Tóth elvtárs rossz híreket kapott telefonon. Idegesen fel-alá járkált. Arcán néha egy ideg megrándult, szeme félig leereszkedett, mint aki teljesen elvesztette a realitás érzékét. Hirtelen ködös szürke fellegek lepték be a jövőt. A falak között járkált ide-oda az aggodalmas párttitkár. Az ablakon át kinézett a belső udvarra, ahol egy nagy teherautó állt. A vörösőrség tagjai egyenként szálltak fel rá, majd zárásul a nemrégiben idevezényelt Lenin-fiúk is felkerültek rá. Az autó nagy füstöt eresztett ki hátsó feléből, majd egy kisebb rántással megindult, ki az udvaron, és elhagyta a palota területét.

A kapuban még ott állt a két fegyveres őr, akik a párt védelmére maradtak itt. Ez a pártot már csak a kövérkés, ám annál nyugodtabb természetű tsz titkár és Tóth Jóska voltak. A faluban a pártiroda előtt még két fegyveres állt, és ezzel kimerült a Jóska rendelkezésre álló erő.

Ő is tudta, hogy így nem lesz egyszerű megvédeni a párt érdekeit. A tsz szétszaladt, nem volt termelő erő. Mindenki visszafoglalta a saját földjét, és azon élt tovább úgy, ahogy tudott. De a falusiak nem felejtettek, megint fel akarták osztani maguk között azt a földet, amit a tsz inkább kisajátított.

A kocsma ismét nyitva volt egész nap, nem volt már, aki este bezárathatta volna. Szabó Eleknek már nem kellett újság a kezébe ahhoz, hogy vigye a szót:

- Menjünk, és foglaljuk vissza a földet. Már nincs erejük ahhoz, hogy megvédjék.

- Azért lehet, hogy még a szemük közé eresztenek néhányat – húzódozott Tar József – Nem biztos, hogy erőszakkal sokra megyünk.

- Akkor sem hagyhatjuk magunkat éhen halni – vonta meg vállát Szlovák Ferenc, a falu számos zsellérjeinek egyike – legalább egy kis kását tudnánk enni. Körszakálla rendesen megőszült, de haja ellenkezett az idő múlásával, inkább a ritkulást választotta, mint az őszülést – A tsz sem volt jó megoldás, ideje, hogy a mi elképzeléseinket valósítsuk meg.

- Mi lesz, ha visszajön a gróf? – vetette fel a problémát Tar József.

Többen mosolyogtak, nem tudták elképzelni, hogy a gróf valaha is visszatérjen.

- Akkor is elvesszük azt, ami egyszer már a miénk lehetett volna – kardoskodott Szabó Elek.

A hajnal eljött másnap is, és az emberek a tsz földjén voltak. Senki sem ment ki fogadni, vagy elzavarni őket. A kommunisták már csak névleg léteztek, és ezt kihasználták az emberek. Az önkényes földfoglalás végül bekövetkezett. A földeket családonként osztották széjjel, így megvolt a föld megműveléséhez szükséges erő. Az örömittas menet kitörő lelkesedésben tért vissza a faluba. Mintha egész Európát meghódították volna, olyan boldogok voltak. Lelkük úgy érezte, hogy végre eljött az igazság.

- Jöhet hó, vagy fagy, a föld a miénk marad – harsogták vidáman többen is, férfiak és nők.

A nagy diadalmenet a templomig tartott. A téren viszont meglepetés várt rájuk, és nem az a fajta, amit szeretnek az emberek. A templom romjai előtt egyenruhások voltak. Barna egyen kabátjuk, fekete kalapjuk volt, amelyen éktelen nagy toll díszelgett, mindegyiken egy-egy. A lágy szellő úgy lobogtatta, mint a mosott ruhát a dróton.

Egy széles egyenruhás lovagolt a társai elé, aki minden lakos számára ismerős lehetett, hiszen ő volt a csendőr a faluban korábban.

- Na, megint visszajött valaki a faluba, ebből nem jövünk ki jól – súgta a körülötte állóknak idősebb István.

A katonák jövetelére a hátramaradtak előjöttek és gyülekeztek a téren. A diadalmenet kísérteties nyugtalanságba ment át. Jól láthatták, hogy a régi csendőr már tiszti ruhában volt. Szép kitüntetés is himbálódzott mellkasának bal oldalán.

A tér egyik pontján összekötözve ültek a vörös őrség tagjai. A tér másik felén, éppen akkor, amikor a diadalmenet megállt az egyenruhásokkal szemben néhány egyenruhás egy fiatal gyereket rugdosott át a téren. Az illetőnek a fogai szétrebbentek, amint egy bajuszos, lomhának tűnő elhízott ember éppen a térdével gyógyította a fiatalember fogszuvasodását. Arca lila véres foltokat viselt, amelybe némi kék és zöld szín keveredett.

Amikor a gyülekezethez közel értek, akkor ismertek rá Tóth Jóskára. A palotában már letépték több ujjáról is körmöt, a földre teperték és rugdosták, miközben a térre értek. Jóskából artikulálatlan hangok szakadtak fel időnként, amikor egy-egy rúgás érte a bordái között.

- No, te kis vörös – emelte fel Jóskát a földről Kárász csendőr a grabancánál fogva – most oda kerülsz, ahová való vagy.

Az egyik csendőrnél már ott volt a jó előre előkészített kötél. Ketten nekiláttak, és a templom bejárata melletti akácfára nagy szakértelemmel nekiláttak felrakni a kötelet. Látszott már a mozgásukon, hogy gyakorlott emberek, nem ma akasztanak először. Az egyik vörös ficánkolni kezdett, így egy puskatussal kapott az oldalába, hogy kevesebb mozgásra bírják.

Kárász eközben kést ragadt a kezébe:

- Most megkapod a búcsúajándékod – miközben a késsel Jóska övét elvágta, és letolta róla a nadrágját. Az alsót is lehámozta róla és egy gyors metszéssel megfosztotta férfiasságától. Kárász a zsákmányt félrehajította az árokba, majd meglökte az időközben elkészült hurok felé Jóskát.

A két férfi, aki eddig a hurkot kötötte megfogták a párttitkárt, aki magától már nem tudott volna megállni a lábán. Jóformán már magánál sem volt, amikor Kárász ráigazította a kötelet Isti nyakára. Kárász, mint egy fényképész, úgy adta az instrukciót hozzá:

- Most nagy levegőt vesz, majd kapálódzik, amíg bír – szája ördögi vigyorra görbült, fogai elől kilógtak, mint egy éhes sakálnak.

A két segéd szintén vigyorgott, miközben nagy rántással meghúzták a kötelet. Örömük azonban nem volt maradéktalan. Jóskának, aki erősen vérzett több helyen, és nem volt már ereje kapálódzni sem. Nyugodtan várta, hogy fájdalmaitól megfosztja a halál. Rövid lógás után két önkéntelen rángással jelezte hóhérainak, hogy bevégezte, jöhet a következő. Leakasztották, majd félredobták tetemét, mint egy zsák rohadt krumplit.

Gyorsan előhozták azt, aki olyan nagyon ficánkolni kezdett a kötél láttán. Úgy visított, mint a malac disznóvágáskor a katonák legnagyobb örömére. Hosszú hörgés után ő is bevégezte, Kárász még odavetette társainak:

- Most is hallhattuk, hogy ezek valójában disznók.

A többiek nevettek, miközben a falu lakói elhűlve nézték ezt a mészárlást. Sorra követték egymást, amíg a végére értek.

- Emberek – kezdte rosszat sejtető hivatalos hangon Kárász – így járnak azok, akik elárulják az országot. Mostantól kezdve ez a terület is a Nemzeti Hadsereg fennhatósága alá tartozik. Esténként kijárási tilalom van, aki ezt megszegi, bajba kerül – ezt már kevésbé ünnepélyesen tette hozzá, inkább amolyan baráti figyelmeztetésnek szánta, hiszen a kijárási tilalmat mindenki ismerte – a földet, amelyet engedély nélkül vettek el, nem használhatják, az továbbra is a gróf tulajdonát képzi.

A katonák szedték a holmijukat, hogy átmenjenek Faddra is, ott is volt némi rendbe rakni való, ahogy Kárász mondogatta. Az egyenruhások között volt egy másik ismerős arc is. A tömegből most őt figyelték többen, Limpár Ákos volt az. Az egyenruha sehogy sem illett még mindig kövér alakjához. Olyan volt, mint egy beöltöztetett víziló. Arca talán még puffadtabb volt, mint korábban. Ő is keresően vizsgálta a tömeget, mintha egy ismerőst keresne, majd felismervén azt, akire várt, elkiáltotta magát:

- Ott van, ni, még egy kommunista, ne hagyjuk itt!

Az emberek riadtan néztek körül, hogy miről beszélt ez a félnótás. Minden faluban maradt vörös járt már a fán. A katonák összeszaladtak, és Kárász türelmetlenkedett:

- Melyik az, hol?

- Amott – mutatott határozottan a tömegbe – Kovács István, most lépj elő.

- Micsoda? – szakadt ki többekből – Ez nem normális – tették hozzá a bátrabbak.

- Csend! – kiáltott Kárász, miközben az emberek utat törtek a mutatott férfira.

- Ez nem igaz – mint a kórus, úgy harsogta a tömeg, de a katonák nem hagyták magukat, és lefogták a döbbent családfőt.

A kötél már készen volt, hogy ismét munkába álljon. István páros lábbal próbált ellenállni, de Limpár kirúgta a lábait hátulról, így odavonszolták a fa alá. Kovácsné ijedtében Kárászhoz szaladt:

- Ő nem vörös, mit művel? – hangja egyszerre volt vádló és könyörgő – Elvtárs…

Nem folytathatta tovább, mert Kárász teljes erőből odavágott egyet idősebb Kovácsné szájára:

- Tudja ki az elvtársa – szinte felrobbant a feje mérgében, hogy leelvtársazták – Gyerünk! – intett a katonáknak, hogy mehessenek tovább végre.

Kovácsnak a kezét is megkötötték, hogy ne kalimpáljon annyira, majd a hurok a nyakára került, és egy nagy rántással a levegőben lógott mindkét lába.  Görcsösen lóbálta magát a fa ágán, amíg pár perc alatt minden élet elmúlt belőle. Idősebb Kovácsné már özvegy volt, amikor eszméletlenül a földre zuhant. Testét a fia és a menye vitte vissza a házba.

A térről a holttesteket a katonák egy előre megásott közös sírgödörhöz vitték ki a temetőbe, majd beledobálták őket egymás után. Limpár Ákos még búcsúzóul letolta sliccét, és rápisilt a halottakra. Többen kajánul röhögtek ezen, Ákos pedig önelégülten igazította meg magát. Egyedül Tóth Jóska testét nem temették el. Azt máglyára dobták, és ott égett el, a temetőkapu előtt. Az emberek közül már csak kevesen voltak kíváncsiak ezekre a jelenetekre. Az öreg Horváth volt ott, és persze Limpár András, aki személyes győzelmének tulajdonította a fehérek bevonulását a faluba. Ott maradt még az egykori intéző fia, aki szintén bosszúra szomjazott, amit most más hozott meg nekik. Tóth Jóska hamvait a szél úgy fújta el, mintha soha nem is létezett volna. A föld elrejtette a kommunizmus maradványait a faluban, közöttük egy ártatlan holttesttel, aki csak a sajátját akarta megvédeni, mégis az életével fizetett érte.

Este Limpáréknál ragyogtak a gyertyák. Étel már nem volt sok, mert az idő elvette tőlük azt, amit másokból már megszereztek. Ennek ellenére jó kedvűen telt a vacsora. András mellkasa dagadt a büszkeségtől: a fia katona lett a legitim erőknél. Anyja mindent előkapart a spájzból, tojást, szalonnát, és máris volt egy kis tojásos szalonna. Egyenes háttal, és kidülledő keblekkel kínálta a nagy legényt, aki minden esetlensége ellenére felnőtté vált a szemükben.

- Aztán, hogy menekültél meg a hóhérok elől? – érdeklődött Limpárné.

- Nagy szerencsém volt – Ákos kis szünetet tartott, miközben nehéz fejében összhangba hozza gondolatait – Amikor a két vöröske elvitt, nem tudták, hogy mi legyen velem. Valahogy nem fűlött a foguk ahhoz, hogy felakasszanak. Azután elvittek engem Szekszárdra, majd ott tartottak lakat alatt – Limpárné nagyokat sóhajtott ezalatt, sajnálta, hogy a fia ilyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia. Még nagyobbakat sóhajtott, amikor fia elmesélte, hogy Szekszárdról tovább hurcolták Bajáig. A két kísérő mellett még öt másik fogollyal volt együtt. Amikor a Dunán átértek, már nem is a vörösök uralta területen voltak, de ezt még nem tudta senki – Képzeljétek – mosolygott nyílt gonoszsággal Ákos – hogy meglepődtek, amikor a bokrok közül több ember rájuk ugrott. Az egyiktől elvették a fegyverét, az meg úgy visított, mint egy malac, és próbált elkúszni a sárban – arcán a gyertyafényben sötét foltok táncoltak, igazi sátáni arcot kölcsönözve kerek képének – aztán megkérdezték, hogy nem állnánk-e be közéjük? Ketten nemet mondtak, ezért beléjük is állították a szuronyukat. Én meg – emelte fel hangját okoskodóan, ami nem volt rá korábban jellemző – bolond lettem volna meghalni. Miért ne? – adtam a választ, és már egyenruhában keltem át ismét a Dunán.

- Derék dolog volt fiam – bólintott az apa.

- Miután átkeltünk, először Szekszárdon tettünk rendet. Gyorsan kikergettük a komcsikat a térre, majd fellógattuk őket a legmagasabb gesztenyefára – megint fülig ért a szája, mintha csak valami gyermekjátékot mesélt volna el – utána még bedobáltuk a zsidó kirakatokat. Az öreg Leitner is kapott rendesen, nehogy elfelejtse a Limpár nevet.

- Helyes – bólintott lelkesen András – majd megtanulja, hogy kinek tegyen keresztbe a hiteleinek behajtásával.

Limpárék egy időben közösen kereskedtek Leitnerékkel, de amikor azok csak a hasznot akarták kihúzni az üzletből, akkor szétváltak útjaik. Évekig nem álltak szóba egymással, de amikor Limpáréknak elfogyott a pénzük, kénytelenek voltak ahhoz fordulni, aki adott nekik hitelt. Limpárné vörösen ment be a Szekszárdi üzletbe, amikor sót, petróleumot és néhány fűszert vett. Az idő telt, és hiába a fizetési felszólítás, nem tettek semmit. Egyszer aztán Leitner elment, és levágatott egy marhát velük, aminek az árát nem fizette meg. Limpárék nagyon mérgesek voltak, de nem tudtak mit tenni vele, mert nekik nagyobb volt a tartozásuk még így is.

- Szóval megadtad neki, jól tetted – örült együtt Limpárné is a ház férfijaival.

A ricsajozás sokáig tartott az ünnepi gyertyafényben. A ház ablakából még hajnalban is világosság szaladt ki az utcára, miközben jókat nevettek Ákos anekdotáin, hogyan tettek rendbe több települést is a vörösök pusztítása után. Lógtak emberek akácfán, gesztenyefán, törtek be üvegek, gyulladta ki ház is.

De nem volt mindenhol ilyen vidám a hangulat. Miközben katonák meneteltek végig az utcákon, a házakban néma sötétség honolt. Mintha sértődötten hullott volna rá a közöny a falura. Annyi év után néhány szédült ember eszméje elkergette a nyugodt mozdulatlanságot, és most mégis ott vannak, ahonnan indultak. Sötét ablakok üres tekintete járta az utcát. A falut ismét arcon csapták. Megöltek egy ártatlan embert, aki ott nyugszik a vörösök között. Kovácsék házában nem volt nyugalom. Anna sokáig siratta férjét, akitől még csak búcsút sem vehetett. A ház falára nem mertek fekete lobogót kitenni, mert féltek a katonák haragjától.

- Szégyen – prüszkölte özvegy Kovácsné – még csak el sem temethetjük. Róla meg sem emlékezhetünk – orrát megtörölte egy fehér rongyban. Haját teljesen eltakarta a fekete gyászruha. Olyan sötét foltja volt a szobának, mintha mindennek elnyelte volna a fényét. Isti szorosan ölelte anyját, amíg Márta némán könnyezett a konyhaasztal melletti széken. Juliska valami levesfélét próbált főzni abból a kevés krumpliból és káposztából, ami még otthon volt, azzal próbálták meg Annát megetetni.

- Hagyjatok – és kézzel-lábbal kapálózott a kaja ellen – nem kell, amíg ezek a tolvajok itt vannak a faluban.

- Anyám – győzködte Isti – nem éri meg ezek miatt megdögleni…

- Ezt apádnak mond – nyögte közbe az anyja.

- Légy belátással, ott a fiad és a család többi tagja.

Anna hevesen tiltakozott, és mindent félretolt. A levest majdnem kiborította, úgy hadonászott ellene, pedig más étel már nem volt a háznál. Sokára sikerült annyira megnyugtatni, hogy lefeküdjön aludni. Márta is csendben a helyére vonult, mígnem a friss házasok is elvonultak.

- Mintha a jó Isten megátkozta volna a házasságunkat – sóhajtott Isti, majd kiment az ajtón. Julisak tágra nyílt szemekkel meredt férjére. Úgy érezte, mintha az égből nyílzápor zúdulna a szívére. Ő is szenvedett, mert a férjét annyi balszerencse éri, de megijedt, hogy esetleg őt okolja.

A lány is kiment az ajtón, amit Isti becsukott mögötte, majd kinyitotta a hátsó szoba ajtaját, és beengedte feleségét. Egész este nem szóltak egymáshoz, mintha valami visszavonhatatlan fal emelkedett volna közéjük, életükben először.

Lefekvés után Isti fejébe csapott a felismerés: az ő apja nincs többé. A tudat mintha elvágta volna addigi világától. Nem értette, hogy akivel ezt a szobát nem is olyan rég együtt építette, most nincs többet. Nem járják be együtt a jövőre kikelő borsókat, nem lesz apa, akivel télen nádat vágni megy. Nem isznak majd este egyetlen kortyot sem a kocsmában. – Hol van már a templomot helyrehozni akaró szándék? Minden eltűnt azon a fán, ott maradt az odújában – szeme nedves volt, de nem kezdett el sírni. Majd azokra gondolt, akik ilyen galádul felköttették apját – Ezek egyszer még nagyon fogják sajnálni, hogy megismertek – Juliska már elaludt, és álmában közel húzódott Istihez. Isti fordult egyet, és már ő is aludt.

„Mire a levelek lehullnak” sokat hallották ezt a kifejezést 1914 nyarán. A levelek azóta többször is lehullottak. Nem történt ez másként 1919 őszén sem. Amikor ez elsők leszálltak a falu akácairól és nyárfáiról, egy nyitott lovas kocsi tűnt fel a bevezető úton. Mögötte rögtön egy jól megrakott szekér is érkezett. A faluból sokan a kapukhoz szaladtak, milyen új jelenség vár még rájuk ebben a zűrzavaros időben. A nyitott kocsi feketére volt festve. Szép bőrülések voltak rajta, amelyen négy ember foglalt helyett. Szemben a menetiránnyal a gróf ült. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor elment. Csak az arca volt más. Legutóbb még sápadt, dühös arckifejezéssel hagyta el a birtokát, de most valósággal ragyogott. Olyan pirosas volt, mint egy rózsabokor. Felesége friss volt és üde, mintha a fürdőkádból lépett volna ki, ami valóban nem régen történt. Szekszárdon rendbe rakták magukat, hogy egészséges ember benyomását tegyék a falusiakra. A két fiú háttal ült a kocsisnak. Mindketten divatos zakót vettek magukra, illetve inkább rakta rájuk az öltöztető a grófnő parancsára.

- Mire a levelek lehullnak… - vetette oda cinikusan Szabó Elek, aki éppen Istiéknél volt vendégségben – úgy hiányzott ide, mint a sárgaláz a lepratelepre.

A hír, mint minden az ilyen kis faluban, gyorsan terjedt, Szentjánossy gróf visszatért. A grófi család, mintha diadalmeneten ment volna végig, úgy ültek a kocsin, és nézték a legyőzött lakosokat.

- Nem sokára itt mindent olyan lesz, mint volt – mosolygott a gróf.

A kastélyban több meglepetés várta őket, mint szerették volna. Szentjánossy Károly igazi rendszerető ember volt. Mindig mindennek meg volt a helye, és a dolgozószobájának bármelyik pontjáról észrevette, ha valami nem ott van, ahol kell. Az íróasztal messze volt az ajtótól, de ha a papírvágó kés nem hevert párhuzamosan az asztallal, azt máris észrevette. Volt persze ennek előnye is, hiszen a gróf mindig észrevette, ha valamelyik cseléd ott matatott, ahol tilos volt neki. Nem is próbálkozott egy sem azzal, hogy megismerje az úr dolgait.

Pedig voltak ott érdekes iratok választásokról, azokról, akik a Nemzeti Munka Pártra szavaztak, és azokról, akik nem. Külön lista volt azokról, akiket vörösnek gondolt. Őket piros papíron tartotta számon, bár igaz, elég kevés név szerepelt rajta.

Most viszont a feje tetején állt minden. A kandallóban több papírt titkosítottak a kommunisták örökre. Néhány semmit mondó feljegyzés volt csak ott. De a legnagyobb meglepetés, ami a grófot érte, az egy fekete készülék volt, rajta tárcsázóval. Ismerte a telefont, de sohasem gondolt arra, hogy a birtokra is kéne egy. Most mégis ott állt az iratok között és halkan hörgött, amikor Szentjánossy Károly leemelte a beszélőt a helyéről.

- Lehet itt rendet rakni – sóhajtotta – Hol vannak a cselédek? – ordította, majd kiment a szobából.

A család minden tagja összeszaladt. Csak egy ember volt ott rajtuk kívül. A hátrahagyott főkomornyik, aki csak arra az időre ment el, amíg a vörösök megszállták az épületet. Amikor meglátta, hogy a gróf visszatér a faluba felvette csíkos mellényét és fekete zakóját, hogy régi felszerelésével mutassa ki hűségét a családnak.

- Méltóságos uram! – jelentkezett a komornyik. Fehér szakálla és hosszú haja is valósággal csillogott a gazda visszatérése alkalmából.

- Üdvözöllek, Albert! – felelt a gróf – a többi?

- Mind elmenekültek – szemét lesütötte, mintha az ő felelőssége lett volna.

- És az intézőm? – faggatózott tovább Szentjánossy.

- Meghalt. Lelőtték a vörösök, amikor az uradalmi földet akarta megvédeni.

- Annyi baj legyen – a grófot nem érdekelte túlzottan ez a hősiesség. A jókedvét nem tudta elvenni semmi – majd a fia átveszi az intézői teendőket. Melegíts fürdővizet!

Albert meghajolt, mint az engedelmes birka, majd eltávozott. A gróf visszament a szobájába, és nekilátott, hogy minden a régi rendjében legyen. Képek visszakerültek a falra, az iratok a helyükre. A szemetet pedig a kandallóra bízta ő is. Elégtek a tsz papírjai, többféle szórólap, amelyekhez csak két újjal ért hozzá, mint egy koszos zsebkendőhöz. Lassan haladt, de mindent pontosan odarakott, ahol volt. A birtok papírok egy szekrény rejtett zugából kerültek elő. Sikeresen megóvta az idő a gróf vagyonát megalapozó okiratokat. Albert időközben tisztító eszközökkel és szerekkel tért vissza.

- Hagyd csak későbbre – szólt a gróf – inkább mesélj, mi volt, amíg nem voltam itthon.

Albert elmesélte a falu dolgait. Hogyan osztották volna fel a birtokot, hogyan csalták be az embereket a tsz-be. Ezen nagyokat nevetett a gróf, tudta, hogy megint minden az övé, ahogy azt Isten eleve elrendelte neki. Élvezettel hallgatta a kommunisták kivégzéséről szóló történetet:

- Szóval a Kovács család is vörös – száját furcsán tartotta, mint aki valami egyértelmű dolgon meglepődik – végül is szegények, műveletlenek, nem meglepő.

- Azért nem volt teljesen tisztességes a kivégzésük – próbálta menteni idősebb Istvánt Albert.

- Ne fáradj a vörösökért a szavakkal – intette le a gróf, aki folytatta a pakolást. Nem érdekelte őt a valóság, akire csak a gyanú árnyéka is rávetül, az kommunista, és ezért ellenség.

A palota a sárga köveivel és a szép íves ablakival ismét visszanyerte régi csillogását, mintha sohasem lakott volna benne más, csak a Szentjánossy család. A földeken ismét éhbérért dolgoztatták a falu színe javát. A teleken a pedig megint a nádvágás jelentette a pénzbeli bevételt.

Az egyik fagyos téli napon Kovács István, most már minden előnév nélkül útnak indult, hogy maga is valamit szerezzen, mert se szenet, se fát nem tudott már venni, a nád mégis olcsó volt. A mocsár szélén a nagy szélben megjelent, ő is. Hanem a fiatal intéző kemény szavakkal állt elő:

- A vörösöknek kétszer annyi – karját összefonta, mint egy kőszobor, akit nem lehet érzésekre bírni.

- Milyen vörösöknek – Isti arca kezdett olyan szint ölteni, mint amit a fejéhez vágtak – kikérem magamnak…

- Mi ez a hangoskodás? – jelent meg Limpár Ákos szürke egyenruhájában, mint a falu legújabb csendőre.

- Nem tetszik az ár a kis komcsinak – nevetett kajánul az intéző.

- Akkor majd kap egy kis kardlapot ajándékba – Ákos kezével a kardja markolatára csapott, hogy csak csengett belé.

- A múltkor nem kellett ingyen, most nem kell kétszeresen sem?! – a gróf ült ott lován, ugyanabban a méltóságteljes tartásban, mint máskor – majd legközelebb megtanulod, hogyan beszélj velem – azzal hátat fordított, és elment.

Isti nem tudott mit tenni, ennyi pénzért már hulladék fát is kaphatott volna. Lassan baktatott hazafelé, nem volt semmije, amivel fűthetett volna. A család otthon nagyon várta, de szomorú fejrázása mindenkit elkedvetlenített.

- Jön Joli, és nincs mivel fűteni – csóválta a fejét özvegy Kovácsné.

Joli néni a legkisebb gyerek dajkája lett. A családnak nem volt pénze arra, hogy a ellássa őt. Isti nem kapott semmilyen munkát, mert apját, mint kommunistát végezték ki. A gróf mindent elkövetett, hogy ellehetetlenítse őt, így maradt a kis darabka föld, amit sajátjuknak tekinthettek, de az meg kicsi volt ahhoz, hogy eltartsa őket. Joli néni egy katonatiszt özvegye volt, és ő vette magához a kis Balázst. Sokszor ellátogatott a gyerekkel a családhoz, aki bizony még most is soványabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Pedig Joli néni rendesen tartotta, de étvágyat nem tudott kölcsönözni neki. A gyermek sokat sírt az anyja után. Titkon mindig azt remélte, amikor Fácánpusztára jöttek, hogy többet nem kell visszamennie Szekszárdra, de kívánsága nem talált meghallgatásra. Nehéz volt őt a vasútig visszavinni, Joli néninek erősen kellett fogni ilyenkor a gyereket.

Az étel, amit főzni tudtak, nem volt más, csak egy kis kása. Ezzel tudták kínálni az érkezőket.

- Anya! Anya! – szaladt be az ajtón a göndör fürtű Balázs, és Anna nyakába ugrott – Itt vagyunk – és fülig ért a szája.

Anyja nem tudta viszonozni a mosolyt, nem volt mivel fűteni nappalra is, és pirult szégyenében.

- Sziasztok, aranyoskák – köszönt be egy érdes hang – gyertek ki – csengett a vidám folytatás.

- Szia, Joli néne – köszönt Juliska – Hát, te mit hoztál? – akadt ajkán a döbbenet.

- Ez a tiétek, nektek szereztem – fülig érő szájjal állt egy kis fonott kosárral a karján, amelyben négy kis sárga csibe sipákolt.

Anna, Juliska és Isti is némán néztek egymásra. Ha elfogadják, leég a kezük, ha nem leég a bőr az arcukról a jószívű nénivel szemben. Nagy nehezen Isti kinyújtotta kezét, és ujjai rácsavarodtak a kosár fonatára. A régi tyúkólhoz mentek, ahol már nem lakott senki egy ideje, az utolsó lakón is rég túladtak már.

- Jobban néz ki lakókkal – mosolygott Joli néni.

- Nem tudom, mikor és hogyan fogjuk ezt neked megköszönni – hunyta le a szemét szégyenében Anna.

- Meg is sértődnék, ha megpróbálnátok – csengett érdes hangja a jókedvtől Joli néninek – egy kis figyelmességet nem illik meghálálni.

- Ha csak egy kis szívesség lenne – sóhajtott Juliska.

- Hagyjuk, de nem akartok esetleg behívni? – Jolinak jól esett, hogy ilyen kedvesen beszélnek vele. Igen-igen sajnálta a családot, amiért ilyen nyomorult sorsuk van egy háborút megjárt katonával a hátuk mögött.

A házban hideg volt. A kis Feri a kemencét nézegette, és hiányolta, hogy nincs benne az a sárga láng, amelyet Joli néninél órákig nézett, hogyan táncolt neki, mintha csak valami színházi táncestet nézett volna. Itt csak fekete korom maradt, amely elcsúfította a téglákat belülről.

- Mama, hol vannak a sárga lángok? – érdeklődött Ferike.

Anna megszólalni sem tudott, feje csak szédült, mintha egy kútból nézett volna kifelé. A válasz Joli nénitől jött:

- Elbújtak. Ők csak éjjel dolgoznak, nappal nekik is kell pihenni valamikor – mosolygott ehhez az ártatlan füllentéshez, mintha egy rossz gyerek volna.

Balázs szájába dugta a mutató ujját, mint aki érzi, hogy most átverik, de nem tudja még, hogy hol jártak túl az ő eszén.

- És mi újság a faluban? – érdeklődött Joli, hogy ne feszélyezzen senkit a tűz hiányzó érzete.

- Ugyanaz, mint máskor – biggyesztette le ajkát Isti – aki jól él, az nagyon jól él, aki nem, az nagyon nem.

- Sokat hallok a piacon sajnos, és nem tartozik egyik sem a jó hírekhez – bólintott Joli néni, mintha csak le akarta volna ellenőrizni a hallottakat – Limpárék egész szép kis vállalkozást építettek ki ilyen rövid idő alatt. Már ők is kereskednek, mintha értenének hozzá. De a pénzesek inkább tőlük vesznek.

- Hallottam, hogy rájuk nem azt a bóvlit sózza, mint miránk – felelte Juliska. Limpárékat már lassan minden falusi utálta, de a fiúk hatalmával nem tudtak mit kezdeni. Bármi sérelem érte őket, el kellett viselni, amitől aztán Limpárék elkezdtek gazdagodni. Ezzel együtt apuka elkezdte fejleszteni gazdaságát, és kereskedésbe is fogott. Adott-vett, ami mozdítható. Házuk igen szépen megnőtt, ahhoz képest, hogy milyen volt pár évvel korábban.

- Valakinek egy lukas lábost adott el újként – mondta Anna – a feleség annyira befoltozta, hogy ne látszódjék, de néhány nap után kiderült a turpisság. Bezzeg majdnem az átvertet verték meg a csendőrök, mert az illető nem tudta, hogy kivel húzott ujjat. Sajnos hamarabb ért oda Ákos, minthogy agyon csapták volna az apját.

- Pedig ha egy kicsit gyorsabb – mosolygott Isti – úgy visított az apa, mint a vágómalac. Már majdnem odaléptem, hogy segítek neki, de jött a fia, inkább nem kockáztattam, mert még a végén azt mondják, hogy forradalmat szítottam.

Joli néni és Balázs egészen késő délutánig maradtak, de már ment lefelé a nap, és kénytelenek voltak elindulni, különben nem érnek vacsorára haza. Balázs most is könnyes szemmel ment haza, de már nem húzatta magát annyira dajkájával.

- Sohasem lesz ennek vége – sóhajtott Isti – bármit is várunk, nem fog eljönni.

A nap lement, és mindenki elvonult takarója alá, hogy egy kis meleg is érje őket. A kevés fűtőanyag, ami maradt, azt felrakták. Volt benne egy ölfa, meg néhány száraz gally. Ennyi maradt mintha ezzel a tűzzel elfogyott volna minden lehetőség. A házban már Istiék laktak, Márta és az édesanyja költözött a hátsó szobába:

- Hadd legyen a fiataloké a ház – mondta Anna nem sokkal idősebb István felakasztása után.

A faluban nem Istiék voltak az egyetlenek, akik így jártak. Pénz nélkül nincs fűtés sem, és sokan már a vasút mellé jártak, hogy az esetleg kihullott szenet felvegyék.

Másnap este Isti is úgy döntött, hogy napnyugta előtt még kimegy a faluból, és szén után néz, hátha szerencséje lesz. A fasor, amely mellett a vonat felkapaszkodott a fácánkerti megállóhoz nem takart semmi jót az arra járónak. Valóságos lábnyom áradat volt ott, mintha csak valami fő út vezetett volna arra, annyian mentek már be oda. Persze nem lehetett lakott területhez közel menni, mert akkor gyanús volt, hogy mit csinál ott valaki, és a csendőrök hamar ott teremnek.

Isti egészen messzire elért, tudta, hogy világosban már nem fog hazaérni. Már feltűnt a látóhatáron Tolna városa is. A hideg fagyos időben elhatározta, hogy nem megy addig haza, amíg nem talál valamit. Egészen közel érve a városhoz egy bokorban mozgásra lett figyelmes. Néhány fiatal gyerek ült ott, és várt. Amikor meglátták mindannyian rájöttek, hogy ugyanazért vannak itt. Egy szürke kabátos és szürke kalapos legény integetett neki alig észrevehetően. Isti szétnézett, hogy nincs-e ott valaki más, aki megláthatja, de nem látott senkit. Ő is lebukott az ága közé, ahogy három másik ember tette már korábban.

- Mire vártok itt? – érdeklődött Isti.

A szürke kabátos mellett egy fekete gyapjút viselő legény, és egy fehér kabátos fiatalember volt még ott. A gyapjú felsős válaszolt, aki valami pásztor volt a Szentjánossy birtokon és ismerte Istit:

- Arra, hogy lemenjen a nap. Egy szállítmány szén van itt, csak az a baj vele, hogy az állomáson őrök is vannak.

A többiek bólogattak. A fehér kabátos hozzátette:

- A múltkor valakit elkaptak, az nem került élve a bíróság elé, agyonverték a csendőrök még itt a sínek között. Aztán azt mondták, hogy baleset érte.

A valóság annyiban igaz volt, hogy valaki meghalt ott, de ténylegesen baleset érte, mert amikor elesett, a fejét beverte a sínbe a szén tolvaj, és abba halt bele. A csendőrök viszont hagyták, hogy legyen egy ilyen szóbeszéd, hátha ezzel többeket távol tartanak a lopástól. A fiatalok annyira fáztak, hogy elhatározásukról most senki sem tudta volna lebeszélni őket. Estig a hűvös föld közelében lapultak. Isti megint a fronton érezte magát, ott is lapult már eleget így.

A nap eltűnt, és a felhős égen nem sok fény jutott át az űrből. A sötét homályban közelítették meg a város oldalában található állomást. Nem láttak egy lelket sem, csak az őrbódéban pislákolt egy petróleumlámpa. A mezőn át könnyű volt elkerülni az épületet, amely még ki is volt világítva, hogy jobban lássa az, aki el akarja kerülni.

A sínek között csönd és átláthatatlan homály honolt. Semmilyen mozgás nem volt a három fiatalén kívül. Sikerült úgy eljönni minden vonat mellett, hogy senki se lássa a mozgó árnyékokat. Az egyik kocsi, amelyet ponyvával takartak le, rossz lakattal volt lezárva, azt választották. Néma fejbólintásokkal kommunikáltak, és valakinél villant egy feszítő. A vagon könnyen megnyitotta mesés kincseit a jövevények előtt. A szén kipergett belőle, és a rablók most mind rávetették magukat a nyereségre.

 Közben mozgás támadt másfelől, melyet a szénnel való zörgésben nem hallottak. Több bakancs lépte hallatszott a vagonok túloldaláról. Hiába kerülték el az őrházat messziről, a sötétben könnyű elmenni valaki mellett, akit nem vesznek észre. A csendőr némán nézte, ahogy a vagonok felé mennek, majd elment szólni a társainak, hogy fogás van. Büszkeségüket sértette, hogy a váltó társaik már fogtak valakit, ők pedig még nem. A szén pedig fogyott a vagonokról, és elvárták, hogy elkapják végre a tolvajokat. Igaz a szénlopásról nem egyszer valamelyik csendőr tehetett. Most azonban kész volt a csapda. A vagonok mindkét végén kettesével rohantak rá a szén tolvajokra. Mire fel akartak ugrani, már nyakukon voltak. Az egyik csendőr két fiút is földre ütött a puskájával, Istit egy másik a vagonhoz szorította, hogy csupa szénpor lett az arca. Nagyok tüsszögött is tőle, amíg az őrházhoz kísérték őket.