezett, a másikon festék már alig volt, és mállott a vakolat. Rossz tetők minden felé. Nyomasztó csend volt ez, a nyomor csöndje. Állathang kevés volt, mert nem volt pénz tartani őket. Valóságos gazdagságnak vélték azt, ha valakinek baromfia van. – Igazságtalan a világ – vélekedett Jóska. A szél feltámadt, ezért nyakát jobban behúzta. Szőke fürtjeivel játszott a szél. ruháján úgy szaladt át, mintha meztelenül ment volna. – Egyszer minden más lesz, és a falunak sem kell nélkülöznie – ilyesmivel hitegette magát Jóska, miközben a paplakhoz ért. A kertkapu nyitva volt, így bement rajta, majd a ház ajtaján kezdett dörömbölni:

- Atyám, atyám, jöjjön ki!

A házban motoszkálás hallatszott. Kisvártatva egy öregember nyitott ajtót szokásos papi viseletben. Haja nem sok volt - fölül már semmi - az is mind megőszült. Vékony alakja feszesen magasodott Jóska elé.

- Dicsértessék atyám! – köszöntötte Jóska. Maga nem volt vallásos, nem hitt benne, hogy Isten, akit olyan tökéletesnek hisznek, ilyen világot teremtett. De anyja vallásos volt, még a legnagyobb nyomorban is. Megígértette fiával, hogy pappal temetteti el.

- Téged is fiam! – válaszolta egykedvűen az öreg. Egyből tudta, miért jött a fiú, várta, hogy mikor vet véget annak a szegény asszony nyomorúságának az Úr.

- Tisztelendő atyám, édesanyám meghalt az éjszaka. Kérem jöjjön!

- Rendben van fiam, csak előbb hadd öltözzek fel, várj egy kicsit – ezzel az öreg visszament a házába, otthagyva kint a fiút a hidegben. Az atyát igencsak zavarta a fiú szegénysége. Ő sem tudta megmondani miért, leginkább talán amiatt, hogy olyan elviselhetetlenül koszos volt. Ezért sem akarta beengedni a tiszta házába. Jóska öt percet várt, mire az öreg visszatért:

- Mehetünk fiam. Itt van hátul egy öszvér, és egy szekér, hátramegyek érte – ezzel az atya ismét elment. Jóska már kezdett türelmetlen lenni. Azt még maga sem tudta, hogyan fogja eltemettetni az anyját, és azt sem, hogyan fizet érte. A pap ismét visszatért, ekkor már lóháton ülve. A lóhoz egy fa kordé volt kötve.

- Szállj fel hátulra! – kérte a pap a gyereket.

Elindultak a falu szélére. A pap egyenes háttal, merev tartásban ült a lovon. Nem akart beszélgetni a gyerekkel. Nem is tudta mit mondjon. Teljesíti kötelességét, többet nem tehet érte. A faluban itt-ott már kezdtek éledezni az emberek. Az úton Kovácsék háza előtt is elmentek. Isti kint állt a ház előtt. Szemei alig voltak nyitva. Nem tudott aludni, még mindig a katonaságon járt az esze. Amikor meglátta a furcsa menetet, azonnal odaszaladt hozzájuk.

- Dicsértessék atyám! Szervusz, Jocó! – köszöntötte mindkettejüket. A pap bólintott, Jóska pedig lesütötte szemét. – Mi történt? – érdeklődött Isti.

- Édesanyám ma éjszaka meghalt – Jóska most először érezte, hogy elszorul a szíve. Eddig mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy meghalnak az emberek úgy fogta fel a dolgot. Most azonban barátja előtt már nem tudta visszatartani könnyeit.

- Őszinte részvétem! – felelte Isti – Most mentek a holttestért?

Jóska némán bólintott. Nem volt ereje válaszolni sem. Isti némán felült a kordéra Jocó mellé, és megölelte. A pap nem szólt semmit, elindította a lovat, és mentek a szegénysor felé, ha lehet olyat mondani, hogy szegény sor, egy ilyen szegény faluban. A házakból sokan kinéztek, amikor elment a pap a kordéval és a két ifjúval. Lassan szárnya kelt a legújabb hír, Tóth Jóska anyja meghalt.

A kordé lassan megállt a romos ház előtt. A két fiú bement. A nő teste valósággal megzöldült a betegségtől. Törékeny, könnyű földi maradványait egy rongyba csavarták, amelyen több volt a luk, mint az anyag. Isti egymaga felkapta a holttestet, és kivitte a házból. Jóska hirtelen elé állt:

- Köszönöm, de ezért nem tudok semmit sem adni…

- Ugyan, ne marháskodj – vágott közbe Isti – még a végén lerakom itt, és elmegyek.

Jóska maga sem tudta, miért mondta ezt, de úgy érezte csak kihasználja barátja jóindulatát. Ismét felszálltak a kordéra, és elindultak a temető felé. A falu most már talpon volt. Ki-ki igénye szerint megmosdott, és a reggelihez készült, már akinek volt mit enni reggelire. Néhányan már az utcán voltak. Amikor a szekér melléjük ért, levették kalapjukat, vagy kendőjüket a fejükről, tisztelegve az elhunyt előtt. Kovácsék háza előtt már az anya állt kint. A papnak ismét meg kellett állnia.

Anna két szelet kenyérrel ment a szekérhez. Egyiket Istinek, másikat Jóskának adta. Jóska habozott, nem akarta elvenni. Isti látta a fiú habozását:

- Vedd el nyugodtan, nem harap!

Jóska erőt vett magán, és elvette a kenyeret. Anna azt várta, hogy mohón nekiesik, de Jóska csak nézte a lukacsos tésztát maga előtt. A hátsókertből István is megjelent, kezében egy ásót hozott. Némán meghajtotta fejét, és az ásót fiának adta:

- Erre szükségetek lesz.

A pap ismét elindult, és a két szülő némán nézett a fia után. Mindketten büszkék voltak fia önzetlenségére.

A temetőben rengeteg fakereszt jelezte az elmúlt időket a faluban. Sírkő nem sok volt, minthogy fizetni senki sem tudott volna érte. Valamikor, a szebb múltban került ide néhány kősír is, de az új században a temető is csak szegényesebb lett. A pap bement a temetőkapun, és a sírkert végéig ment. A nincstelenek része egészen hátul, és oldalt volt. A pap megmutatta, hogy hová temethetik el. Egy ásót a temetőből adott kölcsön Jóskának. A munka javát Isti végezte, Jóskának nem volt ereje ahhoz, hogy komoly fizikai munkát végezzen. A hideg sem kedvezett neki, úgy érezte, ha nem végeznek gyorsan, hamarosan az anyja sorsára jut. Amikor sikerült megfelelő mélységig jutni, a testet a rongyokkal együtt a sírgödörbe helyezték, majd visszaszórták a földet a helyére. A pap egy rövid imát mondott az üdvözült lelkéért, majd otthagyta a két fiatalt, mert a reggeli miséig már nem maradt sok ideje.

A két fiú még két percig állt ott, néma főhajtással, majd ők is elindultak.

- Most mihez kezdesz? – kérdezte Isti Jóskát.

- Fogalmam sincs, majd kitalálom. Talán elmegyek innen valahova, ahol munkát is kapok. Csak az a kérdés, miből?

- Nincs semmitek, amit pénzzé tehetnél?

Jóska értetlenül bámulta Istit. Mintha nem is ővele beszélne.

- Hallod-e, te aztán nem vagy magadnál. Történt valami?

- Jaj, te még nem is tudod – felelte habozva, hogy most ez a téma érdekes lehet-e –  behívtak katonának.

Jóska megállt. Először ránézett Istire, hátha viccelni akar vele, de látta rajta, hogy nem ugratja – Ő is elmegy. Milyen szerencsés – hírtelen eszébe jutott valami:

- Mi lesz Juliskával? Dűlőre kéne vinned a dolgot vele. Úgy láttam, hajlana rá ő is.

- Most, hogy katona leszek úgy gondolom sietni kell, mert különben nem fog megvárni.

A két fiú lassan elért a Kovács házig. Isti elköszönt szerencsétlen sorsú barátjától, és bement a házba. Jóska elindult a közeli vasútvonalhoz, remélve, hogy valami szenet talál a közelben, ami szállítás közben leesett a vonatról. Azzal talán lehet egy kicsit fűteni.

 

A farsangi mulatság mindig is az év egyik legjelentősebb eseménye volt az ifjúság számára. Lázasan készülődtek az estére. Mindenki igyekezett a legszebb ruhájába öltözni. Isti is öltözködött már. A család minden tagja készült. Márta és Anna a tükör előtt igazították a hajukat. Márta egy rózsaszín szalagot is a hajába tűzött. A családfő már készen volt, és türelmetlenül várta a családot. Isti is elkészült, begombolta fekete zakóját, és apja mellé ült a konyhaasztalhoz.

Jó negyed órát vártak még, mire elindulhattak. Az úton már többen elindultak a Fő térre, a faluházhoz. Útközben találkoztak Horváthékkal. Ferenc a családfő egy időben katonaként szolgált Itáliában. Sokat mesélt Istinek a katonaságról, az ott uralkodó állapotokról.

- A legfontosabb, hogy ne találjanak benned hibát. Hidd el, mindig azt keresik – ezt hangoztatta folyton Istinek.

Ferencnek egy sokat beszélő felesége volt. A családban sokak szerint ő viselte a nadrágot. Három lányuk született. Jellemre mindegyik az anyjára hasonlított. Szépségét azonban nem sikerült örökölniük. Talán emiatt is voltak még hajadonok, bár már régen eladósorban voltak. A legkisebb tizenhat éves volt, alig fiatalabb Istinél. Már rég felhagytak azzal, hogy az idősebb házasodjon meg előbb. Az házasodik, amelyik tud. Horváthné mindent elkövetett, hogy összehozza a kisebbik lányt a fiúval. Istinek azonban nem volt ínyére ez a vékony, ránézésre vérszegénységben szenvedő leány. Az ő esze most is csak Juliskán járt.

- És mondd csak Pistike – Horváthné folyton így hívta, ami nem tette népszerűbbé őt Isti előtt – nem gondoltál rá, hogy még a frontvonal előtt megállapodnál?

Isti zavarban volt. Nem akarta megsérteni őt, de tudta, hogy lányával akarja összehozni, és nem akart kellemetlen helyzetbe kerülni.

- Ráér most, először a katonaságra koncentráljon – szólalt meg István – Nagy felelőtlenség lenne, ha megállapodna. Aztán a szegény ara várhatna évekig, és ki tudja nem hiába-e?

- Azért csak jobb lenne, ha úgy menne el, hogy lenne kiért visszajönni – folytatta Horváthné – Isti elég csinos, sok lány örülne, ha kitüntetné figyelmével.

Miközben Horváthné folytatta a kerítést, Isti valósággal pirult, amit igyekezett leplezni, és a kerteket nézte az utcán.

- Nem is figyelsz? – kérdezte Horváthné.

Isti alig tudta, mit mondjon:

- Talán… talán nem ez a legjobb idő rá – vágta ki magát.

Horváthné belátta, egyelőre hiába is próbálna meg hatni a fiúra. Majd este tánc közben talán sikerül elérni, amit akart. Időközben sokan csatlakoztak hozzájuk. Ugratták egymást, és mindenki jókedvű volt.

 A faluház körül már sokan gyülekeztek. Amikor hat órához harangoztak, Ferenc atya misét tartott az összegyűlteknek a faluház előtt. Régóta volt hagyomány, ahogy misével kezdik a farsangi mulatságot. Amikor az atya elmondta az áldást, elindult a táncmulatság. A házban zenélni kezdett egy háromtagú rögtönzött együttes. Ketten furulyázni tudtak, egyikük pedig hegedülni. Az idősek énekelni kezdtek, a fiatalok pedig táncolni.

Isti tekintetével Juliskát kereste. Észre is vette a lányt, aki szintén a családjával érkezett. Az első táncot öccsének ígérte, így vele kezdett el táncolni. Isti figyelte őket a háttérből, és várta az alkalmat, hogy felkérje táncolni. Tudta, ma van lehetősége a tettek mezejére lépni, vagy késő lesz. Ki tudja, ha elmegy katonának, akkor mikor láthatja újra Julcsit, és vajon akkor is hajadon lesz-e még? Isti figyelmét ismét Horváthné zavarta meg, aki lányával az oldalán jelent meg mellette:

- Pistike, nem kérnéd fel Klárát egy táncra?

Isti kicsit kelletlenedül, de felkérte táncolni Klárát. Eleinte nem szóltak egymáshoz, Klára várta, hogy a fiú majd megtöri a csendet, de Isti nem akart beszélni. A fiú néha oldalra pillantott, hogy lássa Juliskát, hogy mit csinál? Juliska öccsével volt elfoglalva. Köténye egyszerű volt, de makulátlanul fehér. Sötét haját összefonva hordta. Hajába egy piros szalagot tűzött. Istit valósággal elvarázsolta a lány. Észre sem vette, hogy Klára lábára lépett. A lány végül nem bírt tovább hallgatni:

- Annyira elábrándoztál! Min jár az eszed?

Isti mintha egy másik bolygóról esett volna ide, úgy nézett a lányra. Nem tudta volna megmondani, mit kérdeztek tőle.

- Hát nem is tudom…

- Ennyire nem lehetsz szórakozott! Biztos már puskával a hátadon járod az orosz frontot – nevetett a lány, aki érezte, hogy nem ez a valódi ok.

- Ó annyira messzire nem mentem, csak az olasz frontig – tréfálkozott Istit, noha legszívesebben ordított volna, amiért nem tud Juliskához közelebb kerülni. Észrevette, hogy a lány már egy idősebb fiúval táncol, akit a tömegben nem ismert meg.

Klára észrevette, hogy Isti figyelme megint másfelé jár:

- Félsz, hogy nem térsz vissza?

Isti kicsit habozott. Amíg nem kapta meg a behívót, addig örült, hogy a háború elkerüli. Amióta a kezében volt a behívó, valósággal ki akart menni a frontra. Várta már a harcokat. Amikor csak újság került a faluba, valósággal falta a háborús híreket. A sok győzelmi szónoklat, sikeres áttörés mind-mind bizakodással töltötte el. Hűvös közönnyel csak ennyit felelt:

- Nem meghalni megyek.

Klárát valósággal lenyűgözte a fiú higgadtsága és bátorsága. Azt hitte Isti imponálni akart neki. A fiú azonban a tánc végén jelezte, a következőt kihagyja. A teremben a padon egy hely volt, ahová Klárát ültette. Isti mellette állt. Néhány barátja is megjelent, akikkel beszélgetni kezdet. Egyikőjük ugratni kezdte Klárával, miközben a lány türelmetlenül várta, hogy ismét a táncba vigyék. Mindegyikük ismerte Horváthné kerítőnői módszereit. Egyikre a középső lányát akarta rásózni, másikra a legkisebbet, de mindannyiszor hoppon maradt az anya mindegyik lányával.

A fiúk megbeszélték, hogy kihúzzák a bajból, és megszabadítják Klárától. Amikor Klára ismét Isti felé akart fordulni, már nem látta a fiút. Kicsit elsápadt, érezte, hogy lerázták. Megszokta már ezt az érzést. tudta, hogy nem lesz egyszerű elvetetni magát valakivel. Sokszor megfogadta már, hogy megváltozik, de valahogy sohasem volt elég erős az elhatározás benne ahhoz, hogy véghezvigye, amit eltervezett. Az idő haladt, és kétségbeesések gyötörték arról, hogy magányos marad élete végéig. Egy darabig nézte még a tömeget, hátha lát valakit, aki felkérhetné.

Isti sietve Juliskát kereste, nehogy Klára, vagy Horváthné ismét közbeszóljon. A lány ezúttal már mással táncolt. Az előző ismeretlen már elment, ezúttal egy másik férfival látta. Ránézésre harminc év körüli volt, magas és vékony. A haja a feje búbján már ritkult. Ruházata alapján azt is megállapította Isti, hogy nem helybéli. Juliska egész végig a férfival beszélt, és nem foglalkozott azzal, hogy Isti igyekezett a közelükbe kerülni. Miközben a lányt figyelte, meglátta Horváthnét is. Ezúttal nem akart a hálójába kerülni, ezért kiment a bejárati ajtón. A háztól kicsit arrébb állt meg, egy tujabokor mellett, nehogy szem előtt legyen. Amíg kint állt, azon gondolkodott, vajon kivel táncolt Juliska, és miért?

- Szervusz, Isti! – jött elő egy alak a háttérből – amikor legutóbb láttalak, akkor kezdted az iskolát! Milyen derék férfi lett belőled!

Isti megfordult. Az az ember volt, aki korábban Juliskával táncolt. Csak most ismerte meg, Szénási néni legidősebb fia volt az, András. Magas, vékony alakja Isti mellett magasodott.

- Fogadd őszinte részvétemet! – szólt Isti.

- Köszönöm! Szörnyű! Az élet kegyetlen. Emlékszem, amikor kitört a háború az idősebb testvéremmel együtt jelentkeztünk a katonaságnál. Róla kiderült, hogy TBC-je van. Én egy balesetben lesántultam, és ezért nem akartak besorozni. Szegény öcsémet meg behívták. Milyen rég nem voltam itthon – terelte el a szót András – szinte lelkiismeret furdalásom van. Hiányzott már a fácánpusztai farsang.

- Mit csinálsz mostanság? – érdeklődött Isti.

- Most egy teherautó sofőrje vagyok a Weiss Manfréd Műveknél. Sajnos nem keresek sokat, de valahogy mégiscsak elélek. Arra nem elég a pénzem, hogy hazautazzak, amikor csak akarok.

- No, és házas vagy már? – tette fel a kérdést Isti, nem minden hátsószándék nélkül.

- Igen, már az vagyok. Sőt, két gyerekem is van, két leány, az egyik kettő, a másik négy éves.

- Gratulálok hozzájuk! Láttam, Juliskával is találkoztál – mondta Isti, kis mosollyal a szája szélén.

- Igen, régen milyen sokat láttam, hiszen szomszédok voltunk. Milyen érett nagylány lett belőle – vigyorgott András – mesélte Julcsi, hogy valaki nagyon teszi a szépet neki, de nem sokára elmegy katonának. Mondtam neki, hogy… most meg hová mész?

Isti még futtából intett Andrásnak, majd bement az épületbe. Minden kétsége eloszlott. A lány biztos róla beszélt, nem engedi, hogy másnak adja a lehetőséget. – Most, vagy soha! – elhangzott a csatakiáltás fejében.

Juliska még mindig ugyanazzal az emberrel táncolt. Isti rájött, miért volt olyan ismerős neki a férfi: ő volt András öccse, a középső Szénási testvér, Imre. Isti határozottan odalépett, és lekérte Juliskát a kezéről. A lány örömmel állt új táncpartnere mellé.

- Azt hittem már fel sem kérsz – vetette Isti szemére a lány, hogy ilyen sokáig váratta.

- Nem volt rá alkalmam – védekezett Isti.

- Láttam azért jól szórakoztál – vágott közbe Juliska.

- Jobb, ha nem tudod, hogy kerülte bele abba a helyzetbe – mindezt mosolyogva mondta Isti.

A lánynak tetszett a fiú hirtelen jött önbizalma. – No lám, úgy látszik a katonaság tényleg embert farag a fiúkból – vélekedett a lány. Isti valósággal ragyogott előtte, alakja mintha egy fejjel nagyobb lett volna, mint eddig. Mintha minden a kettejük boldogságáról szolt volna. Az öregek sokat sejtető mosollyal nézték őket. Máris kész volt az új pletyka, a legfrissebb szerelmes párról. Csak Horváthné volt vörösebb a megszokottnál. Ismét elszállt egy alkalom, kiesett a sorból egy fiú, akit megfoghattak volna. Klára észrevétlenül eltűnt az estéről. Tudta, hogy anyja egy hétig zsörtölődni fog vele, hogy milyen ügyetlen. A fiatalok peresze jót mosolyogtak Horváthék újabb sikertelen férjfogó akcióján.

Istiék sokáig táncoltak, mire elhatározták, hogy kimennek a friss levegőre. A hátsó kertek mögött eltűntek a falu sötétjébe. Kiértek a falu szélén egy istállóhoz. Sok szerelmes pár járt már erre a Fácánpusztai éjszakában. A faluból kivezető útról letértek, a csipkebokrok között. Egyszer csak az út már nem látszott az istálló falától. Minden oly távolinak tűnt, a falu a nyomor, a katonaság. Csak a boldogságuk volt jelen, és a két szerelmes között elcsattant az első csók, amely oly régóta váratott magára.

 

Január vége egy fagyos hideg napra esett. Az szél erősen hajlongatta a fákat, és a földre kényszerített minden madarat, amely repülésre vágyott. A temetőben sokan összegyűltek, gyászolt az egész falu. Szénási néni legkisebb fiát ezen a napon temették el. A tömegben ott volt Isti is, oldalán Juliskával. Nem volt már kétséges, ők ketten egy pár. Az esküvőt csak Isti katonai behívója hiúsította meg. Nem akartak bonyodalmat, és azt sem, hogy a pár boldogságát a háború beárnyékolja. Majd, ha hazaért Isti.

Kovácsék egész családja jelen volt a temetésen. Eljöttek persze Horváthék is. A lehető legmesszebb álltak Kovácséktól. Horváthné nem tudta megbocsátani, hogy így lerázták őket. A férje, Ferenc, pusztán annak örült, hogy a felesége megint bosszankodik. Nehezem viselte már a házasságukat, de hát mit lehetett már tenni, késő bánat. A régóta házasok módján törtek borsot egymás orra alá. Megjelent Tóth Jóska is, aki mintha még tovább tudott volna fogyni csont és bőr alkatából. Arca szinte teljesen beesett, haja a szőkéről egészen szürkévé változott. A falubeliek alig látták, nem tudták mitől van még egyáltalában életben. Néha Kovácsné, vagy Szénásiné ellátogatott hozzá, de sokat tenni, vagy adni, ők sem tudtak. Azt sem tudták miért van most itt. Vajon hálából-e, amiért Szénási néni sokat segített neki? Vagy egyszerűen csak hívta őt az összetartás szelleme? Esetleg hazafias érzelemből?

Az egybegyűltek némán álltak, és Ferenc atya elkezdte a gyászszertartást. Megemlékezett a fiúról, és annak hazafias érzelméről, amikor az elment katonának az első hívó szóra. Az atya után egy katonatiszt lépett elő, aki megköszönte a szolgálatot, amelyet a hazáért tett. A beszédek monotonitását csak rokonok egy-egy szipogása törte meg. A tömeg közepén, talpig feketében, Szénási néni állt. Jobbján András, balján Imre volt. A falu hősi halottja. Szomorúsággal vegyes tisztelet övezte az elhunytat. A beszédek után a barna koporsó némán leereszkedett a föld alá. Két erős legény nehezen lapátolta vissza a fagyott földet. A tömeg oszlani kezdett. A legvégére az anya maradt két gyermekével. Miután mindenki elment, még pár percig nézte a legújabb sírját a temetőnek. Végül keresztet vetett, és elindult két fiával haza.

Istiék is a tömeggel távoztak.

- Igazán szomorú, hogy pont erre a napra esett a temetés – sóhajtott Anna – holnap indulsz, és ezzel az emlékkel kell menned.

- Legalább el tudtam jönni a temetésre – válaszolt Isti.

A család haladt tovább. Juliska is velük ment. Isti fogta a kezét. A lány a vacsorát velük töltötte, mivel ez volt Isti búcsúestéje is. Néhányan az utcán odaléptek hozzájuk, és sok siket kívántak az ifjúnak. Mások néma tekintettel nézték a falu következő katonáját. Istit feszéjezte, hogy a figyelem középpontjában áll.

- Talán óvatosságra int – folytatta Isti – hogy ma volt a temetés.

- Akkor is balszerencse – vélekedett Anna.

- Édesanyám, nem meghalni megyek. Visszajövök a családomhoz, és a jövőbelimhez.

Juliska jobban megszorította Isti kezét. Isti tudta, hogy a lány örül neki, amikor így beszél. – A visszatérés után lesz a nagy esküvő – fordult meg egyszerre mindkettejük fejében.

Az este nyugodtan telt a maga egyhangúságában. A katonaságon túl másról nem beszéltek. Az apa elővette a legfrissebb újságokat, amit a faluban meg lehetett találni. Amióta Isti megkapta a behívót, azóta minden újságot elolvastak. „A csapatok téli pihenőt tartanak, Sikerek Isonzónál” szóltak a hadi tudósítások.

- Az olaszok fognak először kapitulálni – mondta István – ők az ellenség gyenge pontja. Azután jöhetnek a franciák.

- De írjál ám, amikor csak lehet – szólt közbe Anna – nagyon fogsz hiányozni!

A vacsora elteltével Isti hazakísérte Juliskát. A kapuban elbúcsúztak egymástól. Juliska megígérte Istinek, hogy reggel átkíséri Fácánkertre a vonatmegállóhoz.

A család korán feküdt le. Télen hamar sötétedett, petróleum meg nem volt otthon annyi, hogy sokáig világítsanak vele. Ráadásul Istinek korán kellett kelnie, mert a vont 6:18-kor volt Fácánkerten, és oda még el is kell menni.

Lefekvés után azonban Isti még sokáig nem tudott aludni. Gondolatai a holnap megismerendő szakaszán járt. Számos alak jelent meg előtte, aki parancsokat oszt Isti képzelt világában. A Hold élesen bevilágított a szobába. A szegényes bútorzat csillogott a fényárban. Istinek máris honvágya lett. Az elmúlt évekre gondolt. Milyen volt az iskola, hogyan dolgozott nyaranta a gróf földjén. Hogy várta mindig, hogy Juliska kihozza az ebédet az apjának. A Hold most Isti szemébe világított, és ő Juliska arcát látta a Hold közepében. Egy angyali tekintet, amely elküldi az álmot, hogy végre megpihenhessen fáradt elméje. Valahol a faluban, egy másik házban Isti arca ragyogott a Holdon, hogy ugyanúgy édes álmot bocsásson a házban forgolódó lány szemére.

Másnap Isti a sötétben botorkálva megmosdott. A Hold már lement az égről. A petróleumlámpát az asztalra tette a lavór mellé. A mosdás után lassan felöltözött. Fekete nadrágját, és fehér inget vett fel, valamint egy fekete zakót. Erre egy vastag szürke kabátot, és szürke kalapot vett. Reggelizni nem bírt, és úgy érezte, menten kiugrik a szíve. Mire felöltözött, anyja is felkelt. Odalépett Isti mellé, leemelte a kalapját, és homlokon csókolta. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz. Nem akartak senkit sem felzavarni. Isti kilépett a ház kapuján. A sötétben szinte semmit sem látott. Elbotorkált a kertkapuig, és kiment rajta. Az utcán már várta Juliska, Isti megcsókolta őt.

A sötétben nehezen haladtak. Az úton lefagytak a pocsolyák, ezért sokszor megcsúsztak. Juliska kétszer is Istibe kapaszkodott, hogy nehogy elessen. Lassan elhagyták a falut. Az út erősen emelkedni kezdett. Hamarosan felértek a dombra, amely elválasztja Fácánpusztát a külvilágtól. Isti nem siettette a tempót, tudta, hogy elég ideje van még ahhoz, hogy elérje a vonatot. Sokszor visszanézett a falura. A dombtetőn néhány galagonyabokor között vezetett az út. Isti most megállt, és határozottan visszafordult. Tekintete a falu távolabbi szegletére meredt:

- Emlékszel? – kérdezte Istit – Arra – miközben kinyújtotta a karját, és egy távoli Istállóra mutatott. Juliska néma bólintással jelezte, tudja, hogy mire gondol Isti. Az első csók. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy itt hányadszor csókolja meg Isti, de tudta, hogy erre sokáig emlékezni fog.

Az út a bokrok alatt ment tovább. A falu alábukott a domb tetején, már csak a templom tornyának árnya látszott. Néhány csupasz kőrisfa szegélyezte itt az utat. Innen látszott Fácánkert templomtornya. Ismét emelkedni kezdett az út. Isti lelke is így hullámzott, ahogy haladtak. Időnként tétován lépegetett, a következő pillanatban gyorsított mozgásán. Az újabb emelkedő tetején volt a vasúti átjáró. Innen nyílt a megálló kaviccsal felszórt peronja. A dombtetőn megélénkült a szél, Isti átölelte Juliskát, így melegítették egymást. Mások is álltak a megállóban. Volt, aki egyedül várt, volt, akit gyermekei és felesége is elkísértek.

- Biztos ők is odamennek, ahova én – jegyezte meg Isti.

- Milyen szomorú, hogy már többgyerekes apákat is behívnak – felelte a lány – szegény anya, itt marad a három gyerekkel. Ismerem őket. A férfi apja Szekszárdon szabó, egyszer tőle rendeltünk apának egy zakót és egy nadrágot.

Isti hallotta a gyerekeket, ahogy máris sírnak apjuk után. Tudták, hogy hosszú útra megy, és talán sohasem látják viszont. – Milyen szerencse – gondolta magában Isti – hogy nekünk még nincs közös gyerekünk.

A távolban erős fénypont tűnt fel. A vonat éles füttyszóval jelezte, hogy közel jár már a megállóhoz. Fokozatosan erősödött a zakatolás hangja, mígnem a szerelvény megérkezett az állomásra. A fekete mozdony négy szürke harmadosztályú vagont húzott maga után, és egy barna másodosztályú kocsit. Isti megcsókolta Juliskát. Hosszú ideig ez volt az utolsó. Szenvedélyes elválásuk után Isti felszállt az egyik harmadosztályú vagonba. A peronról nem ment beljebb, visszanézett szerelmére. A vonat megrántotta magát, és máris útnak indult. A fiatalok még integettek egymásnak, majd eltűntek egymás szeme elől.

- Ha befejezte az integetést, akkor kérem a jegyét!

Isti ekkor vette észre, hogy a kalauz mellette áll. Kezében fogta a lyukasztót, hogy kezelhesse a jegyeket. Isti gyorsan elővette kabátzsebéből a jegyet, és átadta. A kalauz elköszönt, és jó utat kívánt. A fiú szétnézett a vagonban, amely zsúfolásig tele volt. volt, akinek nagy batyu volt a vállán, mások csakúgy, mint ő, csomagok nélkül utaztak.

- Szia! – szólt egy vékony hang mellette. Isti felismerte Tóth Jóskát. Szőke fürtjeit megpróbálta megfésülni, de nem sok sikerrel. Kopott szürke kabátot és foltozott fekete nadrágot viselt, bár mindkettő mintha kicsit nagy lett volna rá.

- Hová? – kérdezte kicsit meglepetten Isti – alig lehetett látni téged.

- Elhagyom a falut. Ami pénzt lehetett összeszedtem szénhordásból, favágásból. Nem akartam megvárni, hogy anyám sorsára jussak. Értek valamit a szereléshez. A múltkor egy szekszárdi ember kint volt a gróféknál. Segítettem neki, és úgy döntött magához vesz, mint inast.

- Most mész hozzá? – kérdezett Isti.

Jóska bólintott. A két fiú mindent megbeszélt, ami a közelmúltban történt. A szekszárdi gépszerelő volt a környéken az egyetlen, aki a mezőgazdasági gépeket javította. Minthogy a modernizáció sem jutott el nagymértékben, nem volt túlzottan jövedelmező állás. Azonban a férfinak nem volt fiú gyermeke, ezért döntött úgy, hogy Jóskát megához veszi. A vonat lassan haladt. A rossz idő miatt sok helyen megrongálódott a pálya. Isti szerencséje az volt, hogy Szekszárd nem volt messze. Csak Tolna városán kellett átmenni.

Hétóra felé megérkezett a szekszárdi állomásra. Sokan leszálltak a vonatról. Zömében férfiak voltak. Jóska az állomáson elköszönt Istitől. Isti a férfitömeggel egy irányba indult el. Kíváncsian fürkészte őket, találgatta milyenek lehetnek. Egy dolog feltűnő volt, mindegyik idősebbnek látszott nála. Egy gesztenyesor vezetett a szekszárdi laktanyához, amelyen különálló emberek, és két-háromfős csoportok is haladtak. Az út kivezetett a város szélére. Néhány nagyobb fa, és bokor hivatott elrejteni a laktanya épületét. Az út vége élesen jobbra kanyarodott. A fák mögül egy hatalmas téglafal emelkedett eléjük. A bejárat egy széles, cirádás, rácsos vaskapu volt. A fal mögött két sárgásbarna téglából épült egyhangú ház állt. Az udvaron hatalmas sár volt. A beérkezőket máris sorba állították, noha még majdnem egy óra volt hátra nyolcig. Isti is beállt a sorba. Sokan megnézték, mindenkinek furcsa volt, hogy egy ilyen fiatal kölyköt is behívtak.

- Eltévesztetted, ez nem a játszótér – csattant fel egy éles hang Isti mögül. Sokan nevettek ezen az olcsó tréfán. A görcsös feszültség kacaja volt, ami többek száját elhagyta. Isti legszívesebben elrohant volna. Némán állt, nem mert hátat fordítani. Egyesek, akiknek még nem tűnt fel, hogy egy kölyök is van közöttük, most róla kezdtek beszélni. Sokan rosszallták, hogy gyerekekkel kell háborúba menni. A sor lassan, de haladt. Ötösével küldték be a férfiakat a sorozó bizottság elé. Mindenki megadta egy szemüveges kövér katonának az adatait. Utána le kellett vetkőzni, hogy egy öttagú bizottság, amelyben katonai orvosok ültek, eldöntse alkalmas-e valaki a szolgálatra, vagy nem?

- Fordítson hátat! Hajoljon előre! Felegyenesedhet! Elmehet! – ezeket a szavakat hallotta a jövendőbeli katona. Ezután visszament ruháihoz, felvette őket, majd egy másik kövér emberhez mentek. Mintha a belépésnél található ember ikertestvére lett volna. – Ezeket valahol tenyészthetik, hogy azután hivatalnoknak berakják őket egy ilyen helyre – erre gondoltak többen is, miközben a kövér katona közölte, hogy alkalmas, vagy alkalmatlan az ember.

Istire is sor került. Az adatokat bediktálta, amilyen sorrendben kérdezték. Majd jött a vetkőzés. Félszegen levette ruháit. Azonnal libabőrös lett. A terem nem volt túlfűtve, ahol az érkezőket megvizsgálták. Ő is eljutott az orvosok elé, végrehajtotta, amit kértek.

- Kicsit alultáplált – jegyezte meg az egyik katonaorvos.

- Mind az, aki ebből a körzetből jön – felelte szakértő hangon a bizottságot vezető orvos – de majd a katonaság felhizlalja őket.

Isti is elmehetett, visszavette ruháit, majd a másik kövér katonához ment, és várta a sorsát.

- Ifjabb Kovács István! – szólalt meg érdes, közönyös hangon a kövér katona.

- Igen!

- Alkalmas!

Isti körülnézett, hogy most mi lesz. A kövér katona egy ajtó felé biccentett, ahol már egy ideges képű tizedes integetett neki. Belépett egy szűkebb helyiségbe, ahol egyenruhákat adtak. Szürke uniformisát ő is megkapta. A katonáknak itt kellett átöltözniük. Isti a zubbony összegombolással kicsit bajlódott. Egy középkorú bajtársa mutatta meg, hogyan lehet könnyen begombolni a felsőt.

- Aztán ésszel, mert mi nem játék katonák leszünk! – Ugratta egy másik katona.

Isti most részesült valami jó élményben. Még ő sem tudta, hogy miért, mit érez, de úgy gondolta, valahogy csak meglesz a közös hadseregben.

Amint átöltöztek, ruhájukat leadták, most már az egyenruha volt a viseletük. Amint végeztek a sáros udvaron volt a sorakozó. Amikor mindenki kiérkezett, a másik épületből előjött egy százados. Arca piros volt a jó meleg szoba után, amelyben várta, hogy az újoncok megérkezzenek. Testalkata alacsony volt, mintha egy fejjel kisebb lett volna mindenkinél. Haja ősz volt, de kora ellenére feszesen, és egyenes háttal járt és állt. Szigorú ábrázata bárkiben félelmet tudott kelteni. Messziről látszott, ha a tréfát ismeri is, de nem szereti. Amint megállt szemben az új századdal, néma csend lett.

- Vigyázz! – kiáltotta el magát a hadnagy, aki a sor mellett oldalt állt. A katonák mintha mindig is ezt csinálták volna, egyenesen álltak.

- Katonák! – kezdte a százados, erős hangon – Mától kezdve ez az otthonuk. Nem esznek, nem mennek vécére, nem alszanak, amíg én azt nem mondom! Aki innen engedély nélkül távozik, agyonlövöm! – a sorban többen is megborzongtak erre a gondolatra – A következő két hónapban magukból katonákat fogok faragni! Oszolj! – ezzel a százados visszament melegedni a szemben levő házba, ahol a tisztek laktak.

A katonák a hadnagy vezetésével a barakkokhoz mentek. Egy faházban tíz darab emeletes ágy volt. Istinek a harmadik barakk jutott, abban is egy alsó ágy. Talán az egész század legfiatalabb tagja volt.

- Te honnan jössz? – kérdezte egy tagbaszakadt ember a szomszédos ágyról.

- Fácánpusztáról.

- Azt hittem egy óvodából! – felelte valaki Isti feje fölül. A szobában mindenki nevetett.

- Szép! Gyerekekkel akarjuk megnyerni a háborút! – felelte egy érdes hang szemből – Talán még szerencsék is lesz, az oroszok csak nem lőnek le egy gyereket.

- Úgy hallottam szeretik a friss húst – vágott közbe kajánul Isti feje felett a hang ismét.

- Nem vihogunk – kiáltotta be a hadnagy, lányos éles hangján – Amint elfoglalták a helyüket, sorakozó odakint! Egy kettő!

A katonák megjelentek a barakkok előtt. Amint kint gyülekeztek, látták, hogy az a két ember, aki a sorozásra alkalmatlan a rácsos kapuk felé mennek. Távozáskor a kapuban álló két őrnek valami papírt mutattak, ami után távozhattak is. A kapu utánuk hatalmas csattanással bezárult, és bezárult ezzel a külvilág is számukra. A két őr visszaállt a helyére a fabódéba, ami a kapu oldalában volt, a fal tövében.

Minek? 

Ja, kell! Oké!

Képzeljük el, hogy volt valaki a történelemben, aki csak úgy akart élni, hogy különbséget tesz jó és rossz között. Aztán szembe jött vele a huszadik századi Magyarország. Nem könnyű...

 

Ez a blog egy két részes, ámde lektorálás nélküli történetet mesél el. Ezt már az Olvasókra bízom.