A sáros udvar ma sem ígért semmi jót az újoncoknak. Sárdagasztás, két hét alatt ennyit tudott volna mondani a katonaságról Isti. Ahogy olvadt az idő, úgy okozott egyre nagyobb gondot a gyakorlatozóknak. Két nappal ezelőtt egy teherautót toltak ki az udvarról, mert elásta magát. És ők ebben a sárban edződnek a laktanya hátsó udvarán.

- Has! – kiáltotta a hadnagy. Mindenki hasra vágta magát. – Kúszás! – mindenki kúszni kezdett. A sárból alig látszottak ki. Persze senki sem szerette ezt a mutatványt, de már a mindennapok részévé vált. Csak a sok ruhatisztítás nem volt ínyükre. Legalább barna lett volna az egyenruha, akkor nem is látták volna őket, de a szürkén látványos volt a barna szín.

Már nem okozott gondot a hason kúszás a méteres, hideg sárban. Isti visszaemlékezett, amikor az első alkalommal ezt parancsolta a hadnagy. Szinte senki sem akart belemerülni a koszba. Mindenki tartotta magát térdein, kezein, és kiállt a földből, mint egy bucka. A hadnagy azonnal rálépett az első sorban fekvő Lengyelre, és belenyomta a sárba. Lengyel majdnem belefulladt, de nem engedte feljönni onnan.

- És most mozgás! – rivallt rá a hadnagy Lengyelre, akinek fuldokolva kellett megtennie a következő néhány métert. – Így kell, ni! A többi kényes kislány is elindul, különben rajtuk is gyakorlatozni fog a csizmám – a háttérben a százados elismerően bólintott a hadnagy felé. Mind a kettőt nagy szadistának tartották. Egyszer a százados hátra ment a latrinához, amit első nap ásattak velük. A katonák nem pattantak fel vigyázzba, amiért a százados nagyon megorrolt. Az estét kint töltötték a szabadban, és gyakorolták a tisztelgést, mindezt letolt nadrággal.

A század vánszorgott a kúszással, csak Isti tagbaszakadt szobatársa, Csősz Levente kúszott úgy, mintha már évek óta így menekülne. A századosnak ő volt a kedvence – Igazi katona alkat – mindig így dicsérte. Csősz nem is habozott ezzel a helyzettel visszaélni. A szobatársait terrorizálta, mintha a saját cselédei lennének. Az első napon mindjárt elvette a szomszédos ágyán alvó Leitnertől az otthonról hozott csirkecombját. A szobatársai egytől egyig utálták őt, de nem mertek szembeszállni vele. Gátlástalansága nem ismert határt. Istinek többször is le kellett mosnia a sarat a ruhájáról. Egyszer nem végezte valami jól a dolgát, amiért Csősznek plusz köröket kellett futnia. Istit ezért a latrina mellett megvárta, és ellátta a baját. A századost nem is érdekelte, hogy Istinek miért van feldagadva a szája.

- Gyerünk – sürgette őket a hadnagy – Olyan lassúak, mint egy vemhes anyatetű! Mi lesz magukkal, ha még a puskájukat is vinniük kell a hátukon?!

Amint végigkúsztak az udvaron, ismét felálltak. A sár nagy csomókban potyogtak róluk. Olyan volt, mintha ott jött volna rájuk a szükség. Isti egy héttel ezelőtt még mosolygott volna ezen. A százados ezt észre is vette, ezért este tízkor kirángatta az ágyából, és pizsamában kellett kúsznia a sáros udvaron. Több, mint két órán át csinálta ezt, majd úgy piszkosan kellett befeküdni az ágyba. A hadnagy ismét vezényelni kezdte a kúszás menetét.

- Elég volt ebből a szórakozásból! – kiáltott a százados.

- Sorakozó – ordította el magát a hadnagy vékony hangján.

A sor gyorsan felállt. A százados keményen eléjük lépett. Az ebéd közel volt, de már senki sem várta azt. Tudták, hogy bármilyen elképzelése lehetett a századosnak, attól függően, hogy hol szorította a csizmája.

- Ma ebéd után elveszítik a szüzességüket – kezdte a százados. A katonák meredten figyeltek, most mit akar ezzel a kijelentéssel – Ma megismerik a leghűségesebb bajtársukat, amelyre úgy fognak majd vigyázni, mint a saját szemük világára. Ebéd után megkapják a puskájukat.

Az ebéd nyugodtan telt el. A százados sem tűnt annyira idegesnek, mint máskor. Isti a fölötte alvó Lukács Jánossal került a legközelebbi barátságba. Lukács már elmúlt húsz éves, és mint kiderült már házas volt. Az asszonyt várandósan kellett magára hagynia. Alakja éppen olyan vékony volt, mint másoknak, akiknek alig volt valami földjük, és éhbérért dolgozott valamelyik gróf földjén. A két falusi jól megértette egymást.

- Ha belegondolok, hogy ez az állat is fegyvert kap – súgta oda János Istinek, miközben feje Csősz felé biccentett – ki tudja így mire lesz képes…

- Annyira nem hülye, hogy ellenünk használja – nyugtatta magát és barátját Isti – A hadnagy előtt már így is elvágta magát, azt nem tudja átverni.

- Ami igaz, az igaz. A hadnagy normálisabb, mint a százados. Legalább is kiszámíthatóbb.

- A százados leginkább az üveget szereti – szólt oda Isti másik oldalán ülő Leitner Kálmán. Ők hárman mindig összetartottak. Ezt az egységet leginkább Csősz Levente fogta össze, mivel ők szenvedtek a legjobban tőle – A legnagyobb baja meg az, hogy nem talál fogára való prostit a városban. De hát a Budapesthez szokott finom úrnak itt vidéken semmi sem felel meg.

- Nahát, milyen tájékozott vagy – mondta egyszerre a másik kettő.

Leitner intett a kezével, hogy maradjanak nyugton. Csősz már egy ideje figyelte a beszélgetést. Mindenki elfogyasztotta maradék ebédjét. A hadnagy elkiáltotta magát:

- Sorakozó!

Ekkor mindenki egyszerre felállt, és kivitte a tálcáját, akár befejezte az ebédet, akár nem. Az utóbbi időben már ezzel sem volt gond. Mindenki tudta, hogy mennyi ideje van enni, és senki sem késlekedett sokat. Ebéd után rögtön sorakozó volt. Az erőltetett kiképzésben nem volt semmire sem idő. Szinte levegőt sem tudtak venni.

- Nos, katonák! – kezdte a százados emelt hangon – Akár tetszik akár nem, ez lesz a kiképzés fénypontja. Most jön a lövészet – ezzel a hadnagy, és két tizedes felé biccentett, akik kiosztották a puskákat.

Isti rezzenéstelen arccal vette át a puskát. Új puska volt, még egyszer sem használták. A szurony a fegyver végén csillogott, akár a Nap.

- Most megtanulják használni! – folytatta immár hivatalos hangon a százados. Azzal megmutatta, hogyan kell vállhoz emelni, leengedni. Mindent elmondott, ami szükséges egy reguláris katona számára. – Lábhoz, vállhoz – hallatszottak a kifejezések. Azzal megkezdődött a gyakorlat. – Fegyvert lábhoz! Fegyvert vállhoz! Szuronyt szegezz!

A katonák fegyelmezetten végezték a feladatokat. Egy órán keresztül csinálták a különböző formációkat. A fáradtság meglátszott már a katonákon, és az egyhangú monotonitás sem volt az ínyükre. Egy óvatlan pillanatban Leitner leejtette a fegyverét. A százados azonnal vörös lett. Most látszott igazán, hogy már ivott aznap.

- Állj! Leitner! Mit tett! – ordított torkaszakadtából – Cserbenhagyta a legjobb barátját. Maga nem katona, csak egy nyámnyila kislány! Fogja! – és azzal a kezébe nyomta az elejtett fegyvert – Gyerünk, vállhoz! Lábhoz! És most csókolja meg, és kérjen tőle elnézést.

Leitner bambán nézett, nem értette, mit akar a százados. Ő azonban némán állt, ajka enyhén rángatózni kezdett, amiért Leitner még mindig csak áll, és nem mozdul. A tétova kiskatona lassan a szájához emelte a fegyverét. A százados megfogta, és keményen beletolta Leitner szájába a puskát, hogy majdnem kivitte a fogait is. Egy pillanatra sírógörcs kerülgette Leitnert, aki már szabadult volna fa ízű párjától, de a százados nem engedte el.

- Most pedig kérjen bocsánatot! – ordította a százados, és kiszedte a puskát Leitner fogai közül. Leitner vörös volt szégyenében. Kénytelen volt bocsánatot kérni a fegyverétől. Kívülről akár egy bohócbemutató, olyan volt az egész. A többi katona azonban tudta, hogy ennyivel nincs vége.

- Most pedig – ez volt a százados kedvenc szófordulatainak egyike – addig gyakorolják, amíg úgy nem megy, mint az ágybavizelés!

A század órákig rakosgatta a fegyvert jobbra-balra, a vállak gémberedtek, a kezek remegtek, de mindenki szorosan tartotta a fegyverét. Estére fejezték be a fegyveres gyakorlatozást. A puskákat halomba rakták az udvar közepén, majd sorakoztak.

- Készülődjenek a vacsorához! Oszolj! – ezzel a százados fürge léptekkel, és remegő kézzel elindult a laktanya épülethez, saját szállására.

Istiék visszatértek a szállásukra. Volt, aki ledőlt az ágyára, volt, aki csak ült. Leitner is lefeküdt, de Csősz odalépett az ágyához, megragadta, és belenyomta arcát a párnájába:

- Te kis gennyláda! Még egy ilyen, és agyonverlek! – azzal otthagyta. Leitner idegesen rángatózott egyet, arcát nem akarta kiemelni a párnák közül. Csősz visszafordult, és odavetette – Este majd csizmámnak viseld gondját! – ezzel a rettegett, és gyűlölt alak kiment a házból egy kis friss levegőért.

A vacsoránál a három barát ismét egymás mellett ült, de nem volt olyan jó hangulatú az ebéd, mint a reggeli. Leitnernek nem volt kedve viccelődni a századossal, sőt enni sem akart.

- Egyél! – szólt oda szemből Lengyel Lajos – azzal nem segítesz magadnak, ha legyengülsz, és megint elejtesz valamit.

- Lajosnak igaza van! – szólt János – Egyél magadnak egy szívességet! – Istivel és Lengyellel együtt mosolygott ezen a szellemes szófordulaton, de Leitnert nem lehetett felvidítani.

A vacsoraidő is eltelt, Leitner szinte semmit nem evett. A házakban rendet kellett rakni, mert este jött a szobaszemle. Jaj volt annak, akinél valamit nem talált a helyén a százados. Az éjszakai futást senki sem szerette.

A százados vörös arccal lépett be a szobába. Mindenki vigyázzba állt. A százados mormogott halkan, ahogy szemét járatta. Elért az utolsó ágyig, majd visszafordult. Ahogy ment kifelé, amitől csökkent a feszültség a szobában, az ajtóhoz érve, kinyitotta azt, és kitekintett a csillagos égre. Metsző fagyos levegő áramlott be a szobába. Az ajtóhoz közelállók megborzongtak, miként a hadnagy is behúzta a nyakát. A százados vészjóslóan megfordult:

- Ez a szoba rendetlen, úgy, ahogy van – kezdte halkan, erős gúnnyal a hangjában a százados – Leginkább az emberek rendetlenek – ismét megindult a szoba belseje felé – Csupa gyengekezű, puhány alak! – amint Leitner elé ért, megemelte a hangját – Mintha valami kacska tökinda állna ki a vállukból. De majd erősek lesznek. Sorakozó a ház előtt teljes menetfelszerelésben! – ezzel a százados kiment.

A ház előtt sok csügget ember jelent meg. A hideg szél nem ígért semmi jót annak, aki kimerészkedett vackából. A Holdfény csillogott a felfagyott földön.

- Uraim! – kezdte ismét a százados – Ilyenkor este csodálatos a Duna, főleg Holdfényben.

Ez egy húsz kilométeres menetelést jelentett a Dunáig és vissza. Sötét erdőben, olyan helyeken, ahol a katonákon kívül más nem jár, legfeljebb néha egy-egy vadász vadkan után kutatva. A százados a kapuig kísérte a katonákat, onnantól a hadnagy felelőssége volt, hogy mindenki egyben térjen vissza. A menet néma csöndben ment. Zihálni sem mertek, mert féltek a meghűléstől, a levegő hőmérséklete egyre alacsonyabb volt, ahogy megközelítették a Dunát.

A hadnagy tudta jól, hogy el kell vinnie a szakaszt a partig. Legszívesebben belelőtte volna Leitnert a Dunába. Amikor a partra értek, akkor tíz perc pihenőt kaptak. Mindenki állva nézte a Holdfényes Dunát. A víz hangosan csörtetett a Gemenci-erdő mellett. Ezüstös színe egy pillanatra a legérzéketlenebb embert is megfogta. Leitner csak bámulta a sodró árt, ahogy jégdarabok mentek egyre csak a távoli ismeretlenbe. Észre sem vette, és elindult a víz felé. Nem tudott úszni, így biztos volt, nem kell visszatérnie a táborba, ha eléri a vizet. Ekkor egy erős kéz ragadta meg hátulról:

- Mit csinálsz?! – Csősz Levente volt, aki elkapta. Valami különös kéjt érzett, hogy keresztülhúzza a számításait Leitnernek – Az kéne még, hogy belevessz a vízbe. Aztán a százados utánad küldene minket is.

Leitner ki akart bújni a szorításból, de az erős kar nem engedte. Csősz a másik kezével egyszerűen tarkón vágta, amitől a földre rogyott. A hadnagy szenvtelenül nézte az eseményeket. Isti és János egyből ott voltak. Csősz arrébb ment, nem törődött tovább az eseményekkel.

- Szedd össze magad – fogta meg Leitner vállát János – ezek nem érnek ennyit, hogy eldobd az életed miattuk. Gondolj a családodra!

A két barát felsegítette a megnyomorított, és megalázott társukat. A hadnagy sorakozót rendelt el. A menet visszament a táborba. Amikor megérkeztek, a hadnagy közelében állók halhatták, hogy hol a századost, hol Leitnert szidta, miközben elment a szállására.

Mindenki alváshoz készülődött. A katonák sorban haladtak, ki-ki elvégezte dolgát, majd elment a fekhelyére, hogy azt a rövid időt, ami még van az éjszakából, azt alvással tölthesse. Leitner a csoport végére maradt. Amikor bement a mosdóba, hátulról elkapta valaki, a mosdóhoz vitte, és az erős kéz belenyomta a fejét a kagylóba. Rövid idő után kiemelte a fejét:

- Legközelebb majd nem dobálod a fegyveredet – ropogott Csősz Levente hangja – nesze egy kis fejmosás.

Ismét a vízbe nyomta a fejét. Leitner próbált küzdeni, miközben levegőhiányban szenvedett.

- Menjenek aludni! – harsant fel a hadnagy hangja. Megvárta, amíg elment Csősz, majd Kálmánhoz fordult, és vékony fekete bajusza alatt halkan mormogott – Nem ártana, ha összeszedné magát! – ezzel hátat fordított. Szürke sapkája majdnem beakadt az ajtófélfába. A hadnagy is rendkívül fáradt volt, mindig peckes járása ezúttal fegyelmezetlenebb volt. Sötét haja egészen lelapult tarkójára. Barna szemei már csak résnyire volt nyitva, de még egyszer benézett a szobába, majd elköszönt a katonáktól. Leitner is a helyére sietett, majd bebújt az ágyába. A pokrócot a fejére húzta, majd némán sírni kezdett.

Másnap reggel Leitner szemei vörösen izzottak. Mindenki megmosdott, majd kiment a latrinához könnyíteni magán. Leitner megint a végére maradt, Csősz megint kitervelt valamit ellene. Ezúttal az előző napi csizmapucolást hiányolta, és most akarta behajtani adósságát. Leitner azonban mintha nem is hallotta volna, amit Csősz mondott neki. Állt a mosdó előtt, és próbált magához térni. A nagydarab erre hozzávágta a csizmáját, és egy kefét is, hogy tisztítsa le. Kálmánnak most esett le, hogy Csősz ismét nyúzni akarja. A nagytestű katona teljesen vörös lett. Alakja zihált a méregtől, eddig még senki sem váratta meg, amit akart, mindent elért. Sötét szemöldökét felvonta, majd ráugrott Kálmánra. A csizmáját a szájába akarta nyomni. Ekkor azonban egy hatalmas ütést érzett a tarkóján, amitől megszédült, és térdre rogyott. Egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy hol van. Kálmán is a földre rogyott, és próbált levegő után kapkodni. Csősz felemelte a fejét, hogy megnézze, ki ez a bátor ember, aki meg meri ütni. Isti állt a feje felett. Kék szeme villámlott, mint egy tigrisnek, aki zsákmányt lát. Elszántságához nem férhetett kétség. Még mindig szédelgett, de felállt, ám megtántorodott egy kicsit, amire Isti egyenesen a szemére sózott egyet. Csősz hátra lépett kettőt, és megkapaszkodott a falban.

- Mi történik itt? – kiáltott be egy ismerős vékony hang. A hadnagy szigorú feszes tartásban állt a mosdó ajtajában. Mögötte többen is leskelődtek.

- Csúszós a mosdó uram, és elestünk – vágta rá Csősz, mint rutinos mentegetőző a kérdésre. Tudta ő is, hogy nem vár rá semmi jó, ha a hadnagy most elkapja, mert nem kedveli őt, és az első alkalommal keresztbe tesz neki. A hadnagy Leitnerre nézett, akit Isti próbált fölsegíteni a földről. Kálmán is bólintott, mert nem akarta bajba keverni a megmentőjét. Csősz kiment a helyiségből, majd a hadnagy is utána ment, de az ajtó előtt megállt, és várta, hogy Isti is kimenjen.

Isti sokáig nem tudta megmondani, hogy miért éppen azon a napon szállt szembe Csősszel. Vajon ez volt a bajtársiasság első jele, vagy most lett elege Csőszből? Amikor kiléptek a kapun a hadnagy nem szólt semmit, de Isti elkapta a pillantását. Volt benne valami elismerő tekintet. Ők is felzárkóztak az ebédlőbe tartó tömeghez.

A reggeli alatt minden ugyanúgy zajlott, mint máskor. Az étel nem volt jó, de a legtöbb ember már azelőtt megtanulta, hogy addig jó, amíg van mit enni. Isti kerülte Csősz tekintetét, pedig ellenséges bajtársa folyton őt nézte. Tudta, hogy nincs elintézve a kettejük dolga.  – Azt lenne jó tudni, hogy mit tervez – gondolkodott magában – biztos, hogy lesből akar támadni. Jobb, ha óvatos leszek.

Reggeli után sorakozó volt. ismét a fegyveres gyakorlatozás jött. Ezúttal már élesben ment a dolog, a fegyvereket megtöltötték.

- Talán ez majd nagyobb összpontosításra serkenti magukat – recsegte a hadnagy erősen borvirágos orra alól.

A szakasznak valamivel könnyebben ment a gyakorlatozás, mint előző nap. A mozdulatok már ismertek voltak. Akik az éjszaka meneteltek, azok fásultabban mozogtak a többieknél. Ebéd előtt a százados ismét eligazítás tartott, amelyben közölte, hogy a század tagjai is részt vesznek az éjszakai őrszolgálatban. A beosztást is ismertette, Istinek éjfélkor kellett átvennie az ügyeletet Takács Dénestől.

Ebéd után folytatódott a gyakorlatozás. Isti úgy érezte, már a szeme is kifolyik, de bírta a tempót. Amióta itt van, úgy érezte egyre erősebb. Már nem az a vékony gyerek, aki idekerült, megerősödött, és vonásai is férfiasabbak lettek. – Feri bácsinak a faluban igaza volt, hamar férfit faragott belőlem a katonaság – vélekedett.

Este végleg megkapták fegyverüket. A százados figyelmeztette őket, hogy hadbíróság elé állíttatja azt, aki elveszíti a fegyverét. Estére még egy program, fegyvertisztítás. – Vajon Csősz kit fog ezzel zaklatni? – merült fel a kérdés Istiben.

A vacsora ismét gyorsan fogyott. Leitnernek is megjött már az étvágya. A barátai megnyugodtak, úgy tűnt nem lesz folytatása Leitner hisztijének. Vacsora után a barakkba mentek. Mindenki bent volt, jött az első fegyvertisztításos este. A százados megígérte, hogy este mindenkinek megnézi a fegyverét, és senki sem akarta magára vonni a haragját. Isti is tisztogatta a fegyverét. A szeme sarkából azonban Csőszt figyelte, aki látszólag szintén a fegyverével volt elfoglalva. Isti hirtelen azt vette észre, hogy Csősz ott áll előtte:

- Tisztíts meg, és elfelejtem, amit reggel orvul elkövettél!

Isti fel akart állni, de Csősz azonnal visszalökte. Ezzel a lendülettel Isti azonnal térden rúgta Csőszt, aki egy pillanatra nem értette, hogy miért zuhan a földre. Ezzel a habozással végzetes hibát követett el, mert Isti azonnal orrba vágta. Csősz hanyatt is esett. Akkor már Leitner, és János is megjelent Isti mellett. A szoba többi tagja csak nézte az eseményeket, de mindenki Istinek szurkolt. Csősz megpróbált felkelni, de Isti már állt mellette, és rálépett a mellkasára.

- A százados jön! – kiáltotta a kis Takács az ajtó mellől. Mindenki a helyére rohant. Csősz is úgy nyargalt, mintha éhes agarak üldöznék.

Amikor a százados belépett, mindenki vigyázzba állt, és tisztelgett neki, aki viszonozta a tisztelgést:

- Mindenki folytassa a munkáját! Kovács és Takács jöjjenek ide!

A százados megvárta, amíg Isti is odaért. Elmagyarázta nekik az esti őrséget, hogy hol lesz a helyük, mikor és hogyan lesz a váltás. A jelszót majd az őrség vezetőjétől tudják meg, aki ezen a napon a hadnagy lesz.

Az este folyamán Isti nagyon könnyen elaludt. Hiányzott neki az alvás. A napot elégedetten zárta, amiért kétszer is móresre tanította Csőszt. Talán most már békén hagyja, amiért folyton ellenállásba ütközik. Álmában Isti az olasz fronton járt. Éppen ellenséges tűzben haladt előre, amikor előtte elpattant egy szögesdrót, és felsértette az arcát. Isti a földre rogyott, majd remegni kezdett, mint a kocsonya. Ekkor vette észre, hogy valaki tényleg rázza őt. A hadnagy volt az.

- Ébredjen! Tíz perc múlva jelentkezzen az őrhelyén! A jelszó: Trieszt. A válasz: Tirol. Mozgás!

Isti néma csöndben vette fel a ruháját, amelyet most az ágya mellé készített, mert nem akart szekrényében kotorászni. Gyorsan öltözött, minden gond nélkül a vaksötétben. Begombolkozott, majd vállára vette a puskáját. Megnézte, hogy van-e nála töltény. Ezt nyomatékosította a százados, hogy legyen náluk töltény.

- Az őrségben az elővigyázatosság és az óvatosság a legfontosabb – zengett fülében a százados hangja az eligazításról. Isti most érezte először, hogy a százados tud atyáskodó is lenni.

Csendben ment ki a házból. A hideg levegő belecsípett az orrába. A laktanyában két őrhely volt. Az egyik a rácsos kapunál, amelyen valaha ő is bejött. A másik a tábor hátsó részén volt, ahol egy erdős rész állt. Ott csak egy kis ajtó engedte ki és be a jövő-menő katonákat. Rögtön az erdőre nézett, erre szoktak távozni gyakorlatozáshoz a katonák. A táboron belül is fák álltak ezen a ponton. Isti nehezen ismerte ki ezt a részt, mert ide még nem vezetett sok útja. A hatalmas laktanyának csak a sáros udvarát, és a ház körüli részt ismerte. Amikor a Dunához mentek, akkor is a főkapun át távozott.

A sár felfagyott és ezért nagyon csúszós volt. Nehezen botorkált a hátsó ajtóhoz.

- Jelszó? – hasította meg a csendet Takács kicsit rekedtes hangja.

- Trieszt. És a válasz? – felelte Isti a jól betanított szöveg alapján.

- Tirol. Marhára hiányoltalak már! Na, jó éjt!

Takács ezzel ott is hagyta Istit. Távolodó alakja mind kisebb neszt hallatott. Isti körülnézett, hol is áll. A házak nem látszottak ide. Az út egyik oldalát nem szegélyezte semmi, egy nagy füves mező volt. Talán ezt használták lőtérként. Isti éleset még nem lőtt soha. Egyszer lőttek még a puskával, de akkor töltény nélkül. Most viszont meg volt töltve a puskája. Elvileg tudta, hogyan kell elsütni, de még nem tudta, milyen érzés az.

A szél feltámadt, Isti ezért behúzta a nyakát, amennyire csak tudta. A fák javarészt eltakarták a laktanyát, de a fal mellett volt egy ösvény, ahol lehetett látni, ha valaki bemászik. A mezőn át viszont mindent lehetett látni, egészen egy fasorig, amely kettéosztja a laktanyát. Azoknak a túloldalán vannak a barakkok.

Isti fülelt, itt-ott egy-egy matató hangot hallott. Az erdőben éjszaka sem áll meg az élet. Egy bagoly huhogni kezdett egészen közel Istihez. Isti először a fegyveréhez kapott. A néma csönd, és a tágas tér, amely körülvette Istit, mintha mind rá lesett volna, hogy egy óvatlan pillanatban elkapja. Figyelt minden neszre. A bagoly újra rákezdett, és valahol egy ág is megreccsent. Az erdő eleven volt Isti szemében, amely csak játszott szemével. Mintha emberek mászkáltak volna mindenütt. A levegő újra mozogni kezdett. Úgy látta, valaki kihajolt egy fa mögül a kapun túl, pedig csak egy bokor hajladozott. Ismét ág reccsent egészen a fal mellett. Isti figyelt, tudta, hogy most valaki tényleg van ott. A kapu előtt feltűnt valami, de ez nem volt más, csak egy róka, amely egér után szimatolt a földön.

- Milyen jó lenne kilukasztani, a bundáját, azután meg eladni – gondolkodott hangosan Isti. A róka mintha felfigyelt volna erre, Istire nézett, villogott zöld szeme, majd eltűnt a kapuból. Megint minden csöndes lett. Se szél, se bagoly, se róka. Isti úgy érezte, már órák óta kint van. Megint neszt hallott. Most az ellenkező irányból jött a hang. Valaki az úton közeledett. A fák közül egy alacsony alkat jött – Biztos az őrség – reménykedett magában az újdonsült őr. Egy alacsony alak jelent meg előtte. Isti tudta, hogy ki váltja őt, és azt is, hogy a most megjelent alaknál nagyobb. Úgy közeledett az illető, mint aki semmitől sem fél. Isti kezébe vette a fegyverét, és rászegezte a közeledőre:

- Állj! Mi a jelszó?

- Trieszt – hangzott a felelet. Isti megismerte a százados hangját. Annyira meglepődött, hogy majdnem elfelejtette a választ.

- Tirol – felelte erősen, amikor a százados egy lépést közelebb ment Istihez.

- Történt valami? – kérdezte a százados.

- Jelentem, semmi.

 - További eseménymentes őrködést! – ezzel a százados visszafordult. Máskor is szokott ellenőrző körutat tartani. Mindig tudta, hogy kinek hol kell állnia, ki, mikor vált. Előszeretettel ellenőrizte az újoncokat. Az előbb váltott párbeszédből úgy gondolta, ez a fiatal gyerek talán tényleg megérett a katonaságra. – Határozott, kemény fellépés még a tisztekkel szemben is, csak így tovább Kovács! – a bajsza alatt egy fél mosolyt is megengedett magának, miközben már a barakkok felé járt.

Isti azon gondolkodott, vajon nem álmodta-e az egészet. Úgy érezte, már rég jönnie kellett volna a váltásnak. Ez a néma csend, és az éjszaka ismét éveket öregített rajta. Néhány lépést megtett, mert zsibbadni kezdett a lába az egyhelyben állástól. A talaj is hideg volt, ami nem kedvezett a szobrozáshoz. Közben figyelte, nem hall-e valamit akár a kapun kívül, akár a barakkok felől.

Az idő múlásával Isti megnyugodott. Nem zavarta már meg a mellette huhogó bagoly sem. Később még egyszer látta a rókát is. Valamit vitt a szájában. -  Na, eggyel kevesebb egér – majd elfordult Isti és várta türelmetlenül a váltást. Nem sokára megérkezett a felmentő sereg. Minden rendben megtörtént. Isti váltott néhány szót katonatársával, majd visszament a barakkjába. Az épületbe menet megjelent a hadnagy mellette:

- Minden rendben volt?

- Jelentem, minden – felelte kissé türelmetlenül Isti, már nagyon szeretett volna ágyba kerülni.

- Találkozott valakivel?

- Jelentem, a százados úr járt kint.

- Értettem – felelte kissé eltűnődve a hadnagy – Jó éjszakát!

Isti tisztelgett a távozónak, majd bement a házba, ahol végleg megnyugodhatott. Ugyanolyan csendben szabadult meg felszerelésétől, ahogyan magára vette. Bent a házban is hűvös volt, nem volt már sok ereje a sarokkályhának. Isti még le sem feküdt, amikor már aludt.

A reggel túl korán jött el Isti számára. Alig bírta összekaparni magát. Két napja nem tudott rendesen aludni. Álmossága a mosdóba is elkísérte, de hamar magához kellett térjen. Amint a mosdóban volt, egy erős kar megragadta a grabancát. Istinek szinte természetes volt, hogy Csősz már megint nem fér a bőrébe, de nem vette komolyan a dolgot, egész addig, amíg arra nem eszmélt, hogy a földön van.

- Te kis féreg, azt hiszed, mindent megúszhatsz? – kezdte vértől forgó szemekkel Csősz – most addig verlek, amíg meg nem unom.

Isti érezte, hogy nem tud mozdulni a gyilkos fogásból. Az ütések pedig záporozni kezdtek Isti arcára. A zajra többen figyelmesek lettek, akik még a barakk mellett álltak. Berohantak az épületbe. Többen megragadták Csőszt, hogy fékezze magát. Takács megint elkiáltotta magát:

- Itt a százados!

Mindenki oszolt, csak Isti maradt a földön, akinek zúgott a feje. Kábán nézte a plafont a vizes földön fekve.

- Alszik, Kovács? – kérdezte a százados, miközben akik néhányan bent voltak, tisztelegtek a századosnak.

- Jelentem nem – Isti amilyen gyorsan csak tudott, felállt, és szalutált.

- Kettő perc múlva reggeli, igyekezzen! – a százados kiment a házból. Ezúttal nem volt félig mosolygós, inkább csóválta a fejét.

Isti sebtében összeszedte magát. Érezte, hogy a reggeli nehéz lesz, mert fájt minden mozgása az arcizmának. Ő volt az utolsó az érkezők között. Lassan evett, sajgó ajka minden mozdulatnál belenyilallt álkapcsába. Evés után is nehezen szedte össze magát. Szédelgett még mindig, felállva is nehezen találta egyensúlyát.

A kiképzés alatt elmúlt a reggeli bágyadtság, csak a kialvatlanság maradt meg. Az ebéd ennek ellenére hamar eljött. Ismét nehéz volt az ebéd, az álkapocs továbbra is sajgott. Ebéd után a százados ismét előadást tartott. A délután hosszú menetelésre indulnak, csak késő este érnek vissza. A lelkesedés nem volt túl nagy a katonák körében.

A menetfelszerelés cipelése különös kegyetlenség, főleg, ha még az eső is rákezd, csak megnehezítette a bakák dolgát. A mély sárban nehéz volt menetelni. A Gemenci-erdőben sok helyre ember nem tette be a lábát.

Jó kétórányi menetelés után letáboroztak egy rövid pihenőre. A nap már eltűnt az égről, de még gyenge sugarai a fák között utat tört magának. Isti, Kálmán és János egymás mellett táboroztak le. Leitner Kálmán egy fának támaszkodva állt. Fejében még mindig az előző napokban történtek jártak. A csapat tagjai nehezteltek rá kétbalkezessége miatt. Csősz sem hagyta békén. Eddig nem gondolt az otthoniakra, de hirtelen honvágya lett.

- Haza kéne menni – mondta valóságos depresszióval – nekem a hadseregben nincsen semmi hasznom – kicsi szünetet tartott, a másik kettő nem hitte el, hogy most komolyan beszél – tévedés volt ez az egész. Igen. Egy tévedés.

- Maradj már! – vágott szavába János – Szedd össze magad! Egy kis hiba miatt még nem omlik össze az olasz front.

Leitner azonban hajthatatlanná vált. Hirtelen elhatározással otthagyta a táskáját, és sietve elindult valamerre, csak el a tábortól. Isti azonnal utána ment, de Leitner már szaladni kezdett. A két fiú meg utána rohant. János kétszer is elesett, állán is sáros volt Úgy nézett ki, mint aki lövészárkot ásott.

Egy nagy tölgy oldalában sikerült Istinek ledöntenie a lábáról Kálmánt. Leitner ütlegelni kezdte Istit, de annak az ütések meg se kottyantak. Lefogta a fiú kezét, majd egy erős pofonnal észhez térítette, hogy fejezze be a hisztériát.

- Kár lenne golyót röpíttetni a fejedbe emiatt a néhány ember miatt – szólt erősen Isti.

János is odaért hozzájuk. A fiú teljesen kifáradt, levegőt is a fülén vett. Lerogyott a földre. Nem szólt semmit, azzal nem tett volna jót a helyzetnek. Isti is csak ült Leitneren, aki szipogásával időnként megzavarta a csendet. Pár percet ültek így, már egyiknek sem volt beszélhetnékje.

- Menjünk vissza, mert még a végén keresni fognak minket – javasolta János.

Mindhárman elindultak. Isti nem gondolt semmire, igyekezett elfelejteni ezt a néhány napot, de sajgó ajka eszébe juttatta Csőszt. János abban reménykedett, hogy a százados nem veszi észre, mennyire elkeveredtek a többiektől. Leitner Kálmán feje teljesen zavaros volt. Érezte, hogy nagy bajtól menekült meg, ő is, és családja is. Elhatározta, hogy többet nem viselkedhet ilyen gyáván.

Leitner egy szekszárdi kereskedő családból származott. Mint vidéki kereskedő, természetesen zsidó volt, ahogy mindenhol máshol is az országban. Vegyeskereskedést vezettek, Szekszárd fő utcáján. A város kicsi volt, ugyanúgy a forgalom is, ezért nem biztosított nagy megélhetést nekik. A fiatal Leitner középfokú végzettséget szerzett a pécsi kereskedelmi iskolában. Már ő is kezdte érteni a kereskedés csínját-bínját. Apja, Leitner József mindenre kitanította, amire szüksége van egy vidéki kereskedőnek. Hogyan kell egy budapesti nagykereskedővel beszélni, és hogyan a vidéki vásárlókkal. Mit kell mondani a kíváncsiskodó öregasszonyoknak, és mit a kötekedő férfiaknak. Mindenre volt valami egyszerű megoldása az öregnek, amit igyekezett átadni fiának. Kálmán szorgalmasan tanult, de nem tudott annyira ügyes kereskedő lenni, mint apja.

- Nem baj fiam – bíztatta az öreg – majd idővel, és az évek rutinjával belejössz – bár az öreg sem hitt benne annyira, hogy ez valóban így lesz. Tudta, hogy fia nem egy kereskedő alkat. Túl puha, és könnyen megesik a szíve másokon. Könnyelműen ad kölcsönt, és enged az árakból.

Leitner ennek ellenére úgy gondolta, hogy az élet számára csak a kereskedelmet jelölhette ki célként. Közben a faddi kereskedő lányát, Sonner Abigélt vette feleségül. Amikor eljött otthonról gyermeke már egy éves volt. A felesége apjával maradt, és nagyon jól érezte magát a boltban. Sőt a vevők is nagyon szerették, amiért mindig kedves volt, és mindenkihez volt egy jó szava. Mindemellett ő vezette a háztartást is, mivel Kálmán édesanyja még az esküvő előtt meghalt.

Amikor visszaértek, már sorakozó volt, és mindenki bent állt a sorban, kivéve hármójukat. A százados már nézte, hogy ki hiányzik, amikor, meglátta a három érkezőt.

- Hol jártak? – üvöltött egyből – Öt perce volt sorakozó! Vegyék fel felszerelésüket villám gyorsan! Ez a három mákvirág egész éjszaka őrséget fog állni!

Mindhárman sürgősen felszedték a holmijukat, és beálltak a sorba. A menet elindult vissza a laktanyába. Isti visszamenet úgy érezte, minden következő lépésnél összeesik. Nem tudta, hogy honnan volt még ereje visszamenni. Ráadásul éjszaka váltogathatják egymást az őrségben. – Megint egy kialvatlan éjszaka – Istinek a fáradtság könnyet csalt a szemébe. A hideg csípős levegő egyből marni kezdte a szeme sarkát.

Visszaérkezésük már jócskán sötétedés után volt. Mindenki vacsorázni kezdett, majd készült a következő napra. A fegyverolaj szaga megtöltötte a szobát, más a csizmáját tisztította. A három éjjeli őrnek szánt katona várta az éjszakai eligazítást. A hadnagy kisvártatva bejött, és eligazította őket. Külön kegyetlenség volt, hogy az őrszobán kellett tartózkodniuk, és váltás időben ott várakozhattak. Ezúttal Maklári Imre őrmester vezette az éjjeli őrséget. Úgy hírlett rendesen bánik a katonákkal.

Este az őrszobán ismerkedtek meg az igazi katonákkal. A korábbi őrség tagjából most csak ketten voltak itt. A kapunál ketten voltak őrségben, hátul egy ember volt. Két óra alvás, két óra őrködés. A nappali őröket Leitner, és az egyik katona váltotta le, Jánosnak hátra kellett mennie. Isti a két állandó őrrel és Maklárival együtt ültek a szobában. A kis vaskályhában a szén hangosan pattogott. A két nappali őr is beült egy cigaretta erejéig, és beszélgettek.

A három katona mind szolgált már valamelyik fronton. Elsőként az egyik nappalos őr mesélte el Istinek hogyan került ebbe a laktanyába. Az orosz hadüzenet után a galíciai frontra került, mint gyalogos. Az első napokban az oroszok erős tüzérségi tűz alá vették őket, és egy robbanás súlyos sérüléseket okozott a bal lábában. Két hónapig volt a győri katonai kórházban, amíg úgy, ahogy megmentették a lábát. De minden orvosi igyekezet ellenére sántított, ezért visszavonták tartalékosnak, és a szekszárdi laktanyába helyezték.

A másik nappalos őr az olasz fronton kezdte meg a szolgálatot. Egy napon egy géppuskafészek elfoglalására küldték a szakaszát. Az akció sikerrel végződött, de ő súlyos vállsérülést szenvedett. Egy hónappal ezelőtt került a szekszárdi laktanyába.

- Az igazat megvallva – mondta, miközben elnyomta a cigarettáját, és elindult kifelé társával együtt a szobából – nem vágyom vissza a frontra – ezzel elmentek aludni.

- A front nem gyerekjáték – mondta Maklári – valóságos mészárszék, csak nem marhákat, hanem embereket mészárolnak halomba.

Maklári története is hasonló volt, mint a két nappalos őré, de ő többször is megsérült, mielőtt idekerült. Először a galíciai fronton lőtték meg a jobb kezét. A golyó szerencséjére csak az izmába fúródott, és hamar rendbe jött. A második esetben már nem úszta meg ennyivel. Egy gránát robbant mellette, és súlyosan megsérült a feje, és a bal karja. A könyöke annyira megsérült, hogy bal kezét nehezen használta. Nagyobb baj lett, hogy jobb fülére nem hall rendesen, ezért őt is hátra vonták a frontról.

- Aki egyszer hátrakerül – mondta Imre – nem akar visszamenni a frontra. A legtöbb fiatal tiszt, aki itt szolgál, nem látott még csatát soha. Egyedül a ti hadnagyotok a kivétel ez alól. Még kadétként járt a Kövess Hermann vezette balkáni offenzívában. A százados már nem fiatal, de a háború előtt idehelyezték, így ő nem látott még csatát. Az egyelten, amit át tud adni, az a fegyelem. A modern hadviselésről azonban fogalmuk sincs. Ha nem lennének a németek, már rég összeomlott volna a front. Olyanokat küldenek ki, akik nem kapnak rendes kiképzést, ahogy ti sem. Az egyetlen, ami segít, ha hallgattok az öregekre, akik már megéltek néhány csatát.

Isti valósággal szédülni kezdett. Nem tudta, attól szédeleg, amit Maklári mond neki, vagy a fáradtság keríti végleg hatalmába. Nyakában zsibbadó érzést érzett. Az őrség kezdetéig még egy óra volt. Maklári is észrevette, hogy a fiú nincs jó színben.

- Aludj egy kicsit – mondta kedves hangon – rád fér.

Isti letette kezét az asztalra, fejét karjára hajtotta, és elaludt. Villámcsapásként érte, amikor Maklári felkeltette. Hátra ment, mondhatni megszokott őrhelyéhez. Elől mennyivel jobb lett volna. Ott ketten voltak, és nem állt fenn annak a veszélye, hogy elalszik valaki. A váltás simán ment, már állt is a hátsó kapunál. A tegnapi róka már fel sem tűnt neki, ahogy a bagoly sem érdekelte. Jobban zavarta az, amit hallott. Képek keringtek körülötte, lesántult emberekről, aki nem tudnak dolgozni sem, annyira bénák.

- Hadirokkantság – mormolta magában – rosszabb még a halálnál is.

Az idő múlását nem is érezte. Gondolataiból neszek ébresztették. Már jött is a váltás. Isti visszament az őrszobára. Amikor belépett, a két első kapunál őrt álló már aludt is. Isti levette fegyverét, a falnak támasztotta, és csatlakozott két társához, anélkül, hogy Maklárival egy percet is beszélt volna. Az őrmester nem akarta feltartóztatni, tudta, hogy az egyik legfontosabb dolog a kipihentség. Istinek még kétszer kellett kimennie őrségbe. Az utolsó őrség már egyben a reggeli ébresztő volt számára. Mire végzett, már világos volt, és mennie kellett reggelizni.

 

A képzés haladt az egyre enyhülő márciusi időkben, ugyanazzal az egyhangúsággal, mint addig. Elérkezett március vége, amikor a század levelet kapott. A kiképzésnek vége, a menniük kell a frontra. Egyelőre még nem tudták, hogy hová mennek, bár elhelyezkedésük alapján mindenki az olasz frontra gondolt.

A kiképzési tapasztalatok, az éjszakai őrségek, az időnként értelmetlennek tartott keménykedések összeszoktatták Isti szakaszát. Csőszt lassan, de biztosan hatástalanították. Isti kétszer is ellátta a baját. Egyszer Csősz volt az éjjelis, másnap este pedig megint úgy gondolta, hogy valakit ugráltatni fog. Isti nemes egyszerűséggel közölte, hogy végezze el maga a dolgát. Csősz meg akarta ütni, de olyan lassan jutott el odáig, hogy meglendítse karját, hogy Isti simán kitért előle. Gyorsaságának köszönhetően Isti több ütést vitt be, mint ellenfele. Ennek tetejébe ellenséges bajtársa kénytelen volt maga a fegyverét kitisztítani.

Másik alkalommal Csősz várta ki, hogy Isti legyen az éjszakai őr. Isti reggel bement a vizes helyiségbe, ahol ő már várt rá. Volt azonban egy tükör a mosdó fölött, és ebben meglátta Isti, hogy Levente mire készül. Amikor elő akart lépni Isti rögtön reagált, félreugrott, így Levente mellé ütött. Istinek pedig már kész volt a válaszcsapása. A meglepett Csősz megint alul maradt.

Az utolsó este a katonák vacsora után konzerveket kaptak, hogy a hosszú útra legyen ellátmányuk. Egy új százados is került melléjük. Ő lesz az, aki átveszi a csapatot. Egy viszonylag fiatal tiszt volt. Lehet, hogy most végzett a kadétiskolában. Zólyomi Ferencnek hívták. Szikár alakja, fekete hosszúra növesztett bajusza valamicskét öregített rajta, de a katonák néhánya nem volt túl optimista, amikor az öreg százados után egy ilyen fiatal tiszttel kell majd a frontra menni. Peckesen járt, mint minden fiatal tiszt. A külsőségeket mindegyik megtanulta, de a valós katonai értékük kétes volt. Isti mindjárt Maklári Őrmesterre gondolt, aki sokat kárhoztatta ezeket a fiatal tiszteket.

- Remélem nemcsak a vigyázzállás lesz az egyetlen, amit megtanulunk tőle – gondolkodott hangosan a vacsoránál Isti.

- Azt hittem valami tapasztalt rókát kapunk – gondolkozott Lengyel Lajos – furcsa, hogy ennyi tiszt cserélődik. Azt hinné az ember, hogy itt fontos a tapasztalat.

- Ők is fogynak – dobta oda hegyesen Isti, mint akinek ez természetesebb, minthogy a közkatonák is fogynak.

Éjszaka egyikük sem volt őrségben. A helyi katonák látták már el ezt a feladatot. Az új százados megtartotta az első eligazítást, mivel este hattól ő vette át a parancsnokságot. Ebben tudatta, hogy reggel ötkor lesz az ébresztő, és hatkor már indulnak a vasútállomásra, ahonnan különvonattal mennek. Reggelit majd a vonaton kapnak.

Lámpaoltás után mindenki próbált aludni, de többüknek nem ment. Vajon mikor alhatnak újra ágyban. A lövészárokban éjjel-nappal bármi megtörténhet. Nem laktanyában fognak aludni, hanem rögtönzött bunkerekben, visszavont állásokban, árkokban. – Holnap már az Alpokban – gondolkodott Isti – elmerem-e sütni majd a fegyvert? Milyen lehet az ellenség? Talán kutyafejű démonok…? – az álom végül győzött felette, és elaludt.

A reggel, mint mindig, most is túl korán érkezett meg. Álmos nyüglődés, néhány hangos ásítás pezsdítette meg az életet a szobában. A borotválkozás hosszú időre luxus lesz. A mosakodás még inkább. Mindenki túlesett ezeken, hogy azután felöltözzenek, és összeszedjék felszerelésüket. Fegyver, sátorlap, és más szükséges felszerelések, melyből nem maradhatott ki a gyalogsági ásó és a csajka. Úgy csörömpöltek, mint a harangok, amikor veszélyt jeleznek.

A sorakozó még sötétben volt. Az udvaron pislákoló lámpa mellett a szakaszok egymás mellett gyülekeztek. Amint hatot ütött a távoli templomtorony órája, a gyalogság vigyázzba állt, majd menetelni kezdtek a katonák. Mint egy felbolydult méhkas, olyan volt a távozásuk a laktanyából. A kiképző százados bánatosan nézett utánuk.

- Nem jutok már el innen sehova – sóhajtott rezignáltan, pedig belül rendkívül dühös volt. Utálta Szekszárdot a Budapesthez szokott katonatiszt. Egy időben fényesen pálya előtt állt, de hamar könnyelmű életet kezdett el élni. A tisztikar nem volt oda érte, ezért fokozatosan a perifériára szorították, mígnem találtak neki egy megfelelően eldugott helyet, Budapesttől távol.

Istiék hadnagya nem maradt a laktanyában, hanem velük ment. Ő vezette Isti szakaszát. Újra jött a rég látott gesztenyesor, amelyen itt-ott már megjelent a tavasz. A katonák most nem csodálták annyira a szépségüket. Az út végén álló pályaudvarra szegezték merev tekintetüket. Az a pályaudvar, ahonnan majd elmennek Olaszországba.

Az állomáson már bent állt a vonat. Hosszú kígyószerű teste végignyúlt a peron mellett, sőt az eleje túl is nyúlt azon. Isti nem is látta a vonat elejét, olyan messze volt. A meglepőbb azonban az volt, hogy ez a mozdony nem Bátaszék felé állt, hanem Sárbogárd felé. A vonat elején egy füstcsóva sejttette hol van a mozdony. A sötétszürke egyhangú kocsik egymásba tömve álltak az állomás közepén. A vonaton már helyet foglalt egy másik század. Néhány tagja lent állt a peronokon, és dohányzott. Egy kövér katona odasétált Isti mellé, és megkérdezte:

- Honnan vagytok?

- Innen a szomszédból – felelte élénken Isti, akit elkezdett érdekelni ez a kövérkés katona – És ti?

- Mi Pécsről jövünk.

- Azt hinné az ember – csodálkozott Isti – hogy Olaszország felé előbb mi indulunk és, és veszünk fel titeket Pécsen.

A katona cinikusan megvonta száját, megrántotta vállát, és elment. Nem fog ő egy gyereknek Földrajzórát tartani.

Istiék tanakodni kezdtek, sehogy sem fért a fejükbe, hogyan lehet ez az egész.

- Akkor nem az olaszokhoz megyünk – szögezte le Takács Dénes.

- Ne marháskodj – felelte Lengyel Lajos – innen egy ugrásra vannak a taljánok.

- Azért mégsem hiszem, hogy északon át megyünk délre – mondta cinikusan János.

- Az oroszok – akadt el Leitner torka – az orosz front. Megütöttük a főnyereményt.

A magyarok is tudták, hogy az orosz front a legrosszabb. Hideg, fagy, és komoly túlerő. Az olaszokat mindenki gyengének tartotta, noha az Alpok sem kellemes hely, azért ott van jó idő is. Akinek szerencséje van, az katonai őrszolgálatra kerül Szerbiába. De nekik nagyon nincs.

- Csak rémeket láttok – vágott a csüggedés elébe János – lehet, hogy csak a pécsieket hozták idáig, és innen megyünk majd Bátaszékre. Most várjuk a mozdonyt.

Közben odébb kellett húzódniuk, mert egy vonat érkezett szemből. Egy rövid, helyi menetrend szerint érkező vonat. Néhány öregasszony szállt le a vonatról. A szerdai vásárba mentek gombát árulni. A katonákra élénken mosolyogtak, elismerően pillantottak, főleg, ha kedvükre valót láttak. Csőszt igencsak megbámulták. Tetszett nekik az erős alkatú ember.

- Ezek is félreismerik a katonaságot – mondta maró gúnnyal János – ha Csősz alapján ítélik meg.

A többiek mosolyogtak. Isti magában arra gondolt, hogy mindenki félreismeri a katonaságot. Eszébe jutott mindaz, amit Maklári mondott neki még az őrszobán.

- Sorakozó beszálláshoz! – harsant fel Zólyomi százados hangja.

A sűrű tömeg elindult, hogy a számukra kijelölt vagonba szálljon. Istiéknek egy kopott másodosztályú vagon jutott. Amint fölszálltak, Balla Gáspár, egyik katonatársuk, rögtön megpakolta a vaskályhát. A kocsi hideg volt belülről is. Mindenki begubózott a saját kabátjába.

- Fölcsaphatnál kalauznak! – kiáltott neki oda János.

Az ülők mind fújták a kezüket, próbálták lefagyott ujjaikba visszaterelni az életet. Ballának Istiék mellett jutott hely. Határozott jelleme mindig segített neki feltalálni magát. Miközben elhelyezkedtek, megindult a vonat. Pontosan Sárbogárd felé.

- Tessék – kezdett el nyávogni Leitner ismét – mondtam, hogy miénk a főnyeremény.

- És, ha az oroszokhoz megyünk? – tette fel közönyösen a kérdést Isti – akkor mi van. A sáros udvar után már bárki jöhet.

A többiek elégedetten vették most már tudomásul, hogy az oroszok ellen vetik be őket. Vége a bizonytalanságnak, ami eddig honolt közöttük.

- Remélem Ungvárról meg az olasz frontra viszik az embereket – vetette oda szokásos cinikus modorában János.

A szerelvény nehezen indult. A mozdony számára érezhetően túlterhelt volt a szerelvény. Elhagyták Szekszárdot. Leitner bánatosan sóhajtott egyet. Ahogy mentek az úton, egyre több volt a sóhajtás, attól függően, kinek a faluja mellett mentek fel. Tolna után Isti megkérte Lajost, hogy cseréljenek helyet. Isti a menetiránynak háttal ült, és nem látta volna a faluját, ha háttal van. Lajos nem kérdezett semmit, tudta, miért kell Istinek a hely. És eljött a várva várt emelkedő teteje, ahonnan egy pillanatra látszik a templom, és néhány háztető. Gyorsan tova is tűnt a pillanat, de Isti még egy óra múlva is élesen látta ezt a képet.

- Visszajövünk még – szólalt meg Balla.

- Milyen derűlátó vagy – vonta fel szemöldökét Takács a szomszédos ülésekről.

- Csak úgy van értelme elmenni, ha tudod, hogy visszajössz – válaszolta az önkéntes fűtő – Ha nem így gondolod, akár most is fejbe lőheted magad. Legalább nem fáj, és nem szenvedsz annyit.

Néhányan helyeslően bólogattak. A társaságok a bokszokban halkan beszélgettek. Az otthon már egyre távolabb járt. A vonat megállás nélkül ment el Sárbogárdig. A szembevonatokat kerülőállomásokon félreállították, hogy a katonaszerelvény haladhasson. Sárbogárdon kellett várnia a szerelvénynek először. Egy másik katonai vonatot kellett elengedni, ami Olaszországba ment. A szerelvény a cseh vasúttársaság jelét viselte. A katonák mintha vezényszóra tették volna, felemelték mindkét kezüket, mintha megadnák magukat.

A közös hadsereg egyik szomorú jellemzője volt, hogy nem mindenki közösködött vele. Ez a számos nációból álló Monarchiában nem lehetett meglepő senkinek. A csehekről mindenki tudta, hogy amint lehet, megadják magukat az ellenségnek. A magyarok ezért minden cseh katonának gyávasága miatt feltartott kezeket mutatott. Ezt minden frissen kiképzett erő tudta, talán jobban, mint azt, amit egy katonának kellett volna.

A vagonban mindenki nevetett a cseheken. Gyáva kutyáknak tartották őket, akiket csak a saját otthonuk melege izgat, de a haza szó jelentéséről fogalmuk sincs. Isti volt az egyik, aki nem köszörülte a nyelvét a cseheken. Érezte, hogy nem jelent egy birodalomnak semmi jót, ha az egyik fele fúj a másik felére.

A vonatuk közben elindult, ismét hosszú ideig nem állt meg. Az idő még gyorsabban rohant. Az ígért reggelit még a vonaton sem kapták meg, közben pedig már majdnem ebédidő volt.

- Szép – hőzöngött Csősz – remélem a fronton már nem ilyen lesz az ellátmányunk.

- És a konzervek? – kérdezte ártatlanul Takács.

- Mégis hol akarod megfőzni? – kérdezte egykedvűen Csősz.

- Ott a kályhán – felelte Takács, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog.

- Én várnék ezzel – szólt közbe Isti – ha most megeszed, és később sem kapunk semmit, akkor mi lesz?

A többiek is egyet értettek Istivel, ráér még az evés. Sokan máskor sem ettek reggelit, ez csak a katonaságnál lett divat. Ismerték már az éhezést, ez csak azoknak jelentett újat, akik kényelmes élethez szoktak.

A vonat vitte az éhes katonákat, Budapestet jó egy óra múlva érték el. Mindenki az ablakot bámulta. A vagonban még senki sem járt Budapesten.

- Ez lenne a híres székesfővárosunk? – álmélkodott Leitner.

- Ez még csak a külváros, Kelenföld – említette Balla, aki elég tájékozottnak tűnt, mintha utazott volna már egyszer-kétszer erre.

A vonat beállt a pályaudvarra, két szénszállító szerelvény közé, így senki nem látott semmit. Egyhelyben álltak egy darabig. Egy hadnagy hátramenet átment a kocsin. Megpróbálták megtudni mit történt, de ő sem tudott rá válaszolni. Annyit tud, hogy várniuk kell, ezt meg a többiek is látták. A várakozás türelmetlenné tette az éhes katonákat.

- Mát csakugyan megeszem ezt a konzervet – hőzöngött Takács, és már nyúlt is a táskájáért.

- És ha éppen most kapunk ebédet, belegyömöszölöd a konzervbe azt? – kérdezte Balla egykedvűen, mint aki már unja ezt a fiatalos türelmetlenkedést.

- Inkább igyál egy kis vizet – próbált segíteni Isti.

- Aztán ha megkérdezik hol a konzerv, mert éppen hiányolni fogják, akkor mit csinálsz? – érdeklődött Leitner, együgyű ártatlanságot színlelve.

- Ugyan már, adták, hát adták – vélekedett Takács.

- Azért mégis jobb, ha mondják, hogy ebéd, és megesszük, mint így önkényesen – javasolta Leitner.

- Mindig csak az evés – lépett be egy ismerős arc a kocsiba. A hadnagy merev tartásban állt ott – gondoltam, hogy magukra kell néznem. Tegye el, éhenkórász – szólt oda Takácsnak – majd a fronton rájönnek, milyen jó egy kis tartalék. – a hadnagy leült az egyik ülés karfájára, és folytatta – Rájöhettek már, de most hivatalosan is mondom, hogy az orosz frontra megyünk – az emberek összenéztek. Volt, aki csak most fogta fel igazán, hogy a lövészárkokba mennek – mindig legyenek résen, és figyeljenek az okosabbakra. A fronton a tapasztalat, az éleseszűség, a bátorság és a figyelem a fontos. Jegyezzék meg – váltott atyai hangvételre a hadnagy – nem meghalni mennek oda. A hazának nem hősi halottakra van szüksége.

Ezzel a hadnagy úgy gondolta befejezheti beszédét. Nem akarta halálra rémíteni a katonákat, de mégsem mehetnek ki a frontra teljesen készületlenül. A többi katona azonban némán figyelte, ahogy a hadnagy feláll, hogy távozzon. A sok tekintet mégis megállásra kényszerítette:

- Tudják fél évig szolgáltam már hadnagyként a balkáni fronton. Ott voltam Belgrád bevételénél, és most látják, itt vagyok, nem haltam meg kint, sőt nyomorék sem lettem. Sokat tanultam arról, mikor kell hasra vágódni a gránátok elől, mikor kell előre menni, és mikor kell hátrálni. Mindig azt néztem, mit csinál az ellenfél, és ahhoz igazítottam magam – ezzel azonban tényleg befejezte, és kiment a vagonból.

Némán néztek a távoldó hadnagy felé. Az ajtók csapódtak utána. Gránátok, ellenség, mind-mind kézzelfogható közelségbe kerültek. A vonat pedig megindult, hogy még közelebb vigye az ellenséghez őket.

A letaglózottságot most felváltotta az ámulás. A vonat elhaladt az elmúlt évszázad egyik legnagyobb csodája mellett, Budapest virágzó ipari negyedében. A szentimrevárosi ipari park a kiegyezés egyik szépreményű eredménye volt. Ez hivatott felvirágoztatni az országot iparilag. A hengermalom távoli képe, a Ganz gyár egyik kisegítő telepe, a Röck gépgyár épülete, mind-mind lenyűgözték a vonaton utazókat. A másik oldalon Lágymányos lakóépületei álltak. Magas házak, szép barna tetőcserepek. Mintha nem is ebben az országban lennének, hanem egy nyugati nagyvárosban turistaként utazgatnának. Ilyesmikről nem sokat hallott az ember.

A vonat felért a Duna fölött átívelő vasúti hídra. A pesti oldalon újabb csodák várták őket. A távolban a csepeli Weiss Manfréd Művek gyárkéménye füstöltek. Alattuk készül a katonák hátizsákjába rakott konzervjük is. Ugyanott készültek a töltények is a fegyvereikbe. Ferencvárosból újabb kémények emelkedtek ki, amelyek a hazai élelmiszeriparnak a fellegvárai voltak. A vágóhidak, a gőzmalom, és a kezükbe adott puskák gyártója, a FÉG is ott üzemelt. Az ember, ha ezekre az épületekre nézett, azt hihette, a háborút máris megnyerték.

- Innen nézve biztos könnyűnek tűnt a háborút megnyerni – vélekedett Isti – kár, hogy vidéken nincs ilyen város sehol.

A többiek nem értették, Isti mit akar ezzel mondani. Egy háború nem könnyű. Kár, hogy nem értették, Istit valójában mi bántotta. A vidék elmaradott, és nagy a szegénység. Nincsenek olyan lehetőségek, mint a fővárosban. Ezt a várost nézve biztos elhitték, hogy képes ez az ország a háború megnyerésére. – Remélem, nem tévedtek – gondolkodott magában Isti.

A vonat átkelt a pesti oldalra. Ferencváros óriási pályaudvara tárult eléjük. Nem győztek ámulni mennyi vágány, és rajta mennyi vonat van. Óriási játszótere a szerelvényeknek. A vonat ismét félreállt. Ezúttal nem tehervagonok között álltak meg, hanem a főpályaudvaron. Az altisztek végigmentek a vonaton, hogy mindenki szálljon le, mert itt kapnak a pályaudvar mellett ebédet.

Istiék lesték, mit látnak a városból, de ez a rész nem volt annyira érdekes. Az indóház olyan volt, mint máshol, csak nagyobb. Egy közönséges kockaköves utca volt előttük, gázlámpákkal felszerelve. Kicsit távolabb egy másik utca volt, mögötte pedig néhány telephely volt, amit vastag, sárgaszínű fal takart el. Egyszer csak fülsértő csörömpölést hallottak. Az indóház túloldalán valami furcsa monstrum állt meg. A színe sárga, a tetején pedig valami furcsa szerkezet, ami egy dróthoz tapad a levegőben. Mindenki ezzel foglalkozott, miközben sorban álltak az ebédhez.

- Azt hiszem – kezdte tudományos hangvétellel Leitner – hogy ezt hívják villamosnak. Apám sokat mesélt róla. Ezzel szokott a Nagyvásártelepre utazni.

A villamos nem sokat várt, búgó hanggal elindult az állomásról. Néhányan még érdeklődő pillantást vetettek utána, ahogy az utcán eltűnik. Eközben Istiék is hozzájutottak az ebédhez. Az indóház melletti kis téren kezdtek el enni. Az idő kegyes volt hozzájuk. Kellemesen sütött a nap, és úgy érezték, mintha csak kirándulni mentek volna. De az idilli nyugalomnak hamar vége szakadt:

- Felszállás! – kiáltotta Zólyomi százados.

A katonák rohanni kezdtek a vagonokba. Isti éppen az állomásépület mögött volt, ahol könnyített magán, az ebédjéhez hozzá sem tudott kezdeni. Leitner hozta neki a csajkáját, miközben másik kezében a sajátját szorongattak. A mozdony fütyült, jelezvén, hogy indulna. Két perc múlva a vonat már robogott ki az állomásról. Az ebédjüket a vagonban folytatták azok, akiknek nem sikerült lent megebédelniük.

A vonat kattogása törte meg időnként az emésztés csendjét. Istit ismét elöntötték a gondolatok Budapestről. Milyen más világ, pedig alig látta. Isti úgy gondolta, hogy ez a város gazdag, ahogy a benne élők jobb sorsúak, mint a vidéken tengődő parasztság. Modern közlekedés, modern gyárak, hatalmas pályaudvarok, több emeletes épületek csicsás falaikkal. – Mennyi fényűzés – merengett el Isti, miközben a vonat rákanyarodott az ungvári vasútvonalra.

Egyesek levelezőlapot vettek elő, mások némán bámultak ki az ablakon. Az egyik csoport kártyázni kezdett. Hangosan mentek a bemondások. Csősz ordított a legjobban, de ott ült a fiatal Takács, aki némi pénzt próbált összeszedni még a front előtt. Leitner is egy levelező lapot fogott a kezében:

- Levelező bezzeg mindig adnak, bezzeg, ha kaját is ilyen bőséggel, és szorgalommal adnának.

Isti is elővett egy levelező lapot. A társaságból már mindenki írt, kivéve Ballát, aki nyakát egészen behúzta, sisakját a fejére húzta, és mélyen aludt. Isti sem írt eddig egyszer sem levelet, egyszerűen nem tudta, hogy miről írhatna onnan a lakatanyából. Ceruzát vett elő, majd, írni kezdett, már amennyire a vonat hagyta:

 

Kedves Otthoniak!

Először is tudatom veletek, hogy minden rendben van velem. Egészséges vagyok, mint a makk. A kiképzés jót tett a fizikai állapotomnak. Eddig tartott, és most indultunk el az orosz frontra. E levél írásakor éppen a vonaton ülök, amely nemrég hagyta el Budapestet. Mondhatom csoda egy város, olyan, mint egy távoli gazdag királyság. Olyasmiket láttam, hogy el sem hiszitek.

Drága Szüleim, Kedves Juliska, nagyon hiányoztok! Remélem, minél előbb újra láthatjuk egymást! Amint lehet, megírom a tábori levelezési címemet, oda írjatok! Sokszor csókollak Titeket!

                                                                                                 ifj. Kovács István

 

Isti összehajtogatta a levelet, és betette egy borítékba, de nem zárta be azt, úgy érezte, túl keveset írt, de nem jutott most eszébe semmi.

- Majd később – nyugtatta magát. Felnézett, és látta, hogy a többiek is befejezték a levelüket. Volt, aki a zsákjába tette, volt, aki a zubbonya belső zsebébe.

Isti megint a tájat kezdte kémlelni. Itt sem volt más, mint otthon, dombok, és kis falvak, amelyek közepéről egy templomtorony kémlelt kifelé.

- Unalmas, kietlen, reményvesztett… – mondta félhangosan Isti.

- Mi van? – lepődött meg János – már a fronton jársz?

- Miért járnék ott? – kérdezte Isti nem kis meglepetéssel a hangjában. Ekkor eszmélt rá, hogy hangosan is kimondta, amire gondolt – csak a tájat bámulom.

- Tényleg sivár vidék, olyan, mint a Völgység – bólogatott János – ez van – zárta le részéről a vidék iránti érdeklődést.

- Szomorú – vetette oda halkan Isti.

- Hát mit csináljunk? – kérdezte támadóan János – Az ég kék, a fű zöld, mi meg szegények vagyunk.

- És, törődjünk bele? – replikázott, most már elszántan Isti – Ha képesek egy ilyen fényűző várost építeni, akkor a vidékkel is lehetne kezdeni valamit – már szinte kiabált Jánoshoz.

- Azt akarni is kellene – csatlakozott Kálmán is a beszélgetéshez. Amikor Istiék a szegénységről beszélnek, mindig csöndben figyelt, mivel nem tudott ehhez a témához nagyon hozzászólni. Mégsem volt szegény, nem szólhatott csak úgy bele ebbe a témába. – Annyi dolog van, amit tehetnének, mégsem teszik, pedig tudják már régóta, hogy mit kellene tenni.

- Azok a dolgok eléggé felforgatnák a rendet, csak káoszt okoznának – mondta kicsit közönnyel, és távolságtartással János, aki nem hitt ezeknek az újhullámos politikai erőknek – szegénység ide, szegénység oda, azért kiszámítható az élet.

- Nem is tudtam, hogy ilyen konzervatív vagy – mosolygott Isti.

- Ne hidd, hogy nem akarok változást – védekezett János – de, amit a vörösök akarnak nem az, csak a neve más, de semmin sem változtat.

- Azért nyitottabb légkör kéne – felelte higgadt hangon Leitner Kálmán – nem beszélve arról, hogy most az embereket tudatosan kiszolgáltatják a grófoknak.

- Kérem, itt ne politizáljanak – lépett melléjük a hadnagy, akiről észre sem vették, hogy belépett a kocsiba – nem egészséges ez a hadseregben.

A három fiú elhallgatott. Mindegyikük megszeppent, mint a kisgyerek, akit rajtakapnak, hogy gyümölcsöt lop a fáról. Egész eddig még nem politizáltak ilyen nyíltan. Leitnert kivéve, eddig távol tartották maguktól a politikát egész életükben.

Most hallgattak, nem tudták hirtelen, miről beszéljenek. Balla felhorkantotta magát álmából, és majdnem leesett az ülésről. Istiék nevetni kezdtek, de még a szomszédos padon ülők is mosolyogtak. Balla sisakját megigazította, gallérját rendbe rakta, köhintett egyet, majd visszatért szokásos nyugodt arckifejezése.

- Mióta hagytuk el Budapestet? – kérdezte még mindig kábán Gáspár.

- Úgy másfél órája lehetett – felelte unottan Leitner.

- Akkor Aszód körül lehetünk – felelte egykedvűen Gáspár, majd figyelni kezdte a tájat, hátha lát valami települést.

- Ennyire ismered a környéket? – lepődött meg János. Számára nem volt megszokott, hogy valaki az ő társadalmi rétegéből utazgasson az országban, főleg ilyen messzire.

- Anyai nagyszüleim Hatvanban éltek. Gyerekkoromban sokáig náluk voltam, mint disznópásztor – Balla kicsit elmerengett a régi emlékekben – Nagyapám katona volt 1848-ban, sokat mesélt a háborúskodásról. Mindig azt mondta, boldogok leszünk, ha mi már nem tudjuk, mit jelent háborúzni. Nagyon odavolt, hogy elvesztettük azt a háborút, nem is láttam nevetni egész életemben.

- Majd mi törlesztünk a nagypapáért is – forrongott Takácsban a hév.

Balla mosolygott ezen az ifjonci héven. Ő már sejtette, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint, ahogy azt hitték sokan a vagonban. A háborút nem évekre tervezték. Figyelmét az sem kerülte el, hogy olyan fiatalokat is besoroznak, mint Isti. Arca minden vészjósló gondolat ellenére továbbra is nyugodt maradt és mosolygott az előbb hallott gyermeki optimizmuson.

A vonat haladt tovább, megállás nélkül vitte utasait a mészárszékre. A táj változott, éppen az Alföld sivár északi részén mentek, majd a Mátra és a Bükk lábait csodálták meg. Nézték a falvakat, melyik templom kinek az otthoni templomára hasonlít. Számos elhanyagolt templomot láttak, lepattogzott festék, omladozó vakolat, rohadó félben levő fatornyok. És mind-mind harang nélkül állnak, hogy a háború gépezetét táplálják.

- Itt sem gazdagabbak az emberek – konstatálta egyhangúan Isti.

Minden település ugyanazt a képet mutatta, akár magyarok lakták, akár szlovákok, akár németek. A táj viszont mindenhol békés volt, a sorsába beletörődött tömegekkel. Nem látszott kívülről, hogy ez az ország éppen háborúzik. Miskolcon kellett ismét megállniuk. Már igencsak délután volt, amikor megérkeztek. A nap alacsony szögben sütött az állomásra. A pályaudvaron nagyon sok katonai szerelvény vesztegelt. Olyanok voltak, mint az összeterelt marhák a vágóhídon. Sokat álltak, már lement a nap, amikor továbbindult a vonat. Az éjszakában nem maradt sok látnivaló, néhányan kihasználták az alkalmat, hogy aludjanak.

- Ki tudja, mikor alhatunk megint ilyen nyugodtan? – tette fel költői kérdését Leitner.

Későeste a vonat elérte Ungvárt. Ezen a vonalszakaszon már többször kellett félreállnia a vonatnak. Fontos transzportok mentek el mellettük, de ha nem lett volna sötét, látták volna a sebesülteket szállító vonatokat is, rajtuk a nyűglődő, véres kötésekbe csavart katonákat.

Másnap reggel a világosság már a Kárpátok túloldalán érte őket. A vonat még éjszaka átlépte a hegységet, hogy most már Galíciában utazzanak tovább. Még így is messze voltak a céltól, Volhyniától. Reggel már Lembergben kellett volna lenniük, de a sok kitérő miatt már csak a délelőtt folyamán érték. Innen még sokat kellett utazni, hogy Galícián keresztül átérjenek a frontvonalhoz, amelyet tavaly nyáron sikerült áttolni orosz földre.

Ahogy közeledett a front, úgy lehetett egyre-másra felfedezni a háború jeleit. Lemberg felé már számos föld pusztán állt, nem volt rajta egyetlen bokor, vagy fűszál sem. Itt-ott ágyútalpakat is láttak, amely valaha sárba ragadt, és nem vitte el az ellenség menekülés közben. Lemberg után már sokkal több látványosság várta őket. Helyenként katonai temetőket hagytak el. Máshol még a holttesteket sem vitték sehova, ló dögök, emberi hullák, szétlőtt ágyúk hevertek a mezőkön. Volt, ahol lecsontosodott kóbor kutyák ették az emberi, és állati maradványokat. Több falut is leégve láttak. A háború borzalmai elérte a vonaton utazó újoncokat is. Némán, és döbbenten ültek a vagonban. Takácsra rájött a szapora, így kirohant a vasúti klozetra.

- Azt hiszem, megérkeztünk – hebegte Leitner hüledezve.

- Miből gondolod? – kezdte ismét ironikus hangvétellel János.

A borzalmakra nem talált senki szavakat. A táj nem volt más, csak homok, kövek, és maradványok. Életnek nem sok jele volt. Luck városában befejeződött számukra a vonatozás. Innen teherautóval vitték tovább a felszerelést. Ismét kaptak konzervet, amelynek elfogyasztására is kaptak utasítást. Lucktól nem volt messze a frontvonal, de egy közeli faluban megálltak, ott szállásolták el őket az éjszakára. A frontvonalra csak másnap reggel mennek ki.

Az este folyamán elfogyasztották konzervjüket, mivel az ellátók már azzal számoltak, hogy este a fronton lesz az új század, odavitték a fejadagjukat. Egy ódon iskolaépületet kaptak meg szállásként, míg a tisztek és az altisztek a helyi paplakban lettek elszállásolva. A dohos penészes tantermekben nehezen fértek a katonák, szinte egymáson feküdtek, amit annyira nem bántak, mert alig volt mivel fűteni a termet, így elég hideg volt bent.

Isti a fehér plafont bámulta. Jövőjén töprengett, mi vár rá, és társaira a fronton. Hol halottként hevert látomásai végén, hol hadirokkantként otthon. Egyik kép sem hagyta nyugodni. Majd eszébe jutottak az otthoniak. – Már biztos elvetették az őszi gabonát, és kiültette anya a virágokat – vélekedett a holnap katonája. Az otthoni gondolatokkal a fejében Isti is el tudott aludni, még egyszer utoljára a fronttól távol.