Amikor az őrszobán ott ült a detektívvel szemben Isti, nem tudta, hogy zavarában hová nézzen. Nem volt mentség a tettére. Nem lopni indult otthonról, most mégis lopással vádolják. Igaz nem kellett sokat vádolni, maga is beismerte, hogy lopni akart, és tetten érték. Azt azonban tagadta, hogy ezzel a céllal ment el otthonról, de a hideg és a fiatalos hév rávitte erre.

- Akkor is csoportosan akarták elkövetni – felelte a nyomozó, miközben körmét piszkálta.

- Sajnos ez így történt – hajtotta le a fejét Isti, mintha máris várná a hóhért a bárddal.

A rácsos ablak alatt kénytelen volt beismerni már az első pillanatban, hogy jóvátehetetlenül bűnt követett el. Szégyent hozott megboldogult apja fejére, még szerencse, hogy nem élte meg ezt. Félt tőle, hogy felesége mit fog szólni, ha megtudja, hogy hol van. Elhatározta, hogy becsületéből megmenti, ami még megmaradt, és mindent bevall. Így is tett, hiába kételkedett benne a nyomozó, hogy valóban őszintén bántja-e a dolog Istit, ő tartotta magát. Egyedül azt tagadta, hogy előre eltervezte volna.

- Úgy néz ki ülni fog, ha szerencséje van, akkor keveset – mondta az ügyvédje, aki nem tett túl sok erőfeszítést Istiért. Bukott ügyért miért erőlködjön, és annyiban is hagyta.

Egyik nap meglepetésére látogatója jött. Nem a látogatás volt meglepetés, mert várta, hogy felesége előbb-utóbb bejön, hanem, hogy kivel. Egy szürke kalapos, elegáns úriember állt felesége mellett. A férfi ismerős volt számára, egykori katona bajtársa, Leitner Kálmán állt ott.

- Hát te hogy kerülsz ide? – lepődött meg Isti.

- Képzeld elmentem a faludba, hogy felkereslek, ha már hazaengedtek végre Olaszországból. Erre hallom, hogy te már el is mentél otthonról – próbált mosolyogni, de érezte, hogy ettől nem lesz senkinek sem jobb kedve – Mi történt?

- Szénlopáson kaptak – felelte kurtán, nem is akart válaszolni. Inkább feleségére nézett – Honnan tudtad meg?

- A legrosszabb helyről – húzta le a száját Juliska – Limpár Ákos kedveskedett nekünk. Amikor nem tudtuk, hogy hová lettél, édesanyád elkezdett érdeklődni utánad. Ez a kedves ember megtudta, hogy hol vagy, és nem feledett el a nyílt utcán, miközben édesapámmal mentünk, megjegyzést tenni a tolvaj kommunistákra – Juliska szeme könnybe lábadt. Szerette volna átölelni a férjét, de tudta, hogy ez tilos – Apám majdnem nekiugrott, alig bírtam visszafogni, hogy ne kerüljön bajba.

- Az a kedves Limpár – húzta meg a szája szélét Kálmán – Ő verte be apám kirakatának az üvegét, amikor megtisztították Szekszárdot a vörösöktől. Nem tudom mit látott az üvegen…

- Talán a saját hülye képét – vágott közbe Isti.

Végre mindhárman felengedtek egy kicsit. Kálmán elmesélte, hogy a hadifogságban sokáig maradt. Miután Isti elszökött, néhány napot a szabad ég alatt kellett tölteniük. Csak később kaptak egy pár lyukas sátrat, amibe befértek. Ennél több nem volt a szállásuk. Később Dél-Olaszországba száműzték őket, ott raboskodtak tovább. Pár hónapja térhetett csak haza, és akkor is igen legyengülve. Isti is elmesélte, hogyan jutott koldusruhába öltözve át a határon, hogyan úszott át a Murán, és mi történt abban a hosszúra nyúlt időben, amíg Leitner fogságban volt.

- Az ügyed valóban nehéz lesz, de fizetek egy jobb ügyvédet, aki kicsikarja, amit lehet – mondta Kálmán búcsúzóul.

- Nem kell, lesz, ami lesz – sóhajtott beletörődően Isti – Az Ég áldjon meg!

- Reméljük a legjobbakat! – majd kiment Leitner, hogy a szerelmesek maguk lehessenek bent egy kicsit.

Amikor Juliska is kiment az épületből, felkapaszkodott Leitner mellé a kocsira. Nagyon nyugtalan volt férje miatt.

- Nem lesz semmi gond, Isti rendes gyerek – próbált vigasztalni Kálmán.

- Ezt a bírónak mondd – dacoskodott Juliska, alig halhatóan.

- Nem hiszem, hogy sokat kapna, hamar visszatérhet hozzád.

Juliska szeme idegesen ugrott Kálmánra, mintha valami zavarná, amit a fiú nem hagyott figyelmen kívül:

- Vagy talán épp az a baj?

Juliska nem szólt semmit, de nem mert belenézni Kálmán szemébe, hátha őt is valami aljasságon kapják. Végtelenül szégyellte, hogy férje ilyen helyzetbe került. Leitner közelebb húzódott az ülésen a lányhoz, és igyekezett megvigasztalni.

A tárgyalás a jogászok szerint is simán ment. A négy ügyét egybe vették. Egyik sem tiltakozott az ellenük felhozott vádakban. Az előre megfontolt szándékot nem hozták fel, mivel azt mindegyik következetesen tagadta. A bíró hiába talált számos enyhítő körülményt, de mentsége egyiknek sem volt, mindegyiknek letöltendő büntetést szabott ki. Az értelmi szerző, a szürke kabátos két évet kapott, Istinek és két társának egy év és két hónap jutott.

Istit a bíró maga is sajnálta, mint egykori katona idáig jutott. Azonban hiába minden körülmény, Szentjánossy gróf keze egészen messzire elért. Úgy érezte, hogy ideje eltávolítani a faluból a vörösök utolsó emberét, noha arról, hogy Isti kommunista lenne maga a Párt sem tudott, sem pedig Isti. Erről azonban nem szólt a tárgyalás, csak arról, hogy Szegeden kell letöltenie a büntetését.

Amikor áthaladt a szürkés sárga téglából felhúzott épület kapuján hideg érzés fogta el. A börtönőrök keményen átvizsgálták őket. Nem kerülte el semmi sem a figyelmüket, mivel, hogy semmit sem lehetett bevinni, ami náluk volt, azt elvették. Legvégül még a ruhától is meg kellett szabadulni, hogy az orvos megnézhesse őket. Isti húsz társával együtt vonult be akkor. Egyszer már vonult be, igaz, akkor máshova, de a kezdeti jelenség ugyanolyan volt. Ami pedig egyszer beágyazódik az ösztönök közé, azt nem felejti el az ember soha. A rabtársak szabódtak egymás között, csak két jól begyakorlott rab volt még, aki fesztelenül öltözött, meg ő.

- Hé, koma – szólt az egyik, akinek már a szakálla is megőszült a sok börtönbeli vendégeskedés közben – Ültél már?

Isti meglepetten a fejét csóválta, számára érthetetlen volt, hogyan feltételezhetik ezt róla. A másiknak meg érthetetlen volt, hogy amilyen rutinos, ahhoz képest, hogy először ül.

Az orvos csupán átszaladt szemével a rabokon. Megszokott már minden látványt, és tudta, hogy mi az, amit ki kell szűrni. Két egyszerű kérdést tett fel mindenkinek, van, vagy volt-e TBC-je, és hogy érzi magát. A két rutinos rab már előre rázta a fejét, hol az igen, hol a nem irányába, ezzel is gyorsabb volt minden. Isti is hamar átesett az ellenőrzésen, majd jött a slag.

A börtönőrök meglocsolták alaposan az érkezetteket.

- Ne mondjátok, hogy nem törődünk veletek – nevetett gúnyosan az őr, miközben Istit locsolta a vízsugárral – lódulás, nem fürödjük itt el az egész kutat.

Isti elment, és felvette az előre odakészített csíkos ruhát. A szürke és fehér csíkok között szinte elveszett, akkora volt a ruha, hogy a zubbonya majdnem a térdéig ért le. Kemény szürke egybe orrú papucsot kapott a lábára, és abban ment ki a folyosóra. Megvártak mindenkit, majd elindultak kettesével. Elöl és hátul két-két őr ment, közöttük a fegyencek. Úgy alakult, hogy Isti egyedül került be a cellájába, nem volt társa, de ez nem zavarta, úgy érezte, hogy jót tesz neki a magány.

A napok pedig teltek, és múltak, ami nem látszott a rácsos ablak alatt. Isti úgy érezte, hogy a felhők mindig útját állják a Napnak. A szürke fények és a szürke egyenruhák közé beszürkült Isti feje is. Egyre kevesebb gondolat látott napvilágot a fejében. A szemét sem sokat nyitotta ki, csak ült az ágya szélén. Akkor nézett csak, amikor a börtön udvarán kellett sétálni. Azt is mindig ugyanarra, körbe-körbe.

A szürke napok szürke ruhatengerébe egyszer csak levelet kapott. A felesége írt neki, akit már egy ideje oly távol érez szívétől, hogy azt hitte, nem is él abban a házban, ahol ő. A levélben hiányát emlegette, sokat írt az öccséről, és az édesanyjáról. Isti minden szépség ellenére, úgy érezte, hogy felesége valamiért bűntudatos.

- Mintha valami történt volna. Talán nem tartott ki a hűsége – szinte nem is érdekelte ez a gondolat. Miközben olvasta a terjedelmes levelet a Nap besütött a rácsok között a cella másik oldalára. A sárga fodrok játszottak a rács árnyékaival. Istinek félre rakta a levelet, hogy megcsodálja a talán hónapok óta nem látott sugarakat. Mintha egy nagy pók hálózta volna be a cellát. A fény egyre közelebb kúszott Istihez, ahogy a nap egyre magasabban járt. Végül már a lábain táncoltak a sugarak. Most értette meg, hogy mit jelenthetett Balázsnak a táncoló tűz. Ő sem ott van, ahol szeretne lenni, hanem Joli néninél. Ekkor jutott eszébe megint a levél. A záró sorok után utóirat is volt:

„Joli néni pedig azt üzeni, hogy most van időd, egy ilyen okos fejnek, mint a tied, nem ártana tanulni, hogy mire kijössz, kezdj magaddal valamit.”

- Igaza van – mintha a fények csillantották volna fel a felismerést Isti szemében – Tanulni kell, talán többre viszem úgy.

Isti a régóta ott tartogatott levélpapírra, amely egy hónapban egyszer járt, végre sorokat tudott vetni. Hálás volt a feleségének, hogy írt, akármi is történt otthon. Hálás volt Joli néninek, hogy eszébe juttatta a tudást, mint értéket. Talán neki is ott volt a nyelvén, hogy tanulni, de eddig nem foglalkozott vele.

Másnap újult erővel kelt föl. Éppen másfél éve nyílt meg egy intézet a raboknak Szeged mellett, ahol dolgozhattak. Ő is jelentkezett a munkára, és optimistán, reménnyel telve várta a jövőt, hogy valami jobb jön…

Vége az első résznek