Június negyedikén még nem jött elő a nap, de világosság támadt a frontvonal égboltján. Az orosz jelzőfények vakító fényt vetettek Istiékre. A tüzérség azonnal riadót fújt minden elbóbiskolt katonának. A Monarchia tisztjei már várták a támadást. Napok óta tudták, hogy csapatösszevonásokat hajtanak végre Volhyniában. Olyan tüzérségi előkésztést még senki sem látott a fronton szolgálók közül, mint ami ezen a hajnalon zuhant a nyakukba. A tüzérség hamar belőtte magát, és sok helyen le kellett hagyni a jól kiépített géppuskaállásokat és lövészárkokat. Miközben az orosz tüzérség egyik vonala az árkot, és az állásokat lőtte, a másik a vonalak mögé lőtt, hogy elvágja a menekülés útját a kelepcébe szorult csapatoknak.

Istiék ezrede állta a sarat, a tüzérség nehezen találta ennek a vonalnak a gyenge pontját. Mindenki lapos kúszásban közlekedett az árkok mélyén. A nagy gondot az jelentette, hogy nem tudtak a sérültekkel mit kezdeni. Aki súlyosan sérült, nem tudták elvinni sehova, mert a zárótűz miatt a vöröskeresztes csapatok sem tudtak a segítségére sietni senkinek. A veszteségek nagyok lettek minden században. Az utánpótlások nem érték el a célt, mert lehetetlenné vált a közlekedés a front környékén. Néhány kósza hír jutott el a táborig.

A tüzérség éjszaka sem hallgatott el. Nem hagytak pihenőt a közös hadseregnek. Az osztrák ütegek már korábban elhallgattak, mivel veszteségeik jelentősek voltak, a lőszerkészlet pedig kevés. Az orosz ágyúk egy napig szóltak. Június 5-én hajnalban már az orosz csapatok indultak útnak. Alekszej Bruszilov tábornok mindent gondosan előkészített. A tüzérségi tűz alatt egészen közel ásatott egy árkot a Monarchia állásaihoz. A megrövidült táv miatt könnyebb volt rohamot indítani.

Istiék éjszaka sebtében néhány fedezéket kiépítettek, de nem volt lehetőség komolyabb állásokat felhúzni. Egy rövidebb árokban Isti, Leitner, János, Takács és Balla meghúzta magát. Kevés töltényük volt, és tudták, hogy nem pazarolhatják el. Mindegyikük gondosan célzott, már amennyire lehetett. A rögtönzött állások nehezen tartották magukat. Istiék néha szuronnyal győztek le egy-egy oroszt. Teljesen véletlenszerűen egy-egy osztrák üteg lőtt egyet, amíg az orosz lovasság el nem hallgattatta őket. A sorok összegabalyodtak, néhány osztrák és orosz lovas csapott össze egymással a csatatér közepén, ahova egy orosz ágyú is betalált. A porfelhő akkora lett, hogy nem lehetett megállapítani, ki keveredik ki jobban a helyzetből.

Miközben a Szurmay hadseregcsoport hősiesen küzdött, addig a József főherceg vezette negyedik hadsereg visszavonult maradékaival, nem csekély rést hagyva Istiék hadteste mellett. A frontot áttörték az oroszok, és a 38. honvédezredet az utánpótlástól való elvágás fenyegette. Dél örül már megérkezett a parancs a visszavonulásra. A tisztek hangosan ordítottak, aminek az lett a következménye, hogy ez lett az utolsó kiáltásuk, mert a nagy porban csak a hang irányába tudtak pontosan lőni.

- Nos, uraim, ki megy elsőnek – tette fel a kérdést Leitner.

- Talán elhalálozási sorrendben – mondta szokásos cinizmusával János, akit még itt sem hagyott el humora.

Mindenki Ballára nézett, aki értette a célzást:

- Legyen szerencsénk! – ezzel kiugrott az árokból és futni kezdett. Futása is méltóságteljes volt, ahogy egész jelensége. Mintha valami úri család neveltje lett volna. Pedig sohasem fölényeskedett, nem volt sem önző, sem rátarti. Mindenki tisztelte őt, mint rangidős katonát szokás.

Futását figyelték a többiek is, miközben Isti és Takács az oroszokat lőtték, akik szemet vetettek katonatársukra. Egyszer csak éles robbanás rázta meg őket. Egy ágyúgolyó pontosan Balla hűlt helyén robbant fel. Olyannyira hűlt helye volt, hogy Ballát nem is lehetett látni többet. Kicsit arrébb egy leszakadt kézcsonk volt, amely valaha hozzátartozott. Mindenki megszeppent, de nem volt idő sajnálkozni. Leitnert máris útnak indították, aki sebes vágtába kezdett, de elkerülte azt a helyet, ahol kilőtték Ballát. Kálmán hamarosan eltűnt a gyér bokrok között. Ekkor már Lajos is úton volt, hogy csatlakozzon valahol a szaladó század többi tagjához. Ugyanúgy sikerrel járt, mint Leitner. A sor most takácson volt, aki felugrott az árok tetejére, de még mielőtt futni kezdett volna, a combjához kapott, és visszaesett. Nem bírt felállni, pedig görcsösen próbálta.

- Rohanj, Kovács – szólt Istinek.

Isti szaladni kezdett, golyók süvítettek el a feje mellett. Amint lehetett, egy bokor tövébe ugrott, és szemügyre vette a helyzetet. Az oroszok már tömött sorokban jöttek előre, miközben néhány osztrák lovas vágtatott el a csatatérről. Isti ismét futásnak eredt, minden bozótnál irányt változtatott, nehogy kiszúrja egy unatkozó tüzér, vagy egy arra járó lovas. Legalább egy órát haladt előre, amikor egy kicsit megpihent. Sötét füst szállt fel onnan, ahol volt a front még délelőtt. Néhány elszórt lövést hallott még. Nem tudta, hogy hol van, sem azt, hogy milyen messze van az oroszoktól. Úgy döntött itt pihen egy fél órát, azután megy tovább. Egészen behúzódott a szürke bozótba. Levele nem volt sok a bokornak, de olyan színe volt, mint Isti egyenruhájának. Zsákja nála volt, amiben egy almát tartott, más nem volt, mint élelem. Úgy döntött, ezt még később is megeheti.

A nap már alább szállt, amikor Isti újra útnak indult. Előregörnyedve ment, nem tudta, hogy hol lehetnek az arcvonalak. Egyik bokortól a másikig osont, mint az a róka, amelyik az első őrségben töltött éjszaka ijesztgette őt a szekszárdi laktanyában. Úgy érezte, hogy nem látja senki. Talán máshol nyomulnak előre az oroszok. – Csak nehogy kicselezzenek – elmélkedett. Isti félt a hadifogságtól is. Hallott szörnyű történeteket, hogy milyen távoli helyekre visznek embereket, embertelen körülmények közé.

Nem sokára lassabban ment előre, miközben figyelt arra, hogy mit hall. A közelben egy ló nyerített, amely elveztette hátáról a gazdáját. A nyereg félig lelógott a hátáról, úgy legelt egy kis füvet. Arrébb két sebesültbe botlott. Isti feltételezte, hogy társaik látták el, mert a kötések nem voltak túl szorosak. Az egyiknek szinte az egész fejét bekötözték, csak fél szeme látszott ki, meg az orra, ami csupa vér volt. A másiknak a fél oldala volt bekötve. A vér eláztatta a kötöző anyagot. Egyikük sem élt már, társaik sorsura hagyták a tetemeket.

Isti tovább menetelt. Most vigyáznia kellett, mert teljesen nyílt terepre ért, ráadásul egy domb állt az útjába, amelyen könnyen kiszúrhatják őt. Nagyon dühítette, hogy megint meg kellett álljon, de beletörődött, hogy sötétedésig nem mehet tovább, amire nyáron nagyon sokat kell várni. Isti reménykedett benne, hogy addig nem érnek oda az oroszok.

Sokára sötétedett be. Isti várakozás közben az almáját is megette. Amikor útnak indult még nem volt fent a Hold. Legalább ennyi segítsége volt. Elindult a dombon felfelé, egyszer csak elvágódott. Hirtelen minden fényárban úszott. Az oroszok ismét fényjelzőket küldtek fel, számítván arra, hogy menekülők a sötétben indulnak meg. Valahol egy osztrák katona ordított, majd egy lövés hallatszott, és megszűnt a kiabálás. A fényjelzők kialudtak, és ismét szabad volt az út. Isti felért a dombra, amikor újra fények gyulladtak. Ő már egy bokor mögül nézett vissza a mezőre, ahonnan jött. Az oroszok már egészen megközelítették őt. A domb kör alakú volt, és látta, hogy oldalt már vele egyvonalban is vannak katonák. Érezte, hogy ez nem lesz jó. Gyorsan kúszni kezdett, oda már nem látatott senki. Amint a dombszegélytől messzebb ért sietősen kezdett el haladni. Még hajnal előtt megállt, hogy aludjon néhány órát, mielőtt újra menekülhetne.

Isti későn eszmélt reggel. A nap már magasan járt, legalább hét óra volt. Úgy érezte, teste nem lesz alkalmas arra, hogy utolérje a századát, ha még maradt belőle valami. Először felült a földről, majd guggolásba fordult, hogy kinézzen a fedezékéből, ahova éjjel húzódott. Hangokra lett figyelmes, amelyet nem értett. Nem orosz volt és nem is német. Valami szláv nyelv volt, ennyit tudott. Oldalról jöttek, hárman. Az egyikük fegyverére fehér zászló volt kötve. – Biztos csehek lesznek – vélte, és eszébe jutott a sárbogárdi állomás, amikor feltartott kezeket mutattak a cseheknek. Elfogta az undor ezektől az árulóktól. Egy orosz ugrott elő egy közeli bokorból, aki megállította őket. A csehek egyből elkezdtek valami ártatlan mesét, miközben fegyvereiket lerakták, jelezvén, hogy nem ártó szándékkal jöttek. Az orosz odalépett hozzájuk, Istitől mintegy tíz méterre lehettek. Nála volt még egy darab gránát – Nem sok, de ez is megteheti – Ha észreveszik, mindegy, ha nem, akkor is átállnak ezek az árulók. Ha ennyi maradt neki, akkor ennyit tesz a hazáért. A gránátot előhúzta, majd kivárva, hogy a csehek kezdjenek el beszélni megint, odadobta a gránátot közéjük. Kezébe vette a puskáját, hogy indulhasson, amint robban a gránát. Tudta, hogy más is figyelhet a közelben.

Az orosz már értette, hogy a csehek mit akarnak. Mindenki számított rá, hogy a csehek és a horvátok könnyedén átállnak. Éppen lehajtotta az orosz a fejét, hogy végiggondolja, mit csináljon a váratlan erősítéssel. Ekkor pillantott meg egy érdekes tárgyat a földön. A csehek is lenéztek a földre, de mire rájöttek mi volt az, már késő volt. Minden irányba repültek, mint egy felrobbant kazán. Isti máris szaladni kezdett, miközben a háta mögött a bokrokból legalább hárman tüzeltek. Egy golyó a füle mellett ment el, egy a dereka mögött vágott keresztbe, egy másik a válla mellett fütyült el. Egy kukorica mező terült el előtte, oda vágott be. Még oda is belőttek, de nem mentek utána.

A kukoricamező túloldalán egy földút vezetett. Isti óvatosan nézett ki a növények közül. Egy vöröskeresztes autó száguldott el mellette. Monarchia bélinek tűnt. Egy kopasz százados ült rajta és egy sofőr. Isti gondolt rá, hogy rájuk kiállt, de nem akart zajt csapni. Amint megmozdult, hogy tovább menjen, hatalmas robbanás következett be. Az autót eltalálta az orosz tüzérség. Nem maradt semmi belőle, csak néhány fekete roncsdarab. Isti gyorsan átszaladt az úton, nehogy úgy végezze, mint a kocsi.

Amint átért egy patakmederbe csúszott le. Gyorsan visszanézett a mezőre, ami az út túloldalán van. A kukoricatábla túloldalán látott néhány oroszt mozogni. Egy tüzérállást is kiépítettek, ez végzett az autóval, ami keresztülment előtte. Isti nem tudta, honnan kerültek ide az autósok, de ha arra akartak menni, lefelé a domb oldalában, neki is arra kell mennie. Azonban a patak a domb alatt átmegy az út alatt. Arra nem mehet. Felfelé viszont volt egy vízmosás két magaslat találkozása között. Úgy vélte, ha megkerüli a magaslatot, akkor is jó irányba jut.

A vízmosás mentén keresztben gyökerek feküdtek, amelyek nehezítették a haladást. Istinek sietnie kellett, nem akart az orosz tüzérség célpontjává válni. Amikor felért a tetőre, a szomszédos magaslatról lőni kezdtek rá. Isti azonnal eltűnt a dombgerinc túloldalán támadói elől. Erdős részen ereszkedett, le, ahol nem láthatták. A tetőn megcsúszott, és nehezére esett megállnia, pár métert így tett meg. Amint megállt, megint futásnak eredt, hallotta, hogy léptek zaja jön mögötte. Egyszer élesen balra váltott, és úgy vélte, ezzel arra megy, amerre akart a domb túloldalán. Hamarosan ismét feltűnt az út, de Isti nem akart kiszaladni rá. Rögtön elfordult, hogy párhuzamosan fusson. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt, és elrejtőzött egy bokorban. A léptek, amelyek követték, már nem hallatszottak egy pár perce. Isti kinézett egy fa mögül, de azonnal elrepült a feje mellett egy golyó. Fejét visszarántotta, és elkezdett kúszni a vele szembe levő fa mögé. Ott ismét elrejtőzött. Hallotta, hogy valaki lerohan a dombon. A lépések ott álltak meg, ahol az előbb még ő volt. Isti azonnal kinézett fegyverét a lépések helyére szegezte, majd lőtt. Az orosz katona holtan esett össze. Ismét lépteket hallott, ezért visszahúzódott, és újratöltötte a fegyverét. Az orosz katona közben társát szólongatta, amíg meg nem látta a földön heverő bajtársat. Azonnal odarohant hozzá, hogy megnézze, él-e még? Isti azonnal kilépett a fa mögül, és lőtt. Az orosz még felkapta a fejét, de ez csak ahhoz volt elég, hogy szeme között lukassza ki bőrét Isti.

Isti átvizsgálta a halottakat. Némi kenyeret talált náluk, amit rögtön elvett, továbbá vizük is volt, amit azonnal elfogyasztott, mert már nagyon ki volt száradva. Amint felszerelkezett a zsákmánnyal ismét útnak indult.

- Hova a fenébe futhattak ezek? – mérgelődött magában a katonatársaira – elszaladtak Bécsig?

Valójában a fronton a Monarchia seregei mindenhol menekültek, jelentős veszteségekkel. A németek is hátráltak a bekerítés elől, de veszteségeik valamivel kisebbek voltak. Isti nem tudta, hogy meddig kell még menekülnie. A vándorlásban figyelte a tájat, amelyet már egyszer letaroltak. Nagy lehetett itt a szegénység, most pedig a háború a maradékot is elvette az itt élőktől. Sok volt az elhagyott ház. Ezek közül egy ilyenbe nézett be Isti is. Nem is talált semmit. Egy lyukas tetejű valaha zsindelyes ház volt. Ablakai nem voltak. Belülről is ugyanolyan szegény volt, mint kívülről. Látszott rajta, hogy már Istit megelőzve jártak itt más katonák is. Neki sem akaródzott itt tölteni az éjszakát. A hátsó ajtón ment ki. Néhány összetört ól volt ott, előtte néhány csonttal, amely valaha az ólban lakott. Visszataszító volt az egész látvány, mintha egy nyomortelepen ment volna keresztül.

Éjszaka felhős volt az idő, bátran haladhatott tovább. Egészen hajnalig nem látott senkit, csak távoli ágyútűz zaját vélte felfedezni, mást nem. Reggelre ismét egy parasztházhoz ért, ami még szörnyűbben festett, mint az elődje. Teteje már nem volt, és az egyik oldalfalon hatalmas lyuk tátongott. Isti bevette ide magát. Teljesen elcsigázott volt. Étele nem volt sok, csak az kevés kenyér, amit előző nap délelőtt szerzett az oroszoktól. Elővett egy darabkát, és megette. Ivott rá egy kis vizet, mert több már nem volt, majd feje alá rakta a zsákját, maga mellé a puskáját, és elaludt.

A nap magasan fenn járt, ami nyáron már tíz óra körül eljön. Isti rövid alvás után felriadt arra, hogy egy kóbor kutya matat a ház előtt. Azonnal felkelt, de érezte, hogy ereje már cserbenhagyja, ma éjszaka aludnia kell, mert nem lesz ereje a felzárkózáshoz. Útnak indult, ismét a szokott óvatossággal. Továbbra is csak feltételezésekbe tudott bocsátkozni, nem tudta pontosan, hol lehetnek az övéi. A napsütés sokkal erőpróbálóbb volt, mint az előző napokban. Mezőkön való rohanás után árkokban történő hűsölés maradt, mint pihenő.

Késő délután egy faluhoz ért. Bement egy szélen álló parasztházba, ahol élet jeleit vélte felfedezni. Amikor belépett egy öttagú ruszin család éppen ott ebédelt. Isti fegyverét már a vállánál tartotta, attól félve, hogy segítségért kiáltanak. A család egyszerre felugrott, és hátrább ment az asztaltól. Isti látta, hogy valami furcsa kinézetű levest esznek. Rámutatott az egyik tányérra, miközben kérdő arcot vágott. A családfő bólintott, hogy vegye el, de Isti nem ezt akarta. Odament a tányérhoz, és megfogta, hogy egy tányért kér. A családanya rájött, hogy mit akar, elengedte két kislányát, és a konyharészhez ment egy tányérért és egy kanálért, amit oda is adott. Isti megvárta, amíg az anya visszamegy a gyerekeihez, majd szedett a levesből, és félreállt a falhoz, fegyverét maga mellé támasztva. Intett a családnak, hogy üljenek vissza enni ők is. Kicsit habozva meg is tették, amit kért.

Amint elfogyott a leves Isti felkapta a fegyvert, és távozni akart. Ekkor az apa a feleségére nézett, aki mondott valamit a fiának. Ő kiment a házból a kamrába. Isti kérdőn nézett rá, de a ruszin barátságosan mosolygott. A gyerek egy vekni kenyérrel jelent meg, amit a katonának vitt oda. Isti nem akarta elfogadni, de a ruszin felállt, és erősködött, hogy tegye el. Isti ekkor a térdén kettétörte a kenyeret, hogy megfelezze. Egyik részét eltette, a másikat visszaadta, mondván, hogy neki ennyi is elég. Az anyát meghatotta ez a jelenet, aki széles szájjal mosolygott Istire. A ruszin kiment Istivel a hátsó kertbe, amit vastag sövény vett körbe, így nem láthatott oda senki, majd megfogta Isti egyenruháját, és mutogatni kezdett egy hegy felé, ami a falutól nyugatra van, legalább is Istinek az volt a nyugat. Először furcsán nézett a ruszinra, de azután rájött, hogy arra kell mennie, ha találkozni akar az övéivel. Isti bólintott egyet, a ruszin pedig a kezét nyújtotta, majd barátságosan megrázta, jelezvén, hogy visszavárják még a Monarchiát, és nem kedvelik az orosz hódítókat.

Isti a konyhakertek között elhagyta a falut, bár konyhakertnek nehéz lett volna nevezni a helyet, mert semmit sem termeltek már itt. Néhány epertő és szederbokor volt még, ami jelezte az egykori megművelés helyét. Isti gondolatai e hallatlan nagy önzetlenség körül keringtek. Idegenek segítenek egy bukott hadsereg bukott közkatonájának. Mély hálát érzett a család iránt, de igyekeznie kellett, mert a távolban ágyúdörgéseket hallott. Ezek már valódi csatazajok voltak. – Valahol megint elindult az offenzíva, de vajon most ki indította? – reménykedett benne Isti, hogy végre visszaér az övéihez.

A hegyet még a délután folyamán elérte. Szerencsére erdős a terület, így nem érheti könnyen meglepetés, mert rejtekhelykeresésben úgy érezte, nincs nála jobb. Talált is egy bokrosabb részt, ahol a borostyán egész sáncokat csinált az erdőben. Volt egy hely, ahol magasra futott, és eltakarta azt, aki mögé megy, de azért mégis kiláthatott onnan a bukáló. Az estét bevárta még ébren, de azután elaludt. Úgy aludt, hogy azt sem tudta hol van.

Reggel ugyancsak meglepődött arra a látványra, ami őt várta. Amikor felébredt, nehéz matatásra lett figyelmes. Isti azt hitte, az oroszok kutatnak leszakadók után. De semmi hangot nem hallott. A nehéz matatás folytatódott, hangja olyan volt, mintha nem is emberei lett volna. Óvatosan kinézett a fa mögül, ahol feküdt, és legnagyobb megdöbbenésére egy medve volt ott, egészen közel hozzá. Ijedtében kiszaladt a rejtekéből, amivel megijesztette a medvét, amely ennek köszönhetően hátsó lábaira állt, és morgott. A megszeppent fiú nem tudta, mit tegyen. - Ez szép, eljöttem idáig, lelőttem több oroszt, és most széttép egy medve – gondolkozott kétségbeesetten Isti. Gondolt egyet, és vállára emelte puskáját. A medve meglátta, és leereszkedett a hátsó lábairól. Isti tett egy lépést előre, hogy még jobban megfélemlítse a medvét. A medve hörögve el is rohant. – Úgy látszik látott már vadászt – állapította meg szerencséjének az okát.

Isti összeszedte, amije még megvolt, és elindult arra, ahova a ruszin az előző nap mutatott. A hegy tövében haladt, mivel nem akart az emelkedőben kifáradni. A hegy mellett futó úton nem akart menni, mert az nem volt jó ómen. A hegyet hamar megkerülte, és újra művelt földeken volt. Messze több szürkeruhás embert látott, amint serényen ásnak.

- Végre! – sóhajtott Isti.

Gyorsan haladt a kukorica mezőn, ami elválasztotta őt a bajtársaitól. Gyorsan odaért, de ekkor lehuppant. Mi van, ha ellenségnek nézik. Előkereste a fehér rongyot, amit még nagyon régen kapott, és ami már szürke volt, de a célnak megfelelt. Kúszni kezdett, amíg biztos látótávolba nem ér. Ekkor felállt, és magasra emelte a puskáját.

- Hahó! – kiáltotta – Ne lőjetek!

Ekkor hárman is a mellvédre hasaltak, amit a kiásott árokból emeltek. Mindegyik ráfogta a fegyverét. Isti megállt, és lengetni kezdte a rögtönzött zászlót. Ekkor elkezdtek integetni neki, hogy menjen oda hozzájuk. Isti odament, és igazolta magát egy őrmesternek. Azonnal továbbküldte őt a századparancsnokhoz. Isti egy német hadosztályba botlott. Ezt csak akkor vette észre, amikor már közel ért hozzájuk.

A századparancsnokságon egy kövér, szemüveges öreg tiszt ült, aki éppen dohányzott, miközben egy térképre görnyedt. A kapott utasításokat próbálta értelmezni.

- Ebből nagy baj lesz – morogta az öreg németül – fel kell majd adni Luck-ot is – ekkor felnézett Istire és a kísérőjére – Mit óhajt? – morogta csöppet sem barátságos hangon.

- Elszakadt az egységétől – felelte a német kísérő – a 38. honvédezredet keresi.

- A fiatalembert kérdeztem – vágta oda mérgesen a tiszt – tán nem tud németül?!

- De igen – felelte Isti hűvösen – a századomat keresem – bár nem beszélt valami szépen, de a német megértette.

- Ők tőlünk délre vannak – felelte megvetéssel – gyávák – rántotta meg a vállát, mint aki az egész hátrálásért őket teszik felelőssé – kap egy vonatjegyet, és az úr maga mellett kikíséri az útig, ami elviszi a vasútig. Luck-ig vegyen jegyet, ott van az ezredparancsnokság – ezzel a szemét levette a két emberről.

Istiék tisztelegtek, amit a német tiszt nem akart viszonozni. A kiskatona kikísérte Istit az útig, adott neki vonatjegyre pénzt, majd elköszönt tőle. Isti elment a vasútig, ahol megvette a jegyet. A vonat nemsokára odaért. Egy kopott szerelvény volt, néhány favázas marhavagonnal. Isti álmélkodott ezen, azt hitte, hogy valami rossz viccről van szó, de amint látta, hogy az emberek le- és felszállnak erre a vonatra, ő is így tett.

A vagonban tömeg volt, több katona is utazott benne a helyiek mellett. A civilek közül néhányan batyuval mentek, talán már tudták, hogy jön a frontvonal, és menekülnek. A vagon förtelmes volt, bűzlőtt az állatok szagától, amit a régen mosdott katonák szaga csak fokozott. Mindenki komor volt, senki sem beszélgetett senkivel. Csak némán nézték egymást, és tekintetben osztoztak egymás fájdalmán. – Minden összeomlik – vélekedett magában – remélem van még remény – hangosat sóhajtott – hiszen elértem idáig, hogyne lenne remény – igyekezett oszlatni kételyeit.

A vonat beért a városba, ahova Isti tartott. Leszállt majd körülnézett. A jegyre kapott pénzből maradt még egy kicsi, bement hát a restibe, ahol egy kávét vett magának. Úgy nézte nem volt szinte semmi ott. Ételt nem lehetett kapni, csak kávét és cigarettát, meg egy kevés rosszminőségű csokoládé volt még. Istinek azonban volt kenyere, így megitta a kávét, majd tört magának az ételből, és enni kezdett.

A resti mellett állt, és nézte, mit történik a városban. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái, mint a felrúgott hangyaboly, úgy rohangáltak össze-vissza. Olyan volt, mintha többen csak keresztülszaladnának a városon. A teherautók viszont mind egy irányba mentek.

- Mind menekülnek – mondta egy katona, aki Istivel együtt állt a restinél – jönnek az oroszok, ha nem állnak meg, ma holnap otthonról lövünk rájuk. A katona teát ivott, némi olcsó konyakkal, amit itt kapni lehetett még – Te kit keresel? – szegezte a kérdést Istinek.

- A 38. honvédezredet, láttad? – Isti egyből élénken érdeklődni kezdett.

- Én is tőlük szakadtam le – harsogott egyből vidáman a másik – kinek a szakaszában vagy koma?

- Zólyomi századoséban, és te?

- Én Alexander Spesekében.

- Cseh tiszt alatt vagy? – sajnálkozott Isti, aki háborús tapasztalatai alapján minden csehben árulót látott.

- Már nem – mondta dühösen a bajtárs – az a mocsok még Rovno-nál meglépett – köpött egyet – Ezt a jómadarat büntetésből helyezték hozzánk, hogy ne szökjön meg. Már csak azt nem tudom, hogy kinek volt ez büntetés. Az ezrednél a mi századunk kapott minden veszélyes, tré melót. A roham megkezdése, árokásás, szögesdrótok kifeszítése, miközben röpködnek a srapnelek a fejünk felett. Az a mocsok meg addig ügyeskedett, amíg leléphetett. Emlékszem Rovno-nál jól álltuk a sarat. Aztán elkezdi magyarul, ocsmány cseh akcentussal, hogy „Vissza! Vissza” No, mi meg hátráltunk, ahogy napok óta azt tettük, nem volt benne semmi gyanús. Ő látszólag egy sebesülthöz ment oda, mintha ellátná, ezzel le is maradt. Majd látom, hogy már megy is a fehér ronggyal a puskáján, de még előtte a puskája szuronyát keresztülszúrta a sebesült torkán, nehogy az üvöltsön – ismét köpött, és megvetéssel grimaszolt egykori századosára – kár, hogy nem lőttem utána. No – zárta le a témát – jobb lesz sietni, és megkeresni az ezredet – azzal felhörpintette maradék teáját, és elindult az állomás kijárata felé.

Isti elcsomagolta a kenyerét, és elindult ő is. Kimentek egy széles utcára, és azon tanakodtak, merre induljanak. Először az erőd felé akartak menni, de Isti szerint ott csak németek lesznek. Második ötletük a székesegyház volt, talán ott lesz a parancsnokság, így arra kanyarodtak.

A székesegyház szép kupolás épület volt, amit a háború otrombán elcsúfított. Fala valaha fehérek lehettek, amit a nyüzsgés, és a menekülők áradata beszennyezett alaposan. A kapun nagy volt ki és bejárkálás. Istiék is benyomultak a tömeggel együtt. A belső tágas térben rögtönzött katonai kórház volt berendezve. Amikor beléptek, a sebesülteket éppen válogatták az orvosok. Akikre rámutattak, azokat vagy vitték, vagy ment a maga lábán, mankóján, ahogy tudott. A véres rongyokba csavart testek hangos nyögéssel indultak útnak. A vöröskeresztes fehérruhások serényen hordták a betegeket. A hírek szerint délben indul az utolsó vonat, amely a sebesülteket elszállítja innen. Akik maradnak, azokra a biztos halál várt.

Egy katona, aki egy medált szorongatott, hangosan könyörgött, hogy vigyék magukkal. Az orvosok oda sem figyeltek, ahogy a többi nyögésre sem, alig volt már idejük, és nekik is el kellett hagyniuk a rögtönzött kórházat. Isti odament a haldoklóhoz, akinek a szeme felcsillant, hogy valaki végre törődik vele. Hevesen zihált, és alig kapott levegőt.

- Mi a baj? – nyilvánította ki részvétét Isti.

- Tüdőlövés – hörögte alig érthetően a katona – Nem… - fulladozni kezdett, majd vért köpött fel – nem hagyhatnak itt, nekem feleségem van, és egy lányom – a szeme könnyezni kezdett – kibírnám az utat – úgy reménykedett a lehetetlenben, ahogy csak egy haldokló tud.

Isti körülnézett a teremben, hogy beszéljen egy orvossal, hátha lehetne tenni valamit ezért a szerencsétlenért. Intett is egy szemüveges, kopaszodó kerekfejű orvosnak, aki jóval kisebb volt nála. A doktor nem akarta észrevenni őket, és már-már elsietett volna mellettük, ha Isti nem fogja meg a doktor kezét, és rántja vissza. A doki majdnem hanyatt esett, úgy elkapta őt Isti, aki maga is meglepődött azon, hogy mennyi ereje maradt a hányadtatások után.

- Kérem, mennem kell – ordította az orvos az amúgy is lármás kórteremben.

- Miért hagyják itt őt – mutatott Isti a fekvő felé.

- Menthetetlen, nem bírna utazni – veszekedett az orvos, akit Isti még mindig nem engedett el – nézzen rá…

- Nézzek rá – ordított Isti – magáért folyatta a vérét, és elintézi ennyivel?!

A doki kiszabadította a kezét, de az elszánt katona láttán, fogta a sztetoszkópját, és meghallgatta a páciens oldalát. A fejét csóválta, majd ismét a két katonához lépett:

- Mondtam, hogy nincs remény. A tüdeje tele van folyadékkal, ha nyugodtan fekhetne, egy távoli kórházban, talán lenne esélye, de így nincs – ezzel az orvos elsietett.

A sebesült ismét vért köhögött, majd ordított. Isti némán állt ott, csak útitársa rángatására indult el a kijárat felé. Oldalt a fal mellett ekkor vették észre, hogy egy asztal volt, rajta egy halom papírral, amit ládákba gyömöszöltek a hivatalnokok. Odamentek hozzájuk.

- Meg tudja mondani, hol van a 38. honvédezred? – érdeklődött az eddig még ismeretlen katona egy kopasz hadnagynál.

- Először is, ki maga? – tette fel akadékoskodva a kérdést, miközben sebesen pakolta le a papírokat az asztalról.

- Jelovics István közlegény – felelte a jól betanult hivatalossággal.

- És maga – fordult Isti felé türelmetlenül.

- Ifjabb Kovács István közlegény.

- Miért keresik az ezredet – kíváncsiskodott tovább a hadnagy.

- Mindketten elszakadtunk az elmúlt napokban – kezdte Jelovics.

- És hol járkáltak, beugrottak egy kávéra egy kocsmába – kérdezte cinikusan a hadnagy, mint aki mindenhol már csak szökevényeket lát.

- Talán nem vette észre, mi volt itt az elmúlt napokban? – rivallt rá Isti, aki nem akarta elhinni, hogy ez az ember miket feltételez róluk.

- Annyi a lógós – visszakozott a hadnagy – de sajnos a 38-asokat nem tudom, merre járnak.

- Ha szabad mondanom – szólt közbe egy aktakukac, amire a hadnagy fejbólintással adott engedélyt – most indultak el Sokal irányába, még utolérhetik őket a város határában.

- Köszönjük – felelték egyszerre.

Az aktatologatók eközben végeztek. Mindent felraktak egy terepjáróra, ami kint állt a székesegyház előtt. Az irodisták is mind eltűntek, hadnagyostul, papírostul. Az orvosok is kimentek már az épületből. Istiék visszanéztek az ott maradt sebesültekre. A belső rész teljesen sötét volt, mintha a halál sötét árnyai közeletek volna a fekvők felé. Hol nyögések, hol fuldokló köhögések hallatszottak. A fiatal katona, aki a felesége képét tartalmazó medált szorongatta, élettelen szemmel bámulta a mennyezeti freskót. A mellette levő ágyon egy nagy szakállú férfi feküdt, lázasan gyöngyözött a homloka, néha segítséget kért, de nem tudták, hogy kitől. Lábain a kötései alatt két vértócsában tűntek el. Egy másik ágyon valaki fuldoklott. Aki még bírt mozdulni, az a két katonát nézte, ahogy kimennek a templom épületéből, elvíve a remény utolsó szilánkjait is, ami a haldoklóknak maradt, miközben a fény is kiszaladt innen, amikor a sorsára hagyott ajtót a szél becsukta.

A városból kifelé menet az idő napos volt. A rohangálás abba maradt, amitől a várost egészen hangulatosnak találták. Békés utcák, csinos kétszintes világos házak. Néhány zsákdarab és széttört láda maradt a hadsereg után. A két István igyekezett, nehogy az oroszok utolérjék őket. A város szélén kertes házak között gyalogoltak ki. Mögöttük már a konyha kertek voltak. Zöldellő káposzta levelek és krumpli bokrok maradványait lehetett látni, meg egy csomó lábnyomot, ami arra utal, hogy a távozó sereg elvitte, ami élelem volt.

- Legalább nem az oroszok eszik meg – sóhajtott beletörődően Jelovics.

A város után egy széles mező következett, ahol nem volt fedezék. Istiék ösztönösen mentek le az út tövébe, hogy ne legyenek szem előtt a nyilván közel állomásozó oroszoknak. Ahogy haladtak az út tövében, zajongásra lettek figyelmesek.

- Úgy látszik a városba már beértek a ruszkik – mondta letörten Jelovics.

- És a lakosság most issza meg ennek a levét – tette hozzá Isti – szedjük a lábunkat.

- Egész eddig állóháborúnak csúfolták ezt, most meg napok alatt annyit rohantunk, mint két év alatt.

Úgy érezték, hogy a beletörődésen kívül nincs már semmi. A Kárpátokig már nem állnak meg, ha így megy tovább. Sietősen haladtak tovább, amennyire a terep ezt megengedte, egészen egy erdővel tarkított dombig. A fák között eddigi tapasztalataik alapján nagyobb biztonságban mozoghattak. A nyírfák között igyekeztek minél kisebb zajt csapni, nehogy egy üldözésre vagy felderítésre küldött kozák lovascsapat meglepje őket. Az erdő belsejében hangokra lettek figyelmesek. Jól ismerték a súlyos bakancsok alatt ropogó levelek hangját. Mindketten elbújtak, és figyelni kezdték a tájat. Isti suttogva fordult Jelovicshoz:

- Az oroszok nem lehetnek még itt.

- Gondolod? – csodálkozott Jelovics.

- Különben már Szibériában lennénk.

Figyelték a neszeket, hátha hallják, milyen nyelven beszélnek a katonák. Isti nagy nehezen megértett pár szót, ami elhallatszott a feltámadó szélben. Ugyanaz az ocsmány szláv hangzás, amit a frontvonal összeomlásakor is hallott.

- Kerüljük el ezeket – és halkan elindult merőlegesen az eddigi útvonalukra, szinte négykézláb. Jelovics az ösztönére hallgatva követte őt, noha nem értette, miről van szó. Az erdőben messzire kerültek, és irányukat megváltoztatva a sokali útra már nem tudtak vissza menni. Újabb mezőkön mentek át, amelyeket már egy pár éve nem műveltek. Ember magas vaddohány és sűrű mimóza szegélyezte az erdőt, amely szinte áthatolhatatlan volt. Valahol egy régen használt szekérúton még alacsony volt a gaz. Erre vágtak át hogy messzire kerüljenek az erdőtől.

Egy kisebb tisztás volt a gazban, ahol valami csoda folytán vadon termő gabona volt, ami a júniusi hőségben kiszáradóra fogta. Ott megpihentek egy kicsit. Jelovics most fogta kérdőre útitársát:

- Mi volt ez?

- Csehek voltak. Már egyszer találkoztam ilyen alakokkal a frontvonalon. Simán átmentek a frontvonal túloldalára. Ha meglátnak minket, azt hiszik rájuk vadászunk, nincs most időnk velük foglalkozni.

A pihenés nem tarthatott sokáig. Az erdőben éljenzés hallatszott.

- Hallod? – fordította a hang irányába a fejét Isti – az oroszok.

Jelovics értette a célzást, felállt, és elindult, Isti rögtön utána, és sietősen távoztak. A gazos tájon tovább haladva sokáig semmit sem láttak. A környéken csak erre lehetett menni, könnyen lehet, hogy az oroszok is elküldenek néhány embert erre.

Már jó egy órája távolodtak az erdőtől, a vadregényes tájat csak néhány csipkebokor tarkította. Nehéz dolga lesz itt az emberi kéznek, ha újra művelni akarja. A gaz ültetvény végén azonban újra emberi kéz munkájának jeleit látták. Gabona volt ültetve egy vékony parcellán, majd néhány káposzta sor következett. Az útról eltűntek a gazok, és máris gyorsabban lehetett haladni. A káposztaföld után pár vegyes zöldséges sor jött, majd az út egy patak fölötti hídon ment át. A túloldalon pár öregasszony mosott a parton, akik egyáltalán nem csodálkoztak a látványon, hogy leszakadt katonák vetődnek erre.

A falu nem volt nagy. Pár házból állt, meg egy ortodox keresztény templomból. Az ott élőket nem zavarta, hogy a frontvonal megint erre jár, mintha csak a természetes életük része lenne. A falu kocsmájába mentek Istiék, hogy valakitől tájékoztatást kapjanak.

A kocsmáros egy kövér, nagybajuszú kopaszodó ember volt. Úgy gondolták látott már egyet és mást, s talán németül is képes lesz valamit mondani, de csalatkozniuk kellett. Vadul mutogatták az egyenruhájukat, hogy legalább megmutassa, hogy merre látott olyanokat, mint őt. De ő csak egy korsó sört mutatott, meg azt, hogy hány koronába kerül. Amint ott hadonásztak egymásnak, egy egyenruhás ember lépett oda hozzájuk. Kiválóan beszélt németül, sőt talán túl jól is, mert Istiék nem értették meg minden szavát.

- Arra mentek el utoljára innen katonák – mutatott oda, ahonnan jöttek – de ők csehek voltak.

A két katona összenézve bólintott, mire a katona, folytatta:

- Más katonai mozgás a faluban nem volt. Arra feljebb németek vonultak vissza, mutatott egy másik mezőre.

- Hogy kerültél ide – vágott szavába Jelovics, de a választ nem egészen értették, valami felderítésről volt szó:

- Itt pihentem meg, lőszerem nincs, aki velem jött, szintén eltűnt, tán dezertált.

A két katona felajánlotta, hogy menjenek együtt tovább, de a németül beszélő azt ajánlotta, hogy próbálkozzanak külön, úgy könnyebben eltűnnek. A falu határáig együtt mentek, két út vezetett tovább onnan, az egyik arra, amerre a németek vonultak el, a másik út ismeretlen volt. Istiék azt feltételezték arra lehet Sokal felé jutni. Elköszöntek egymástól, és mindenki útnak indult. Kis idő múlva Jelovics Istihez fordult:

- Szerinted miért nem jött velünk?

- Dezertőr volt – vonta meg a vállát ifjabb István – ez is cseh volt, csak németül krákogott.

Jelovics nem látta az összefüggést, de Isti hamar megértette. Gyorsan letértek az útról, és megint csak sűrű bokrokkal és fákkal szegélyezett tájon mentek át.

Az éjszaka kényelmetlenül telt el, ahogy ehhez már hozzászoktak. A fák között semmi sem volt, ami védje őket. Egyikük így mindig ébren őrködött, amíg a másik aludt. Szerencsére a Hold mozgásából látták, hogy mennyi időnként kell cserélniük. A reggel ágyúszóval várta őket. Már ébren voltak, amikor megindult a csatazaj valahol az erdő mellett.

Gyorsan elindultak, hátha végre megint a frontvonal mögött lesznek, és megtalálják a 38. honvédezredet is. Az erdő mellett több halottat is találtak, vegyesen mindkét hadseregből. A vér némelyiken még csordogált. Azonnal leguggoltak egy galagonyabokor sövény mögé. Mozgást már nem láttak. Az egyik oldalon viszont orosz katonákat helyezkedtek el, ezért behatoltak a sövénybe egy kisebb üres helyre, ahol csak rövid fű volt. A sűrűsödő ágak út közben több karcolást is okoztak rajtuk, de már egyikük sem foglalkozott az ilyesmivel. Az oroszok sebtében ásni kezdtek, amikor újra ágyúk dördültek.

- Belecsöppentünk – hangzott az egykedvű megállapítás ifjabb István szájából – most várni kell, amíg lecsillapodnak a kedélyek.

Ebben megállapodva leültek, és Isti Luck előtt kapott kenyérmaradékát megették. Ennél több ennivalójuk nem volt. Ezúttal az övéik kezdtek ágyútűzbe. Az oroszok gyorsan válaszoltak a kihívásra. Istiék helye magasan volt, ezért minden jelenetet láttak. A két tábor között egy kukoricás volt, ami hamar homoktengerré változott. Az ágyúk eleinte mellé lőttek, de gyakorlat teszi a mestert, és kisvártatva a frontvonalakat találták telibe. Ismét a leszakadó testrészeké és a jajveszékeléseké lett az élet.

A két bajtárs óvatosan kinézett a bokrok közül. A magaslat alatt mozgásra lettek figyelmesek. A mezőt egy árok szegélyezte, amiben orosz katonák lopakodtak előre, hogy meglepjék a Monarchia katonáit. Egymásra néztek, majd mindketten elővették a fegyvereiket. Megcélozták azokat, akik a legközelebb voltak hozzájuk, és két pontos lövéssel egy-egy katonát eltaláltak. Egy osztrák gépfegyveres azonnal odafordult, amit meghallotta a hangokat, és tűz alá vette az oroszokat, akik elvesztették a fejüket a két oldalról jövő lövések miatt. Egyikük a mezőn át akart menekülni, de a gépfegyveres azonnal lekaszálta. Egy másik éppen Istiék felé akart menekülni. Isti lehasalt, szuronyát készenlétben tartva, amíg Jelovics mellette megtöltötte saját fegyverét. Az orosz felkúszott a magaslat szegélyére, amikor meglátta kettejüket, de visítani sem maradt ideje, Isti szinte ösztönös mozdulattal szúrta keresztül a torkát.

Miközben így hadakoztak a domboldalon, egy orosz gépfegyveres észrevette, hogy a bokrok alatt is ellenséges katonák vannak, és tűz alá vette őket. A levelek nagyon gyorsan lehullottak, a fedezékből szinte semmi sem maradt. A két katona a földhöz lapult, legszívesebben befúrták volna magukat föld alá. Amint abba maradt a tüzelés, lekúsztak a másik irányba, ahol fedezékben maradtak. Váratlanul osztrák lovasok tűntek fel mellettük, akik oldalról akartak rohamot indítani az ellenséges állások ellen. A másik oldalról kozák lovasok jelentek meg.

- Úgy látszik, ezek minding megtalálják egymást – gondolkozott magában Isti, a szerinte idejét múlt harcmodort űző katonákról.

A domb alján a sövények mögött újra táz alá vették őket. A gépfegyveres várta, hogy onnan jelennek meg ismét. Jelovicsnak átlőtte a lábát egy golyó, fájdalmában olyat sikított, hogy ifjabb István először azt hitte, meghalt a bajtársa. Isti lehasalt a sebesült mellé. Zsákjából kivette ott tartott fehér textil rongyát, és kötözni kezdte a sebet, amelyből erősen dőlt a vér.

- Úgy látszik eret találtak – mondta Isti a sebesültnek.

A frontvonalon senki sem tudta, ki volt az a két szemfüles katona, aki a dombtetőre ment fel, és onnan vette tűz alá az oroszokat. Amikor az orosz rohamot sikerült visszaverni, a fegyverek lenyugodtak, az erdő felé erősítést küldtek. A százados utasításba adta, hogy kerítsék elő azokat, akik a dombra felmentek.

Amikor a bokrok között fedezékeket emeltek egy földben hasaló párost láttak. Az egyikük haldoklott. A vérveszteség miatt már fal fehér volt. A másik szorosan tartotta a rögtönzött kötést, és próbált jelezni az érkezőknek, anélkül, hogy az oroszok odalőjenek. A katonák közül négyen a sebesülthöz rohantak, egyikük pedig Istihez ment. Isti szeme azonnal felcsillant, amikor meglátta őt. János volt az. Isti visszatalált a saját századához.

Nagyon megviselt volt Isti, szakálla már rendesen kinőtt, fiatal korát most letagadhatta. Ruháján nem egy bokor hagyott maradandó nyomot.

- Este lesz ideje rendbe szedni magát – mondta a hadnagy, aki hátra küldte Istit az ezredparancsnoksághoz, ami egy közeli faluban lett felállítva.

Legalább egy órányit ment, amikor elért a mondott irányba. A százados írásos parancsot adott neki, hogy gond nélkül haladhasson. A faluban az iskola épülete adott otthont az ezredparancsnokságnak. Az emeleten volt a tábornok szállása, a földszinten pedig a sok aktakukac, akik az ellenség helyett a papírokkal és a parancsokkal küzdöttek. A felfordulás nagy volt, amióta menekülniük kellett. Egy szemüveges százados kereste elő az iratait – úgy látszik minden aktakukac szemüveges – a kartonjára már rávezették az eltűnt pecsétet. Most új pecsét hagyott nyomot az aktáján, és előkerült katona ismét szolgálatba állt – mintha eddig nem állt volna ott.

Isti végre nyugodtan pihenhetett egy helyben. Nem volt az a rohanó típus, és nem hiányzott neki a frontvonal. Szépen válaszolt a kérdésekre, amiket feltettek neki. A százados elismerően bólogatott egyes fejezeteknél. Úgy gondolta érdemes lenne a Katonai Érdeméremre, ezért megírta a felterjesztést.

Isti kapott új zubbonyt, sőt lehetőséget arra is, hogy megborotválkozzon. Amikor végzett, a szomszédos templomba ment. Itt is kórházat csináltak belőle. Engedélyt kapott rá, hogy megnézze a barátját. Amikor bement, ugyanaz a látvány fogadta kicsiben, amit Luck-ban látott. A templom félhomályában megtalálta Jelovics ágyát. A katona eszméletlenül, fal fehéren feküdt. Lábán már rendes kötés volt, amin a vér nem ütött át. Isti meglátta ugyanazt az orvost, aki Luck-ban elkapott egyszer:

- Látom sikerült elhagyni a várost.

Az orvos megint nem akart tudomást venni róla, ezért Isti a jól bevált módszert alkalmazta.

- Eresszen – nyögött az orvos.

- Csak mondja meg, hogy van – bökött Jelovicsra Isti.

- Sok vért vesztett, a sebe elfertőződött. Le kéne vágni a lábát, de a vérveszteség miatt nem bírna el egy ekkora műtétet, de ha nem vágjuk le a lábát, akkor meg a seb végez vele. Ördögi kör – fejét lehajtotta, jelezvén, hogy akár már részvétet is lehetne nyilvánítani neki.

Isti elengedte az orvost. Nézte a barátját, akin nem tudott segíteni. Arcát lázas izzadság lepte be. Néha megrázkódott, ahogy a hideg kirázta. Egy kicsit leült, nem tudta, hogy magához tér-e a barátja? Hirtelen eltűnt előle a világ, ahogy leült, elaludt.

Mire felébredt, már sötét volt. Csak egy gyertya világított bent a szobában. Amikor a barátja ágyára nézett, már nem volt ott senki. Isti ijedten nézett körül. Egy vöröskeresztes nővér volt csak a szobában, aki valamilyen újságot olvasott. A fiatal katona felállt, és odament hozzá:

- Elnézést, de a barátom azon az ágyon feküdt, hová lett?

- Sajnos egy órája sincsen, hogy meghalt – nézett fel a nővér az újságból, majd szemét ismét eltemette a betűk között – nem akartuk felkelteni, a rossz hír megvárta így is.

Isti leemelte a sisakját utólag is a halott emlékére. Mélyen igazságtalannak érezte az életet, amiért megcsillantotta a megmenekülés reményét társának. Nem sokon múlt, de a barátja már nincs vele a fronton. Egy anya és két gyerek gyászolhatja otthon, vajon ki fogja gondjukat viselni? Nem akarta látni a holttestet, még jobban fájt volna neki, inkább kiment az épületből, hátha elmúlik a fejfájása.

A falu fő terén nem járkált senki. Elindult, vissza az ezredparancsnokságra, ahol már csak egy ügyeletes tiszt volt ébren a telefon mellett. Isti hozzá ment oda, éjszaka lehet legtöbb dolgot megtudni az ilyenektől, és kihasználta az alkalmat. Hamar összebarátkoztak a tiszttel. Isti megtudta az összeomlás eddigi történetét, hogy az elmúlt napokban több helyen is áttörték az oroszok a frontvonalat. A 4. hadseregcsoport visszahúzódott, emiatt pedig Istiék hadseregcsoportja fedezetlenül maradt Lucktól északra. Nyugatra nem tudtak visszahúzódni, ezért dél felé vették az irányt. Isti volt az egyetlen, aki nyugatra hátrált, és ezért ütközött bele egy a térségbe vezényelt német hadsereggel. A frontvonal viszont tovább vonult vissza, és nyugatról is a bekerítés veszélye fenyegette a Szurmay hadseregcsoportot, ezért kellett Sokal felé tovább hátrálni. A front most megszilárdulni látszott, de a kapott parancsok szerint a Bug forrásvidékéig tovább kell hátrálni.

- Összeomlunk, mint egy kártyavár – tette hozzá a telefonos tiszt, mint aki látnoki képességeivel mindent előre lát.

Isti ingatta a fejét. Az elmúlt napok valóban a visszavonulásról szóltak, de éppen egyéni sikerei miatt nem látta annyira veszélyesnek a helyzetet:

- Csak sikerült visszaütni – adott hangot optimizmusának, még útitársa elvesztése után is.

- Azért ne csodálkozz, ha egyszer csak fehér zászlót látsz mindenhol…

Isti bólintott erre, majd fejét lehajtotta, és elaludt. Megint néma csönd volt, a telefonos is elbóbiskolt.

Isti arra riadt, hogy csörög a telefon. Korán volt még. Az ügyeletes tiszt rövid üzenetet írt le, majd visszahelyezte a kagylót. Gyorsan felállt, de még mielőtt kiment volna a szobából, Istihez szólt:

- Gyorsan menj vissza az egységedhez, ha nem akarsz magadnak rosszat – kicsit várt a folytatással, hogy drámaiabb legyen a hangja – ismét visszavonulunk.

Istit fejbe vágta ez a mondat. A rideg valóság más, mint az elképzelései. Gyorsan feltette sapkáját, vállára vetette fegyverét, és elindult az egysége felé.

A nap melegen sütött már hajnalban is. Figyelmesen nézte az utat, és a mezőt is, nehogy egységét elkerülje, és megint a senki földjén kelljen menekülni. Egy olyan útszakaszhoz ért, amit már az orosz tüzérség alaposan átrendezett. A növényzet takarásában letért oldalra. Egykor szántóföld lehetett, de már csak kisebb csomókban maradt ott valami az ültetett növényből. A földek között sövény húzódott, amelyen keresztül a lövedékek formálta tölcsérek kaput képeztek. Egy ilyen kapun átvágott Isti. A bokrok alatt lopakodva megint hangokra lett figyelmes. Már rutinszerűen tudta, hogy megint csehek, bár most volt valami furcsa hangú alak is köztük. Valami másik szláv is lehet közötte, de legalább tíz féle hangot hall. A gond az volt, hogy jelentős túlerővel állt szemben. – Megint lopakodni kell az árulók elől – lett úrrá az elkeseredés Istin – lehet, hogy a telefonos tisztnek igaza volt.

A hangok alapján tájékozódott, látta, hogy merre kell eltűnnie. A legnagyobb csendben tűnt el, amikor másik neszre lett figyelmes. Két félig kitépett bokor mellett kúszott el, amikor majdhogy nem az orrába állt egy szurony. A szurony végén egy katona volt. Meglátta, hogy Isti magyar, erre rákacsintott, majd a fejével biccentett, hogy kússzon mellé. Vagy öten voltak ott, és a szökevényeket figyelték. Isti rájuk ismert, egy osztrák szakasz volt a hadseregcsoportból. Még áprilisban az első véres összecsapások alkalmával látta őket.

A mozgolódás megindult, minden osztrák és Isti is a bokrok között előre kúszott, majd arra a tisztásra nézett, ahol a szlávok álltak. A fegyvereiken ott volt már a fehér rongy. Isti úgy érezte agyvérzést kap ettől a sok ocsmány alaktól. Tudta, hogy mennyi cseh szolgál ezen a frontszakaszon. Dühös volt, azonnal célzott, és várt, hogy a többi is célozzon. Egyszer csak ordítás, és már csattant is a ravasz. A meglepett katonák azt sem tudták hova kapjanak, az osztrákok máris rájuk vetették magukat, és szuronnyal próbáltak elégtételt venni az árulásért. Nagy volt az ordítozás, de a megmaradt csehek szívósnak bizonyultak. Éppen annyian voltak, mint a rajtaütők. Két osztrákot gyorsan leterítettek, de a zűrzavarban nem tudták felmérni, hogy hányan jöttek ellenük, azonnal otthagyták társaikat.

Isti szuronyával tartotta ellenfelét, aki gyorsan elgáncsolta Istit, amitől ő hanyatt esett. A fegyvereiket mindketten elejtették. Az a furcsa nyelvű volt az, akit nem tudott hova tenni. Testi fölényét kihasználva rávetette magát Istire, és a szorongatni kezdte a nyakát. Isti bal kezével próbálta letépni magáról a fojtó kezeket, de nem járt sikerrel. Próbálta magát kitolni ellenfele alól lábbal, de ezzel sem volt eredményes, miközben szorult a levegő benne. Jobb kezével viszont övéhez próbált nyúlni, ami nehezen ment a rajta fekvőtől. Hirtelen megérezte az övén lógó kését, kivette, és oldalról beleszúrta az ellenfelébe.

A katona nagyot sikított, mint az a grófkisasszony, aki egeret lát. Isti kilihegte magát, örült, hogy végre ismét van vér a fejében. A szökevény oldalából dőlt a vér, Isti ismét felkapta a kést, és beleszúrta, pont a szívébe. Nem érzett ettől örömöt, még kevésbé kárörömöt. Ilyen közelről embert, akit ő ölt meg, még nem látott. A katona szeme üvegesen nézett, Isti úgy érezte, hogy pontosan ő rá. A mellkasa már nem mozgott, de miért is várt volna ilyet egy halottól, akinek a vérét ő folyatta ki. Ismét elfogta az az érzés, amit még Csősz holtteste láttán érzett az első fronton eltöltött napon. Pedig mennyi mindent átélt már. A rohamok, a védekezés, a visszahúzódás, majd a menekülés, a sok árulás.

Az ágyúgolyó nem tudta, hogy közel, vagy távol csapódott be hozzá, csak azt tudta, hogy ekkor tért vissza az élet a fejébe. Az oroszoknak feltűnt ez a kis csetepaté, és úgy gondolták, megtisztítják a terepet maguk előtt. Isti az életben maradt két német katonával együtt menekülni kezdett.

- Megint kezdődik – mérgelődött magában – és megint a két front között vagyok.

A bozóttal ritkán tarkított vidéken nehéz volt úgy menekülni, hogy valahonnan ne lőnének. Egy sövényvonal kínált némi megoldást, amíg eltűnik az ember az oroszok szeme elől. Egy keskeny rés nyitott utat a bokrok közé. Mindhárman oda rohantak, és igyekeztek áthatolni. Isti szaladt a leggyorsabban, utána a két német. Az első német is átért Isti után, de a másik, amint a bokrok között volt elhasalt. A hátán gyorsan növekvő vörös folt jelent meg, amit egy repesz okozott, azonnal kettétörte a gerincét. Keservesen üvöltött a fájdalomtól, majd hangja mind jobban elcsuklott, mert fuldoklani kezdett. Isti és a másik német megnézte, de látták, hogy nem tudnak segíteni, folytatták a menekülést. A kiabálást még messziről is hallották, mire végleg megszűnt.

Amikor messzebbre kerültek, és az oroszok sem voltak már a nyomukba, akkor nézték meg egymást jobban. A német katona ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint Isti. Kiderült, hogy Ludwig Ebertnek hívják, és ugyanannyi idős, mint Isti. Innsbruckba járt gimnáziumba, amikor besorozták őket katonának.

- A háború egyik legnagyobb baja, hogy nagyobb, mint az emberiség, és nem tudja már táplálni ezt a gépezetet – jutott erre a megállapításra Isti, de annyira nem tudott németül, hogy ezt megossza sorstársával.

Az osztrák német katona elmesélte azt is, hogyan jutottak addig a pontig, ahol Istivel találkoztak:

- A század újoncokból állt, 1916-ban toboroztak be minket. A gondok abból adódtak, hogy csehekkel raktak össze bennünket, mivel őket renitensnek tartották, nem merték magukra hagyni a társaágot. Kellettek a németek is közéjük, és nekünk jutott ez a hálátlan szerep. Amikor a tavasszal idekerültünk, akkor még nem látszott semmi jele a dezertálási kísérletnek. Nem volt a legjobb a hangulat, de nem acsarkodtunk egymásra, és ha kellett segítettünk a másiknak. A gond akkor kezdődött, amikor az előző százados meghalt, és egy horvát tisztet raktak a nyakunkba. Közben az oroszok mindenhol előretörtek, és ez az új százados hamar meggyőzte őket a lelépésről. A visszavonulást mi fedeztük volna, de ezek kitalálták az okosságot. Amikor visszavonultunk, az egyik cseh összeesett, mintha megsérült volna. Néhányan ott maradtak, hogy úgy tegyenek, mintha ápolnák. A százados meg hajtott minket tovább. Aztán egy másik cseh is elesett, vele is lemaradtak. Egyszer csak a százados megfordult, és eltűnik. Mi meg megálltunk a semmi közepén parancsok és tiszt nélkül. Nem voltunk tájékozatlanok, bár sokunk nem volt még húsz, talán ezért is voltunk ilyen ügyetlenek. Elhatároztuk, hogy nem hagyjuk, hogy átmenjenek a túloldalra. Azután találkoztunk veled.

Isti bal felől mozgásra lett figyelmes, csapatok vonultak vissza, rendezett sorokban. A katonák fegyelmezetten, de sietősen lépdeltek arra, amerre mondták. Az oroszokat nem hallották már egy ideje. Örültek, hogy sikerült felzárkózni a saját vonalhoz. Amint a katonák közé értek, szemügyre vették, hogy kik ezek, amikor egy hang elordította magát:

- Itt a Kovács – János szavaitól nagy nevetés támad.

- Mi az, kiugrott még egy kávéra is? – szúrt oda a hadnagy, újabb mosolyt csalva a katonák visszavonulásoktól rezignált arcára. Valóban ez volt az egyetlen megmosolyogtató dolog nekik. Isti is mosolygott.

- Ezt a derék embert meg honnan hoztad? – nézett János az osztrákra.

- Ő Ludwig, egy megszűnt szakasz egyetlen tagja – hangzott a felelet. Isti mindent elmesélt a visszavonuló katonáknak, akik mélységesen felháborodtak a csehek viselkedésén.

A frontvonal megint nehezen állt meg. A Szurmay-féle hadseregcsoport, ahol Isti is szolgált, már messze járt nyári harcállásaitól. A Bug forrásvidékén, hegyekkel tarkított tájon állapodtak meg egy hónappal a Bruszilov-offenzíva kezdete után. Az oroszok új harcmodort vettek fel, gyorsan mozgó egységekkel beszivárogtak a frontvonal gyenge pontjaira, és elvágták egymástól a csapatokat. A több kilométeres hátrálás során a századok jelentős vesztségeket szenvedtek el. Sok újonc került Istiékhez is, már alig voltak azok, akik együtt kezdték a szekszárdi laktanya udvarán.

A három jó barát volt a szakasz magja. Rajtuk kívül már csak Lengyel volt meg. A többieket a visszavonulás során elvesztették. Takácsról annyit tudtak, hogy hadifogoly lett, Csősz volt az első halott, Balla sem volt már mellettük, sőt a visszavonulás során, ketten is eltűntek, de Istivel ellentétben nem kerültek elő soha. A hadnagy és a százados még megvolt, őket nem lehetett elnyűni. Mintha felső összeköttetéseik lettek volna, ahhoz, hogy ne találja el golyó egyiküket sem. Az újoncok mind egykorúak voltak Istivel, csak később töltötték be a tizenhatot, így később kerültek a hadsereg látókörébe. Most már nem Isti volt a fiatal csikó, már csak háborús tapasztalatai miatt sem.

A Kárpátok nyúlványai között a júliusi hőség kellemesen enyhe volt. Isti éppen megfigyelésen volt, ügyes manőverezései miatt szerették ráosztani ezt a szerepet. A menekülés során szakértelmet szerzett a rejtőzködésben, aminek a ruhája kevésbé örült. Sokat kellett foltozni, amiért a legszúrósabb helyekre is bement. A dolga viszont nehezebb volt, a tájat a kétoldali tüzelés letarolta, és kevés volt a rejtőzködésre alkalmas hely.

Egyes szikladarabok mégis segítséget nyújtottak az őrült vállalkozásokhoz. Az oroszok egy ideje nem mutatkoztak, és a hadvezetőséget nyugtalanította, hogy nem tudnak az ellenségről. Egy hónappal ezelőtt készületlenek voltak a támadással szemben, amiért nagy árat fizettek, most nem akarták elkövetni ugyanazt a hibát.

 Istinek két szikla között rejtőzött. Rengeteg robbanástölcsér szaggatta szét a felszínt. Ezeken keresztül könnyen eljöhetett idáig. Az oroszok több védővonalat alakítottak ki, ha az első vonalat lőni kezdték az osztrákok, akkor a hátsó vonalba húzódtak. Ami feltűnt Istinek, hogy napról napra újabb csapatok jelennek meg, és hosszabb az árokrendszer is. A vonalak mögött sok ágyút vélt felfedezni. – Ebből megint roham lesz – vetődött fel a gyanú, bár próbálta magát megnyugtatni, hogy ennyi hátrálás után végre megállnak egyhelyben.

A gránátok által barázdált területen sietett vissza Isti. A két vonal nem volt látótávolban ezúttal, a dombok között sok helyet hagytak, így megint nagy távolságot kellett megtenni, hogy elérjék az ellenséges vonalakat. Isti sietett vissza, nem akart feltűnni az oroszoknak, még valaki utána lövet. Sikeresen érte el a saját állásokat. A százados rögtön jelentést várt, amit Isti megtett. Mindenki számára világossá vált, hogy megint csatára kell készülni.

A morális szint nagyon alacsony volt, és sokan már arra gondoltak, hogy itt a vége a háborúnak. Csak csekély számú erősítés érkezett otthonról, századok szűntek meg, és nem sikerült még mindet pótolni. A németek nagy erőkkel nyomultak be a területre, de sokára fejtette ki hatását ez. Az első csapatokat a lengyel területek védelmére rendelték ki, ahol sikerült is megállítani az oroszokat. Most Galícia volt a célpont, de ide még nem érkezett meg az összes erősítés.

Általános harckészültség volt eddig is érvényben, de most már volt mire alapozni. A vezetők is tudták, hogy mire számíthatnak. Az idő elteltével a mozgolódást már más frontról is jelentették, kiderült az is, hogy hol várható a támadás. A távírók percegtek, ahogy küldözgették a délelőtti jelentést.

Amint elment a jelentés a főhadiszállásra Istiéktől, az orosz ágyúk ismét tűz alá vették a közös hadsereg állásait. A találatok megint nagyon pontosak voltak. A Monarchia állásait újra sikeresen szétzúzták a jól előkészített tüzérséggel. Az orosz csapatok hamar felbukkantak, és megtámadták a Monarchia csapatait.

A lövészárokban alig helyezkedtek el Istiék, amikor ágyúgolyó robbant közvetlenül mellettük. Hatalmas földcsomók repültek el a fejük felett, ketten véres nyakkal zuhantak a földre. A homok gyorsan koporsóként terült rájuk. Az állásokat el kellett hagyniuk, és hátrább húzódni egy második vonalba, amit fedezékként használtak. Az állások kiépítetlensége miatt több gépfegyvert is nehezen ehetett elhelyezni, nem volt rendes fedezéke, és kevés volt a felállított homokzsák is. Istiék alig fértek be az új árokba. A hátrálás súlyos árral járt, elvesztették a századhoz rendelt géppuskát, és a kezelőket. Az ágyúgolyó pont eltalálta őket, a berendezés darabjai úgy zúgtak el Istiék mellett, csoda, hogy nem találták el őt is. Leitner jobb vállát meg is karcolta az egyik darab. A hátrálók ismét morális válságba kerültek. Régóta nem hangzott el semmi bíztató a katonáknak. A remény maradt meg mindenkinek, de gyorsan halványult az is, mint a remény a haldokló betegeknek.

A visszavont állásokban nem maradt idejük megmaradni a katonánknak. Az oroszok ismét rohamoztak. Az első csapást még könnyedén elhárították, de a második roham után megbomlottak a sorok. Istiék szakasza megint hősiesen védekezett, de jött a parancs: visszavonulás! A katonák sorra hagyták el állásukat, miközben az oroszok újra előretörtek. A ezer felé indultak útnak, mint a hangyák az eke által kifordított hangyabolyból. Isti volt az, aki az oroszokat szemmel tartotta. Egyszer csak felkiáltott:

- Feküdj! – és lerántotta két állandó kísérőjét, Jánost és Kálmánt. Egy ágyúgolyó ismét előttük robbant szét – Fel! – és rohanni kezdett, barátaival együtt. A friss tölcsér jó fedezék volt, azon át nyargaltak. A tölcsérből váratlanul oldalra törtek ki, és azok az oroszok, akik szemmel tartották őket melléjük is lőttek. A menekülésben már túl nagy rutinjuk volt. Az eddigi kegyes időjárás is megváltozott. A hirtelen jött fülledtségből tudták, hogy hamarosan eső lesz. Meneküléshez kiváló alkalom, és alig várták már hogy az égi áldás megérkezzen.

Újra olyan helyre értek, ahol az emberi kéz birtokba vette a háború által már egyszer legyalult területet. A frissen sarjadt legelők, és az apró erdők, ahol gyönge volt még minden hajtás, most megint a háború martalékává válnak. Hol egy friss fenyőhajtás, hol egy almafa alatt tájékozódtak a menekülők. Többször is odalőttek az oroszok, így aztán ember és a növényzet együtt mentek a másvilágra.

Isti szándékosan kerülte az ilyen helyeket. Inkább az olyan bozótost kedvelte, ahol kevésbé tűnik fel a mozgás. A völgy, ahonnan menekültek, felülről jól belőhető volt. Két orosz üteg, és egy gépfegyver is pásztázta a környéket. Egy szurdokon át kellett menni, és nehezítette a visszavonulást. Az ütegek könnyedén kilőhették a visszavonulókat. Isti arra várt, hogy az ütegeket előrébb tolják, mert addig nem tudnak tüzelni. A csipkével, és csalánnal borított jegenyés egyelőre nem volt a célpontok között. Az oroszok az út mentén lőtték ki a fedezéket keresőket. A tüzérség után jöttek a kozák lovasok. Isti messziről tudta, ha kozákok jönnek, az ő lovaik halkabban dobogtak, mint az orosz lovasoké. Valamivel fegyelmezetlenebbek voltak, könnyebb volt fedezékből kilőni őket.

Hárman most is együtt voltak. A szakaszból már csak ők voltak, meg a hadnagy, de ő előrébb volt náluk. A lovasok, akik az utat pásztázták, és kaszabolták a fejvesztve menekülőket, lőtávolságba értek. Mindhárman lőttek, és a kozákok előretörése megállt. Amíg újratöltöttek, újabb dördülések következtek, néhány leszakadt osztrák csoportosulás is felvette a harcot.

Istiék látták, hogy a lovasok visszavonulnak. Mögöttük az oroszok tömött sorban jönnek. Az általános támadás újra utolérte őket. János jelzett, hogy a tüzérség mozgásban van, ezért útnak indultak a völgyzug felé. Néhány fa fedezte őket, de az ellenség így is tűz alá vette őket. Szerencséjükre messzire voltak ahhoz, hogy pontosan lőjenek rájuk, és eltalálják őket. A szurdok közelében már sűrűsödött az erdő. Az oroszok azonban újra elhelyezték a tüzérséget, és megint lőni kezdtek. Az egyik ágyú nagyon közel talált be hozzájuk, hallották, ahogy kiabáltak a sebesültek. A következő lövés repeszei már a szomszédos fákat tépázta.

- Alighanem minket lőnek már – vacogott a foga Leitnernek, aki nagyon félt az ellenség tüzérségétől.

Az újabb találat miatt hasra vágták magukat. A földdarabok keményen záporoztak rájuk. Kezeiket a tarkójukra tették, hogy a fejőket ne érje semmi baj.

- A következők mi leszünk – vészmadárkodott Leitner.

Ismét durranást hallottak, megint lőtt egy ágyú. Már várták, hogy rajtuk landol a lövedék, amikor azt látták, hogy a szomszédos magaslaton, ahova áttolták az orosz ágyúkat, felrobban az egyik, és néhány ember darabokban gurul le a hegyről. Egy osztrák üteget egy másik magaslaton helyeztek el, és arra várt, hogy az oroszok közelebb jöjjenek.

A három bajtársnak nem volt választása, igyekezniük kellett, amíg a tüzérségek egymással voltak elfoglalva. A terep sűrűbb lett, nem kellett annyira tartani az orosz golyóktól, mivel a rendezetten közeledő ruszkik elmaradtak mögülük. A hegyek közötti hágót sikeresen elérték. A hadvezetés ott tervezte az ellenállást. Egyre több ágyút helyeztek el, és a szirteken, teraszokon szakaszok ásták magukat fedezékbe. Az oroszok felderítés nélkül éreztek, és a hegyekről hirtelen lezúduló ágyútűz komoly veszteségeket okozott nekik. Látszott, hogy nem készültek ekkora ellenállásra.

A megrekedt támadás az oroszokat várakozó álláspontra helyezte. Napokig az ágyúk keresték egymást, de az osztrák-magyar tüzérség az orosz állásokban is komoly károkat, és nagy emberveszteségeket okoztak. A jó fedezékek miatt a Monarchia katonái védettebbek voltak az orosz tüzérséggel szemben.

- Végre egy kis nyugalom – jegyezte meg János, akit örömmel töltött el, hogy végre visszacsapnak az oroszoknak.

A több napja merev fronton jól érezték magukat a katonák, noha az időjárás kegyetlen volt hozzájuk. Sokat esett az eső, és az utak sárossá váltak. Az ágyúkat ilyenkor volt a legnehezebb mozgatni.

A sziklapárkányon, ami mögött Istiék hasaltak fák által jól védett hely volt. Keveset láttak a völgyből, de egy orosz géppuskafészket így is láttak. Régóta várták, hogy hozzájuk is hozzanak egy géppuskát, mert innen kiváló célpont lennének az oroszok. Zólyomi százados odakúszott hozzájuk, a lehető legkisebb feltűnéssel:

- Jöjjenek utánam!

Mindhárman összenéztek, de nem kérdeztek semmit, látszott a századoson, hogy siet. Mind otthagyták a szirtet, és követték a századost. Egy kisebb tisztásig mentek lapulva, ahol a sok eső miatt egy ágyú vesztegelt a sárban. Mind hármójuknak feltűnt, hogy a cső nem a harctér felé mered, az ágyú a másik irányba megy.

- Hová viszik ezt? – nézett kérdőn Isti a századosra.

- El – hangzott az egykedvű válasz.

Szinte egyszerre sóhajtottak fel mindannyian. Nem értették, miért kell már megint hátrálni. Egy jó állást adnak fel.

Mindannyian nekiálltak tolni az ágyút. A nehéz csúszós talajon folyton megcsúsztak. Nyakig sárosak lettek, háttal, vállal is próbálkoztak, mire a kerék végre megmozdult. Nehezen tudták kitolni az ágyút. Több üteg is elmerült a sáros úton, és kevés ló volt hadra fogható. Többen is segítettek, miközben a nap alászállt már a hegyoromnak, és kezdett besötétedni. A remény egyre megalapozottabb volt, hogy az oroszok nem veszik észre a hátrálást. Közben néhány helyén maradt üteg tüzelt, hogy fenntartsa a látszatot. Az ágyúk napnyugtára átvergődtek a hegyen, és mentek lefelé, alig bírták megtartani őket a lejtőn.

Az oroszok másnap reggel ledöbbenve látták, hogy nem voltak sehol az osztrákok. Mindent kiürítettek. A hegyeken túl újabb mezőn hátráltak át, majd ismét dombosabb táj következett.

- Lassan hazaérünk – hangzott el a katonáktól egyre sűrűbben. A visszavonulás barázdákat szántott sokuk homlokára. A lélegzés nehézkes volt. Csata nélkül mentek el megint, csak egyszer törtek át rajtuk, de azóta is egyenesíteni kell a frontot. Mindig ilyen mellébeszéléssel traktálták őket, pedig tudták, hogy valójában visszavonulnak. Próbáltak mindenféle kommunikációs trükköt bedobni, amivel elfedhették a valóságot.

- Nem véletlenül lesz sok katonatisztből politikus – mondogatta Leitner.

A visszavonulások során elérkezett a Kárpátok keleti hegylánca. A havas hegycsúcsok már látszottak a távolból. A tiszta hegyi levegőben messzire el lehetett látni. A csúcsok fenyegetően figyelték a tájat, és a közeledő hadsereget.

A százados elrendelte a lövészárkok kiépítését:

- Ennyi előny az oroszokkal szemben talán elég, addig, amíg ideérnek.

Az optimizmus nem hatotta át a katonákat. Az ásást dacosan végezték.

- A hegyen túl már otthon vagyunk – zsörtölődött János.

Azért ástak, valami halvány fény még derengett, hogy itt még egyszer utoljára megállíthatják az oroszokat. Az idő hűvösre fordult, a hegyek keleti oldala augusztus végén már zord, szeles időt is képes volt tartogatni. Előkerültek az esőköpenyek, amelyek a hajnali ködszitálások alkalmával adott némi védelmet a víztől. A hajnalok csípősek voltak, és a föld, amelyet ástak nehezen akart kijönni. A nedves agyag sokat kivett a katonákból.

Alkonyatkor a százados önkénteseket toborzott, mert felderítést akart végeztetni a környéken. Előző nap orosz lovasokat véltek felfedezni, de ennek biztosságát sehogy sem sikerült ellenőrizni. Isti, János és Kálmán azonnal jelentkezett. Bármennyire is utálták már a frontot, valahogy mindig lehetett rájuk számítani ilyenkor. Elterjedt az a mítosz, hogy Isti halhatatlan ezen a fronton. A hihetetlen menekülései, megfigyelései elismert katonává tették, fiatal kora ellenére. János és Kálmán szeretett vele lenni, biztonságban érezték magukat mellette. Isti pedig fordítva érezte ugyanezt. Biztonságban érezte magát kettejükkel.

Arra indultak, amerre a Vereckei-hágó felé vezet az út. Szívük megdobbant ennek a fenyegető ténynek a hatására. A sáros talajon nehéz volt előre menni, A bozótok megint ritkásak voltak, a látóhatárt a környék dombjai szabták meg. A nyáron szárazzá aszott magas gazban gázoltak. A növényzet közül, ritkán tekintettek ki. Újabb emelkedő következett, aminek a tetején egy-két alacsony almafa várta őket, ha odaérnek. A három megfigyelő a fű között hasalt. Egy szekérút volt előttük, amin nem lehetett feltűnés nélkül átkelni. A fedezék nélküli szakaszt nem akarták megkockáztatni, ezért elindultak arra, hol az út elkanyarodik, és a dombtető felől nehezen látni az útra. A kanyarban átosontak az úton. Isti ekkor nézett vissza a kiépülő front felé. Egy dombnyúlvány eltakarta a közeli állásokat, de a távolabbi vonalakra rálátott. A völgyön keresztül fordította a fejét, és megnézte a szemben levő tájat.

- Talán sikerült jó állást fogni – suttogott egészen halkan.

- Innen viszont jól lehet lőni – törte le az elégedettséget Leitner – egy ágyú és egy két géppuska, aztán erre nehéz lesz tartani magunkat.

- Innen a domb mögül, fedezékből, ide lehet lőni, nem sokáig lenne tartható ez a hely – felelte Isti, majd a fejével intett, hogy menjenek feljebb.

A ritka növényzetben lassan haladtak. Isti az egyik bokorra lett figyelmes. Szél nem volt, de a levelek mégis mozogtak rajta. Két barátját megérintette, és felmutatott a növényre. Isti fejével biccentett abba az irányba, s várta, hogy társai megértették-e mi van ott? A tekintetek találkozása mindent megmagyarázott. Nem fürkészték tovább a bokrokat, sejtették, hogy merre mehetnek visszafelé a legkisebb feltűnéssel. A szekérnyomokon megint ugyanott mentek vissza. A lövészárokba visszaérve elmesélték, hogy a dombon egy géppuskafészek van elrejtve az egyik bokor mögött. A völgy túloldalán már hírt adtak arról, hogy orosz mozgást láttak. A százados hátraküldte Istit az egyik ágyúhoz, azzal az utasítással, hogy lövesse ki a bokrokból azt a géppuskát. Az ütegparancsnok gondosan bemérette azt a helyet, amit Isti mutatott, majd elhangzott a tűzparancs. A sebész sem lehetett volna ennél pontosabb. A közelben állók kiáltást is hallottak a robbanásba vegyülve. A domb túloldalán több orosz is rohant lefelé, mire a tüzérségi parancsnok lövetni kezdte a hátrálókat. Az oroszok váratlan rajtaütése ezen a frontszakaszon nem sikerült. A pillanatnyi sikert az ellenség ágyútűzzel próbálta megtorolni. Isti mellett két ágyúgolyó is becsapódott, de nem hasalt el, sietett tovább, már amennyire a fölázott, szétlőtt talajon lehetett. Mire visszaért a lövészárokba, több helyen is találatot szenvedtek el. Az osztrák tüzérség válaszolt az ellenséges tűzre, ami az orosz állásokban hasonló károkat okozott. Estére mindkét oldal riadókészültségben volt, de támadásra nem érkezett parancs.