Fél éve már, hogy a Kárpátok lejtőin figyelték egymást a csapatok. a táj alaposan megváltozott azóta, hogy Istiék felderítették az orosz állásokat. A domb már csak kráterekből és sziklákból állt. A sziklákat is mind jobban morzsolták az ágyúk, ahogy a két birodalmat is morzsolta a háború. A fagyos februári még senki sem gondolt arra, hogy nem sokára ez a két birodalom eltűnik a térképekről.

A fagyos földben nehéz volt meleghez jutni. A tüzet éjjel tilos volt égetni, csak a kijelölt bunkerekben lehetett melegedni. Nehéz volt az őrség. A sötétben néha áttapogatózott egy-két orosz, hogy a régi üzérkedést felelevenítsék, de a két fél között már nem volt akkora a mozgás. Ha a tisztek nem is tudták, a háború elhidegítette a feleket egymástól.

Isti várta Dennist, hogy hozzon egy kis kávét, meg vodkát, amiért cserébe konzervet és cigarettát adott. Csak a három barát folytatott kereskedelmet, aminek a hasznát néha Zólyomi százados is szerette lefölözni. Hamarosan neszek zaját lehetett hallani. Bármilyen hideg is volt, egy Szibériába száműzött embernek a február ezen a részen nem volt akadály egy kis kúszáshoz. Egy nagy tömböt látott maga felé közelíteni Isti. Megismerte már Dennis nagy testét, amin egy ugyanakkora zsák volt. Kész rejtély, hogy tudott észrevétlenül surranni a lövészárkok között.

- Jó napot! – köszönt a termetes zsák hordozója.

- Adj Isten! – felelt a köszöntésre Isti.

- Se szöges drót, se málha nem akadály – mosolygott Dennis, amit Isti nem láthatott, de már megszokta ezt a jó kedélyű katonát.

- Mi a cég ajánlata? – folytatta a komédiát az őr.

- Kávé és vodka – hangzott a felelet – vagy kávés vodka.

- Mennyi?

- Hat ötven – folyt az alku.

Isti leszámolta az árat. Hat konzerv és ötven szál cigi. Viszonylag kis tételnek számított ez, tehát a vodka sem sok, és a kávé sem tart ki egész héten.

- És mi volt az a lövöldözés nálatok tegnap? – érdeklődött Isti – Fácánvadászat volt?

- Csak némi nézeteltérés, hogy merre menjen tovább a század.

- Nálatok már a közkatonák tartanak haditanácsot? – kíváncsiskodott gyermeki ártatlansággal tovább Isti.

- Nem, csak vita volt – zárkózott el a további válaszadástól Dennis, majd átvette a csomagot, ott hagyta a hozott árut, és elköszönt, és a nagy hegynek álcázott árnyék elkúszott a közelből.

Amint távozott a bot csinálta kereskedő, neszek jöttek az árokból, ahol Isti kuksolt. Zólyomi százados volt az. A századosnak már kiváló orra volt ahhoz, hogy tudja, mikor lehet egy kis alkoholhoz jutni. Amióta beállt a tél, kiváltképp rászállt a kereskedő hálózatokra – arra a kevésre, ami még rendelkezésére állt – és potyázott egyet-kettőt. A jelszók elhangzottak, és a százados máris a lényegre tért:

- Nem akartam megzavarni az üzletet, mit sikerült szereznünk – imádta ezt a királyi többest, de ki mert volna ellent mondani, amikor a hadbíróságot is megkockáztathatta volna vele az illető.

Isti felmutatta a csekély forgalmú nyereséget. A százados megragadta a vodkát, és meghúzta. Télen nála nagy sikert aratott bármilyen szeszes ital.

- Adott valami magyarázatot a tegnapi lövöldözésre? – érdeklődött a százados.

- Semmit – felelte Isti, aki nem volt elragadtatva a százados dézsmálásától – Annyit mondott, hogy valami hadmozgásban nem értettek egyet.

A százados sem értette ezt a zavaros ügyet, amit Isti csak még jobban összekuszált. Sehogy sem fért a fejükbe, hogy mi történt odaát.

Miközben figyelték a tájat, ismét lövéseket hallottak a túloldalról.

- Ez már nem tréfa – szólalt meg a százados türelmetlenül. Zavarban volt, mint a kíváncsi öregasszony, amikor nem tud valami új pletykáról.

A lövések csak egészen rövid ideig hallatszottak. Azután csend. Isti és a százados nem beszéltek arról, amit hallottak. Ma sem lesznek okosabbak. Bármi is van, az oroszok még ott lesznek holnap is, és holnap után is. A százados elment, a vodkásüveggel együtt. Isti a zsákmányát őrizte, amíg le nem váltották.

A bunkerben mindenki várta már. Isti beszámolt az újabb lövöldözésről. Mindenki csodálkozott, János szerint a cserekereskedőket végzik így ki.

- Lehet, hogy a te beszerződet is kilőtték – tette hozzá Leitner.

Közben méregették azt, amit sikerült kialkudni az oroszból. Nem volt sok. Ráadásul még a százados is megkopasztotta őket.

A lövészárokban ismét eseménytelenül telt el az idő. Mindenki fagyoskodott, és az egyhangúság őrjítően hatott egy jeges gödörben. Hiába volt március, a tél minden erejével azon volt, hogy félreállítsa a tavaszt. Kisebb-nagyobb foltokban hó és jég takarta a földet. Délután Istiék mozgásra lettek figyelmesek. Két orosz katona jött. Minden sziklánál megbújtak, de nem a Monarchia állásai felől fedezték magukat, hanem az orosz oldalról védték életüket. Az egyik felkarjára egy fehér kötést tettek, mintha megadni akarták volna magukat. Az egyik katona felbukott, amikor egy orosz észrevette, és kiabálni kezdett. Azonnal lövések dördültek.

A másik katona igyekezett átérni. Eközben az Monarchia állásaiból is megszólaltak az ágyuk, mert nem tudták, hogy ez csak valami elterelés, vagy valaki tényleg szökni akar. A katona átért a Monarchia oldalára, ahol szó nélkül megadta magát. Isti azonnal ráismert Dennisre, aki szemével intett, de nem akarta, hogy kitudódjon üzleti kapcsolatuk.

A százados azonnal kérdőre fogta:

- Mi járatban?

- Megadom magam – mondta nagyon zárt szájjal, halkan. Szemét a földre szegezte, mint a csínytevésen kapott gyerek, amikor valamin rajtakapják.

A százados nem akart vele foglalkozni, látta, hogy nem menne semmire. A tüzérség és a géppuskák elhallgattak. A százados két újoncot küldött el az ezredparancsnokságra az orosszal.

- Mostanában furcsa pletykák keringenek – mondta egy tapasztalt katona, aki nem rég megsérült, és ide osztották be felépülése után.

- Mire gondolsz Sándor? – érdeklődött János.

Szobi Sándor egy szegény pesti családból származott. Valamilyen üzleti malőr után szegényedett el a nagyapa még az 1873-as válság idején. Azóta nem sikerült talpra állni. Egy kis festékkereskedésben volt pénztáros, egész addig, amíg a háború utol nem érte őt is.

- Odahaza megírták – folytatta Szobi Sándor – hogy Oroszországban forrong a lakosság. Sokan éheznek, az ellátás összeomlott, és követelik az azonnali békét. A parasztok földet akarnak, a munkások ellátást. Sőt veszélyes elemek is közéjük keveredtek, akik magukat a proletárok vezetőjének tekintik.

- Á a híres vörösök – és a százados kiköpött, jelezvén mélységes megvetését feléjük.

- Szóval rogyadozik az Orosz Medve – vonta le a tanulságot Szobi.

Azt sejtette mindenki, hogy valami nincs rendben odaát, de azt nem gondolták, hogy ez a rettegett erejű és tömegű birodalom ennyire a végét járja már.

A táj megint csöndessé vált. Hosszú ideje ez volt a legeseménydúsabb nap. A hír viszont egyre több helyre eljutott, az oroszok cár lemondott, a helyére egy konzervatív polgári kormányzat került. A várt béke azonban hiányzott. Egy világos hajnalon, amikor a nap vidáman sütött, és a levegő egészen felmelegedett, az oroszok ismét rohamra indultak.

A csatában hangosan ordított mindkét fél. Isti az árokból próbálta visszakergetni az oroszokat. Megint kiválóan célzott, ahogy mát a többi veterán bajtársa is. Az utóbbi időben párbajoztak egymással, ki hány ember tud lelőni. Morbid játék volt ez, de máshogy nehezen lehetett bírni ezt az öldöklést. Az oroszok hullottak, mint a legyek, és ezúttal nem jött a visszavonulást jelző kiáltás. Egy ideje itt álltak, és nem akartak hátrálni. Az elszántság páratlanul sikeres volt, egy kapkodó orosz támadással szemben.

Isti egy orosszal kénytelen volt szuronyharcot vívni, kitartóan küzdöttek, az orosz bevette magát a vonalba, amivel félig a földre is rántotta Istit. Ő azonban nem hagyta magát olyan könnyen eltenni láb alól. Puskáját keresztbe fordítva kivédte az orosz támadó szúrását, majd a puskaaggyal lábon csapta az oroszt, aki féltérdre esett. Ő sem volt rest, és szuronyát megint előre szegezte, de ezúttal elvétette Istit. Egészen a nyak mellett ment el a hegy, Isti szinte érezte a vas hidegét a bőrén. De nem volt arra ideje, hogy ezen gondolkozzon, a puskaaggyal most már fejen vágta az oroszt, akinek a fogai még ritkábbak lettek a szájában. Eleredt az orra vére, és szédülni kezdett. Már nem volt menekvése az ellenségnek, a puska megfordult Isti kezében, és a bajonettel tüdőn szúrta. Véres bugyborékok jöttek ki a száján, és fuldokló köhögésben összerogyott.

A fiatal katona nem foglalkozott vele, az oroszok tovább özönlöttek a védőkre, és nehéz volt tartani az állást. Az árok szélén sok holttest hevert, de az árokban is többen feküdtek. János egészen beleizzadt a harcba. Úgy hadakozott, mint egy oroszlán, mégis nyugodt volt, nem volt egyetlen kapkodó mozdulata sem. Leitner egészen fürge volt, mindig oda ugrott, ahol a legnagyobb volt a baj.

- Visszavonulás! – hallatszott az orosz oldalon.

Egy emberként sóhajtott fel a lövészárok. Most nem ők futnak el. Az állást sikerült megtartani. A szaladó oroszok közé még belőttek egy párat, és aki nem futott elég gyorsan, az golyót kapott búcsúszónak. Sokáig tartott a vöröskereszteseknek, hogy összeszedjék a sebesülteket és a holttesteket.

A nyáron az oroszok görcsösen erőlködtek, de sehogy sem sikerült a polgári kormány vezetőjének, Alexander Kerenszkijnek az áttörés. A német hadvezetés könnyűszerrel védekezte ki az offenzívát, majd ellentámadásba mentek át. Istiék ezredét átadták Ludwig Goigingernek, aki sikerrel vett részt az előretörésben. A katonák számára ismerős volt a táj. Az előző nyáron innen vonultak vissza.

- Örülnék, ha az oroszok végre beismernék a vereséget – türelmetlenkedett többször is János.

- Vár az anyós ebédre? – ugratták a társai, pedig ők is már mentek volna haza.

A sikerek láttán valamivel jobb volt a kedélyük a katonáknak, mint egy évvel ezelőtt. De a megpróbáltatások miatt már türelmetlenek voltak. Mindenki szeretett volna haza menni. Az oroszok egyre kevesebb ellenállást tanúsítottak. Sokan dezertáltak annak a hírére, hogy földet fognak osztani, és senki sem akart kimaradni a jóból.

- Roham! – hangzott a századostól, és Istiék elindultak az aznapi rohamra.

Az oroszok megint csekély ellenállást tanúsítottak. Amint elérték a frontvonalat a közös hadsereg tagjai, már ott sem volt az ellenség. A katonák menekültek, a magyar és osztrák huszárok pedig igyekezték kihasználni a lehetőséget, és megkergették a lassabbakat.

A katonák ebéd után ismét eljátszották ezt, és az oroszokat újra kilométerekre vetették vissza. Az újonnan szerezett területeket kihasználták a németek. Minden gabonát elvittek, hogy javítsanak az ellátáson. A Monarchia egyre csekélyebb erői nem voltak erre alkalmasak, így kevés dolog jutott nekik a zsákmányból.

A meleg késő nyári időben Istiék jóleső nyugalommal feküdtek le. Az éjszaka azonban az orosz tüzérség rákezdett. Az ágyúk egyszerre szólaltak meg.

- Csak nem éjszaka akarnak jönni? – álmélkodott Szobi.

- Ez csak egy haldokló oroszlán üvöltése – fordult egyet János a fekhelyén, és jobban magára húzta a takaróját.

Jánosnak valóban igaza volt. Az orosz tüzérség hamar elhallgatott. Nem volt már benne akkora meggyőző erő, mint az egy évvel ezelőtti júniusi éjszakán. A hadianyag kevés volt, az ember, aki működtesse az ágyúkat még kevesebb. Nappal az oroszok megint hátrálni kényszerültek, és minden nap ugyanez történt, mint egy jó színházi előadás, amit minden nap újra és  újra játszanak.

Novemberre az idő nem volt kegyelmes. Az eső szakadatlan szakadt, és a pocsolyákon, vízátfolyásokon át nehéz volt megközelíteni az ellenség állásait. Az akácos, amelyen át kellett mennie az alakulatnak szinte állt a vízben.

- A fene egye meg, legalább egy csónakot adjanak – János megint meglátta a dolgok lényegét.

A csapat a vizes vonalon haladt át. A visszavonuló oroszok nyomán a háború nem sok nyomot hagyott egy-egy helyen. Sokkal több növényt láttak, mint korábban, ami nem könnyítette meg a helyzetet. A sárba mélyen belesüppedtek a katonák, akik bukdácsoltak. A csapatot váratlanul érte, hogy egy ellenséges ágyútűz alá vette őket. Nagymennyiségű víz fröccsent a katonák arcába, miközben ketten is elvágódtak. Testüket véres mocsok borította. Istiéknek nem sok fedezék maradt a nyírfák között. Egy közeli dombon egy ágyú volt. Elnézve a környezetet, a tüzérek nem tudták tovább vontatni, és úgy döntöttek, hogy itt vívják meg a végső csatájukat.

A katonák gyorsan mozogtak, de az egyik fát eltalálták a tüzérek. Egy valaki pont ott állt, és a fával együtt repült arrébb.

- Valamit ki kell találni, de gyorsan – idegeskedett János, aki valami rosszat sejtett.

- Innen nem lehet odalőni – hangzott a válasz Istitől – közelebb kell menni.

- Rájuk rohanni öngyilkosság – esett kétségbe Leitner, akit nem hagyott el a pánikolós természete.

- Kúszni itt nem lehet – mondta a százados, aki mellettük rejtőzködött – talán ha lenne egy üteg a közelben.

Tanácstalanok voltak, de az ágyú elhallgatott. A dilemma előttük állt, vajon kifogytak-e, agy csak valami trükk van a dologban. Isti kilesett a fák közül, az ágyú, és a legénység még mindig ott állt. A következő pillanatban mellettük robbant fel a következő töltet. Megint nyakig vizesek lettek, ahogy a vízpermet rájuk szállt.

- Ne kerüljük ki őket? – nyüglődött Leitner.

A százados csóválta a fejét, és nem volt hajlandó itt és most megakadni. Rohamot rendelt el. Senki mást nem láttak a közelben, de ennek ellenére óvatlannak tartották a megoldást.

- És ha csapda? – ezt sokan megkérdezték, de a százados tágíthatatlan volt.

A csapatok a vízben esetlenül mentek előre. A század két irányból rohant az ágyúk felé. Abban a pillanatban a másik oldalról több orosz katona rohant ki rejtekéből. Lövések dördültek, amit a Monarchia katonái azonnal viszonoztak. Valahogy mindenki számított erre, csak a százados nem. Ő volt az első, akit a földre vitt a golyó. Arccal a földnek zuhant előre, feneke pedig az égbe állt, mint egy kilátótorony.

- Úgy látszik már nem él az összeköttetés odafent – vonta meg a vállát Isti, és haladt tovább, kikerülve a háború táplálékává vált századost.

Isti is elvágódott egy kis bokor mögé. A víz nem érdekelte, az élete többet számított. Két barátja azonnal követte őt. Puskájukra vigyáztak, hogy ne legyen sáros, se vizes, ami nem volt egyszerű feladat. Azonnal lőtték, akit értek. Majd felpattantak, és szuronnyal folytatták a küzdelmet. Rövid kis pihenőjük a földön arra elég, hogy átlássak a helyzetet. Oda mentek, ahol az oroszok úgy tűnt, hogy fölénybe kerülnek. Azonnal megfordult a helyzet. Pár katona esett el a Monarchia oldaláról, de az oroszok súlyos veszteségeket szenvedtek. Eleve kevesen voltak, csak a meglepetés erejét próbálták kihasználni, de a katonák nem hagyták magukat. A csata után Istiék hadnagya köré gyűltek össze, mivel ő maradt a rangidős tiszt.

- Katonák folytatjuk utunkat az eredeti cél felé – tartott beszédet a hadnagy – amíg más utasítást nem kapunk, én vagyok a parancsnok a században.

- Nézze csak, hadnagy úr! – szólt Isti – milyen furcsa az egyenruhájuk!

Az orosz egyenruháról hiányzott a címer. Eddig még ott volt, de valamiért levágták őket. A bizonytalan orosz helyzetben megint valami furcsa dolog történt, amiről nem tudták, hogy jó-e vagy rossz?

Nehéz volt száraz helyet találni, hogy a csapatok legalább éjszakára megpihenhetnek. Egy kis faluban sikerült megszállni, ahol a vezérkar elszállásolta magát. A katonáknak is találtak helyet az új faluban. Istiék egy elhagyatott parasztházba kerültek. A ház falán vakolat sem volt már, csak a szúette fa látszott. Berendezés nem volt, mindent eltüzelhetett már, aki itt lakott. A levegő penészszagú volt. Az ablak helyére egy ponyvát tettek, üveg már nem volt rajta.

Új hír hozta lázba a csapatokat. A novemberi szocialista forradalom híre elérte a frontvonalat is. A katonaságon korai optimizmus jele látszott.

- Végre haza mehetünk – sóhajtott Leitner.

- Már ideje volt – morgott egy újonc Isti mellett.

Mindenki egyetértett abban, hogy a háború már túl régóta húzódik, és itt az ideje, hogy békét kössenek a nagyhatalmak egymással. Azon már élénk vita volt, hogyan látják az országuk jövőjét.

- Vagy mi egyezünk meg a franciákkal, vagy eljutunk odáig, hogy a szomszédjaink szednek szét minket – vélekedett Isti, aki egy rozoga sámlin ült, és onnan figyelte a beszélgetést.

- Ha itt nyertünk, akkor délen is nyerni kell – vitatkozott egy másik újonc, aki felettébb sovány és fakó bőrű volt. Istiék látták rajta, hogy valami városi kispolgár lehetett.

- Elnézve a cseheket, meg a románokat, baj lesz még velük, ha nem nyerünk – érvelt János, aki a keleti siker után gyors nyugati győzelemben reménykedett. Túlságosan is bízott a németekben.

- Nyerni fogunk – pislantott bizakodóan az újonc – ha a zsidók is hagyják.

- Jesszusom, hogy jönnek ők most ide – kapott a fejéhez Isti.

- Hát ez az, itt sincsenek – vitatkozott az újonc – otthon üzletelnek, aztán ha már nem jövedelmező, lefújják a dolgot, bármi áron, ha nyerésre állunk, ha nem.

- Te, Kálmán, itt is vannak zsidók – nézett kerek szemmel erre a furcsa eszméket hirdető férfire Isti.

Rácz Kálmán valóban egy vidéki kispolgár volt, Szegeden lakott. Sovány, betegesen vékony arca volt, fekete hegyes bajusza teljesen lelógott, mintha most öntötték volna le vízzel. Egy rosszul menő ügyvédi iroda segédje volt. Őt is elérte a háború szele, noha keresett minden kibúvót. Jogász ismerősei egy ideig megóvták a bevonulástól, de olyan sok követ senkinek sem volt kedve megmozgatni ezért a rideg, jogászhoz képest kissé faragatlan emberért. Hírhedten antiszemita volt, amit mindig büszkén vállalt, noha környezete nem volt rá ezért annyira büszke. Ha valami nem ment, a zsidókat tette felelőssé, ha drága volt a kenyér, zsidó volt az eladó, a termelő, sőt a felhő is, amelyik nem adott elég esőt a talajnak, hogy olcsóbb legyen a búza. Haragját most Istire zúdította:

- Te meg mit véded őket, kis taknyos? Fizettek érte, vagy te is az vagy, csak titkolod?

- Mit titkoljak – nézett Isti értetlenül, fel nem fogta, hogy mi baja lehet ennek az embernek – de itt mellettem áll egy ember, aki itt van, amióta én is, és zsidó.

Károly Leitnerre nézett:

- Te biztos valami számkivetett vagy – mosolygott kajánul Rácz. Fogai sárgán villogtak a fekete bajusz között – nem fizettétek le a megfelelő rabbit?

- Na, ebből elég – ordított egy hang az ajtóból, a hadnagyé volt, aki immáron századosi rangban lett a századparancsnok. Fekete Ádám, mint százados semmit sem változott. Mindig kimért és hűvös volt, de semmi sem kerülte le a figyelmét. Amikor kellett, a legjobb helyen volt, a legjobb időben. Ha valahol vita támadt, azonnal lecsendesítette a kedélyeket, ha valakinek inába szállt a bátorsága, ő kellően tudott buzdítani – maga még újonc, fogja be a száját, és maradjon nyugton, különben feltörlöm magával a frontot.

Károly szeme vérben forgott, de nem akart újat húzni a századossal, bár mélységesen lenézte őt. Bármilyen parancsot kaptak, ő mindig tudott valami jobbat, mindenhez jobban értett, mint bárki.

Isti érezte, hogy ez az ember egyszer még nagy bajt jelent majd, de most fáradt volt ahhoz, hogy vele foglalkozzon. Mindenki helyet csinált magának. A hadnagy reggel ötre rendelt ébresztőt, mert reggel korán már rohamra indulnak.

- Vajon a vörösök folytatják a háborút? – sóhajtott Szobi – vagy inkább békét kötnek?

- Kár találgatni – válaszolt Lukács János – majd ha azt mondják, nyertünk, akkor nyertünk.

Mindenki bevackolódott, hogy minél kevésbé érezzék a hideget. Többen is álmokat dédelgettek arról, hogy hamarosan otthon lehetnek.

Sokak csalódására Lenin sem volt hajlandó békét kötni. A vörös hadsereg vezetése nem vezetett hadjáratot a németek ellen, de a vereséget sem ismerték el, mert nagyon kemény feltételeket szabtak nekik. A vörös hadsereg tagjai azonban folyamatosan dezertáltak. Sokan nem tudtak azonosulni a szocialista eszmékkel. Sokan haza szöktek, másik pedig megadták magukat, hogy elkerüljék a számonkérést. A Monarchia hadserege mélyen benyomult Oroszország területére.  A rossz út- és vasúthálózat miatt az utánpótlás nagyon nehéz volt, a sereg ellátmánya nem volt elégséges.

Egy kis sáros falu mellett törtek előre ismét. A táj mintha mindenhol ugyanazt a lucskos, mocskos képet mutatta volna. A katonák hiába haladtak előre győztesen, nem látták a végét ennek a háborúnak.

- Végén még a kínaiakkal is találkozunk – morgott Lukács János.

A fagyott sáros föld egy folyó töltéséhez vezetett. A vörös hadsereg állítólag már átkelt a folyón, és elvonult, de voltak olyan hírek is, hogy lesből akarnak támadni. A töltés fedezékéből kémlelték ki a tájat. A túloldalon is ugyanolyan volt minden. Ugyanaz a falu, ami mellett elmentek, ugyanaz a sár, ugyanaz a kietlen táj, és ugyanazok a visszavonuló katonák. A szem valósággal belefárad ebbe az egyhangúságba.

A késő novemberi idő nem engedte meg azt, hogy valaki is átússzon. Egy utászszakaszra volt szükség, akik valamiféle hidat eszkábálnak össze. A csapat lepihent a töltés fedezékében, és várt.

Sokáig kellet várni, mire a hídon át lehetett menni. A katonák megint a megszokott honvágyukról beszéltek. Mindenki haza akart menni, leszámítva Rácz Károlyt:

- A vörös fenyegetést le kell söpörni a térképről! Nem is értem, miért nem kötnek békét az antanttal, hogy közösen győzzék le ezt a veszélyes felforgató eszmét.

- Talán az antant nem fél annyira – sóhajtotta Szobi János, akit nem érdekelt semmilyen szín, vagy szó, csak valahogy vessenek véget a háborúnak.

- Ha sokáig harcolunk, nálunk is megerősödhetnek – mondta Isti, aki szintén elkedvetlenedett.

- Mozgás, indulunk! – szólt Fekete százados.

A század felment a töltésre, majd át a nem túl elegáns, és látszatra elég ingatag hídon. A túloldalon mezők voltak, ami teljesen kopár volt. Egy kiürített falu volt ott is. Fehér temploma volt az egyetlen, amely valami kis üdeséget jelentett. Nem volt más, csak sáros földcsomók. Mintha egy végtelen mocsár terült volna el előttük.

A falu szinte lakatlan volt, csak a pap, megy egy tanító volt ott. Emellett néhány öregembert lehetett látni, aki valami életjelt adott. Elvinni semmit nem volt mit, pedig az ezred kifogyóban volt minden ellátmányból. Estére ott maradtak, és csak másnap mentek tovább a végtelen rónaságon.

A sáros táj reggelre megfagyott. A kiábrándító nap havazással fogadta őket. A hadseregcsoport mégis előre indult. A falutól nem messze már jégtócsák voltak a földön a kiemelkedő barázdák között. Éppen ezen a tájon vették tűz alá néhány föld mögé beállított állásból a katonákat. A vörös hadsereg egyik tisztje itt unta meg a hátrálást, és a nehéz terepet hívta segítségül. A katonák nem sok fedezéket találhattak maguknak. Próbáltak néhány gránátot elhajítani az állások felé, de ezzel nem jártak sikerrel. Amint a lövések véget értek, felpattantak a katonák, és nekirontottak a szovjet állásoknak. A szovjetek nem voltak szerencsések, a rossz talaj ellenére gyorsan elérték őket. Aki tehette tüzelt, mielőtt a szuronyával próbált áttörést kieszközölni. A csata kimenetele megint csak nem lehetett kétséges.

Isti megint egy furcsa külsejű embert fogott ki. Ő is vágott szemű volt, alakja egészen töpörtyű, bőre sötétebb volt, mint az európaiaké. Valami altaji ember lehetett, Isti már ismerte az orosz embertípusokat. A tusában sikerült legyűrnie ellenfelét. Körbenézve látta, hogy társai is sikerrel vették ezt a senki földjéért vívott küzdelmet. Nagyot sóhajtott, amikor fájdalmat érzett a bal karjában. Jobb kezével odakapott, de érezte, hogy ereje nem elég ahhoz, hogy lábain álljon, térdre rogyott. Kezén meleg nedvesség futott át, dőlt bál vállából a vér. A százados gyorsan orvosért küldetett, akik a lövések hangjára már erre tartottak, és Istit gyorsan ellátták.

A kórház épülete hibátlanul fehérre volt meszelve. Valóssággal sugározta az egészségre való igényt. Kint az ablak előtt szakadatlanul esett a hó. Barátságtalan volt a katonai kórház, amit sebtében alakítottak ki egy iskolában. A kórterem egyben a műtőterem is volt. Egyik felén a betegek lábadoztak, vagy haldokoltak, a másik felén a sebesültek ordibáltak fájdalmukban. A fűrész kísértetiesen dolgozott, nagy szenvedést okozva minden bent levőnek. A végtagok hullottak, naponta megszámlálhatatlanul. Az orvosok köpenye piros foltokkal voltak tarkítva.

A másik oldalon a fehér kötéssel ellátott betegek voltak. Lábak, kezek helye végződött fehér textilcsomóban. A testek naponta többször is cserélődtek, hiába az orvosok lázas munkája, a betegek zöme nem érte meg a másnapot.

Isti is a kötözöttek között feküdt. Ebben a szobában egyedül ő volt olyan beteg, akinek meg volt minden végtagja. Vállát rögzítették, karját sínben tartották, hogy a sérülés ne gyulladjon be. Nagy szerencséje volt, hogy nem törte el a csontját a golyó, csak súrolta, és azon mód el is hagyta a karját. Mereven a plafont nézte, és próbált nem tudomást venni a körülötte levőkről. Mégis meghallotta a kettő ággyal arrébb fekvő katona beszélgetését távolabbi szomszédjával:

- Kettőnknek együtt annyi végtagja van, mint annak a sérült vállúnak ott.

Isti érezte, hogy rá mutogat egyetlen megmaradt karjával az illető. Egy szakálas, erősen őszülő katona volt, akit egy robbanás csonkított meg súlyosan. Minden történet ismert már Isti. Volt, aki a mellette fekvőnek panaszolta el, volt, aki félig megtébolyodva magának mesélte el, mi is történt. Istinek megint felrémlett Maklári őrmester szavai a hadirokkantságról – Senki sem siet vissza a frontra – zengett fejében ez a mondat. Tudta, hogy sérüléséért két hétre haza mehet a családjához.

Az orvos csak odafutott hozzá, hogy megkérdezze, hogy van. Üdítő látvány volt neki egy olyan beteg, akinek még minden lába és keze a helyén volt.

- Nem fáj? – érdeklődött a doki.

Isti rázta a fejét, hogy nincsen semmi baja. A kötést ma este veszik le róla, és már este mehet is haza. Katonai teherautó fogja elvinni egészen addig, amíg vonatra nem szállhat.

- Remélem olyan lesz, mint új korában – fejezte ki jó kívánságait az orvos.

- Köszönöm doktor úr – bólintott Isti. Érezte, hogy a korterem összes irigy szempárja rá szegezi éles tekintetét.

Este az ápolónő, és az orvos leszedték a kötést. A kezét jól tudta mozgatni, megemelte, leengedte, ahogy az orvos kérte. Minden stimmelt, hát miért is maradna? Este, ahogy meg volt beszélve, indult is egy teherautón. Igyekezett elfelejteni, amit az elmúlt hetekben látott, érzett. Fejét a pihenésnek adta át. Rendezgette magában, hogy miket fog elmesélni otthon. Nem akarta őket megrémíteni azzal, hogy milyen hangulatban vannak a katonák a fronton.

Fácánpuszta ugyanúgy nézett ki, ahogy Isti emlékezett rá. A havas körülményeket meghazudtolva menetelt a házuk felé. A vonat hajnalban érkezett meg, még sötét volt. Pirkadatkor érte el a falu határát, ami állítása szerint akkor a legszebb. A Nap éppen szemből kelt fel, ami arany koronát emelt a falu fölé. A hó csillogott, mint megannyi drágakő. Isti olyan boldog volt, hogy hazaérhet, amit nem tudott leírni. A hó fedte bokrok között vidáman érkezett be a faluba. Szeme először Tóth Jóska házát látta meg. Az épület elhanyagolt volt – szerencsére nem kellett visszatérnie – mosolygott Isti.

Miközben ment előre, a környék összes kutyája ugatni kezdett. A házak közül néhányan kinéztek, de nem akartak előjönni. Amikor Szénási néni megboldogult fia egyszer haza tudott jönni, úgy fogadták, mint egy nemzeti kincset. A lányok virágot hoztak neki, az asszonyok süteménnyel kedveskedtek. Szinte minden nap másnál ebédelt, miközben élménybeszámolót tartott a háborúról, a komoly látogatókról, a beszédekről, tervekről. Ezzel ellentétben Isti elé nem rohantak ki. Igaz virágot nem tudtak volna adni. Pedig ugyanúgy tudták, hogy Isti a városba ér, mint a megboldogult katona. Amikor megtudta, hogy mikor jöhet haza, megírta.

Isti érezte, hogy hideg tekintetek szegeződnek testére. A hidegben egy kicsit megborzongott, de jó kedvét most semmi sem tudta elvenni. Végre láthatja az övéit, anyját, apját, Mártát, de mindenek előtt, Juliskát. Kapujához ért, amikor valaki szembejött az utcán. Isti alig látta, mert úgy be volt öltözve, hogy csak a szemeit, és orrát láthatta, de így is egyből felismerte Juliskát. A lány meggyorsította lépteit, mígnem szaladt, és a nyakába ugrott. Megpördültek, és hangosan nevettek, nem zavarta őket, hogy ki láthatja meg őket, és kit zavarnak fel álmából.

- Arról volt szó, hogy csak később jössz! – mosolygott a lány, akit egy kicsit bántott, hogy Isti ilyen lopva érkezett meg – még elkészülni sem volt időm.

- Elmenjek? – viccelődött Isti, miközben lerakta a lányt. A válla még kicsit érzékeny volt.

A kertajtó közben kinyílt, és megjelent Isti édesanyja is:

- Szervusz, fiam – szeme mosolygott, mint egy szép gesztenye. Isti szeme azonnal megakadt anyján – Jól látod, újabb testvéred lesz.

Isti nem akarta elhinni:

- Ezt jól végiggondoltátok? – nézett kerek szemekkel, szinte megfeledkezett róla, hogy Juliska ott van mellette.

- Ezt, fiam, csak az Isten gondolhatta meg – vonta meg vállát mosolyogva az anyja, mintha valami gyerekcsínyt vallott volna be.

Juliska megszorította Isti kezét, ő jövendőbeli anyósa pártján állt.

- Végtére is gratulálok – mosolygott ismét Isti, bár továbbra is erős ellenérzés volt benne, hogy szülei ilyen korban még gyereket vállalnak – és mikor születik meg?

- Ha minden igaz, akkor júniusra várható – paskolta meg hasát az anyja.

A házba bemenvén Márta is Isti nyakán csüggött. A két testvér nagyon örült egymásnak. Idősebb István erőteljesen kezet fogott a fiával, és elégedetten konstatálta, hogy gyermeke keze sokkal erősebb volt, mint amikor távozott.

A reggeli fejedelmi volt a haza látogatónak. Hiába volt kevesebb, mint a katonaságnál, azért a hazait semmi sem múlhatja fölül.

- És mi újság a faluban? – tette fel óvatlanul a kérdést a katona. Szinte egyszerre hajtotta le mindenki a fejét, oly szomorúnak tartották azt. Nem is akarták a teljes valóságot megmondani Istinek, miért vennék kedvét a rövid látogatás során. A levegő a titkok által gerjesztett feszültséggel telt meg.

- Próbálnak életben maradni, ahogy mindig is – ilyen kurtán zárta az apa a mondani valót – megint lehet nádat vágni. Jössz?

Isti bólintott:

- Menyiért lehet idén vágni?

- Kétszer annyiért, mint tavaly – hangzott a borús válasz.

- Látom: háború ide, háború oda, itt akkor is a gróf úr pénztárcája a legfontosabb – morgott Isti. Mindenki meglepődött, ilyen kritikus szókimondást még nem is hallottak tőle, de ezt a katonaság számlájára írták, pedig az ilyen jellegű kritika már akkor megérett fejében, amikor meglátta Budapestet.

Isti még a felét sem tudta az igazságnak. Azzal, hogy őt elvitték katonának a húga helyettesítette őt a földeken. Persze a gróf úr a nőknek harmad annyi pénzt adott, mint a férfiaknak, mert nem olyan jó és megbízható munkaerők. És jó szokása szerint azt a pénzt sem fizette ki rendesen. Ám a szalmában néha eltűnt egy-egy lánnyal, aki megtetszett neki, és amiről a grófnő természetesen sohasem vett tudomást. Az új gyermek érkezése sem a legjobbkor jön, hiszen aratás idejére várják, és az anya a nyáron aratáskor nem fog tudni dolgozni. Mártának így a nyáron dolgoznia kell, pedig az iskolát még nem fejezte be. Igaz, ez az utolsó éve, utána már szabadon dolgoztathatják. Valójában már be kellett volna fejeznie, de a gyermekkori betegsége miatt egy évet elcsúszott.

- És másokat is vittek el innen katonának – terelte másra a szót Isti.

- Igen, pár emberből még katona lett – felelte az apa.

- Sőt volt, aki nem magától ment – mondta meggondolatlanul az asszony, de a férje közbe vágott:

- Ne fecsegj!

Isti nem értette, hogy ez mit jelent, de tudta, hogyha az apja nem akarja, hogy valamit megtudjon, akkor nem is fogja megtudni, tőlük. Majd megtudja mástól.

A családfő vette a kalapját és a sálját, majd intett Istinek, hogy induljanak. Az úton csöndesen mentek. A falubeliek alaposan megnézték Istit, de nem sokan köszöntek, úgy viselkedtek vele, mintha leprás lenne. Fejében nyugtalanító gondolatok keringtek:

- Apám, mi bajuk az embereknek?

- A háború – vetette oda kurtán. Nem akarta a fiát elkeseríteni, ezért nem akart többet mondani. Nem szándékozott elmondani, hogy milyen kevés élelmiszer jut el a faluba. Hogy nem lehet kapni sok mindent, amit az előtt megvettek. Nem akart arról sem mesélni, hogy milyen nehéz az embereknek pótolniuk azt, aki nincs otthon. Az árak elszabaduló félben voltak, miközben a gróf tovább folytatta a kárukra az üzérkedést. Idősebb István attól tartott, hogy fia esetleg megmakacsolja magát, és nem akar majd visszamenni a frontra, amivel nagy bajba keverné magát.

- Mi újság a fronton? – terelt idősebb István, hogy nem az itthoni dolgokkal legyen elfoglalva Isti.

- Semmi, üldözzük a szovjet-oroszokat – válaszolt némiképp egyhangúan Isti. Most ő került abba a helyzetbe, hogy nem akarta nyugtalanítani apját. Nem akart beszélni a sok dezertőr szláv és román katonáról Nem akarta elmesélni, hogy milyen reménytelenül üldözik az oroszokat, mennyire messzire járnak, és hogy mennyivel rosszabb az ellátás, mint amikor két éve bevonult katonának. Arról sem akart beszélni, hogy a saját csapatok harci morálja is ugyanolyan alacsony, mint az oroszoké. Attól tartott, hogy az apja még a végén nem engedi vissza a frontra, ilyen körülmények közé.

- Mikor lesz vége? – érdeklődött az apa továbbra is fenntartva a témát.

- Nem tudom, majd amikor a politikusaink aláírják a békét.

Mindketten olyan lemondóan beszéltek, hogy itt meg is rekedt a téma. Közben a két helyi csendőrrel is találkoztak, akik rögtön tisztelegtek az egyenruhába öltözött katonának, aki zavarában ösztönösen viszonozta a tisztelgést.

A mocsár mellett a gróf is ott volt. Egy szép termetű barna lovon ült, mint a helyi uralkodó. És valóban az is volt. Kövér hasa elárulta, hogy neki még most is igen jól megy sora. Fekete Bocskaiban ült ott, mint egy huszár. Kalapjába szép hosszú toll volt berakva. Oldalán kardot hordott, mintha valami táborok lenne a fronton. Rövid, egyenes, ám széles bajsza alatt szája elégedett fél mosollyal nézte az eseményeket. – Ez a nádvágás igazi siker lesz. Legalább télen is lesz valamiből pénz. Majd az asszony kap egy új téli bundát, a két fiúnak meg lesz egy-egy pár csizmája – szőtte magában a terveit. Érdeklődését egy katona és társa keltette fel, mindjárt oda is lovagolt.

- Jó napot méltóságos úr! – köszöntek a grófnak a csendőrök és a két gyalogos is.

A gróf kezével intett, és lehunyta egy pillanatra a szemét, jelezvén, hogy fogadta a köszöntést. A gróf úr atyáskodó hangon egyből Istihez fordult:

- Mi újság a fronton?

- Nincs semmi különös – igazából nem tudta, hogy mit mondjon, mivel a grófnak, mint parlamenti képviselő és felsőházi tag jobban kellett volna tudnia, mint neki – üldözzük az oroszokat.

- Nagyszerű – ennyi, igazából nem érdekelte a válasz, jó volt a kedve, és éppen rájött a jótékonykodhatnék, a csendőrökhöz fordult – hadd vigyen egy ölnyi nádat a baka ingyé, ezzel is segítsük őt.

A környéken állók mind felkapták a fejüket. Szemöldökük egyből összeszaladt, megint a katonaságnak kedveznek, amíg ők ilyen nehéz helyzetben vannak. Isti érezte, hogy a levegő megfagyott körülötte:

- Köszönöm méltóságos uram, de nem szorulok rá. Kifizetem!

Isti határozott fellépése meglepte a grófot. Nem értette, hogy mi ütött ebbe a pojácába. Vállát megvonva, sértődötten ment el. Nem érte fel ésszel, hogy utasíthatta vissza őt:

- Hálátlan – vetette vissza a válla felett a gróf, majd ellovagolt.

A környéken állok haragja gyorsan eltűnt Valaki végre szembeszállt a gróffal. Isti érezte, hogy ennek lesz még egyszer következménye, de a becsületét többre tartotta annál, hogy ezt így elszórja.

A két férfi elment a nádashoz, ahova mutatta az intéző. Nekiláttak a nádvágásnak. Közben megjelent Horváth Ferenc, az egykori katona ment oda először a falubeliek közül:

- Isten hozott! – mosolygott az öreg – Hogy vagy?

- Köszönöm, jól – mosolygott Isti. Örült neki, hogy végre valaki odajött hozzá a családján kívül. Nem vált el haraggal, mégis úgy érzi, hogy ellenségek közé ért vissza.

Isti felvonta a vállát, miközben mosolygott. Elmesélt neki néhány történetet, ami a fronton történt. Jót nevettek azon, hogy elmenekült az oroszoktól, és egy medvével meg nem tudott mit kezdeni. Isti apja kicsit megkönnyebbülten hallgatta a fia történeteit – Talán egy kicsit megnyugodhat – mosolygott idősebb István.

Közben mások is odajöttek, akik hallani szerették volna a beszámolókat. Korábbi iskolatársak, barátok, idősebb emberek jelentek meg ott. Isti komoly előadást tartott, miközben sokan kérdezték, vagy csak kérték, hogy egy-egy részlet meséljen el. Minden történet érdekes volt, de Isti ügyesen kerülte azt a részt, hogy morálisan hogy áll a katonák dolga. Ámultak a csodálatos menekülési történeteken, az akadályt jelentő medvén mindenki nevetett. Egész addig jól ment, amíg Ferenc atya meg nem kérdezte, hogy érzik magukat a fronton. Isti megállt a beszéddel, mindenki elcsendesedett. Megint feszült lett a levegő. Isti nem tudta, hogy magyarázza ki, hogy ne legyen belőle botrány. Valahogy ráérzett arra, hogy itthon pattanásig feszült már a húr, és az embereknek elegük van a háborúból. Csak olaj lenne a tűzre, ha beismerné, hogy a katonáknak is:

- Hiányoznak már nagyon az otthoniak, de előbb a kötelesség.

A közönséget megfogta ez a szó, hogy kötelesség. Ezt a választ el tudták, fogadni, végtére is ő most egy katona, nem is mondhatna mást. Az atya még segítségére is volt a feszültség oldásában:

- Helyes beszéd! De azért már nagyon várunk titeket haza – gondolt ezzel minden falutól távol levő katonára.

A közönség visszatért a dolgára. Isti is folytatta apjával a nádvágást. A munka végeztével kifizették a pénzt, és távoztak. Otthon egyből nekiláttak az ebédnek. A leves talán még szegényesebb volt, amit ettek, mint amikor elment. Az örömmámor szépen szertefoszlott, és Isti megint azt a nyomorult falut látta, amelyiket itt hagyott. Eszébe jutott Budapest, az a pompás fényűző város, ami, mintha egy másik világ lenne. Lelke tombolni kezdett belülről az igazságtalanságon, de vigyázott arra, hogy ne vegyék ezt észre rajta.

Isti ebéd után elmesélte, mit látott a fővárosban. Beszélt az égig érő gyárkéményekről, a szép palotákról, amelyeket látott, a munkások számára felállított több emeletes bérházakról.

- Milyen jó a pesti munkásoknak – sóhajtott az apa – ők télen is dolgozhatnak, amíg itt nálunk áll az idő, és haszontalanul telnek el a hónapok.

Este mi sem volt természetesebb, hogy Isti és Juliska elmentek sétálni. A pár boldogsága határtalan volt, Istinek ismét sikerült egy rövid időre elfelejteni a háború gondjait.

Egyik este apa és fia együtt ment a kocsmába. Februárban már megszokott volt, hogy egyesek a jövő évi bevételeik árát isszák meg hitelbe. Széki Pál, a kocsmáros csak egy bizonyos keretig adott hitelt, utána kidobta a hangoskodókat. Vastag karjai a falu legerősebb embereivel is könnyedén elbántak. Ilyenkor már csak az volt nagy becsben, aki még pénzzel fizetett. Ilyen volt Isti és az apja, akik mindössze egy-egy korsó sörre mentek be. Az asztalukra terítő is jutott, ami itt a megbecsülés jelének számított.

Szabó Elek, a falu egyik földművese, egy újságot szorongatott a kezében. Érdekes hírt olvasott fel a kocsma vendégeinek:

- Bécsben, több gyárban, és a vasútnál is sztrájkhullámok indultak, tiltakozásul a háború ellen. A dolgozók követelték az azonnali békekötést, és a lakosság ellátásának javítását.

- Na, szép – kiáltott Limpár András, a falu mészárosa – még a végén a proletárok elárulják a hazát.

- Te, Andris – ripakodott egyből rá Tar József – nem unod még. Semmit nem lehet kapni a pénzünkért. Minden drága, az is rossz minőségű… – nagyot sóhajtott – ráadásul a végén mind elfogyunk, nem csodálom, hogy várják már a végét.

Tar József is elveszítette már egyik fiát a háborúban. A másik az olasz fronton harcolt éppen, bár korábban az orosz frontot is megjárta.

- Igaza van a Jóskának – emelte fel szemét Szabó Elek – de akinek nincs kint senkije a fronton, az nem értheti.

- De kicsinyesek lettünk – mondta nehezen érthetően Horváth Ferenc, aki jócskán többet ivott a kelleténél – dobjunk el mindent, amiért megküzdöttünk, mert néhányan kényesek.

- De nagy a szád – vágott oda Milos Gál, aki szintén a falu napszámosa volt – lennél csak olyan éhes, mint mi.

- Azért iszod el itt a pénzed, ahelyett, hogy ennél – világított rá a lényegre Limpár.

A kocsmában a vita hamar hangosra váltott. A háború ellenzői, akik már kimerültek ettől a helyzettől, hangosan érveltek, amit a háborúpártiak mind hangosabban próbálták meg elnyomni. A kocsmáros nem győzött rendet tenni. Horváthot ki akarta már dobni, mert pénze amúgy sem volt. Kis híján tettlegességig fajult a dolog, amikor Szabó Elek azt ajánlotta Limpárnak, hogy kipofozza a frontvonalig, hogy ott bizonygassa, amit itt hajtogat.

A kocsma zöme a háború befejezését sürgette. Isti most ismerte meg igazán azt a pattanásig feszült helyzetet, amit a háború otthon eredményezett. Látta, hogy hamarosan baj lesz ebből, hacsak nem sikerülne megállapodni az antanttal. Ebben azonban, ismerve a németek vakságát, nem bízott.

Hazafelé menet már azon baljós érzések kerítették hatalmába, amelyek még 1916-ban a nagy visszavonulások során keletkezett benne: ezt a háborút el fogják veszíteni, amiért nagy árat fizetnek majd.

Az idő enyhére fordult, annak ellenére, hogy még csak február vége volt. A szépen kitisztított egyenruha megint sáros lesz, ami nagyon bosszantotta Istit. Köpenyét is felvette, amit a megviselt az idő, és nem fogta annyira az esőt, amennyire kellett volna.

Ismét Szekszárdon kellett jelentkezni, ugyanott, ahol két évvel korábban. Szekszárd valahogy sötétebb volt, mint amire emlékezett. A megnövekedett vonatforgalom füstje belepte a várost, amit, mintha nem is akart volna lemosni magáról, mert ez illett a legjobban a hangulathoz. Nagyon sok helyen lengett a fekete zászló, amitől még komorabb volt a hely.

Az állomáson három zászló lengett, az osztrák, a magyar és egy fekete.  Istinek úgy rémlett, megint ugyanazt a három asszonyt látja, akikkel akkor találkozott, amikor elmentek innen a frontra. Ám az akkori lelkes üdvözlés helyett most csak szitkozódásokat hallott:

- Már megint megy egy, hát sohasem hagyják már abba – morgott a látszólag legidősebb közülük.

- Kint harcolnak, ahelyett, hogy dolgozhatnának, és lenne mit enni – nyögött a másik, akinél a nagy kosár volt.

A megvetés eme foka mellett vonult végig a gesztenyékkel szegélyezett úton. Hol volt már az, amikor Csőszt dicsérték agyba-főbe? A múlté már, ahogy Csősz is csak emlék.

A sáros udvar ugyanolyan volt, mint amikor először kúszott végig rajta. Az egyik épületben egy százados volt. Már nem az ő századosuk, hanem egy másik volt szolgálatban, az elődöt végleg nyugalmazták. Isti itt tudta meg, hogy az ezredét átvezényelték az itáliai frontra, így neki is oda kell utaznia.

A vonat indulásáig még volt hátra idő. Benézett hát a laktanyában Maklári őrmesterhez, aki még mindig ugyanolyan volt, mint amikor elment. Talán a bajusza lett hosszabb, de ennyi belefér.

- Tudod – tömte meg Maklári a pipáját – olyan események indultak meg, ami korábban elképzelhetetlen volt. Mindenféle általános választójogról ábrándoznak, meg arról hogy meg kell adni a nemzetiségeknek az önrendelkezési jogukat.

- A választójog valahogy normális is lenne… - tért ki rá Isti.

- Akkor a sok román és szerb mind beszavazná az övéit, és annyi az országnak. Az is baj, hogy olyan eszmék is feltörtek, amelyek tönkretették a cári Oroszországot.

- Vörösök itt? – döbbent meg Isti.

- Itt is, ott is – fejével biccentett nyugat felé, ezzel szimbolizálva Ausztriát. Maklári elmesélte, hogy már Szekszárdon is vannak szocialisták, akik ugyanazt szeretnék, mint a szovjetek.

- Sajnos az úri politizálás sikeresen terepet adhatnak nekik – vetette oda Isti.

Maklári kivételesen egyetértett Istivel. Ő is látta, hogy számos tévedést elkövettek, de úgy vélte, ez még mindig jobb, mintha szédült utópista elemek irányítanák az országot.

- Sajnos a hibáikat nem látják be, és csak másokat okolnak azért, amit ők rontottak el – folytatta Isti, aki eddig még ennyit nem politizált, mint ebben az évben.

- Meglehet – jött a felelet – de eddig erősen kézben tartottak mindent – közben ismét a pipájával kezdett el babrálni – egyelőre van még esély, csak gyorsan ki kell ütni az olaszokat is. Viszont a vörösök fejre állítanának mindent, aztán mehet, ki merre lát…

Maklári elkötelezett Monarchia és Tisza párti volt. Belátással sohasem volt a mások politikai nézete iránt. Úgy gondolta, kizárólagos tökéletesség létezik az egyik oldalon, amit az a néhány hiba, amit maga is beismert nem árnyalja a kérdést.

- Ezektől a hibáktól a másik nem lett jobb – így szokta rövidre zárni a vitát a vele vitatkozókkal.

Isti elmesélt néhány történetet a frontról, ami Maklárinak is éppen úgy tetszett, mint másoknak, de aztán mennie kellett, felvette köpenyét, és elköszönt az őrmestertől.

Az állomáson nagy volt a sokaság. Beérkezett a délelőtti budapesti gyors, amivel sokan leutaztak idáig. A nagy tömegben Isti látta Tóth Jóskát is. A fiú jobban nézett ki, amikor utoljára látta, de nem tudott vele beszélni. Mindössze egy pillanatra látta rengeteg papírral a hóna alatt. Azon gondolkozott, mit csinálhat gyerekkori barátja ennyi papírossal. Az egyiken valami csillagformát látott, aminek vörös volt a színe. Közben elérte a szerelvényét, ami neki kellett. Ugyanolyan ronda szürke-fekete szerelvény volt, mint amilyennel valamikor az orosz frontra utazott.

- Úgy látszik, a katona mindig csak ilyennel utazik – nagyot sóhajtott, amit többen is meghallottak.

Nem volt sok hely a kocsiban, amibe beszállt, szerencséjére a zsákja nem foglalt sok helyet, mert nem volt mivel megpakolni. A hazatérte Istit csak arról győzte meg, hogy nagy nyomor vár majd rá is, és minden hasonló sorsú emberre, ha visszatér az otthonába. Egyetlen dolgot vitt magával, Juliska piros szalagját, amit a lány adott neki a búcsúeste örömei után. A vonat nekirugaszkodott, és elindult, de most már valóban Olaszország felé.

Az eső mintha csak üldözte volna Istit. Először Szekszárdon, majd szépen minden átszállásnál, amikor leszállt a vonatról, eleredt az eső. Udinében is hasonlóan járt. Itt is messzire kellett mennie, de közel sem voltak akkora távolságok, mint az orosz fronton. Az Alpok hegyláncai valahogy megnyugtatták őt, változatosabb volt a táj, mint a síkságokon Ukrajnában.

San Dona di Piavénál állomásozott az ezredparancsnokság. Isti megint egy szemüveges, vékony aktatologatóval találkozott. – Van, ami sosem változik – szinte mosolygott magában. A hadnagyi rangot viselő katona belekotort az aktákba, majd megadta az útbaigazítást. A Piave-folyó mentén kellett a tenger felé mennie. Az olaszok a folyó túloldalán álltak, és ott rendezkedtek be a Caporetto-i áttörés után. A fronton azonban amerikai és francia csapatok is feltűntek, ami végzetesen eltolták az erőviszonyokat az antant javára.

Az úton is nagy volt a sár, ami nem tette lehetővé a gyors haladást. Az olaszoktól biztos távolban haladt, közben néhány ellenőrzési ponton útbaigazítást kapott, hogy merre érheti el a leggyorsabban a szakaszát. Egészen késő délután volt, amikor megérkezett. A barátai kitörő lelkesedéssel fogadták őt.

- És mit hoztál? – érdeklődött ravasz somolygással János.

Isti mosolygott zavarában. Tudta, hogy valami ételre, esetleg italra számítanak, de nem volt nála semmi. Elővette hát a piros szalagot, amit kapott. A többiek mosolyogtak:

- A kis huncut – vágta oda Leitner, megértő kacsintással – na de valami más nincs nálad?

A társaság röhögött, mert azt hitték Isti csak viccel velük. Az mégsem járja, hogy semmit sem hozott magával.

- Mire gondoltatok – kérdezte emelkedett hangon Isti, miközben megmutatta a táskáját a többieknek, hogy nincs benne semmi. Csalódott és ideges moraj volt a válasz erre – Gondoljátok, hogy van otthon valami? Ami van, azt mind a frontra viszik. Ráadásul az otthon maradtaknak hiányzik a mi munkánk bevétele. A nőknek sosem adtak annyi pénzt, mint nekünk. Venni sem lehet semmit, mert a boltok is jóformán üresek – lelke megnyugodott valamennyire, hogy őszintén beszélhetett.

A többieknek csak most kerekedett el igazán a szeme. Gondolták, hogy nem mehet könnyen az otthoniak sora, de hogy ekkora a baj, az csak most lett világos mindenki számára. Még Rácz is elkomorodott, pedig ő még bízott a győzelembe:

- Most már értem, miért nem mehettünk haza szabadságra a két front között.

Isti nem is sejtette, de ez adta meg a kezdő lépést a század felbomlása felé. Árnyékként suhant végig a hír, hogy mi van otthon.