Április elseje, a hagyomány szerint bolondok napja. Az újoncoknak viszont nem ez fog eszébe jutni, amikor erre a dátumra gondolnak. Istiék százada ezen a napon érkezett meg a frontra. A 38. honvédezred erősítése lett Szurmay Sándor vezetése alatt. Volhyniában ásta be magát az ezred, amely az előző évben a sikeres gorlicei áttörés után idáig nyomult. A front egy ideje nem mozgott. Időnként előrenyomultak, hogy azután másnap visszavonuljanak ugyanabba az állásba, ahonnan indultak.

A kilátás nagyon sivár volt. A homokos-kavicsos talajon nem volt jele semmilyen életnek. Az oroszok messze, egy földhányás mögé ásták be magukat. A két hadsereg tüzérsége teljesen lerombolta a tájat. A talajon sötét foltok jelölték az elesett katonák vérét. Ellentétben a front által hátrahagyott helyeket, itt, amikor pihentek a csapatok, összeszedték a halottakat és a haldoklókat.

A csapatok között nagy volt a feszültség, mindenki megkapta a hírt, hogy ebéd után megtámadják az orosz állásokat a volhyniai szakaszon. Szurmay tábornok személyesen nézte meg az újoncokat a lövészárokban, és buzdította a katonákat szép szavakkal.

Délben az újonc század kapta meg legutoljára az ebédet. Még javában ettek Istiék, amikor megszólaltak az ágyúk. A hadnagy Isti szakaszával együtt evett, békésen, mintha otthon ülne. A lövésekre mindannyian felálltak, csak a hadnagy marat ülve:

- Nyugalom, még csak az ágyúk szólnak, egyetek.

A csapat tagjai visszaültek, és megették a zöldborsós húst, amit kaptak ebédre, némi rosszminőségű kenyérrel. Ebéd után várták, mikor jön el a roham ideje. Ez volt a tűzkeresztség, az első harc, amikor kiderül, ki mennyit ér.

A Monarchia tüzérsége rendületlenül lőtte az orosz állásokat, amit az ellenség nem hagyott válasz nélkül. Egyik pillanatról a másikra jött a parancs:

- Roham! – ordították a csapattisztek és altisztek.

Az árokból egyszerre felbukkantak az emberek, a parányi porszemek a háború gépezetében, és elindultak a homokdombra, amely mögött az orosz állások voltak. Isti ott állt az árokfalnak tapadva. Lábai nem engedelmeskedtek, nem bírt kimászni a biztosnak tűnő fedezékből. Hatalmas porfelhő szállt, amint az oroszok még aktívabban lőtték a csatateret. Emberek ordítása hallatszott jobbra-balra, máshonnan éles sikoltás jött. Isti oldalra nézett az árokba, és azt látta, hogy Csősz ott fekszik a földön, arcát lefordítva, és zokog. A hadnagy meglátta, és felrángatta a földről:

- Gyerünk, támadás! – kiabált még az ágyúknál is nagyobb hangerővel – Hová lett az a nagy legény, aki ott Szekszárdon játszotta a tábornokot?!

Csősz lábai remegtek, és ha a hadnagy nem fogná, földre rogyna. Végül kapott két pofont Csősz, hogy megálljon a lábán. A hadnagy kitaszigálta az árokból, és Csősznek futnia kellett, ha akart, ha nem. Össze-visszafutott, mint egy kerge nyúl, hol jobbra szaladt, hol balra, miközben üvöltött, mint egy elmebajos. A nagy visítozás közepette egyszer csak elterült a földön, és nem kelt fel.

- Kovács – ordított Istire a hadnagy – mire vár, tapsra? Mindjárt a bakancsom fogja eligazítani! Menjen!

Isti lábai hirtelen engedtek. Kimászott, sőt valósággal kiugrott az árokból, és futásnak eredt. Alig látott valamit, nem is tudta, hogy merre megy, csak ment előre. Úgy futott, mint egy megszállott, miközben lövedékek fütyültek el a füle mellett, és ágyúgolyók remegtették a földet. Egyszer csak fülébe csengett, amit a hadnagy mondott még indulás előtt: mindig figyelni az ellenséget. Isti felnézett, hogy mégis mit lát maga előtt, és merre rohan. Azonnal hasra vágta magát, és a feje felett kis ívben porfelhő keletkezett, vállára és hátára agyagdarabok és kavicsok hullottak, a levegőpuskapor szagú lett. Isti várt egy kicsit, majd felnézett. Egy bombatölcsér volt előtte, amit egy ágyúgolyó okozott.

- Kis híja volt – mormolta magának.

Körülnézett, és ekkor vette észre, hogy Csősz mellett fekszik. Háttal volt neki a hatalmas test. Isti először megérintette, de Csősz nem mozdult. Ekkor megfordította, miközben egy bomba a háta mögött robbant fel, és ismét telement porral a szeme. Még így is megállapította, hogy Csősz fejlövést kapott. Pontosan a homloka közepén találták el, a sisakja alatt. Ahogy Isti tartotta, Csősz vére a kezére is ráfolyt. Azonnal elfogta a hányinger, alig bírta visszatartani az ebédjét. Kezét elrántotta, és Csősz feje természetellenes pozícióban visszahullott a földre. Kezét homokba dugta, hogy ne lássa a barnás-vöröses foltot az ujjain. Újra körülnézett, majd felállt, és előre mászott néhány métert, hogy a homokdomb tetejéről többet lásson. Az oroszok arcvonala nem sokkal messzebb volt a dombtól, de addig egy kisebb mélyedésen vezetett az út. A többiek már az oroszok között próbálta legyőzni ki-ki a maga ellenfelét a fegyverére tűzött szuronyával. Isti ráhasalt a dombra, és célozni kezdett. Megpillantott egy fölöttébb nagyfejű, sötéthajú embert. A szeme furcsa volt, mélyen elbújt az arcán, és nagyon vékony, mintha egy késsel hasították volna ki őket. Puskájával célzott, de hirtelen arra lett figyelmes, hogy a ferdeszemű megdobja valamivel. Isti azonnal a domb mögé bucskázott vissza, majd robbanás hallatszott a túloldalról.

- Abból nem eszel barátocskám – Isti várt egy picit, amíg megtisztul a levegő, majd ismét kidugta fejét és puskáját a domb fedezékéből. Ellenfele nem mutatkozott, de Isti, bár nem tudta hogyan, de megjegyezte azt a helyet, ahol látta a furcsa szemű fickót, és odatartotta a puskáját. Pár másodperc múlva a ferde szempár ismét kinézett, hogy újabb gránáttal végleg ártalmatlanítsa Istit. Keze már lendült is, de Isti ujja gyorsabban húzta meg a ravaszt. Az orosz katona pontosan oda kapta a golyót, ahova Csősz is kapta. A gránátot nem tudta eldobni, ezért az ott robbant fel az árokban. Isti újratöltötte a puskáját, miközben a hadnagy is felért mellé:

- Na, megjött az étvágya? – kérdezte mosolyogva, mint aki elégedett a munkájának a gyümölcsével. Isti némán bólintott, és ismét célzott a megtöltött puskájával. A következő pillanatban kiabálásokra lettek mindketten figyelmesek:

- Visszavonulás! – hallatszott mindenfelől. A kiabáláshoz a hadnagy is csatlakozott. Istit két kézzel lökte visszafelé, hogy induljon. Azonnal a saját vonalukba rohantak a Monarchia katonái. Az oroszok némi tüzérségi tűzzel kívánták nehezíteni a visszavonulást, de nem indítottak támadást.

Amikor visszaértek, önkéntelenül is létszámellenőrzést tartott a szakasz. Mindenki megvolt, csak Csőszt nem látták.

- Ne is keressétek – közölte egyszerűen, minden érzés nélkül Isti – meghalt.

A katonatársak közül néhányan megdöbbentek. Isti elmesélte, miként akadt Csősz holttestére. Nagy volt a csodálkozás, de sajnálatot senki sem érzett iránta. Megtörtént, az első csata, és meg volt az első veszteség.

- Gratulálok – mondta Zólyomi százados – ez a szakasz állta meg legjobban a helyét az első alkalommal – ezzel ment is tovább, hogy mindenhol elmondhassa ugyanezt a rövid szöveget. Azt már kevésbé tudta volna megmagyarázni, hogy mit nyertek ezzel az összecsapással? Pedig Isti éppen ezen gondolkodott.

- Remélem nem csak ebből fog állni a háború – vélekedett nagyon halkan, hogy csak a mellette álló János hallja, aki némán bólintott. Istiből elszállt a vadász kedv. Most Csősz arca jelent meg előtte, rajta a véres csíkkal. Hirtelen felfogta, azt, amit már felfogott a domboldalon is: egy halottat tartott a kezében. Próbálta kiverni azt a véres képet, ami úgy beleégett az agyába. Ekkor eszébe jutott az a mongol forma ember, akivel párbajt vívott. Ő ölte meg. Ugyanúgy a fejbe lőtte, ahogy az ő bajtársát is. A gyomra émelyegni kezdett, úgy érezte, már nem is ember. Az árok forogni kezdett vele, fejét egészen hátrahajtotta. Pár perccel később körülnézett, hogy ki mit csinál. Azt látta, hogy többen is a falat támasztják. Ugyanazt csinálták, mint ő, számot vetettek azzal, amit láttak és tettek.

- A fenébe is, különben ők lőnek le, vagy robbantanak fel minket – mondta beletörődően Isti. Akik a közelben voltak, mind értették, hogy mire gondol, és magukban helyeseltek is.

Az éjszaka nem történt semmi, a felek békésen aludtak, pihentek az ágyúk, a gránátok. Csönd volt, halálos csönd. Az éjjeli őrségben sem történt semmi. Még a rókák sem jártak, baglyok sem huhogtak az éjszakában. Nem volt matatás, legfeljebb a poloskák neszezése hallatszott a szalmazsákokból, nem kevés bosszúságára a katonáknak. A halál leple nehezedett rá a vidékre. Isti nem is látta a tájat. Csak az a lecsupaszított domb volt előtte, amely mögül lelőtte azt a furcsa figurát, aki biztos, hogy nem európai ember volt. Az alvás sem segített a háború rémképein, ugyanazok az események zajlottak éjszaka, mint nappal, csak itt a végén a főhős meghalt, ami egyet jelentett a felébredéssel.

A frontvonalon sem volt minden olyan egyszerű, mint ahogy azt képzelnénk. Komoly kapcsolatokat építettek ki az ellenséges oldalak egymás között. Ha éppen kimaradt a napi gyakorlatból az, hogyan nyomuljanak előre néhány métert, hogy másnap feladhassák az új állásokat, akkor beindult a cserekereskedelem. Jól felépített jelrendszere volt már az egymáshoz látogatásnak. Az érkező fél fehér zászlóval, és persze megrakott zsákkal ment, amiben élelmiszer, cigaretta, vagy más érték volt. Azután jött az alku, ki mit ad, miért cserébe. De nagy alkudozás nem volt, mindenki jól informált volt, hogy mi van a másiknál, ezért a heti árfolyammal mindenki tisztában volt.

A fehér zászlóra mindig egy másik zászló volt a jel. Ha piros zászlót lobogtattak, azt jelentette, hogy szabad az út. Ekkor az oroszok rejtekhelyükről a lövészárokba nyargalt, a lehető legkisebb feltűnéssel. Ha szürke zászlót mutattak, akkor azt jelentette, nincs mit felajánlaniuk. Az oroszok néha átugrottak így is, kicsit beszélgetni, esetleg egy kávét, vagy egy vacsorát elfogyasztani ellenséges sorstársaikkal.

Voltak azonban ellenzői ennek a cserekereskedelemnek. Ezeket hívták egyszerűen tiszteknek. A frontvonal közötti kereskedelemnek nem egy hősi halottja van, mindkét oldalon. Ha egy tiszt megjelent, miközben az ellenség ott vendégeskedett, rengeteg vita támadt. Az ott álló beosztottak vonakodtak elfogni, vagy utána lőni az ellenségnek. Ekkor vagy az adott tiszt lőtt, vagy fegyvert fogott a tüzérségre, hogy lőjék ki az ellenséget. Leginkább így lehetett lecsökkenteni ezt az alantas dolgot, hogy a katonák átjárjanak egymáshoz. A veszélyes helyzetek miatt alakult ki a fekete zászlós jelzés, amely rögtön visszafordulásra kényszeríti az érkezőket, mielőtt a közelben álló tiszt is észrevenné őket. Ritkán előfordult, hogy így sem ért vissza az érkező katona az övéihez.

Ezen a napon Istiék fogadtak három orosz katonát. Az oroszok némi kávéhoz jutottak, ami egy ideje hiánycikk volt a Monarchia oldalán. Cigarettából ellenben sokkal több volt nekik, no meg néhány fűszernövényből. A cseréhez jó alap volt az erős paprika, amivel az oroszok igyekeztek feljavítani a rossz minőségű ételeiket, ha máshogy nem, legalább ízben.

- Jó napot! – köszöntötte egy tömzsi, vörös képű orosz az árokból kinézőket – Hoztuk a kávét.

Mint régi ismerősök, úgy köszöntötté egymást, ami két ellenséges embercsoporttól valószerűtlennek tűnt, az ágyúkkal felszántott földön. Örömmel diskuráltak, csak azt nem vették észre, hogy Zólyomi százados erre a vonalszakaszra vetődött. Amint meglátta a három oroszt, tudta, hogy miről van szó. Isti szembe állt vele, és elkészült a legrosszabbra, ami jöhet.

- Mi ez itt, Kovács! – ordított rá a százados.

- Üzlet – vetette oda foghegyről Isti.

- Én most agyonlövetem mindannyiukat – folytatta emelkedett hangon a százados, miközben vörösödni kezdett a feje – Tilos bárminemű kereskedelmet folytatni az ellenséggel.

- Az előbb kávét akart – folytatta unottan Isti – tessék, máris ihat egyet.

A százados a fegyveréhez kapott, hogy mindjárt lelője Istit. Nem elég, hogy főben járó bűnt követnek el a katonái, de nem is érdekli őket a jelenléte. A három orosz nem kezdett el rohanni, tudták, hogy fölösleges lenne. Nyugodtan hallgatták Isti beszélgetését a századossal, aki feje színéből úgy tűnt, kezdett megenyhülni. Elfordult az oroszoktól, és úgy tett, mintha nem is látná őket.

- Aztán vigyázat visszafelé Denis – köszönt el János mosolyogva.

- Holnap nem találkozunk Johann – mondta németesen a nevét a kövér orosz katona – mert hajnaltól valami lövöldözés félét terveznek azok ott fent – így beszéltek a katonai vezetésről. János bólintott, jelezve, hogy értette.

A százados is értette, miről van szó – Micsoda kis kincsesbányái ezek a cserekereskedelmek az információknak – vélekedett róla – Miért ellenzik ezt annyira odafent, csak meg kéne tanulni kihasználni ezeket a lehetőségeket.

- Akkor hol a kávém? – közeledett a zsákhoz a százados, miután az oroszok eltűntek – az előbb azzal traktáltak.

A kalmárok jelezték, hogy menjen velük. A bunkerben nagyon örültek a friss szerzeménynek, ami viszonylag olcsónak tűnt. Azonban hamar alábbhagyott a lelkesedés, amikor a százados is belépett. Isti azonban bólintott, hogy a többiek is megnyugodjanak.

- Az éjszakától – kezdte a százados – erős támadásra lehet számítani, ezért fokozott őrség lesz. Ez a néhány üzletember – mondta élcesen – majd az őrszolgálatban is legyen ilyen aktív, mint most.

János, Leitner, Takács, Balla és Isti egyszerűen megrántották a vállukat. Nem számított már nekik ez semmit. A lényeg a kávé, és az, hogy megihassák anélkül, hogy a fejükre omlana a föld.

A nyugodt éjszakáknak mindig megvan az az átka, hogy az ember ráér gondolkodni, ami a katonaságnál különösképpen egészségtelen dolog. Istinek megint azon járt a feje, hogy mit látott amióta eljött otthonról. Április óta minden emlék véres. Még mindig kísértette éjszakánként az a mongol, akivel először végzett a háborúban. Néhány rohamon kívül mást nem látott Isti ebből a háborúból. Meglehetősen passzívnak ítélte a közös hadsereget. Túl nagy volt a nyugalom, ahhoz képest, hogy két hónapja itt állt a háború közepén. A Monarchia harci ereje elfogyott a limanowai offenzíva után, legalább is erről beszéltek már a fronton többen is. Nem volt este, hogy a szláv csapatok közül ne kíséreltek volna meg szökést. A németektől függött, hogy milyen lépések következtek a háborúban, ők pedig passzívak maradtak. – Mikor lesz vége? – sóhajtott magában Isti. Mindig ez volt a gondolatainak a vége, pedig nem tudta, hogy a java még hátra van.